Nyirő József: Miháj
A fák duzzadtan nyújtóztak, a madarak szárították harmatos hátukat a kelő napfényben. A távolban báránykák reszkettek erőtlen lábukon és a ködtől ezüst bajsza lett a pásztornak. A favágók füstje kéken csavarodott fel az ég felé. A fatetők közt járt a szél és remegtek a frissen rügyező ágak a fejszék csapása miatt. A favágók felnéztek minden fára, hogy a dőlés irányát kiszámítsák, s ilyenkor hideg ködeső hullott fekete arcukra. Távol a szirtfalak mögött megzavart medve vonult tova alázatosan, mintha olvasót mondana. Finom tavaszi nesz kélt mindenütt, mintha az alig hajtott füvecskék híreket suttognának egymásnak. Furcsa illatok kábítottak és édes lett a nyál az ember szájában. A csorda a csiki oldalon a vályúknál állott s a nagy fehér állatok magasra tartott fekete szájáról hosszan csurgott le a víz, mikor elbődültek:
-Jó vizet ittem!
Az őzek indokolatlanul megfutamodtak és hirtelen megálltak, mintha eszükbe jutott volna valami. Finom orrocskájukat egymáshoz értették és azt mondották:
-Semmi sem esik olyan jól ilyenkor, mint a csók!
Arról azonban senki, semmi sem tudott, hogy az éccaka a Szabadi Miháj kalyibájában meghót Julika, a leánka. Csak akkor ijedtek meg mindenek, mikor Miháj kiállott a kalyiba szájába és rekedt-keservesen elbődült:
-Meghót!
A favágók lassan, kényelmesen odacammogtak, megnézték, fejcsóválva valamit morogtak és újra visszamentek a fák közé és újra vágni kezdték a fát.
Julika pedig ott feküdt a puszta földön. Színes, szőttes rokolyácska volt rajta. Len haján még csillogott a halálverejték, arcocskája piros volt és a nyakára kötött pántlika gyűrött volt a küzdelemtől. Szelíd, szép harmat-leányka volt, mintha csak aludnék. Még egy kis napfolt is hullott rája, ami még szebbé tette.
-Hát elmenél te es édes anyád után! – panaszolta Miháj, s szárazon gondolkodott.
Esztendeje sincs, hogy meghalt az asszony, fiatalon. Nem is hitte, hogy beteg, hiszen olyan volt az arca még a ravatalon is, mint a rózsa. Egyet sikoltott azon az éjszakán és vége volt, mintha nagy mennyei csudát látott volna, s attól dermedt volna meg. Nem is biztos, hogy meghalt. Ha rágondol Miháj, ma se hiszi.
Most aztán odaleve a gyermek is.
Egy kicsit nézi. Áll. Olyan nehéz megmozdulni. Valami mindig visszahúzza a testecskéhez, de mégse lophatja a napot mellette. Tempósan leballag a csorgóhoz, vizet hoz, hogy megmosdassa a halottat. Igende mivel?… Nincs más mód, leveti füsttől fekete ingét s annak az aljával gyengéden megtörülgeti az arcocskát. Egyszerre megdöbben:
-Mit csináltam!
Egészen elcsúfította azt az ártatlan, szép gyermeket. A hamvát lemosta a víz. A homlok megsárgult, arcáról eltűnt a pirosság és két fehér penészfolt támadt rajta. A félig zárt, kialudt szemecskék nem villantak fel többé kedvesen…
Ejnye, mit csináltál Miháj!
Az ember megtántorodott, mintha csak most eszmélt volna rá igazán a halálra.
Foghatta már hatalmas, repedezett markába az apró kezeket, csókolhatta a kicsi, sárga homlokot.
-Lehetetlen, hogy meghót volna!
Nem akart belenyugodni. Ide-oda forgatta a testet, tapogatta nehézkesen, morogva, mint a medve, még egyszer meghallgatta, hogy hátha mégis dobog a szíve. Fejecskéjét is emelgette, próbálgatta, hátha van még egy kevés erő a nyakában, de a fej csak ernyedten hullott rá a vállára.
-Mintegy nó! – sóhajtott.
Rávetette a szürke kozsókját, hogy ne fázzék, aztán, – nem tudta, hogy mit csináljon.
Eszébe jutott, hogy még nem frustokolt.
Leakasztotta a faágról a szőrtarisznyát, leült, a lábai közé vette a szalonnát, kinyeret, túrót, egy fej vereshagymát és nyugodalmasan falatozni kezdett a halott mellett. Még meg is kérdezte, ahogy máskor szokta:
-Nem istálsz egy falatot?
Lassú, széles mozgással járt a szája, ahogy evett, kezében a feltartott hegyű bicskával. Csak a szeme meredezett, mikor nagyokat nyelt. Száraz, égő volt a torka. Hamar jól is lakott. Nem kellett se testének, se lelkének az étel, de evett szakadatlan. Félt abbahagyni. Gondolkodott is, de a következő pillanatban nem tudta, hogy miről.
Társai, a favágók ellenségesen nézték, hogy amíg ők ölik magukat a nehéz munkával, Miháj csak eszik, akkorákat nyel, hogy nyuvad meg tőle. ami nem járja, az nem járja. A fa közösben van felvállalva, a pénzt is egyformán kapják, hát legyen a munka is egyforma. Oda is kiáltották neki:
-Mi lesz hé, Miháj!… Az Istenödet, meddig hévizálsz!
Miháj megrázkódott, de még kikortyogtatta a maradék pálinkát, ránézett a leánkára, s mintha mentegetőznék, úgy mondta:
-Fát kell vágni! Te csak maradj itt szépen, mert mindjárt jövök!
Fogta a fejszét. Ujjával végigpróbálta az élit, s ő is odaállott az egyik fa tövéhez. Foga megcsikordult, arca keserűvé rándult, a fejsze hatalmas lendületétől a száján fütyült a lélegzet, s az ütés megdördült a fán. A szép, bú virics, a fa duzzad, tavaszi nedve szétfröccsent és a fejsze is nedves lett tőle… Úgy dolgozott, mint a marha, hogy »béhozza« az eltöltött időt. Recsegő, ropogó mennydörgéssel zuhantak a fák és morajlott a fadöntéstől a tavaszi erdő.
Csak ozsonnakor pihentek, amíg faltak valamit.
Miháj nem szól, nem evett, csak nézett maga elé és beesett szemei, elkínlódott, kiéhezett arca, elapadt férfiteste olyan volt, mint maga a megtestesült szomorúság.
A vad favágók is megenyhültek.
-Te most hadd abba a munkát, Miháj – mondotta egyikük. – Úgysem vesszük sok hasznodat… Eridj csinálj valamit azzal a leánkával!… Úgyis a félszemed mindig rajta van.
-Abbiza igaz! – enyhült meg Miháj. – A falu messze van. Késő lesz, mire hazaérek… Ha eltemettem, majd kipótolom, amivel elmaradok… Az én részemet én eligazítom… Mit csináljak, ha már így van.
-Ajjus egye meg az életjit! Neked es eléggé kijut belőle – mutatta a részvétet Lázár Dénes. – Az egész heti kereseted nem lesz elég a temetésre.
-Nem igen! – ismerte el Miháj.
-Osztán miből élsz azután?
Erre Miháj nem tudott válaszolni, de a harmadik favágó kisegítette. Nagyot káromkodott megrázott ököllel:
-Avval te ne törődj! Amíg nekünk lesz, neked es lesz!
Emmá szép volt. El kell ismerni. Mihájnak könny tört a szemibe az indulattól. Meleg, drága könny.
-Köszönöm!… – makogta forró szájjal. – Az életben soha el nem felejtem!
-Jó, jó – szégyellték a többiek a meghatottságot.
Miháj szédült, mikor visszament a leánkához.
-Ejisze indulunk! – mondotta szelíden a halottnak.
Felpakkolózott és felölelte a földről az apró testecskét.
-Hajtsad szépen a vállamra a fejedet!
Balkezével még óvatosan el is helyezte a vállán.
Megindult. A Tepej alatt nyaktörő, veszedelmes, nehéz út vezet a faluba. A fejszét botnak használva ereszkedett rajta. Sietnie kellett, hogy el ne setétedjék teljesen.
Ment, törtetett előre. A halott feje sokszor előre csuklott, kalimpáló kezecskéit lehorzsolta a sziklafal, de ilyen kicsiségre nem nézhetett Miháj. Még arra sem volt ideje, hogy megszusszanjon.
A gyermek könnyű volt, mint a pehely, Miháj mégis alig bírta. Térdei reszkettek, a verejték hullott róla, s a falu végén le kellett ülnie pihenni.
Emberek, asszonyok jöttek haza a mezőről, akik látták, hogy Miháj ott ül az árok martján a leánkával. Barátságosan, kedvesen, ahogy illik, megszólították:
-Elaludt a lelkem?
Miháj elgondolkodva bólogatott, válaszolgatott:
-Elaludt!…
Az emberek tovább mentek. Siettek, mert már este volt.