DANKÓ PISTA LEVELE PÓSA LAJOSHOZ

Előszó a Pataki leányok  népszínműhöz

   T. Pósa Úr!

   Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje, mikor lelkem egész melegével egy furcsa köpenyeges embernek az ékesszólásain úgy elgyönyörködtem, hogy a szívem majd kiugrott, hegedűm nyakát pedig fojtogatni kezdtem, s keservesebbnél keservesebb dallamokat iparkodtam belőle kicsalni, hogy némileg visszaad‐ hassam zenében annak a remek beszédnek igazi szépségét. Igen! Én még életemben annál szebben, lelkesebben nem hallottam Kossuth Lajost dicsőíteni. Mintha tündérország minden szépségeivel, minden gyöngyeivel lettek volna kirakva azok a verssorok, amelyek annak a furcsa köpenyeges embernek az ajkáról elhangzottak.  Ki lehet ez az ember, akinek a szájából ezeket a magasztos szavakat hallottam, kérdem egyik úrtól, aki szintén Kossuth Lajost jött ünnepelni.   – Hát biz’ az, Pista barátom, egy költő – felelte a kérdezett lelkesedve.   – Költő!?   – Költő bizony, még pedig nemcsak Kossuth‐verseket tud költeni, hanem olyan nótákat is, amelyek ha a maga hegedűjében benne volnának, vagy meg tudná őket kottázni, még híres emberré válhatnék, és úgy repülne, mint a madár.   – Igen, ha nekem is volna egy olyan bűvös köpenyegem.   – Hát vegyen magának egyet.   – Hiszen vennék én örömmel, csak olyan szívet is adnának hozzá, mint amilyent az a köpenyeg takar.   Kérdezősködésemet egy újabb felköszöntő  szakította félbe, ami szintén a köpenyeg alul harsogott elő lángolóan, tűzzel. Azóta tíz esztendő múlt el, és időközben megismerkedtem avval a köpenyeges költővel, s egyszer‐ egyszer elcsentem a köpenyegét, aminek az lett a következménye, hogy csakugyan beteljesedett a tanácsadó úrnak a szava. Szárnyam nőtt, s repültem, de csak a balszárnnyal, mert a jobbszárnyat a költőnek a köpenyegje vezérelte.   Írt nekem vagy kétszáz nótát, szebbnél‐szebbet. Bánatosat, vígat, szerelmeset, fájdalmasat, vagy amilyent igaz szívének kedélyállapota tolmácsolt. Én azokat a nótákat mind kottára szedtem, de egyszer csak a jó Isten megirigyelte a sorsomat, és eltüntette a köpenyeget gazdájával együtt. El a jobbszárnyat, nekem pedig itt maradt a bal, s azzal repdesek most ide s tova, de csakhamar kifáradok, mert azoknak a költőknek, akik most nekem verseket írnak, nincsen olyan köpenyegjük, hanem frakkban és klakkban járnak. Kérem, igen tisztelt Pósa úr, ha találkozik avval a köpenyeges költővel, adja át neki ezt a szerény kis darabocskát, s mondja meg neki, hogy az  ő költészetének tüze mellett melegedtem fel, s írtam meg, ahogy tudtam. Valamint arra is kérem, hogy azt is mondja meg, ha esetleg elveszett a köpenyegje [amit nem hiszek], vegyen egy másik olyat, s írjon abban nekem nótákat, s küldje el avval a címzéssel, hogy: SZÁRNYAK – Dankó Pistának.

    Szeged, 1893. évi december hó 1‐én.
Hálás tisztelője: DANKÓ PISTA