Tornai József: Földhöz vert madarak betűi

Kiss Ferencnek

        I.
    Kórházi ágy; ülve szélütött barátom
mellett, kibújnak félelmem szemei:
         fehér a lepedő, fehér a terítő
     a magas etető-asztalon.
Épen maradt balkeze, a kanál, a sárga, zsíros
             leves.
                      Kenyeret
tör.
     Egy morzsa a szája sarkában,
az alsó ajka alatti borostán, a lenyírt
              fegyencfej ráncain.
                     Honnan hordozzam
vissza az évgyűrűkkel korábbi
                  élő húst, cikázó fogat,
       férfi-ragyogást
             erre
       az elégett cserép-arcra?

        II.
    Újra belépve a betegszobába,
fölszáll előlem az ágyról:
            úszik,
mozdulatlan karjait V-alakban föltartva,
                    a nyitott ajtó felé.
                    Kiabálok utána:
                    az erdőszélén fut,
                         smaragd-rögök
                     a lába alatt.
             Odafönt roppant nap.
Sugarai
                 a fákba,
                a kocsiútba döfve;
              valahonnan egy tavasz
                       hatalmas tenyere,
              elészórja az égből az ölyvek, cinkék,
     meggyvágók, zöldikék, vadgalambok, vércsék,
                            kakukkok
                     nyüzsgését.
                     Aztán az ő hangja
át az erdőn,
            a városok kő-agyüregein,
       üveg-fülcsatornáin,
        sárból és fűből
               egybezendülő termékenység-hang;
keze a kemény agyagon, fűben,
                tótágast áll,
        hányja-kalapálja a cigánykereket,
            széttárt tenyerével,
                szöges talpával
                 kopog
az erdő mellett,
                 az egymás után földhözvert
                 madarak
       betűi mellett.