Péterfi Miklós két háborújáról
– Tinódi Sebestyén költeménye nyomán –
Zsigmond király idejében történt, hogy Péterfi Miklós két háborút viselt a török ellen.
Először Ikács, akit a török Bosznia királyának tett, ez a hitvány áruló tört rá Péterfi földjére, a szép Temesközre. De ha rátört, meg is bánta.
Hogyne bánta volna meg, mikor Péterfi Miklós összeszedte a vitézeket, de még a köznépet is, és hadra kelt egész seregével.
Amikor a két hadsor egyberoppant, a vezérek egymást keresték. Hiszen keresni egyiket sem kellett, mert mind a ketten a sereg élén lovagoltak.
- Ide fordulj, rablók királya! – kiáltotta Péterfi Miklós, és kopjával úgy megdöfte, hogy Ikács mindjárt leesett a lóról.
Akkor Péterfi Miklós is leugrott a magáéról, és csizmás lábával a király mellére lépett.
- Kegyelem! Irgalom! – könyörgött Ikács király.
De hiszen könyöröghetett, Péterfi Miklós egy csapással levágta a fejét.
Amikor a törökök és a bosnyákok látták, hogy a király elesett, mind futásnak eredtek, pedig többen voltak, mint a magyarok.
Péterfi lovasai sokat levágtak a menekülők közül, sok foglyot is ejtettek.
A szép zászlókat, a jó lovakat Péterfi elküldte Zsigmond királynak, aki jó néven vette a hadizsákmányt.
Amikor a török hírét vette, hogy a magyarok Ikács király seregét megverték, s magát a királyt elpusztították, mindjárt hadat kiáltottak. Olyan sereggel vonultak a Temesköz ellen, hogy még a föld is rengett, amerre jártak.
Ugyan főtt a feje Péterfi Miklósnak, mert kevés volt a hadinépe, segítséget pedig sehonnan se várhatott.
Végre ravasz hadicselt eszelt ki: minden csordát és ménest összehajtatott, melléjük síposokat, dobosokat állíttatott. Akkor késő éjszakán a sereget és a sok barmot a török ellen indította.
A rettenetes nagy dobogás, a síp- meg a dobszó úgy megijesztette a török sereget, hogy mindjárt futásnak eredt.
A magyarok pedig utánuk, és vágták a futókat, ahol érték.
De hogy egymást megkíméljék, Péterfi kiadta a parancsot:
- Azt kiáltsátok: „Isten, Szent Mihály!” – akkor csak a törökben tesztek kárt.
Kiáltották is a magyarok a jelszót, vágták is a törököt keményen.
Addig vágták, míg a török is gondolt egyet, és kiáltani kezdte a magyarok jelszavát, de csak annyit tudott:
- Mihály! – A többit elfelejtette.
Így védelmezte meg a Temesközt Péterfi Miklós, nappal vitézséggel, éjszaka pedig ravaszsággal.
