Bujdosó szegény legény

Magyar népköltés

Egy bujdosó szegény legény,
Idegen földön jövevény,
Üldögél az erdők mélyén –
Hogy ne is látná az napfény.

Terebély nagy sátoros fa,
Szomorkodva ül alatta:
Sárga levél báhullatja,
Az madár is elsiratja.

Fakó lova ott füvelget,
Le sem vötte kantárt nyerget;
Hegyestőrt az nyergen cserget,
Rácot rajta már nem kerget.

Fejér abaköpenyegje
Az legénynek leterítve;
Nyakbavető farkasbőre,
Bús fejével arra dől le.

Sárga levél csak hulldogál,
Bús madárszó csak sírdogál,
Nyugszik ő is, vagy álldogál:
Csak szomorú nótát tanál.

Rossz világ van idehaza,
Bujdosik már az katona,
Édes anyja ha siratja,
Egész világ csak átkozza.

Erdők, berkek, vad kősziklák:
Bús fejünkön lappongtatják;
Ezek még is bátor tanyák:
Bujdosókat nyugosztalják.

Levelét fa csak hullajtja,
Keltünk-jártunk eltakarja,
Kis madárka bús szózatja
Hírünk-nevünk elsiratja…

«Úgy elmégyek, meglátjátok,
Soha hírem sem halljátok;
De ha mégis hallanátok:
Tudom, hogy megsiratnátok!

Piros kantár a kezembe,
Piros csizmám a kengyelbe,
Indulok lengyel végekre, –
Búsan nézek hazám fele.

Szülőföldem, Isten hozzád!…
Az hazám már Lengyelország,
Az hazám már Lengyelország,
Még is sírva gondolok rád!»

S az merre jár lova lába:
Búsul az erdő utána,
Árnyékot borít reája –
Elbujdosó katonára.

Az az árnyék elfedezzen,
Az az ösvény levezessen!
Szíved mindent elfelejtsen:
Hogy ne fájjon, emlékezzen!

– Ez éneket oly időben
Szörzék Ung vize mentében,
Mikor volnánk menőfélben…
Vezéreljen a jó Isten!

                                                       1711

Endrődi Sándor: Magyar népballadák