Darkó István: Megvasalt ordas

    I.

    Begyöttek a hajdúk Kassára. Csaholó falkában vonultak befelé. Ellepték a szállásokat, telerakódtak a vendégfogadók félszereiben, a katonák tanyahelyikben, a földes polgárok átalakított szénapajtáiban és a szemesekben. Ezekből a gabonát, de még inkább műhelyeikből a mozdítható szerszámot, fölös lábbelit, csizmát, bocskort, posztódolmányt, ötvösmarhát titkos helyekre rejtették jövetelük hírére a mester-polgárok.

    Az előzködő hírmondások azt mondták róluk, hogy az erdők ordasai szelíd testvéreik. A kóbor, éhes farkas, a veszett toportyánféreg tanulatlan és szótlan kisebb öccsük. A Jahodna felől zúgó szélben felröppent vöröskakas pedig csak jámborturbékoló galambmadár hozzájuk.

    Nagy volt hát igen a csodálkozás, amikor nagy énekzajjal ugyan, de ropogó csizmában, szép új gúnyában, rendbeszedett csapatokban begyöttek a déli kapun. A kuruckirály a parancsnokpalota ablakából nézte őket főhívei társaságában és büszkén mosolygott rájuk. Végtére egyszer hát emberformának, helyre katonának láthatta őket, úgy, amiként sikerült felöltöznie és megreglamáznia kóbor falkáikat. Rivalgva rázták tömpe kardjaikat, fényesfejű tarjas buzogányaikat Thököly felé. Égkék, meggypiros, meg szép sárga dolmányukat ugyan kifeszítették peckes mellükkel és mögéje begyűrt apró ingóságaikkal.

    A hajdúk tisztjei, zúduló csapatjuk élén, baljukban repdeső zászlóval, jobbjukban ezüstfejű, láncos buzogánnyal, vagy köszörült pallossal, sötétvérpiros csizmában, sárga sarkantyúval rúgtattak el a kegyesen intő hajdúkirály előtt. Két karjukat fohászosan rázták feléje és rekedten bődültek:

    - Vivát! Vivát! Thököly!

    A hajdúk még a karéneket is félbeszakították és rábőgtek a kapitányok után:

    - Vivát! Vivát! A gyűlésbe! A gyűlésbe!

    A palota ablakában nagyokat bólintott rájuk a sasnézésű göndörfej. Feléjük lóbálta aranygombú, ezüsttollú buzogányát. Megígérte volt, hogy a hajdúság tisztjeit beviszi az ország tanácsába, amelynek összeültére együvé gyűltek már a hűségén lévő urak és vármegyék.

    Az ordasfalka szava félelmet keltve zúgott végig a Fő-utcán, a Csermelyen kétfelől s a számnélküli fahídakon. Mit tudnak tenni, Istenem, mit ártani, akik rivalogni is ennyire gyakorlottak? Énekük is inkább káromló harsogás, mint együtthangzó dal.

    - A gyűlésbe! A gyűlésbe!

    Elől a kapitányok, mögöttük az egyszerre toppanó, táncoslépésű, csörgő-morgó hadak, nagyszőrzetű, cserzett ábrázatokkal, evés-ivás után száradó, csapkodó nyelvekkel.

    A sárgadolmányúak élén két egyforma tisztjük lépkedett. Első látásra is testvérek, csak egyikük szótlanabb, csendesebb tekintetű, ápoltabb arcú, rendesebb és férfiasabb.

    - A gyűlésbe! – ordította az öregebb Komaróczy, a Jónás és zászlaját, agyarát, csizmája talpát verseny csattogtatta. Öccse, Miklós, a házakat nézegette, az ablakokban nyüzsgő asszonynépet, a szép várost és úgy elmerült ennek látásában, hogy majd elkésett a királynak szóló tiszteletadással.

    Kirántotta kardját a láncokon csörgő hüvelyéből és beleírt a levegőbe:

    - Vivát!

    II.

    Megvolt a bevonulás, a gyűlés, a dicsőség és az urak sápadozásán jócskán meggyarapodott öröm. Szerteszéjjel ittak a városban a hajdúk, éjszaka idején csörömpölve bőgték be az utcákat és gyakran verekedtek. Komaróczy Jónás csapzott, ősz szakállát már második napja áztatta a szerednyei borban, a Várkapu-utcában lévő „Bártfai leányzó” ivószobájában. Körülötte csapatjának főbbjei, alsóbb tisztjei hevertek az asztal körül. Itt ültek, aludtak, daloltak és mindenekfelett ittak kitartósan.

    - Mikor osztán ott voltunk végtére és bezuhogtunk a szobába és berondultuk a jófélét, az urak lelkeim úgy bámultak ránk, akár a halódó papra – mesélte az öreg Jónás az ország tanácskozásán.

    - Hát mondok, ezután már kinyújtottuk a markunkat és el is értük vele, amit akartunk, mondok – sunyított az öreg ordas.

    - Ezt el – Bakos Ferke nevetett imígyen, a félszemű hadnagy –, meg is üzente Thököly jófejedelemünk a megküldött tanácsurakkal minékünk, mikornak előtte még beengedtek volna a tanácsba, hogy tisztességgel viseljük magunkat, merthogy most mán úgy leszünk, hogy őhelyette viselkedünk. Hát ez nehéz vót. A dögvész, aki a sunyítást, nemszólást kitalálta olyankorra, amikorra gyűlésbe ültetik a szegénylegényt.

    - No, de azért fájn csendet tartottatok – horkant nevetve Komaróczy. – Olyan illendősnek se láttam közületek egyet is addig, ha csak nem hóttan.

    - Dögdolog is az efféle, kapitány uram – csapta az asztalra az öklével Ferke –, egyszer ugattam csak közbe, ekkor is rámrivaltak, hogy nyomjam a helyemet, ne ugassak, a nyelvemet altassam.

    - Kitanálták, mondom – az égkékek vénhadnagya magában is sűrűn ivott –, aztat tanálták ki a gyűlésbeli nagy urak, faggyanak kőkeményre, mondok, hogy minékünk beszélésre nincs engedelmünk. Hát akkor mire a feketehalálra vagyon, mondok, ha ugatni sem lehet, mi ez, templom, mondok, ahol csak a pap ugathat?!

    - Csak még egyszer ott lehessünk – Komaróczy Jónás karddal zörgette meg az asztal keresztlábát –, majd mán akkor nem kérdjük, hogy ugathatunk-e? Akkor majd rendet teszünk.

    - Tégy előbb rendet ecséddel – egy újonnan jött hajdútiszt, sebesképű, csúnya ember mondta ezt. – Most hallám, hogy innét Kassából veszen holnap hites asszonyt és a templomba mén vele. Mikatona lesz őkelme ilyen úton?

    - Mondok semmilyen. De majd Jóni, ő nem hagyja, te nem hagyod, ugye Jóni?!

    - Nem hagyja, ha tudja – mondta a sebesképű –, de eccsem Miklós nem igen hallgat, sem nem is szagol őfeléje, úgy látom.

    - Hát manap még itt vélünk nem vót, mondok, az az egyetlen igaz. Szoknya után futos, nolám!

    Komaróczy Jónás erre már megunta alulról az asztal lapját. Felülről meg előkapott kardjával döngette, de úgyannyira, hogy kupa, borveder, fapohár, cintál, szertegurult róla.

    - Tudok róla, hogy mire készül. De itt fogadom, esküvel pedig, hogy templomba asszonnyal, ecsém, míg élek, be nem lép!

    - Mit téssz ellen, Jóni, mit téssz?

    - Elállom útját és oda be nem lép. Esküm rajta!

    A sebesképű kupa után nyúlt.

    - Holnap délnek előtte hát elállhatod, Jóni pajtás. De már a bort ne szórogasd a mihaszna padlóra.

    - Torokba véle! – Így rivalkodtak és ráittak Komaróczy esküjére.

    Az öreg kékhadnagy is kimondta:

    - Bendőbe véle, mondok, de kiváltképp mire? Arra, mondok, hogy Jóni biza megőrzi a hajdúságnak az elveszendő katonalelket, mondok édesegy eccsét, mondok Miklósunkat.

    - Vagy megőrzöm, vagy elveszítöm – ismét így fogadta a kupa fölött veszedelmesen az öregebb Komaróczy.

    III.

    Reggelig ürítgették a boros edényeket a „Bártfai leányzó”-ban. Sebesebben fogyottak azok, mint a hosszú éjidő, mégis emez ért végére előbb. A délelőttbe is belenyúltak asztal körülötti csapzottságukkal, végtelen szomjukkal és óránként feltámadó farkasi éhségükkel. Végtére bezúdult az ajtón a fiatal katona, akit hírszerzésre küldtek ki a templomhoz és jelentette, hogy megindult Komaróczy Miklós mátkás kísérőivel.

    - Hát akkor én is megyek, hogy útját beszegjem – állt talpra az öreg Komaróczy. Oldalán csüngő ezüst láncaira, helyére akasztotta a kardját és nehéz talpjárással mint ki egyenest.

    - Hová mégy, Jóni, mondok, hová a sulyba mégy, a ráksulyba? – Ébredt az asztal lapjairól az öreg hadnagy.

    - Megyen eccsével, regvéli ájtatosságra – mondta rá egyikük s erre mind kizuhogtak Komaróczy Jóni után.

    Súlyosodó lábbal mentek. A fényes nap is vakította, a csicsergő friss levegő pedig igen bágyasztotta őket. Mire hát a barátok templomához odaérkeztek, ott már zúgó seregben, annak a közepébe ott találták Komaróczy főtisztjüket. Feketében ünneplő városi emberek előtt véle szemben öccse, Miklós állt szilárdan, ünnepesen, díszesen és fehérben didergő mátkájának bíztatóan szólongatott hátrafelé.

    - Lábadon itten be nem lépsz – kiáltotta Jóni ás sárgával vegyült fehér szakállát fenyegető hangjánál és ijesztőbb nagysággal rázta. – Míg én életben vagyok, ide a küszöbön be nem mégy!

    - Ki légyen kegyelmed? – Lépett előbbre a lány apja, Boronkai János, becsületes gyertyaöntő és szappangyártó mester. – Ki légyen, hogy így ennyire elibénk botránkozik?

    - Testvérem ő énnekem – mondta kérlelő csenddel Miklós. – Tán ivott, miként szokása, de rosszat vélem nem akarhat.

    Meglátva bátyja tisztjeit is és nekik folytatva kiáltotta:

    - Látom, megint lefekvésre nem volt gondotok. Vigyétek hát Jónit, aluggya ki magát.

    - Majd alszol te véglegesen! – Harsant megint Jóni. – Esküt tettem rá, hogy hajdúnak, katonánknak maradol s templomba csúfságunkra fehérszeméllyel be nem lépsz!

    - Nem is fehérszemély ez, akiről szó vagyon – mondta hangosabban Miklós és magához húzta félkarral a fehérben didergő Boronkai Annust. – Hanem pár lépést, belül ezen a küszöbön, énnekem már feleségem!

    - Hát éppen, hogy az nem! – Ordított most már parancsolóan, mint katonáinak szokta Komaróczy Jóni és ráállott a templom küszöbére. – Térül meg Miklós, mert erre tenéked utad nincs!

    - Vagyon bizony énnékem! – Mondta most már kiáltva a kisebb is és félkarral elhárította útjából a bátyját. Másik félkarjával átfogta vállon a leányt és tett néhány lépést befelé a templomba.

    - Megállsz! – Így üvöltött az öregebb. – Megtérülsz lábadon, vagy térítelek magam!

    Az emberek, a násznép, a hajdúság nyomakodva alig tudták jól látni, ami ezután következett. Komaróczy, a kettő, szembeállott egymással. Jóni orítva parancsolt és csúf harsogást csapott a templom boltozatában, a kisebb pediglen sápadósan és megint veresen váltakozva tiltotta őt maga elől. Végül indult előre megint, de vigyázva engedte el mátkáját és háta megé tolta elrejtve. Az öregebb sziszegve káromolta őtet és rekedten bömbölt. Szavával, majd meg karja fogásával vitte volna kifelé öccsét, de, hogy látta a lehetetlent, lassan kivonta kardját széles hüvelyéből.

    Özvegyült mátkahangon sikoltott a leány. Bömbölt a templom hajója s a pallos szélesen csapott le Miklósra. A halott csendben reccsent, a torka tájáról lesiklott és megállott felül a vállában. Hördülve ásta ki magából, gyengén eldobta és menekülve szaladt a templom belseje felé. Szálteste zuhanva hajolt a padló felé, de még futott így is és amikor térde és hasmánt leesett, csúszva is sebesen jókora darabon vonszolódott. Rubintszalagot festett hosszan a kőkockára. Üvegszemmel tekintett hátra, vékonyan siklott végtére ő is, mint a leánygyermek és lenyúlt a köveken.

    Komaróczy Jónás két kézben tartotta pallosát és csodálkozva bámult öccse után. Köréje óriáskör tágult. A hajdúk a padokba ugráltak és falkában onnan lesték.

    - Mit tettél, Jóni?! – nyögött üvöltve a félszemű kékhadnagy. – Levágtad Jóni!

    - Juj te, juj te, jujj te! – Kétkézre fogott fejjel így borzadozott körülötte Babos Ferke. Messziről járta körül a sóbálvány Komaróczy kapitányt és iszonyatosan sokszor mondogatta:

    - Jujj te, jujj te, jujj te!

    A begyülekezett nagyobb csapat hajdúság felmozdulva kiáltozott:

    - Megölé eccsét! Kiontá életét!

    - Én pediglen leütöm őtet, a veszett toportyánt! – Egy fiatal katona így indult az öreg Komaróczy felé, de a többiek visszafogták.

    Komaróczy Jónás csak állt és nézett, mint aki már nem is lát. Csak két öreg cimborája topogott körülötte, reszketve, jókora távolban:

    - Jujj te, jujj te, mondok, mit cselekedtél, Jóni, jujj, te?!

    A fekete városiak az oltár elé zúdultak és elalélt csendben, némán térdeltek s megrémülten. A pap kiszaladt valahonnan, megnézegette Miklóst, Miklóskát, a harmatos hadnagyot, a levágott virágszálat, de elveszett reménnyel mindjárt el is engedte a karját. Nem ügyelt s a halott keze csattanva hullott vissza a kőre.

    Erre sötét lett Komaróczy Jóni körül. Elernyedt kezéből kihullott a kard, vagyis hát messzire dobatta véle el, háta mögé, aki ezt a sötétet ráküldte.

    Sikoltott ő is, mint előbb édes öccse:

    - Esküm… esküm… soha többé kezem… vasat ne emeljen!

    Két öklével bizonyítva döngette a mellét. Mint egy nagy dob, úgy pufogott boltos melle s mikorra már csaknem beszakadott s már csak vérhabos szájjal tudta kinyögni, akkor hagyta abba.

    - Soha… soha… vasat… soha.

    Felállt és támolyogva ment elfelé. Katonahívei félre álltak előle, kiköptek feléje, messziről tekintették és szabad elkóborlást engedtek neki.

    IV.

    A kassai fényes napok után megint a mezőkön csaholt a hajdúfalka. A sárgadolmányosok vezető nélkül, egymásnakszorult dühös csapatokban rámentek Lőcse alatt a németre. Alighogy rámenni kezdtek, az útszéli fenyvesből akkor elővánszorgott rongyosan az öreg Komaróczy Jónás. Kard nélkül, rongyos szőrgubában, csúnya kódusként botladozott hozzájuk. Beállt közéjük szó és hang nélkül s el kezdett menni velük. Eltágultak mellőle. A maguk rongyossága mellett is jobban utálkoztak a leromlott voltán. Hanem akkor néztek csak igazán, amikor egybekeveredtek már a némettel.

    A túlsó bokrok közül előbújt a hízott kutyafalka, a német és nagy csaholva rájuk ment, az éhes ordasokra. Komaróczy Jónás akkor elővette rongyszűre mögül a jobb karját. Könyökig mintha vastag, nehéz pólyában lett volna, fekete, nagy pólyában, akkora ormótlan vaskesztyűt viselt azon. Ökle mászás buzogány-ökölnek megcsinálva. Látszott, hogy külön csináltatta régi erejéhez s most nehezen kell emelnie. Fújva, lihegősen lépkedett előttük, bele a sűrűjébe s vaskarját csak emelgette, mást nem tett vele.

    Ahol kard sújtott fejéje, csak maga elé tartotta az irgalmatlan vaskarját. Ügyesen elhárította a feléje küldött csapásokat. Jobbra dugta, balra tartotta, feje fölé emelte védekezve, de mégis ilyképpen harcolt vele és a sűrűjébe így nyomakodott előre. A hajdúk egykettőre melléje ügyeskedtek, mögötte fürgén előretörtettek, megint háta mögött csoportosultak. A vasököl nyomán jócskán sújtottak és szaporán pusztítottak.

    A fergeteg megindult úgy, ahogy kapitányuk nyomán most megindultak. Még nem szóltak hozzá, de már majdnem rivalogtak megint érte. Karddal, esküszava szerint nem, de lám, akkor helyébe vasököllel!

    Az első falka ebet le is rázták magukról. Fújtattak egy sort és seregleni kezdtek Komaróczy köré. Akkor a sűrűből kicsaholt a másodszori német.

    Beálltak és bevárták.

    Komaróczy Jónás elébük lépett és a németek élén lángoló fiatal katonát várta. Vasbuzogány kovácsöklét felemete feléje, úgy, szinte sújtott is már evvel a mozdulatával, a hajdúk meg ordítva röhögtek mellette.  

    - Hujj, áldóját, ezt oszt valami!

    Az első német már ott állt előttük és szintén kardját emelte. Komaróczy Jónás hanem még sokkal hamarabb dobta hátra rettenetes vaskesztyűjét, messzire feje fölött, távolra el a háta mögé.

    Ugyanakkor csodálatosan, szájnyittatót tett. Letérdelt a német előtt, csupasz két öklével verni kezdte irgalmatlanul a mellét és bömbölve harsogott valami érthetetlent.

    A német szaporán fejen is sújtotta őt. Utána karddal a kezében ez is rémületesen kezdett hátrálni, mert Komaróczy véresen térdepelve, majdnem hason is megindult feléje. Lebukott és mégis csúszott, siklott is egyet és ezt kiáltotta:

    - Nem, csak kardot nem… Kelemen… vasat sem… semminőt nem emelek, Kelemen!

    A hajdúk felocsúdva, bőszülten mentek a fiatal labancra. Levágták és mikoron a haldoklót körülállták, akkor tudták meg tőle, hogy három Komaróczy élt testvérként ezen a gyászos földön. Nem kettő, ahogy ők tudták, hanem három s ez a fiatal labanc volt a harmadik, név szerint Komaróczy Kelemen.