Kisfaludy Károly: A bánkódó férj

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú, őz termetű;
De jaj, mi szép oly csintalan.
Rózsás ajkin pör untalan.
Most kezdte csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver, a mit lát.
Férjén a sor, ki zugban ül,
Midőn ily szó harsog kívül:
«Jön a tatár!»
Rémül, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hetykén kilép;
Ő férfitől hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.
Még harctól lángzók arcai,
Lejtnek hókeble halmai,
Midőn jön egy zömök tatár,
Szívén zsákmány, szemén tűzár.
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban őt átölelik,
Magához lóra emeli,
Eltér, s öröm-lobbantában
Rá-rá pislog nyargaltában.
Búsul a férj szép asszonyán,
Utána néz – mint vész után;
S a mint eltűn, könny könnyet hajt,
Sajnálná őt és felsóhajt:
«Szegény tatár!»