Bella István: Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,
sem Illés tüzes szekere,
az magát, mint begöngyölt
zászlót, maga viszi a földbe le,

elrejti, mert nem bízza másra,
mivel abban sem bízik,
aki világra hozta – anyára,
apára is gyanakodik,

így Ő, akin lánctalpas hantok
élveznek, fű paráználkodik,
a semmi rétjén talált kardot
visszadöfte markolatig,

mert hol a fény férgesebb a földnél,
jobb, ha a föld emészti meg
az emberfiát, mintha Ő ölné
meg az anyaföldszívet.

De előbb – vágóhídra-élet!
De előbb – a bárdot lélegezni.
A mozdony, láncon, csak arra tévedt,
ellökni magától, úgy szeretni.

Most föld zabálja és fény gyalázza.
S nem tudja: mindig lesz, aki
majd megcsókolni megtalálja,
és maga mellé fektetni.

                                                          1976