Reményik Sándor: Édes méregtől veszni el…

Lehet, hogy pusztít lassan, biztosan.
De nélküle az élet maga: méreg.
És vele néha mégis csúcsot érek.
Vele: nem gyilkolok mást, csak magam.
Vele: türelem, jóság, égi béke,
Másokhoz hajló tiszta szeretet –
Úgy mosdat, mit a Krisztus hulló vére.
Mélységeimet mossa hófehérre.
Ó, vannak e méregnél rosszabb vétkek,
Vadabb, ártóbb és ölőbb szenvedélyek. – –
Kikerülöm őket, ha vele élek.
Vele élek: hószín menyasszonyommal,
Se mást, se engem nem szennyez a nászunk.
Vele karöltve egy-egy költeményben
Még nehányszor a csillagokig szállunk.
S végül mi fontos: megmaradjak én,
Szürkén, szennyesen, sután, betegen? –
Megmaradjak még nehány beteg évig
Vétkezve, s átkozva véges-végig.
Vagy tudjak imádkozni néha még
S mondani: Uram, irgalmad elég – –
Megmaradjak így, nyomorultan én? –
Vagy szülessen, – bár pusztulásom árán –
Még nehány eget-vívó költemény?!
Lehet, hogy pusztít lassan, biztosan,
De tiszta, hószín mámort teremt bennem,
S nem pusztítom vele: csupán magam.
Általa, tőle reám száll a béke, –
Mélységeimet mossa hófehérre –
Megfürdet, mint a Krisztus hulló vére.
Ó, Uram, ne vedd bűnnek e beszédet,
De vétkeimben sokszor megpróbáltan:
Szabadulásom másban nem találtam.
Nem adtál Uram életre erőt,
Se gyógyírt nem adtál ezenkívül,
Hogy elérjem még egyszer a tetőt. –
Nézd hát el ezt a kényszer-vétkezésem,
Nézd el, hogy e szent mámort vágyom, kérem.
Legyen kárhozatom, vagy üdvösségem.

Kolozsvár – Nagyvárad közt a vonaton.
1941. jan. 23.