A fortélyos lány
– Keresztúrfiszéki népmonda nyomán –
Volt Mátyás királynak egy móc jobbágyfaluja, s a király egyszer erősen megneheztelt erre a falura, ezért ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, tudják meg bizonyosan, hogy minden nagyobb gazdának fejét véteti.
A szegény mócok három hétig mindennap falugyűlést tartottak, s mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, miképpen lehetne a malomkövet megnyúzni.
Volt egy szegény móc a faluban, s annak egy tizenhét esztendős lánykája. Azt kérdi a lányka az apjától:
- Apám, hova megyen mindennap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.
- Hova megyek? – azt mondja. – Nem tudod, hogy ez a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán?
- Édesapám, menjen a bíróhoz, és mondja meg a bírónak, hogy többet falut nem gyűjtessen. Onnan menjen el a királyhoz, és mondja meg neki:
- Fölséges király, életem-halálom kezedben vagyon, én követ vagyok, engem küldött a falu. Hogyha a fölséges király vérét nem veteti annak a malomkőnek, a falu meg nem tudja nyúzni.
Azt kérdezi a király a falu követétől:
- Ugyan ki adta ezt a tanácsot neked? A falu nem tudta adni, a faluban csak a jegyző vagy a bíró – ez a kettő lehetetlen. Valld meg, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!
- Fölséges király, életem-halálom kezedben vagyon, nekem egy tizenhét esztendős lányom van, az adta nekem ezt a tanácsot.
Azt mondja a király:
- Megállj, te móc, mert a lányod kihúzta a töviset a falu lábából, s ütötte a magáéba!
Fordul a király, fölveszen egy új fazekat, akinek az oldala bé volt esve.
- Mondd meg a lányodnak, hogy ezt a fazekat úgy béfödje, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjék, mert ha látszik, akkor neked is fejedet vétetem, a lányodnak is.
Elveszi a móc a fazekat, viszi hazafelé, megérkezik a lányához.
- No, édes lányom, kihúztad a töviset lábából a falunak, s ütted a magadéba. Né, ehejt küldött a király egy fazekat! – s elmondja a parancsolatot.
- Jól látom, édesapám, hogy küldött. No, édesapám, üljön le, egyék-igyék nyugodjék.
Mikor felkelt volna az édesapja, azt mondja a lány:
- Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat a királyhoz, s mondja meg a királynak, hogy fölséges király, az én lányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy egy zsákot vagy inget színére megfoldott volna valaki. Hanem ha a fölséges király kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, hogy béfödöm ügyesen.
A király félrefordult, elkacagta magát.
- Megállj – azt mondja –, mert küldök én a lányodnak bajt, ha nem volt.
Megyen a király, veszen három fő kendert, kezébe adja a mócnak.
- Nesze, te móc, vidd el a lányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg a lányodnak, hogy ebből künnvaló-bennvaló cselédimnek, egy kompánia katonának fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak lányostul együtt.
Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.
- No, édes lányom, ehejt küldött a király három fő kendert, ebből künnvaló-bennvaló cselédjeinek s egy kompánia katonájának fehérnemű gúnyát szőjél, fonjál.
Azt mondja a lány:
- Üljön le, édesapám, nyugodjék.
Azalatt kimegyen a lány, megyen a favágóra, fölveszen két kicsi fácskát, mint két pipaszárat, akkorát.
- No, édesapám, megnyugodott-e?
- Meg, édes lányom.
- Menjen el a királyhoz vissza, instálja meg a királyt, hogy én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással abból a két eszközfából nekem egy szövőszéket csináltasson, de oly móddal, hogy abból ki se vegyen, s ahhoz ne is tegyen. Akkor én fogadom becsületemre, hogy nemcsak a bannvaló cselédjeinek, hanem az egész országbéli katonájának tudok fonni-szőni abból a három fő kenderből, amikor az készen lesz.
Félrefordul a király, s elkacagja magát.
- Te móc, hány esztendős a te lányod?
- Tizenhét, fölséges király.
- Mondd meg a lányodnak, hogy ezen s ezen a nap itt legyen. De se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis ide jöjjön! Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön!
Elbúcsúzik a móc a királytól, megyen haza.
- No édes lányom, én megmentődtem a járástól, hát menj té is.
- Mint mondott a király, édesapám?
- Azt mondta a király, fiam, hogy ezen s ezen a nap odamenj, se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton nem menj.
- Jól van, édesapám.
Megyen a lány egyszeribe a faluba. Tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják, ő elviszi haza, s szamárnak szénát, zabot ád. Elig várja a napot, hogy indulhasson. Még egyszer meggondolja magát a lány, hogy vesz egy pár házigalambot. Hogy megveszi őket, viszi haza.
Megérkezik az az áldott nap, amelyiken menni kellett a király elejébe. Megindul a lány az útnak a kellős közepén szamárháton. Vitte a házigalambot a hátán.
Várja a király a móc lányt. Megérkezik.
- Adjon Isten jó napot, fölséges király!
- Isten hozott, te móc lány!
- Itt vagyok parancsolatodra, fölséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, ajándékot is hoztam, a nélkül is jöttem.
Hívja a király:
- Gyere bé, hány esztendős vagy?
- De azért se jöttem, fölséges király, hogy bémennék, mert bé merek jönni.
Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s a két galamb elrepül.
Papot hívat a király, egyszeribe megesketi őket a pap. De azt mondja a király:
- No, lány, te immár a feleségem vagy! Hanem azt parancsolom neked, még most előre, hogy te az én hírem nélkül soha senkinek tanácsot ne adj az én udvaromban, mert másként rosszul lesz dolgod!
- Nem is adok, fölséges király, senkinek tanácsot.
Jól élnek két-három esztendeig együtt, de a király mindég vadászni járt.
Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csitkós kancája. Mindennap jártak az erdőre, úgy hordogattak egy-egy kicsi fát az erdőről a cimborával, a kancával s a szekérrel.
De egyszer, mikor mentek az erdőre, hideg szél fú az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, ülött a kancán, amelyiké volt a szekér, ülött a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideg nem állhatta szembe, hogy fújja.
Azt mondja egyszer, aki a szekéren ülött:
- Állj meg, komám, mert a szekerem megcsikózott.
Azt mondja, amelyik a kancán ülött:
- Ott biz az én kancám!
- Ott biz az én szekerem! – azt mondja a másik. – Nem látod, hogy az alól maradt ki a csitkó?
Abból a helyből megtértek vissza, elmentek haza. Hazulról elmentek a király elejébe. Hát a királyt nem kapják otthon.
A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.
Elkezdte a kancás ember:
- Fölséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Mentünk az erdőre együtt. Ez a komám azt mondta, hogy álljak meg, mert a szekere megcsitkózott. Megálltam, s megtértünk. Nem tudtuk megosztani a csitkót, ide kellett folyamodjunk a fölséges király elejébe.
Ahogy a pörlekedőt végighallgatta a királyné, azt mondta nekik:
- Ó, ti boldogtalan két ember, hogy biz ti mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog fölött, hisz azért a világ lekacag titeket. Hanem én azt mondom nektek, hogy menjetek haza, kössétek meg a kancát szekérhez. Ha az a kutya csitkó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.
Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csitkó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirángatja a csitkót az anyja alól, béhúzza a szekér alá, s azt mondja:
- No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!
De a csitkó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.
Jól van, a király megérkezik a vadászatból, a két pörlekedő ember most kapja magát, s ismét elmennek a király udvarába, s füléről farkára elbeszélik a dolgot magának a királynak is, hogy eddig mi történt a csitkóval. A király megharagudott azért, mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni, jól elszidta a szekeres embert, s azt mondta, mindjárt fejét véteti vagy fölakasztatja.
De megharagszik immár a király a feleségére is, mert tudta, hogy tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.
- No, édes feleségem – azt mondja –, te állhatatlan móc lány! Mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz! Mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz!
- Vagy igen, édes uram – azt mondja –, még egy ebédet készítek, aztán elmegyek.
Az ebédet megkészíti, s akkor azt mondja a király:
- Hat lovat a hintó elejébe fogass bé, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, mert velem tovább nem lakol.
Hat lovat hintó elejébe fogat egyszeribe a királyné. Az urát már az asztalnál ellátta volt álomporral s egyet-mással. Neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletéteti a hintóba, hajtja két éjszaka s három nap.
Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz.
- Édes kincsem, hova viszel?
- Tudod-e mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te: én viszlek.
- Az Isten megfizeti, állj meg, édes kincsem, térjünk haza! Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.
Megtértek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Eltelik a lakodalom. Tál, tányér elég volt, de istenes ember, aki egy csöpp levet kapott volt.
Még máig is élnek, ha meg nem haltak.
