Erdélyi János: Népköltészetről
Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonal kezünkből, még van egy szövétnek, mely azontúl is világot vet az életre, s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetek komoly múzsája; nem az adatok bizonyítnak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor már lejárta idejét. Így minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok, énekek és dalokban száll firól fira, időrül időre, mint szent örökség.
Micsoda változásokon megy keresztül egyes nép, míg a Jóisten tudja hol egyszerre vagy lassanként, mint egy érdekű tömeg áll elő s kezdi elfoglalni helyét a világ történeteiben, erre nehéz a felelet; mert öngyermekségéről senki nem tud, más népek pedig csak azon időben gondolnak vele, mikor jelentőségre kezd vergődni vagy vergődött is már. E szerint a népek születésérül szóló keresztlevelet a história ki nem adhatja. Ritka nép is hal meg azon a földön, melyen született. De mi hívja őt mintegy szerencsét keresni a világon? Micsoda titkos vágy az, mely öntudatlanul lélekrokonságba fűzi az egyérzelműeket s az akaratnak világos beléegyezése nélkül sugallatként viszi és vezérli, mint a madárt ösztöne vándorolni, mint alvajárót a bűbájos holdvilág felé betegsége? Isten hívása után indulnak a népek, ki néha ködnek oszlopán, néha villám fényében jelenik meg előttük világos kinyomásával ujjai hatalmának. Hiszem én, hogy nem kis ok és erő az, mely az egyeseket néppé olvasztja, vagy a testületből, hová tán előbbi sorsuk kapcsolá, ki bírja választani, de mintha még a szerencsének is volna befolyása megmaradásukra.
Valóban nem lehet semmit inkább csodálni, mint a népek származását. Nincs nagyobb meglepetés, mint a világtörténeté, mikor egy új nép, anélkül hogy rajta kapatnék előkészületein, észrevétlenül előáll s új nyelven beszél. De nincs is kielégítőbb se a szívnek, se az értelemnek, mint lépésről lépésre kísérheti őt haladásában; felfogni azon pontot, mikor még a státusélet nála mélyen nyugvék a családéletben; mikor természet és műveltség elválasztatlanul rejtezék a kedélyben, mindaddig, míg az erők mindegyike saját úton indul; és polgári szerződések, világos alku és törvények veszik át a népet a gondviselés karjairól; s a természetet nemesítni kezdi a művelődés, és amaz, mint háznál maradt dajka, nagy korában is őrzi a szépségben fölserdült leányzót, mely az isteni költészet.
Mindjárt az előkori mozgalmak ideje alatt megnyeri a nép a maga zamatját. Véribe veszi a levegőt és a külvilág befolyását; s nyer egy alaphangot, mely az egész tömegen, mint húron végigrezeg; egy alapérzést, melyben az egyesek összetalálkoznak, feltalálják a magok belső emberét vagy amit szívök szeret, miért élnek halnak, mi aztán eredeti vonása, kinyomata örökre a nép sajátságának.
Még ekkor minden jó együtt van a tömegben, szeretném mondani minden, mi a tömegben együtt van, jó, mert saját, mert eredeti. Kedélye nyers és durva, mint kinemjátszott hangszer; igazságát lelkesedésében keresi, főbiztosítékát anyagi erőben találja, s a had változó szerencséjétől függvén élete vagy halála, vér a drága ár, melyet önállásaért letesz a történetek bírósága elé.
Miképpen a szürkület minden tárgyat óriási alakban tüntet elő; s félhomálya különböző tüneményeket is egy nagy képpé olvaszt össze: hasonlag történik ama szép csalódás is az ifjúságát élő nép lelkében, miszerint sorsának intézőit, vezetőit félisteni nagyságban emeli mag fölé; s a sokaság erejét kevés választottakban központosítja, azaz megnyitja hőseinek az emlékezet Pantheonát kötészetében. –
Nem pusztán csak szószaporításért kerekíték ily nagy feneket előadásomnak, de mivel népköltészetről fogok tartani rövid elmélkedést, oly időpontot akartam kijelölni a történek folyamából, melyben az eszmét egész kiterjedésében föltalálhatni. Mert ítéletem szerint a népköltészetről igen szűk és határozatlan fogalmat meríthetünk a mai miénkféle idő adataiból, mely a nép eszméjét elferdítette életben, esztétikában egyaránt, s a népköltészetnek is csak töredékeit bírja felmutatni. Ezért mai állása után sokan a népköltészetet nem igen nagyra veszik; s alatta kevesen is értenek többet azon néhány népdalnál, melyet akkor ír a költő, mikor egy két népies kifejezés eszébe jut, vagy éppen mikor drámát, regényt nem írhat. Ha a népdalokat szobában gondolnák, s mindaz népdal volna, mit az írók úgy keresztelnek, megnyugodnám, mivel így mégis csak kellene apródonként növekednie a népköltészetnek, de mást mond az emberiség fejlődésének krónikája. Nevezetesen, az igazi népköltészet virágkora kivétel nélkül és rendesen megelőzi a könyvirodalmat s azon időkre esik, mikor még nincs literatúra. Ellenben a könyvtudás növekedtével minden népnél alább száll; a mívelődés folyvást keskenyebb csatornába szorítja, végre az életből is kitolja, minta hollandi népnél, mely teljesen felejté dalait, kivevén az utcaiakat; vagy elferdíti, mint a mennyei országban, hol a költészet, legújabb adatok szerint, csak leányok mestersége férfiakat bolondítani, s a perzsáknál pedig éppen udvari bolond.
Ezekből első szóra is látható, hogy a népköltészetet a maga életnagyságában, teljességében nem mindegyik kor bírja szenünk elé állítani, s következésképp a fogalom nincsen meg az életben, hanem abból kiveszett, mint a várak, mint a hősök, mint a félistenek, mert az idő összeesett s az élet csaknem oly egyenlő felületre szabályoztatott, mint a földabroszok, melyen a hegyég is oly magas, mint a síkság.
Nem levén meg a fogalom az életben oly erőteljesen, hogy maga magát magyarázhatná, e végett vissza kell képnünk néhány századdal a történetek hátterébe, mikor a költészet, mint egy Balaton, mint egy tenger, nem volt még lecsapolva különböző ágain a műveltségnek, hanem összessége volt minden szellemi nyilatkozásnak, honnan vevé a nép törvényét, vallását, történeteit s erkölcstudományát. És ezen időpont a nemzetek előkora, ifjúsága.
Kétségtelen, hogy az előidő nem sokkal dicsekhetik a természet adományain kívül. Nincs ugyan műveltség, de annál éberebb a kedély, annál inkább megvan az érzelmek acélpengése, mert, mint egy német író mondja: „vér helyett vasolvadék foly az erekben.” Nyelv és költészet mesterkéltség nélkül saját, külső befolyás nélkül tiszta eredetiség. Innen amit csak egy írástudatlan nép nyelvén és nyelve által előállít, kifogás nélküli; azt se nyelv- se széptan nem bírája, hanem elfogadja, mint kész kincset, követi, mint isteni kijelentését a nép szellemiségének. Így találta Homér a görög népnél költeményeit vagy azok nagy részét, így Firdusi készen a perzsa hagyományokat. Így az újabb nemzeteknél különösen az angoloknál Percy, németeknél főképp Grimm, a dánoknál Söfrenson Wedel András történetíró. Így szedte össze a világhírű szerb dalokat és hősregéket Vuk Stephanovics Karadsity; a finneknél pedig a legközelebb múlt évtized alatt D. Lönnruth Illés egy nagyszerű költeményt írt le a nép ajka után s ez Kalevala 32 énekben; elhallgatván az európai többi nemzeteket, el az utazók és térítők fáradságát s figyelmét a legtávolabbi és legvadabb népek jellemének is kitanulására költészetök után.
Én, ha kérdeztetném minő sajátságai, elsősége vagy hiányai vannak valamely népnek, koránsem utalnék történeteire, melyekben Herder állításaként ritkán találunk egyebet felőle, mint hogyan engedé magát igazgattatni és öletni; hanem utalnék költészetének ép vagy csonka maradványira, hová nemcsak a nyelv ifjúsága, szépsége, daca, hanem a nép szívének úgy szólván minden dobbanása, kedvelt szeméi, vágyai, hite, előítéletei, babonái, képzelő tehetségének teljes köre, azaz egész világnézlete beszővék, belehelvék.
A népköltészet meghatározásában legtöbb zavart okoz a nép szó értelme és némely rokon fogalmak. A nép, talán mióta Rómában senatus populusque romanust írtak, alsóbb osztályát teszi, minek? a népnek. Tehát a szó vétetik szélesebb és szorosabb értelemben. Azonban ezen osztályozásra itt semmi szükség, az statisztikába való, ha csak azon együgyű néposztályt nem vesszük annak, mely földet mível, egy héten egyszer vesz tisztát s vasárnap kétszer megy istenházába, ez pedig köznép. A szélesebb és szorosabb értelem oda megy ki, mit már említék, hogy a műveltség, fejlődési viszonyok és polgáriasodás szükségei szorítják összébb a népköltészetet, de nem a fogalmát is. Az országok megalapítása után vagy, általánosan szólva, előbb utóbb kilép a nemzet a családéletből és némelyek lesznek bírák, némelyek katonák, papok, tudósok stb., majd később a köznép is hova tovább mindig több nevelésben részesül, iskolát jár, könyvekhöz szegődik és olvas, és élvezi a művelődés jótéteményeit, egyszersmind veszti hitét a hagyományok, csodás és mesés iránt; innen van, hogy a polgáriasodás nyíltabb korában az eposz – valódi népköltemény – nem csinál nagy szerencsét; hibázik a hit.
A népköltészet mindig a nemzet családéletére emlékeztet vissza, vagyis azon időkre, mikor még a státusélet a családéletben rejtezett; nemesség nem volt, vagy ha volt is, koronája, színe volt a népnek; különben hol venné magát a régi románcok s balladákban azon adat, mikor előkelő rangnak úgy elvegyültek közötte, mint övéi, sőt királyleány s pásztorfiú és megfordítva hányszor nem állnak szerelmi viszonyban egymással? Ha még egyszer oly nagy nemzet volnánk is például, mi magyarok, mint a minő vagyunk, nem úgy állnak-e az egyesek egymáshoz, mint egy nagy család tagjai? „A legelső magyar ember a király.”
Különböztetni kell a népköltészetet azon vad és természeti költészettől, melyet az utazók ismeretlen új népeknél találnak, többnyire tánc kíséretében. Ez a nyelvek kifejlődését hozza eszembe, hol az emberi test részei, leginkább az arc játéka fő szerepet visz s a tagnyelv (Gebärdensprache) a még gyermekségében gagyogó hangnyelvek helyes pótlója, sőt némely tekintetben megelőzője is volt. Így van a tánc a természeti költészetnél. Ez azonban nem sokat ér; semmi határozottság, semmi alaki tisztaság; a lírai elem volna benne uralkodó, s az is szakadozott, mint a pillanat kedvtelesei; kitörései pedig puszta felkiáltás, vele az esztétika csak annyiban gondol, mennyiben kezdetnek jó. Ami ezentúl következik a szellem fejlődésében, nagy idők műve; azon időké, mikor a népnek már van története, hősei, viszontagságai, melyek az egyhangú s a napba belélő természeti embert megrendítik s az élet viszonyain fordítnak, alakítnak. Úgy tetszik, a természeti költészet mindig megmarad, különösen az alnépnél mocskos és szennyes versekben, kópék és betyárok nyelvén;ezek az ízlés előtt ízléstelenség, nekünk trágárság s mint ilyen, úgy tartoznak a népköltészethez mint aranyhoz a salak.
Legkönnyebben össze lehet téveszteni a népköltészetet a nemzetivel. Itt azon alapvonások teszik a különbséget, melyeket akkor vesz föl a népjellem, mikor nemzet lesz a népből. Bárminő szerződések, alkotmány és uralkodási forma iratnak is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat, hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Így vesz föl némely sajátságot a nemzet külső jegyekben is, minő a zászló, címer, színek, öltözet, viselet; de ezek is tagadhatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni, melynek első eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik. Innen van aztán ama bűbájos ragaszkodás s a nemzeti színekhez, zászlóhoz a csatában; innen az öltözet és viselet iránit nem előszeretet, hanem tősgyökeres hajlandóság.
E szembpontból véve a nemzeti költészet is a nép kedélyéletének kifolyása, de különbség a kettő között, igen is van megjegyezvén, hogy a népköltészetnek már vannak saját esztétikai eszméi, melyeket a nép magával hozott a világra, midőn az emberiségből kiszakadt, melyek viszont a népet az emberiséggel kötik össze. Ezen eszmék a hit, szerelem és hősiség. E három tárgyon forog a népköltészet az emberiség és nemzetiség között; nincs is oly félig meddig eszmélkedő nép, mely ezt a három tárgyat meg ne énekelné; kivevén ha ugyan utazóknak hihetni, a szegény írókézeket, kik vizet isznak, s egy bordaluk sincs, a szerelmet megénekelni pedig köztük egynek sem jutott eszébe.
A nemzeti költészet jelleme időszerinti. Eszméit többnyire a korszerűség fejti ki s állapítja meg; de valamint a korszellem változik s mi ezelőtt korszerű volt, ma már az lenni megszűnt: úgy jőnek elő uralkodó, az egész kor lelkét teljesen elfoglaló nézetek, vágyak a nemzeti költészetben is, a nemzetnek mintegy házi dolgaira vonatkozók, például néhány év óta nálunk a legerősebb hazafiúi érzések tolmácslata. Tehát a nemzeti költészet bizonyos szöglet alatt úgy is nézhető, mint alkalmi, melynek most van ideje; de az alkalom nem egyes név- vagy születésnap, hanem rendszerint nemzeti ünnep, újjászületés; s ezért a költészet minden ága, faja közt az édes nemzetinek, az édes miénknek van legerősebb, gyakran erőszakos hatása kedélyünkre. Ellenben a népköltészet mindig a tisztán emberi felé irányul, világát a családéletben leli föl, melynek viszonyai egész földön ugyanazok, s ugyanazért a tisztán emberinek is a családéletben kell föltaláltatni; mivel itt van úgy a kedély, mint fejlett, itt látszik az ember minden álság nélkül embernek; a minthogy a művészet örök idők óta innen vette remekeit. Előttem semmi, hogy Lear és Cordélia, és nem Edvárd és Kunigunda nevek fordulnak elő egy régi angol népkölteményben, mely Shakespeare világhírű szomorújátékának is alapja; nem bánom, itt vagy ott történik, mert valahol csak kell történni az eseménynek, ez mind külső s nem egyéb, mint alkalmazkodás a körülményekhez, mint belévegyülés az életbe;de nézve a belsőt, a gondolatok magvát, az érzelmek fordulatait, igen is emberi előttem a hálátlanság föstése; emberi különösen egy dán ballada, melyben sírjából kel ki az anya mostoha kézre maradt gyermekeinek meglátogatása végett, mi bár a természet törvényeivel jő is ütközésbe, nem képtelenség, mert örök igazság, az anyai szeretet valósága van benne megtestesülve.
Mit a kettőről mondék, röviden ide megy ki: a népköltészet tárgya a tisztán emberi, a nemzetié a hazaszeretet; mindkettő zománcozva a nép sajátságával, megjegyezvén, hogy a nemzeti költészet idővel átmegy a népbe s lesz népdal, mint az angol nemzeti ének, s ez legszebb diadala. Egyébiránt nemzeti költészet szélesebb értelemben mind azon művek összessége, melyek valamely nemzet nyelvén írattak, vagy ha nem írattak is szó szerint, de a népnél ének szárnyain s közajkon forognak, befoglalva német, magyar, angol szépirodalom nevezete alatt.
Tekintve mi adott szinte hosszú időkön át szellemi tápot a nép kedélyének, volna még mitől megkülönböztetni tárgyunkat, a szent vagy vallásos költészettől. Így mintha két országra szakadna el a költészet birodalma, világira és nem e világból valóra. De a kettő mindjárt első látásra tiszta különbségben áll. Legyen elég annyit mondanom, hogy a hol vallás dolgában minden a maga fokozatos útján történik, mint a régi görög és héber népnél, a szentköltészet is a népiből válik és foly ki és vele rokon, sőt néha egy; ha pedig adott vallásra fogják a népet, ez hosszadalmas küzdés után és szép szóra beveszi ugyan azt, de véréhez, jelleméhez alkalmaztatva, sajátítva. Így ölelte be Európát a keresztyén világnézlet, s a külön népek és nemzetek sajátságaival párosulva szülé ama nevezetes jelenetet, mely az ó és új idő művészete közé örökre elválasztó mélységet vont, s előállt a romanticizmus.
Mondatott: a műveltség árt a népköltészetnek, s ez igaz, de miért átkoznók a napot, hogy a hajnalt leűzi egünkről. Az anya fogy, a gyermek növekszik; ama meghal, ez életben marad; s a nem fenntartja magát fajában. A természet örök rendjén jár a szellem fejlődése is. Miképp mindatik, hogy Isten az embert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a művelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai.
Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes előadásban, melyet minden józan eszű és egészséges velejű ember megérthet, élvezhet kénye, kedve szerint. Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket színtaxis, grammatika soha nem igazol, leforítni pedig szórul szóra fonákság, másként lehetetlen. Ilyes kifejezések és szólásmódokkal tömve minden nyelv, annál tömvébb pedig menné lépebb s egészségesebb szerkezetű organizmusa. Ezek nem figurák, nem trópusok, hanem a nyelv állócsillagai vagy ha tetszik gyöngyei, sajátságai, miket az iskola graecismus, gallicisme stb. nevek alatt ismer. Ezekben fekszik a népi elem. Költő csak az lehet, ki ezeket tudja használni és mozaikképpen összeilleszteni; valamint ezek okai annak is, hogy költő csak egy nyelven írhat isten igazában, azon, melyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költő, miért a nyelv örök tanulmánya volt minden nagy költőnek; s én azt hiszem a gondolat, mint gondolat, benn a lélek fenekén ruhátlan gyermek, sem több sem kevesebb mint hiú álomkép, nem kerül több fáradságba, mint akármely bohó ötlet, mivel magától jő; hanem azt megőrizni az életnek, húst és vért adni belé, s a gyermeket nevén nevezni: ez már a szó, a nyelv dicsősége. Költőnek az a nyelv, mi Prometheusnak az agyag, hogy embert teremtsen az isteni szikrának befogadására.
Most jön a forma. Itt esik jól kimondanom, hogy a népköltészetnek egyik jellemvonása, minél fogva az éneket vele kell gondolni. Ez a nézet hamis, ha netalán oly trillás éneket gondolnánk, minő egy olasz primadonnáé a legújabb operában, melyet érte s az ő nyelvcsapja szerint komponáltak. Vegyük a görög hatos mértéket. Igaz, hogy ezt énekelte a görög nép, s maga Phidias, mint írva van, Jupiter szobrához az eszmét egy utcai dalostól vette, ki Homérból énekelt; de az is igaz, hogy a népköltészet tudni s emlékezetre méltó dolgokat regélvén, az istenek titkait fejtegetvén, előadásának a nép előtt – mert írva nem volt – érthetőnek kellett lennie, hogy épületes legyen. Így minden bizonnyal az ének, ha több volt is mint a szavalás, nem volt egyéb a hang ünnepélyes emelintésénél, szállintásánál, talán a mai recitativ. Ide látszik az is mutatni, hogy azon régi balladák, melyekben a történet a cselekmény személyei által, tehát párbeszédben, drámailag adatik elő, kedvesebbek, de jobbak is azoknál, melyek krónikai rendet követnek s pusztán elbeszélők; mert annyival több bennök a hangváltoztatás; így az énekszerűség is, mennyivel több személy hozatik föl beszélőképpen. Nem tudom, de úgy hiszem, ez lesz annak is végoka, hogy Talvj szerint a legjobb óangol, skandináv és germán balladák is ily modorba öntvék; elhallgatván a nagy és hosszú eposzokat, melyek egyhangú elbeszéléssel megölői volnának a léleknek.
Az ének tette szükségessé a ritmust. Hágy szótag elgörgése után jöjjön új sor, hol szálljon, emelkedjék a hang, a dalfolyam, mint hab hab után, mint szellőben dőlengő vetés, mind szorosan kiszabvák, s pontosan meghatározvák a ritmus által, melyet a nép öntudatlan művészete a fül mester segítségével teremte s állapíta meg. Így a görög hexameterben a harmadik láb első tagjának szót kell végezni, valamint az ötös jambusokban is azon szerint. A szerbek trokheusaiban szót végez a második láb; s ők minden formáikon át igen szorosan veszik e szabályt, mely a caesura szabálya; s a caesurátlan sorokra, a szerb dalok magyar fordítója szerint, a közönséges szerb is azt mondaná: ezt nem lehet énekelni.
Azért nem jó énekre az ilyen vers:
Singe, wem Ge-sang gegeben. (Uhland)
Hazádnak ren-dületlenül
Légy híve, ó magyar!
Bölcsőd az, maj-dan sírod is
Mely ápol s eltakar. (Vörösmarty)
Ez a bizonyos helyen és idő múlva újra meg újra előforduló ugyanazonság szülé a verselés egész mesterségét. Olyan ez, mint a lélegzés, mint a szívverés, mint a habütés, tehát a legtermészetesebb, aminthogy azt nem is tanulá mástól ember, mint a természettől. Szótag, rím, lábak strófa, refrain, mind az ismétlés eszméjén alapul, s föltétei az énekelhetőségnek; innen legmuzsikusabb nyelv az, mely minden kellékeket egyesítni tudja műveiben.
Ezekhez azt mondom, minden népnek megvan a kedvére való formája, ha szinte kölcsönzé s nem magából forrá is ki azt. A hatos mérték a görög élénk lélek s gördülékeny nyelv neki eredése, bugyogása; ellenben az európai művelődés különféle rímes formákat tett kelendővé, míg a szerb csak a maga saját rím nélküli, de mértékes formája mellett maradt. Ha minden népnek nincs is oly eredeti formája, mint a szerbnek, görögnek, mégis megtudhatjuk, melyiket szereti legjobban. Azt, melyen legtöbb és legszebb dalokat s balladákat költ és énekel. Hogy a művelt költészet e tekintetben is hallgatni fog a népinek szellemére, igen természetes; innen senki okosabban nem tehet, mint Beranger, ki dalait, igen kevés kivétellel, a francia nép énekformáira szabta, fölibe írván mindegyiknek, melyik népdal nótájára megy; s azt nyeré vele, hogy a nép ismervén a melódiát, azonnal éneklé a friss verseket, és költeményekei ugyancsak kimentek az életbe s el vannak terjedve Franciaországban.
Mindent könnyebben ki lehet mérni, mint azon eszmekört, melyben a népköltészet forog. Ez a képzelődés legtágabb kalandvilága. Micsoda képeket, fogalmakat, világnézletet töm ebbe a képzelő erő, az fogja tenni a népköltészet esztétikai eszméit, tárgyait. Itt van elhatározó, vagy inkább elválasztó befolyása az éghajlatnak, életmódnak; a minthogy ez a déli és északi népek költészetében klimatológice, kézzel foghatólag ki van magyarázva. Azonban ne véljük, mintha különböző éghajlat, uralkodás, alkotmány vagy mit én tudom minő befolyások miatt egyik nép eszmeköre kizárná a másikat, sőt inkább vágják azok egymást és összevágnak, mint a hullámkarikák, mint a mennyei körzene, melyet Plató vélt hallani oda fent a csillagok útján, mi azon igazságra vezérel, hogy a népek költészete csak a természet alaphangjainak változata.
Már mondtam melyik három eszme közös minden népköltészettel; és azon eszméken alapul a derék népköltészet. Az eszmekör szélsőségeit bizonyos látomások, rendkívüli csodás, mesés képzelmények foglalják el. Ilyen a lelkek járása s azon hit, miszerint a halottak sírjaikban nem nyughatnak, ha őket valaki, vagy ők valakit megbántottak. A holt szerető meglátogatja életben maradt kedvesét, az anya gyermekét s viszont; ilyen ama sírás, melyet idétlen s keresztvíz nélkül eltemetett, vagy vesztett gyermekektől hallani mindaddig, míg lelkök az elmulasztott szertartások feladása által meg nem váltatik a kíntól. Üt a lelkek órája, megszólal a kakas egyszer, kétszer, háromszor; megkondulnak az elsüllyedt harangok, lidérc bolyg a sötétben a sírok felett, nyomasztó álom lepi meg az embert, melyben futni akarna s nem bír, de röpülni igen; a lélek remeg, a haj borzad, s egy eltalált varázsszó, egy keresztvetés, vagy Isten segítségül hívása semmivé teszik a kísértetlátást, minden bűbáj veszve, az óriási alak léggel összefolyva eltűnik, felszabadul a mell s könnyebben veszi lélegzetét. Ide tartozik a tündérek s isten tudja miféle vízi és légi, hegyi és rónai, csalfa és ingerkedő lények képzelete; továbbá azon legszélső gondolatok az átalakulásról, melyben a törpék hősökké, a madár szeretővé stb. változik, mert ki tudná előszámlálni az eseteket!
Bár mennyire különös szabásúak is az efféle hiedelmek, örömest találkozik velök a mai keresztyénség, melynek íze van rajtok, mint szintén magáéival a keleti és hajdan a görög. Azért merő balgaság mitologizálni ma és nekünk, midőn a hit egészen más lábon áll, megfutván a régi mesevilág pályáját. De a görög és római műveltség hatalmas volt, s benyúla mélyen a keresztyén életbe, mint a tengerbe Itália, Grécia; s van rá példa, hogy az új Európában különösen Hollandban, de másutt is, nálunk is, a pór és a polgár, ha szerelmes volt, úgy megénekelt vak Ámorról, nyilas Kupidóról, mintha éppen mitológiát akart volna kiadni; de majd apránként az idő megtanítá a népeket sajátságaik becsülésére, s az új időnek nincs szerencsésebb fordulata, mint hogy minden nemzet féltő kincsére, a nyelv és irodalomra fordítja figyelmét, igyekszik magát lelkestől, testestől megismerni.
E végett szótárak készülnek nagyok és bővek, hová a tudósok összehordják a nyelv kincseit, bírálják, mi övék, mi nem; tanulják a népet, e nagy élő könyvet, melynek betűi egy-egy emberfő; s ha nem oly szembetűnőleg is, mint térképen az országok határait színes vonalakkal, de minél hűbben igyekeznek kijelölni szellemi birtokukat. Ha egyes szavak is ennyire bírják a tudósok figyelmét, mennyivel többet nyer a nemzeti önismeret a népköltészet ereklyéiben, hol már a szavak rendben s harmóniába öltve, filológiain kívül esztétikai kincs is, mint ha Palmira omladéka közt kész paloták födöztetnének föl.
Igen, esztétikai kincs, Arisztotelész vagy Homrác ismerete nélkül is. Mert ki írja a népdalokat? A nép; vagy Grimm szerint: magok magokat. Erre magyarázat kell. A népköltemény gyakran maga tesz bizonyságot magáról. A német népdal végén olykor ily kérés tétetik: Wer ist, der Euch dies Liedlein sang? Tehát egyes éneklé azt. Tudva van, hogy igen sok angol balladát bizonytalan költők a népből csináltak s árulak garasért úton útfélen. A szerb dalokban is van némi ujjmutatás öreg világtalan dalnokokra, mint Tinódi Sebestyén is tőn:
Ennek lőn írása a jó Kolozsvárban;
Tinódi Sebestyén könyvnyomtatásában.
A turkoman, perzsa és török dalok szerzője gyakran kiírja nevét, mi a középkori festméynekre emlékeztet, melyek csoportozatában ott áll azon hercegek, grófok mása is, kik a művésszel dolgoztattak. Legtöbb esetben csak annyi bizonyos, főleg szerelemdaloknál, fiú-e vagy lány a szerző? Azonban én mi népünk közt tapasztalám, hogy a vidékek egy dalt különbözőleg énekelnek, mi ha egytől került is eredetileg, a szájról szájra való átadásnál igen könnyen toldatik, foldatik szebbé, jobbá vagy ellenkezőleg; végtére sem marad meg oly szüzességben, mint a szerző gondolá. Ide megy ki a magyarázat.
Akárki szerzette, igen szépek vannak a népköltemények közt, mert különben micsoda érdek körötte volna úgy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk poros levelekhez, sőt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna-e minden szó azon dalból, mely őseink szívének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött s eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál ébrebben kell lenni azoknak, kiket Isten adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit. A nyelv a költők gondja. Ott állunk, hogy a mesék hajnalát elűzte a komoly ész napja, s népköltészetről, minő a bárdoké, nem álmodhatni, de minek is? A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak veszét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.
