Juhász Géza: Parasztköltő az aszfalton
[Sértő Kálmán]
-Részlet-
Haláláig ömlik belőle a rigmus, minden alkalomra. Első olvasmányai, irodalmi mintái a legvegyesebbek; pesti környezete még züllesztőbb, mint a teljes magára-hagyottság. Mégis följut a nagy líráig: ahogy rásúlyosodik a közelgő halál, egyre önállóbb, mélyebb a hangja.
Fiatalkori lírája derűs; mikor kifiguráz valamit, csupa üde báj. Sok szól köztük egyazon formában: se rím benne, se népi ütem, versláb még kevésbé. Erős értelmi tagolása van, kissé oldottabb, egyenletesebb, könnyebb Ady-zene. Effajta költészete nem líra voltaképp, hanem jószemű, csúfondáros életkép. Sok a mellbevágó témája, kuriózum-népisége. Ebből a műfajból nő ki egy-egy olyan remek darabja, mint a Búsuló juhászné éneke, ez a csaknem tiszta népi hangú románc. Az ablakosnak csókkal fizet a juhászné. Rájuknyit az ura, szétveri az üvegtáblákat; kése elől a tót is, az asszony is megszalad.
Másnap holt uramat
Tavaszi szék fújta,
Lógázott a cserfa ágán,
Pulija bámulta.
Kötelét levágtam,
Halkan eltemettem,
Sajnálom, hogy két ablakért
Özvegyasszony lettem.
Irgalmatlan magyar hang ez, rezzenéstelen tárgyilagosság, csaknem vidám dallam. Ebben is akad ugyan egy vitatható szó: a bágyadt, irodalmi ízű „halkan”. Színházi-életes szókincsétől sohasem is tud tökéletesen megtisztulni. Benyeli a város, mindinkább leköti a tulajdon sorsa. A nép hátrábbszorul érdeklődésében, jön a líra, csibész hányavetiséggel, de mindenesetre őszintén. Nem azt teszi ez, hogy aktaszerű pontossággal ábrázolja a valóságot. Ha úgy érzi a költő, apját-anyját elvesztette, joga van őket elsiratni, árvaságát kifejezni, ha évekig élnek is még. Sértő megteszi.
Torz kedvvel lebben túl a valóságon:
Kerek tíz fillérem van,
S tizenkilenc zsebem van…
Tanácsra nem hallgatok,
Tizenhetet bevarrok,
Két zseb még énnekem,
Oly szegény az életem…
Hogyha majd gazdag leszek,
Zabellenes nem leszek,
Kalapra is varratok,
Cipőre csináltatok,
Kettőt a harisnyámra,
Kilencet a gatyámra,
Öt zsebet az ingemre,
Hetet az esernyőmre.
Vannak aztán leplezetlenül keserű órái is az elhagyatottságnak.
Sok igaz verset írtam eddig,
Nem volt értelme, semmi haszna,
Most falra nézek a kocsmában,
S a kiürülő poharamra.
Bezzeg, majd fordul a világ, csak húzzák rá egyszer a földet:
Ha dög leszek, elismerek,
Kineveznek félistennek…
Ha meghalok, nevem is lesz,
Átölelő nyugtom is lesz,
Babér, virág, mindenem lesz,
Ha már rongy életem nem lesz.
Félisten: jobb szó, mint maga Sértő hitte volna. Maradt benne valami fél, félig kész. Még a Gyászjelentésben is „csillagmazsolával” tele az ég; maga pedig: „hímes a magyar költészetsubán”. A műnépdal folyton rángatta lefele, akár a Színházi Élet. Hivatottságának fő bizonyítéka, hogy holtig sűrűsödött a mondanivalója, tömörödött a hangja. Illyés szatirikus világábrázolásától haladt valami félig népi, félig műköltői sötétparazsú komorodó líra felé. Zuhanó élete, ahogy száll lefelé, üresen, úgy hajtotta fölfele a költészetét. Új fölismerésig nem igen jutott, akármennyit töprengett saját sorsán, népe sorsán. Úgynevezett hazafias, vallásos verset alig is írt. De balsorsával, vallomásaival mélyítette kortársai helyzettudatát a paraszt életről. Életével pedig tilalomfája lett a fölemelkedő falusi fiatalságnak: hogy merre ne menjen.
A város nem okvetlenül akkor ellenség, ha nem fogad be. Szabó Pált egyenesen azzal növelte naggyá. Aki előtt megnyílik, akinek diadalt zeng, arra még végzetesebb tud lenni. Fölőrli az acélizmú fiatal katonát, belefojtja az aszfalt mérges gőzébe. Tapsa is, gáncsa is megtévesztő. Az őstehetség javát nem az szolgálja, aki tömjénezi, hanem aki, míg fiatal, szigorú hozzá. Nem úgy, hogy saját nézeteit erőlteti rá. Az igazságot mindenkinek magának kell fölismernie. De akarni keresni kell ezt az igazságot. A bár, a kocsma csak kóstoló lehet; aki vinni akarja valamire, hajnaltól késő éjszakáig művelje magát, ahogy a mezőn szokás. Sértőn ne csodálkozzunk. Hasonló kísértéseknek ugyan hány középosztályi tudott volna ellenállni?
Juhász Géza: Népi írók. Budapest, 1943. Magyar Élet kiadása
