Újházy László: Buda Ferencnek
Akár e tavaszban,
olyan világban élünk:
egyszer kánikula van,
majd elfagy a vetésünk.
Fütyül a betyár szél
tanya-hazánk felett, -
kiáltozásaink
már-már egyetlenek,
fut az ég velünk.
A betűk valóban holtak,
felesleges találmány:
kik olvastak, azok voltak.
Az irodalom „erdejében”
élő fákat vágnak,
s marad puszta, futóhomok
neki a világnak.
A „fennkölt” értelem
közönybe ásva rozsdáll,
vagy napszámba szegődik
a sok nagyokosnál?
„Hajtunk” a pénz után,
élünk szabadságban,
fuldoklunk mi mégis.
[Ámbár szabadság van.]
Azért egy szál virágot
ez a piszkos fény még adhat
szemeink közé – ökölcsapásként -,
hisz vagyunk mi
világi hólepedőkben szépet álmodó szegények.
És megadja az Isten, mert megadja megint:
lehet még rajtunk vért,
lehet véres ing