Nemes Nagy Ágnes: A ponty-király (Keleti mese)

Milyen is a hegyi folyó? Fent ugrál szikláról sziklára, mint az antilop-borjú, és zúg, zubog, sistereg, mintha forrna – pedig nem forr, inkább jéghideg. Lejjebb aztán csöndesül, szétterped, sötétbarna gyékénybuzogány köríti, mint szempilla a szemet.

    De sokat nézett Szádeli a folyó szemébe! Járt-járt csörtetett a nádban, aztán kiült egy lapos kőre, lóghatta a lábát, s nézett, nézett a vízbe. De nemcsak azért nézett, mert vízbe nézni jó – nem. Nagyon szeretett volna találkozni a márnával. Mármint azzal a márnával, amelyet ő festett a falra, s az mindjárt megelevenedett s beszökött a folyóba. Mert az aranyecsettel festette. Bizony, az aranyecsettel! Ült Szádeli a lapos kövön, s tapogatta az aranyecsetet; ott lógott az zsinóron a nyakában. De a márnát, azt nem látta sehol.

    Amint ott ült, egyszerre csak hangot hallott az egyik kis iszapos öböl felől.

    - Kisfiú! – szólt a hang. – Kisfiú!

    - Ki szólít? – kérdezte Szádeli

    - Én – felelte a hang, s egy jókora ponty bukkant ki a vízből egy pillanatra. Csodálkozott Szádeli, mert ritka volt ott a ponty, különösen az ilyen kövér.

    - Kisfiú – bugyborékolt tovább a ponty –, te vagy az a kisfiú, akit Szádelinek hívnak?

    - Én – felelte Szádeli. Erre a hal iszonyú pocskolást csapott a vízben, mind felkavarta az iszapot maga körül, valósággal elfulladt a hangja, úgy mondta:

    - És mondd, igaz, amit hallottam rólad? Hogy te elevent festesz az aranyecsettel?

    - Honnan tudod?

    - Beszéltem a márnával, akit te festettél.

    - A márnával? – Szádeli felugrott a kőről. – Hol a márnám?

    - Hát, őszintén szólva, az elúszott jó messzire, azt mondta lemegy ő egész a tengerig, s mindenkinek elmeséli, hogy a falból született. Nem… nem hinném, hogy visszajön.

    Szádeli visszaült a kőre. Szóval elment. Életre kelt, és máris elúszott a tengerig.

    - Szádeli – bugyborogta a ponty –, Szádeli! Nézz már rám egy cseppet! Mit bánod azt a márnát! Tudod te, milyen nehéz egy ponty élete?

    - Nehéz?

    - Nehéz, de még mennyire. Naphosszat úszkálhat azért a kis moszatért, amit megeszik, és itt – a ponty lehalkította a hangját –, itt néha még csukák is akadnak. Persze, milyen más volna, ha … Szádeli! – A ponty megint pocskolni-fröcskölni kezdett, zavarta-kavarta az iszapot.

    - No? – kérdezte Szádeli.

    - Szádeli, Szádeli, szép deli Szádeli! – azt hihette volna az ember, hogy a hal énekel.

    - Mit hízelegsz, ponty? – mondta Szádeli.

    - Zétárnak hívnak.

    - Hát Zétár.

    - Neked az semmi. Mármint azt akarom mondani… vagyishogy, mi lenne ha fogat festenél nekem?

    - Fogat?

    - Fogat.

    - Egyet?

    - Hát… talán kettőt. Vagy hármat, négyet.

    Szádeli fölállt. – Gyere csak közelebb – mondta Zétárnak. Lehajolt az öblöcske fölé, elővette az ecsetjét, s gyorsan két fogat festett a hal kitátott szájába. Ki is nőtt a fog rögtön, s Zétár a víz közepéről kiáltott vissza:

    - Köszönöm, köszönöm, Szádeli!

    Szádeli aztán hazaballagott, egy gyékénybuzogánnyal suhogtatta a levegőt egész úton, de nem a pontyra gondolt, hanem a márnára.

    Pedig jó lett volna, ha a pontyra is gondol. Mert alig telt el egy él-holdfordulásnyi idő, egy este neszezést hallott a kunyhójában. Felkönyökölt a szalmazsákján, s abban a szempillantásban egy levelibéka ugrott az orra elé. Hátrahőkölt a fiú, de a béka is mindjárt visszaugrott a döngölt földre, s félig a szalmába bújva nyiszogta:

    - Szádeli!  

    - Mit akarsz? – mondta a fiú mogorván. – Álmos vagyok.

    - Szádeli, én már régóta itt ülök a sarokban, de nem mertem szólni. Most megijedtem, hogy elalszol.

    - Mért nem mertél szólni?

    - Mert te olyan nagy vagy, Szádeli.

    Szádeli elcsodálkozott. Hát ő nagy?

    Mindig úgy tudta, hogy ő kisfiú. De hát egy levelibéka…

    - No jó. Gyere fel. – A béka felugrott. Világított a szeme, mint két kis karbunkulus, pici zöld lábán öt pici ujj volt – helyes kis levelibéka.

    - Te, Szádeli, én követségben jöttem.

    - Követségben?

    - Abban. A pontyok küldtek hozzád. Tudod, te Zétárnak, annak a nagy pohosnak festettél két fogat. Még tiszta szerencse, hogy nem hármat vagy tízet, mert így se lehet elviselni. Hogy mi van azóta a folyóban! Öli, gyilkolja a halakat, senki meg nem állhat előtte. Saját fajtáját sem kíméli, folyik a pontyvér a vízben, menekül, aki bír. Gonosz, gonosz lett Zétár, mióta foga van. Azt mondja, ő a ponty-király. Ezen csak te tudsz segíteni.

    - Én? Hogyan?

    - Azt én nem tudom, Szádeli, de módolj ki valamit. Könyörög neked minden kisponty, keszeg, balin, de még az ebihalak is. Jaj, az ebihalak!

    A levelibéka a torkára tette pici kezét, ott lüktetett a vére, látni lehetett minden dobbanását. – Én futok is haza! – Azzal elugrott, csak egy piros kis villanást lehetett látni a félhomályban, amint visszanézett.

    Gondolkozott Szádeli, míg el nem aludt, aztán másnap kiment a folyóhoz. Járt-járt, csörtetett a nádban, s fel-felkiáltott:

    - Zétár! Hallad-e, Zétár!

    De nem válaszolt senki. Végre valahonnan a folyó közepéről megszólalt mély, zsíros hangon valaki:

    - Ki szólítja a ponty-királyt?

    - Én, Szádeli.

    - Úgy? Szádeli? Üdvözlégy, te ügyes gyermek.

    S megvillant a vízben Zétár nagy, pohos háta.

    - Gyere csak, Zétár, beszélni szeretnék veled.

    - Velem? Haha! Azt gondolod, velem csak úgy beszélgethet akárkifia? Én Zétár vagyok, a ponty-király!

    - Jó, jó, tudom, de azt a két fogadat mégis én festettem a szádba!

    Pocsolni kezdett erre Zétár, zavarta a vizet, visszaszólt bugyborogva:

    - Mit kiabálsz? Mit kell az ilyesmit elkiabálni?

    - El nem kiabálnám, ha csöndesen is beszélhetnék veled.

    - Azzal beszélek, akivel akarok, azt teszem, ami nekem tetszik! – kiáltotta Zétár. – Hopp, várj csak!

    Hirtelen lebukott a víz alá, kettéharapott egy vigyázatlan vízisiklót, s úgy merült fel megint, hogy a széles pofáján kétoldalt lógott a sikló teste, mint egy vastag, pikkelyes bajusz.

    - Látom, nagyúr lettél – mondta Szádeli. – De mégsem teszed azt, amit akarsz. Mert azt meg nem tudod tenni, hogy eljöjj hozzám látogatóba, hiába vagy ponty-király.

    - Hogy én nem tudok elmenni? Hogy én? Látsz te csudát ma este! Elvárhatsz a kunyhódban!

    Azzal Zétár nagy pöffeszkedve feldobta magát a vízben, s visszabukott, eltűnt.

    Szádeli már alkonyatkor otthon ült. Hitte is, nem is, az ígéretet, várta is, nem is, a pontyot. Hát éppen akkor, amikor a hold fölbukott az Óriás-hegy mögül (telihold volt, jól lehetett látni), egyszerre csak félrehúzódott az ajtaján a gyékényszőnyeg. Két vipera siklott elől, mindegyik hosszú sásszálat tartott egy-egy pikkelye alatt, mint valami szablyát, utánuk meg lassan, ünnepélyesen behullámzott egy hatalmas, kivájt tökhéj. Tizenkét varangyosbéka tartotta a hátán, egyszerre ugrottak és aprót, hogy ki ne löttyenjen a tökből a víz. Mert a tökhéj színültig volt vízzel, s abban terpeszkedett a ponty-király.

    - Üdvözlégy, ügyes gyermek – mondta Zétár a tökben, és kegyesen integetett az uszonyával. – Amint látod, itt vagyok. No, ugye most leesett az állad?

    A tizenkét varangyosbéka leengedet a hátáról a héjat, s fújtatott. A két vipera odacsúszott melléjük, magasra emelt sásszállal, mintha tisztelegnének. Szádeli még mindig nem szólt, gondokozott erősen.

    - Hát ami igaz, az igaz – mondta végül. – Ezt nem hittem volna.

    Zétár hangosan nevetett. A két vipera némán, mereven szögezte szemét a fiúra, minden mozdulatát figyelték.

    - Hát akkor – mondta Szádeli –, megengeded talán, Felséges úr, hogy az aranyecsettel szórakoztassalak?

    - No lássuk – intett kegyesen Zétár.

    Szádeli akkor gyorsan odalépett a falhoz, elővette az ecsetet, s amilyen sebesen csak bírta, két ölyvet festett.

    Az ölyvek hirtelen kiszálltak, egy félkört írtak a szűk kunyhóban, s máris lecsaptak a viperákra, felkapták őket s huss! kirepültek a kunyhóból.

    Amint ezt látta a tizenkét varangy, úgy megijedt, hogy ahány volt, annyifelé menekült. A tökhéj megdőlt támasz nélkül, loccsant kifelé belőle a víz, annál is inkább, mert Zétár cdsapdosott, pocskolt benne, s rekedten kiabálta:

    - Szádeli! No de Szádeli! Mit csinálsz egyetlen jótevőm!

    Akkor Szádeli odament, átkapta Zétárt, akárhogyis veckelődött, s zöldszín festékkel hirtelen keresztülhúzta mind a két fogát. A két fog el is tűnt, de mindjárt – a fiú meg visszatette a tökhéjba a nyöszörgő Zétárt. Bizony, annak már csak az alján zötykölődött egy kis víz. A fiú megfogta a héjat, mint valami fületlen üstöt, s vitte kifelé.

    - Szádeli! – bugyborgott Zétár. – Szép deli Szádeli! Add vissza a fogamat!

    - Még mit nem! – mondta a fiú. S visszadöntötte Zétárt a folyóba.

    Ezért nincs a pontynak foga.