Balassi Bálint: Kit egy citerás lengyel leányról szerzett

Szít Zsuzsánna tüzet szívemben magára,
Kupidóval űzet szerelme dolgára,
Mert kis szája,
Szép orcája,
Mint pünkösti új rózsa;
Fényes haja
Nap csillaga,
Vagy sárarany sárgája;
Vékony derekacskája!

Mutat angyali fént szerelmes szemével,
Piros angyali színt szerelmes színével.
Ha hozzá int,
Vígan tekint,
Szívemben örömet hint;
De ha megint
Úgy néz, amint
Kit gyűlöl szíve szerint:
Ottan érzek súlyos kínt.

Kegyes ábrázatja én aránzó célom,
Citerája szózatja búm-rontó acélom.
Vénus fattya
Lelkem hajtja,
Ha szózatját hallhatja,
S ha láthatja,
Nincs bánatja,
Búmot mind elmúlatja,
Hogy jó kedvét mutatja.

Kártyát játszván vélem, vet szívet tromfomra
Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
Mondván: Ne félj!
Sőt vígan élj!
Mert tiéd az szép személ,
Veres levél
Tromfodra kél,
Csak azért, hogy jót remélj,
Semmi gonoszt te ne vélj!

Mert már néked adta nagy-szerelmű szívét,
Viszont nála hagyta szívedet, ő színét;
Így tűled vett
Szíven szívet,
Kit tart mind drágakövet;
Örül s nevet
S vígan követ
Téged, mert lát víg kedvet,
Kit régen eszében vett.

Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék:
Vagy immár barátja, – ne félj, hogy változzék!
Megemlítsen
És segítsen,
Gyakran örömmel hintsen,
S rád tekintsen
S ne feljetsen
Kinél több jód már nincsen
S kit nem adnál sok kincsen.

Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját
És mondván utána gyönyörű nótáját;
Eszem vesztve,
Eltévesztve,
Szerelmében sillyesztve,
Felgerjesztve
És ébresztve,
Szívemet elrekesztve,
Belső tűzzel emésztve!