Muskátli - 2016. december

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2016. december / III. évfolyam / 4. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Dapsy Gizella:

A legjobb angyal

Rakosgat a kis Jézuska
Egy nagy tarisznyába,
Leküldi a gyerekeknek
Szép Magyarországba.
Rak is arany almát,
Cukrot, diót bőven,
Játék is lesz, más is akad
Az általvetőben.

Odaszól egy angyalkának:
„Hamar, szolgám, fogjad!
Térj be vele minden házba
S két marokkal osszad.
Ne maradjon sehol gyermek
Angyalfia nélkül,
A Jézuska gondol rájuk
Csillagfényes égből.”

A kis angyal a tarisznyát
Veszi a szárnyára:
„ Hallgass, Uram, én Jézusom,
Hű szolgád szavára.
Kis ház mellett van egy nagy ház
Szép Magyarországon,
Ahol engem megelőznek
Mindig csak azt látom.
Leghamarább ott ragyog ki
Karácsonyest fénye…
Aki gyújtja, gyújtogatja:
Vásárhelyi gyerekeknek
Kedves Vilma nénje.

Kis Jézuska mosolyogva
Int az angyalkának:
„ Tudom, szolgám; Vásárhelyen
Téged nem is várnak.
Vásárhelyi kis árvákról
Gondoskodtam régen,
Angyalt nekik nemcsak egyszer
Küldök egy-egy évben…
Aki könnyes orcájukat
Megtörüli lágyan,
Soha, soha ki nem fárad
A gondoskodásban
És lelkében ott világít
A mennyország fénye:
Az övék a legjobb angyal,
Vásárhelyi gyerekeknek
Áldott Vilma nénje!”

Forrás: Az Én Ujságom, 1906. december 23., XVII. évfolyam, 52. szám

Emlékezzünk régiekről – December 13., 1586. Ezen a napon halt meg

Báthori István

Büszkék legyetek erre a névre. Ezt a nevet derék ember viselte. Ragyogó példa volt arra, hogy a magyar ember mindennek beválik, még királynak is.
Az apja vajda volt Erdélyországban. Mikor meghalt, a fiát az erdélyiek fejedelemmé választották. Nem is bánták meg a választást, mert olyan fejedelem vált belőle, aki az országot rendben tartotta, s a tudományokra sokat áldozott.
A lengyeleknek e közben meghalt a királyuk. Azon tűnődtek, hogy kinek adják a koronát? Végre is azt mondták: minek válasszunk mink oly királyt, akinek egyéb érdeme mint, mint az, hogy királyi családban született, ihol van a szomszédban egy derék magyar fejedelem; ha ott derék, itt is csak derék lesz.
Bölcs emberek voltak ezek a lengyelek.
Báthori Erdélyt is gondjában tartotta, Lengyelországot is virágzóvá tett. Hogy milyen királya volt a lengyeleknek, mutatja a máig is meglévő sirirata, amelyben a lengyel nép Lengyelország nagy királyának s a haza atyjának nevezi.
Sohase volt ilyen derék királyuk a lengyeleknek, mint ez a magyar ember.

Forrás: Az Én Ujságom, 1899. december 10., X. évfolyam, 50. szám

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 10. történet /

Karácsony

Ipolybalog régi, fából készült haranglábjában megkondultak a harangok. A harangszó bezörgetett a zsúpos, vályogházak sötét ablakain, mire azok felnyitották sárgafényű szemeiket. Nemsokára vaspatkó talpalású csizmák kopogtak a fagyos úton. Viharlámpák ütemes fénye villogott a sötétben, aztán az Árpádkori templom bejáratánál egyenként el is tűntek. Rorátéra gyülekeztek a hívek. A hajnal még egy ideig leselkedett a falu felett, végül búcsúzni kényszerült. Bágyadtan, sápadtan kelt fel a téli nap. A házakból elszállt az álom és megindult az élet. Elsőnek a kövér kémények kezdtek pipálni, aztán fájdalmasan csikorogtak a kútágasok, amint a gazdák itatásra vizet húztak az állatoknak. Bekecses, berlinerkendős, csizmás iskolás fiúcskák, leánykák léptek ki a zsúpos házak ajtaján, kezükben összeszíjazva könyvek és palatáblák lógtak. A patak mellett álló iskolaépület felé igyekeztek, a tanítás kezdetére.
  A tanítólakás konyhájában Ilus, a szolgáló már javában sürgölődött. Tüzet gyújtott, reggelit készített, utána bekeverte az ostyatésztát, és a sütőformákat is előkészítette. A délelőtt ostyasütéssel telt, közben a tanítóné irányította a munkafolyamatot, hogy, az ostyalapok megfelelőek legyenek. A két nő meg nem állt egy percre sem. Siettek, közeledett az ebédidő és délután az ostyákat szét kellett osztani az iskolás gyerekek között, hogy széthordják a faluban. Ádám- Éva napjára minden falubeli család ostyát kapott a tanító úréktól.
  A tanítóházaspár két kisfia, Lacika és Tiborka ez alatt a szobában játszottak, eszükbe sem jutott, hogy megjött az ebédidő és enni is kéne.
Ilus, kérem, hozza csak be a gyerekeket a konyhába, majd itt megebédelnek, addig is folytathatjuk az ostyák sütését. - mondta Anna tanítóné asszony.
Lacika és Tiborka azonnal tiltakozni kezdtek, hallani sem akartak az evésről, egyre csak könyörögtek Ilusnak, hadd játszhassanak még. Végül az asztalhoz édesgették őket, de csak turkáltak az előttük lévő ételben és egy falat sem ment le a torkukon.
Szóljak a szomszéd Andrisnak, hogy jöjjön át enni? Akkor biztos megjön az étvágyatok. – kezdte szokásos mondókáját Ilus.   
  A szomszédban lakó Beluj Rados András nagyon jó étvágyú gyerek volt. Nem kérette magát, ha enni hívták, és ami a fő, nem volt válogatós. Két kézzel markolt a tányérra rakott ételbe és úgy tömte magába. Tiborka és Lacika ámulva nézték a jó étvágyú parasztgyereket, aki csak nyelte az ételt, nem érdekelte semmi más, csak az evés. Ilyenkor mindig megjött az étvágyuk és ők is nekiláttak a tányérra rakott ennivalónak.
 A tanítóék konyhájában befejeződött az ostyák sütése, szépen becsomagolva álltak az asztalon, csak szét kellett hordani a faluban. A tanítóné asszony sietve ment át az iskolába, hogy szóljon a férjének az ostyák széthordása ügyében. Montskó tanító úr éppen karácsonyi énekeket gyakorolt a gyerekekkel, amikor a felesége belépett az osztályba. Az ének hirtelen abbamaradt és a gyerekek felállva köszöntek.
 Ki szeretne karácsonyi ostyát hordani a faluban?- tette fel a kérdést a tanító úr.
A gyerekek egymást túlkiabálva jelentkeztek, hiszen az ostyahordásért mindenütt kaptak valamit, egy pár fillért, kalácsot, diót, almát. Az ügyesebbek a jobb módú családokhoz indultak, mert ott több pénzt reméltek.  
Verset is mondjatok és természetesen köszönjétek meg az adományt!- mondta a tanító néni és közben a gyerekek kosarába rakta a becsomagolt ostyákat. Ostyahordó verset minden gyerek tudott, de azt is tudták, hogy az ostyákért kapott adományt, ami lehetett bab, tojás, tej, túró, vaj, vagy más egyéb, vissza kell vinniük a tanító úrékhoz.
  Mire a gyerekek befejezték az ostyahordást, éppen sötétedni kezdett. A közeledő téli este ködöt hozott. A sűrű, tejszerű ködfátyol először a folyó melletti réteket takarta be, aztán fölgomolygott a dombokra és lassan elnyelt mindent. Kiskarácsony reggelére eltűnt, de helyette mindent dér borított, az Ipoly menti réteket, fákat, bokrokat, a falu zsúptetős házait, a vesszőből font kerítéseket, a kútágasokat.  
Meggyütt a té. – mondták az emberek. Meggyütt bija, mán december elejin, oszten itt is marad négy hónapig!- tették hozzá az okosabbak.
Igyekezett is gyermek, öreg a tűzhely közelében lenni. Azért, hogy meleg legyen a házban, sűrűn kellett rakni a tüzet. Apróra vágott szőlővenyigét, felszabdalt kukoricaszárat, lemorzsolt kukorica tusát raktak rá, kinek mije volt azzal fűtött. A Zolczer családnál is jól megrakták a falmasinát, csak úgy öntötte magából a meleget. Mivel az ünnep már az ajtóban toporgott, a ház gazdasszonya igyekezett, hogy időben elkészüljön a kalács, a guba és más karácsonyi étel. Ferkó mákot tört a mozsárban, lánytestvérei Márika és Bözske a kalácstésztát készítették elő a gyúrótáblán. Édesanyjuk irányította őket, közben kiment a kamrába lekvárért. Jött is vissza nemsokára az üres edénnyel.
Jaj, üres a sirány, melyiktek nyalta ki a szilvalekvárt? Most mit teszünk a dedellébe?- sopánkodott egyfolytában.
Természetesen senki sem vállalta magára a lekvár eltűnését, s mivel a lekvárlopásnak nem volt tanúja, így abba maradt a kutakodás. Filip a legfiatalabb fiú lehetett a ludas, mert észrevétlenül suttyant ki az ajtón, még a bekecsét is csak úgy futtában kapta magára.
 Hej, a virtlike gazember mindenedet, mán megint rossz fát tetté a tűzre!- kiáltotta utána a nagyapja, aki észrevette a gyerek lapítását. A szilvalekvár tolvaj azonban gyorsan eltűnt a felnőttek szeme elől és úgy tett, mintha nem is hallott volna semmit. Ferkó, vigasztalni kezdte édesanyját, aki egyre csak siránkozott.
 Ne búsojjon édesanyám, átszaladok Nemcsok Mari nenéhö szilvalekvárér, az őszön láttam, hugy egy nagy katlanval főzött!
 Kis idő múlva, hozta is egy tálkában, hogy a karácsonyi dedelle szégyenszemre ne maradjon lekvár nélkül. A kalács már sült a sütőben, amikor kint léptek neszét hallották.  Rados Jóska és egy másik fiú nyomakodott befelé egy templom formájú betlehemmel.
Dicsértessék az Úr Jézus! –köszöntek illendően és megemelték báránybőr kucsmájukat.
 Azér gyüttünk, hugy Ferkót engedjék el betlehemest járnyi a faluba, mer nagyon tud ám énekőnyi!
 Édesanyám, elmehetek?- kérdezte Ferkó, de már nyúlt is az ajtó mögött lévő ruhafogas felé, ahol fekete posztókabátja és báránybőr sapkája volt felakasztva. Tudta, édesanyja elengedi, hiszen már sokat segített. A három fiú igyekezett kifelé az udvarra, közben megbeszélték hová menjenek először.
Menjünk Szalai Krisztyin nenéhö, egyedő van, a biztos örőnyi fog a betlehemi kis Jézusnak!- indítványozta Ferkó.
Jóska itt van a csörgős botod?- kérdezte még végül.
Itt van, ni, e nékű nem érvényes a betlehemezés!- csörgette Jóska a botját a fagyos úton bizonyíték jeléül.
Szalai Krisztyin nene háza a nyár óta mintha még jobban összébb rogyott volna, valahogy a föld felé igyekezett, mint lakója, aki kétrét hajolva nyitotta ki a pitvar kapucskáját.
 Gyertek csak be a házba, itt éneköjjetek, mer kint nagyon hideg van ám. - mondta Krisztyin nene jó szívvel.
Jóska ügyesen meggyújtotta a betlehem kis gyertyáját és rázendítettek az énekre:
Pásztorok, pásztorok örvendezve, sietnek Jézushoz Betlehembe, Köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek.
 Végig énekelték az ének strófáit, közben Jóska kopogott a csörgős botjával. Az ének végén, nagy hangon megszólalt: Gubo, gyere, megyünk Betlehembe!
 Gubo ráfelelt: Hova beteg tehenbe?
Betlehembe, a kis Jézust köszöntenyi!
 Jaj, én inkább kóbászt, szalonnát ennék vacsorára, utána meg selyem ágyba fekünnék! - mondta a Gubonak nevezett harmadik fiú, azzal zsíros bekecsében leheveredett a ház frissen tapasztott földjére.
 Rados Jóska és Ferkó megbökdösték Gubot, az feltápászkodott és harsány hangon rázendítettek egy másik karácsonyi énekre:
Pásztorok, keljünk fel, hamar induljunk el, Betlehem városába, rongyos istállócskába, siessünk, ne késsünk, hogy még ezen éjjel oda érhessünk, mi Urunknak tiszteletet tehessünk!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
 Ezt az éneket már lerövidítették, annak érdekében, hogy több helyre is mehessenek, mert nagy léptekkel haladt az idő.
Krisztyin nene óvatosan kivette a betlehemet Jóska kezéből, áhítattal tette le az asztalra, ahol kis oltár állt papírvirágokkal díszítve. Ferkó észrevette, hogy a bearatási koszorú már nem lóg a gerendáról és a kifakult papírvirágok mind ott díszelegnek a házi oltáron. Krisztyin nene letérdelt, keresztet vetett és imádkozni kezdett.
 Jaj, csak ne soká imádkozzon, mer akkor nem sok helyre mehetünk!- súgta Jóska Ferkónak. Ekkor a nene fölállt, kezébe vette a kis Jézus agyagszobrát és áhítattal megcsókolta, majd visszatette a betlehem kicsi jászlába. Aztán a gyerekek felé fordult és öreges szemhunyorítással végignézett rajtuk.
Köszönöm, hugy elhoztátok a betlehemi kis Jézust, áldást hozott a házamba.
Hányan is vattok?- kérdezte és köténye zsebében kotorászni kezdett.
Boszorkány az öregasszony, honnan tudta, hogy betlehemezni fogunk nála, lám a pénzt már előre megkészítette. – gondolta magában Ferkó.
A nene megfogta Ferkó vállát és elmerengve végigsimított a jó meleg posztókabáton, ami a néhai Szalai Ignácé volt.
Látom, hugy, nagyon mennyőtté a libapásztorkodás óta, mahónap mán a jányok után fogsz járnyi, ezér neked egy koronát adok.
 Egy koronát?- kerekedett el Ferkó szeme. Nagy pénz az egy ilyen szegény öregasszonytól! Megköszönte és oldalra pislogva látta, hogy a másik két fiúnak csak egy-egy fillér jutott.
Elköszöntek és vitték tovább a betlehemet. Nagyon igyekeztek, hogy a közös ünnepi asztalnál időben otthon legyenek. A hazafelé tartó úton Jóska örvendezve ütötte hátba barátját és megcsörgette markában az összegyűlt aprópénzt.
Látod, jó hugy eszembe jutott a betlehemezés, minden házná kaptunk egy pár fillért, sok kicsi, sokra megy!
 A harmadik fiú is örvendezve ugrándozott, az ő zsebében is csörgött egynéhány fillér.
 Hej, vacsora után mehetünk az ablakok alá mennybölöznyi, ott is kapunk valamit!- kurjantotta.
 Ferkó épp idejében ért haza, már mindenki az asztalnál ült, csak rá vártak. Édesapja felállt és elkezdte az asztali imát: Mindeneknek szemei tebenned bíznak Úristen, te adsz nekünk eledelt alkalmas időben, fölnyitod kezeidet és betöltesz mindent áldásoddal.
Ferkó áhítattal mondta a többiekkel, de azért Szalai Krisztyin nenére is gondolt, akit mindig boszorkánysággal gyanúsított, mekkorát tévedett. Akiben jóság és szeretet lakik, az nem lehet boszorkány – döntötte el végérvényesen.
A nenét jóságáért áldja meg a betlehemi kis Jézus - gondolta áhítattal és a megterített karácsonyi  asztalhoz ülve elsőnek egy gerezd fokhagymát tett a szájába, mint a család többi tagja.

Sas Ede: Virágok költője (XI. rész)

Tompa és Arany

Tudjuk, hogy népies költészetünk három fényes csillagát: Petőfit, Aranyt, Tompát milyen szoros, szent barátság csatolta egymáshoz.
A Talpra Magyar! írója nyomtalanul eltűnt a szabadságharc vérzivatarában. Eltűnése sírig fájó sebet ütött a két jó barát lelkén. Együtt siratták feledhetetlen barátjukat. Együtt áldoztak dicső emlékezetének. S iparkodtak egymásnak pótolni az elveszett testvért.
Tompa és Arany különben is úgy összeillettek, mint a testvérek. Közel rokon volt a lelkük. Csöndes, mélabús, borongó. Mint az árnyékos, hallgatagerdő, melybe ritkán téved a napsugár mosolya. S amelyben bűbájosan zendül meg a költészet arany madara.
A világ zaját egyik sem szerette. A magányt kereste mind a kettő, a szabad természet lehelete árad el körülöttük. Ahol fűvel, fával, virággal beszélgethetnek.
Arany János, mikor a fővárosba került, mindig arról ábrándozott, hogy öregségét csöndes egyszerűségben tölthesse el szülőhelyén, Nagyszalontán.
Tompa Mihályt pedig Bejéről, Kelemérről, majd pedig a kies Hanváról is,- ahová utóbbi időben került-egyre hívták-hívogatták nagyobb városokba tiszteletes úrnak, esperesnek is.  De a falu zizegő fái marasztalóan integettek feléje:
– Itt hagynád a mi szelíd világunkat a város zajáért?
Tompa Mihály, a hanvai fehér lelkészlak vadszőlővel befuttatott tornácáról szeretettel nézett végig a bólogató ligeteken:
– Sohase hagylak el, méhe zsongásos, madárdalos otthonom: viruló természet!

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. december 4., XV. évfolyam, 49. szám

Pósa Lajos: Újévi köszöntők

Forrás: Az Én Ujságom, 1906. december 23., XVII. évfolyam, 52. szám

 

Pósa Lajos: Karácsonyi ének

Fényes mennyországból
Földre szállt az angyal,
Tele szórta útját
Ragyogó csillaggal.
Dicsőség Istennek!

Szelíd sugara
Ragyogó csillagnak,
Itt is, ott is nyílik
Kitárul az ablak.
Dicsőség Istennek!

Itt is, ott is kigyúl
A szép karácsonyfa,
Áldott, aki küldte!
Áldott, aki hozta!
Dicsőség Istennek!

Forrás: Az Én Ujságom, 1906. december 23., XVII. évfolyam, 52. szám

Kiszely Róbert:

Alvó növények

Itt a tél, hó borítja a rónát s a hegyet. Álomba merült a természet. Mély és hosszú álomba, amelyből csak a tavasz meleg napsugara fogja majd felkölteni. Jó előre elkészített búvóhelyére bújt a hörcsög, a mezei egér. Valamelyik odvas fa puhára és melegre bélelt, s mogyoróval, mi egymással megrakott lyukába bújt a fürge mókus. Mackó úr is elhúzott téli szállásra, s legfeljebb körülnézni ébred fel egynéhányszor. Elbújtak a kis gyíkok, el a kígyók és átalusszák a telet. A csigának hiába mondanók el a legszebb csalogató nótát, nem búvik most ki a búvóhelyéről, a föld belsejéből. Nem látjuk a denevért se röpködni. Légy, bogár, mind-mind eltűnt, elbújt és mélyen alszik.
A fa is lehullatta díszes lombozatát, aluszik ő is.
Vannak azonban növények, amely nem csak ilyenkor, télen merülnek mély álomba, hanem a melyek nyáron is felváltva, hol ébren vannak, hol meg alusznak, csakúgy, mint az állat meg az ember.
Ismeritek mindnyájan az erdei herét, ugy-e bár. Csakhogy ti mindig csak ébren láttátok és gyönyörködtetek piciny szép virágában. No, látjátok, ez a here, amire ti álomra hajtjátok fejeteket nyáron, szintén aludni tér. Összevonja levelét, ernyőalakúra, hogy az eső lecsuroghasson rajta, és úgy marad reggelig.
A nálunk is termő havasi bogáncs nem csak éjjel aluszik, hanem félti szép ruháját nappal is, ha veszedelem fenyegeti. Ott pompázik százlevelű szép virágja, de amint eső közeleg, rögtön összecsukódik, hegyes kúpot alkot, amelyen lefut az esővíz és nem ár meg neki. Mihelyt elmúlt az eső s kibújt a napsugár: nyílik a kúp is s újból ott pompázik teljes szépségében.
S amint vannak állatok, amelyek nappal alusznak s éjjel járnak préda után: úgy vannak nappal alvó és csak éjjel nyíló növények és virágok is. Ilyen nálunk a légyfogó. Nappal, ha elmegyünk mellette, azt hisszük, hogy hervadozik. Minden virágja csukva és lefelé konyúlva. Mihelyt este lesz, rögtöb kiegyenesedik, kifeszül minden ága, virágját széjjelnyitja és bódító illatot áraszt szét. Várja, lesi a prédát, az éjjeli pillangót és muslicát.

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. december 18., XV. évfolyam, 51. szám