Bella István: Hervay Gizellának
„Ihol jönnek a törökök
mindjárt agyonlőnek”
/gyermekmondóka/
Gizikém,
tudod-e,
meghaltál, eltemettünk,
aztán egy nagyot ettünk,
tettünk, vettünk, tettettünk,
de téged nem szerettünk.
De téged nem szerettünk,
csak tettünk, vettünk, tettettünk,
és előttünk és mögöttünk
ott feketéllt fölöttünk
árnyékod, hát fölettünk,
fölettünk és megettünk,
de téged nem szerettünk.
– ott voltam esküvődön,
sírás sírt égen és földön,
sírt a násznép – mi ketten,
Mártával – tanuk is egyben,
sírt az ide űződött
váradianyakönyvvezetőnő,
és keresztben a vállán
a földvér-, fény-, fűszivárvány
háromszín…
esküt tettél,
hogy újra magyar lennél,
magyarból magyar lehetnél,
hisz arról nem te tehettél,
arról nem te döntöttél,
hogy árvának születtél,
amikor úgy döntöttél,
hogy magyarrá lehessél.
Násznagyod, Magyarország,
sírt és odaállt hozzád,
vőfélyed: nyoszolyád, a
Himnusz és a Szózat
– zsolozsma és zsoltár –,
és te voltál az oltár,
főd fele magasultál,
és sírtál és sírtál és sírtál,
(és sírt a vér, a fény, a fű):
„Én Hervay Gizella, hű
polgára leszek…”
majd hárman
egy Krúdy-volt-kocsmában
a menyegzőn, s láthatatlan
a haza, mécslángalakban,
kisüsti, vadas, jó bor-szó…
Tudtad már, hogy utólszor?
Tudtad, hogy soha többet?
Hogy megölelted a földet?
Hogy körötted és fölötted
megágyazták a földet?
Hogy elmész lefeküdni?
Urad-földed szeretni?
A földdel szeretkezni?
A földben földként szeretni?
Most úgy nézem a felhőket,
mint kitett lepedődet.
Van azon Tiéd-vér, sok is,
Kobak és Domokos is,
és Visky és Szabédi is,
minden jó szabadok is,
kiket is
sós vízbe tesznek,
onnan is kivesznek,
mély kútba tesznek,
onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek,
onnan is kivesznek,
amíg meg nem vesznek,
amíg ki nem vesznek,
amíg mind kivesznek.
1992