Versváltás Babits Mihály és Reményik Sándor között 1941-ben.

Reményik Sándor: Fény-torony
                        Babits Mihálynak

Jaj, Költőtársam, mái legnagyobb,
Utolsó Fárosz az előttem járó
Nagy nemzedék fény-tornyai közül,
Mondd, szíved e kietlen vad világban,
A szenvedés újuló viharában
Minek örül?
Szeretném megtanulni,
Ki művészeted márványcsarnokát
Jártam és fel nem foghatónak láttam,
S meg nem tanulhatónak a csodát –

Szeretném, ki költő-művészetet
Tőled tanulni meddő harcnak véltem,
Szeretném megtanulni, Művész, Tőled:
Hogyan fogsz ki a szenvedésen?
Hogyan fogsz ki rajta, ki nem ereszt?
Micsoda rózsát fakaszt a kereszt,
Mely terebélyesedik rajtad, s nő –
Bocsásd meg ezt a bús kíváncsiságot:
Alkotni s mosolyogni
Honnan van benned most is az erő?
S vajon mibe kapaszkodsz?
Hallom, hozzádméltó klasszikusokkal
Társalogsz keresztfádnak éjjelén
Zárt ajakkal és néma hanggal –
S hajnalra keresztfádról rózsa hull,
S keskeny csíkban elibéd hull a fény.
A Fény - -
Ó, Fény-torony –
Utolsó Fárosz az előttem járó
Nagy nemzedék fény-tornyai közül –
Úgy örülök, ha szíved még örül.
Maradj még velünk, utolsó Orom –
A másodízben állig fegyveres
Vad világban – Roppant Fegyvertelen –
Maradj velünk sugárzó Fény-torony - -
Nagyon sötét lett künn a tengeren.

        Budapest, 1941. február 11.

Babits Mihály: Egy verses levélre         
                     Reményik Sándornak

Ha nem tudtam mindjárt felelni,
tulajdonítsad zavaromnak.
Úgy forgattam soká kezemben
zengő leveled, mint aki
nézi, nem hibás-e a címzés.
Nem ismersz, messze vagy, barátom!

Ha látnál, hogy fetrengek itt,
már csak a testben élve, már csak
egy nyaláb testi fájdalom,
erőtlen, gondolattalan:
nem írtad volna amit írtál.
A versed édes és kegyetlen.
Úgy hangzik mint a trombita
a nyomorék vitéz fülében,
vagy a halott álmai közt,
aki már feltámadni nem tud,
de a hangot, mely költené,
beszövi az álmok közé,
beszövi kínjai közé,
s a költögető hang, a hang
kínok és álmok közt örökre
zeng tovább édesen s kegyetlen.

          1941. február-március