Végvári [Reményik Sándor]: Zenith és Nadír

A przemysli versek költőjének.

A krasznojarszki temető felől
Csupán a szél izenget,
Idegen, elmúlt, síri hangokon -
Betelt a sors,
A nagy Eposz kizengett.

Csak nehány év - s oly messze, messze már
Mögöttünk minden:
A "legendás vár",
A "tábortüzek" s a "lengyel határ".
A harc, a végtelen, a hasztalan:
Mily mérhetetlen messze, messze van.

És én most mégis Tehozzád megyek,
Költő, kit régen eltemettenek
Idegen föld ölén,
Éjfélkor bár, tied volt a Zenith,
A Nadir - enyém.

A mélyből sírok, átkozódom én,
A mélyből zeng dalom.
Te lelkesítetted a magyarságot,
Én siratom.

Nem kérem számon a kiomlott vért,
A célok magyar célok voltak-e,
Nem kérdem. Fáj most ez a bús "miért?"
Csak azt tudom,
Hogy amitől most az én dalom zeng:
A fájdalom - egészen a mienk!

Csak azt tudom:
Hogy én már így találtam
Mindent: csonkán, törötten,
Rekedt harsonák, repedt dobok,
Tépett lelkek köröttem,
Én a végszóra jöttem.

Csak azt tudom,
Hogy Te még szorítád
Markodban a mezítlen kardvasat,
Nekem, küzdeni hulló népemért
Mezítlenül - csak a lelkem maradt.

1919. február 22.