Benedek Elek: Karácsonyi ének

Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél meg-megrázta az ablakot: Huszár nagyapó s nannyó a régimódi tűzhely mellett üldögélt, s időnkint a szénvonó lapátocskával harizsgáltatták a parazsat. A nagy hasábfák fel-fellobogó lángja csak nehezen világítá meg a kis szobát, mintha ez a félhomály is nagyapó s nannyó alkonyodó életét példázná. A tűzhelyen egy kövér, öreg macska dorombolt, a vén falióra halkan, bátortalanul ketyegett, de ezek nem zavarták a szomorú csöndességet, sőt inkább akkor zavarnák meg, ha macska dorombolása, óra ketyegése hirtelen megszakadna. Az asztal mellett egy növendék leányka tett-vett csöndesen. Ki-kinézett az ablakon, aztán fázósan rezzent össze, s szinte lábujjhegyen lépett az öregek mellé, nehogy megzavarja. Leült egy kis székre az öregek közé, s nézte ő is a fel-fellobogó lángot, a fénylő parazsat, mint homályosul el lassanként, finom hamupili szövődvén reá.

    Nannyó megfogta a leányka kezét:

    - Ugye, unalmas itt nálunk? Mondtam, hogy legalább ma estére menj haza.

    Megszólalt nagyapó is:

    - A fiataloknak fiatalok társasága kell. Az öregember zsémbes, rosszkedvű. Törődött teste a puha ágyban sem talál igazi nyugodalmat. Jajszóval fordul egyik oldaláról a másikra. Egész éjjel: jaj, a lábam, jaj, a derekam – zavarják a fiatalok álmát.

    A leányka élénken tiltakozott:

    - Ó, ó, az én álmomat nem zavarják. Amint a fejemet a párnára nyugtatom, becsukódik a szemem, s olyan édesen alszom reggelig!

    - Jó, jó, de ma estére mégis haza kellett volna menned. Bezzeg, van ott most víg élet! Hallgatják a kántáló gyerekek verseit. Aztán asztalhoz ülnek mind, s durákot játszanak. Azt én is szerettem játszani. Amikor a nagybácsid hazajött karácsonyra… – Nagyapónak elakadt a szava, könnybe borult a szeme.

    - Most nem jő haza – sóhajtja nannyó.

    - Sem ő, sem a többi – folytatta nagyapó.

    A leányka az ablakhoz futott, hosszan kinézett, de nem látott egyebet a nagy fehérségnél. A hó a kis virágoskertben szinte az ablakig ért már. A száraz mályvakóró alig látszott ki a hóból. Csüggedten tért vissza az öregekhez.

    - Nem jöhetnek el. Pedig bizonyosan tudom, hogy eljöttek volna. Hallja, nagyapó, mint zúg a szél? Nézzen kifelé, hogy hányja a szél a havat!

    Az öregekhez simult: de jó most itthon, fedél alatt!

    Mondta nannyó:

    - Azon nem is csudálkozom, hogy a nagybácsid nem jött haza. Én már voltam egyszer Pesten, tudom, hogy milyen messze van tőlünk.

    A lányka epedve sóhajtott fel:

    - Istenem, ha egyszer én is elmehetnék abba a szép városba! Álmomban már többször voltam ott. Éppen olyannak láttam, mint amilyennek a mesék a tündérvárost mondják.

    - Olyan is, gyermekem, éppen olyan. Én láttam, én tudom.

    - S hiszik-e, egyenest a nagybácsi házához találtam. Láttam a gyerekeket is. Sokáig játszottam velük, aztán mondtam nekik: Na, gyerekek, nekem most haza kell mennem, mit üzentek nagyapónak s nannyónak?

    - Ugyan, mit üzentek? – kérdezték az öregek egyszerre.

    - Csókoljuk a kezüket, jöjjenek Pestre!

    - Azt nem mondták, hogy ők ide jönnek?

    - De, de, igen, emlékeszem, világosan emlékszem, hogy mondták ezt is.

    - Ez igazán szép álom volt – mondta nannyó.

    - Ez igazán szép – mondta nagyapó is.

    Folytatta nannyó:

    - Hiszen, tudom én, hogy a fiam itt volna most is, ha szárnya volna… De mit csináljon szegény feje? Karácsony este csak nem hagyhatja el a gyermekeit? Emlékszik, nagyapó, amikor a gyermekeink még mind itthon voltak? Ó, de szép volt!

    Nagyapó mélázva harizsálta a szenet. Nem felelt a kérdésre, szóval folytatta méla gondolatát.

    - Felneveltük őket, s lám, nem maradt nekünk, csak ez a leányka. Ezt ide adták, hogy öreg napjainkban vigasztalónk, gyámolítónk legyen. Szegény leányka! Te itt megvénülsz mellettünk…

    - Ó, nagyapó, ne mondja ezt! Én jól érzem itt magamat. Annyi jót és szépet tanulok maguktól. A meséit, a régi történeteit mindig hallgatnám.

    - No, no, majd megunod. A vén cigány mindennap felejt egy nótát, s azt a keveset, ami megmarad, szüntelen ismétli.

    - Csak ismételje, nagyapó!

    - Különben meglehet. A nagybácsid is szerette hallani. Még most is, ha hazajő… vajon jön-e többet? Látod, látod, leányom, így járnak a szegény szülők. Felnevelik a gyermeküket világ pompájára, s mi örömük benne? Elrepülnek, mint a madár, messze földre, s csak a hírüket hallod. Látod-e többet, vagy sem, a jó Isten tudja… Hallom, hogy a Lakatosék fia hazajött karácsonyra. No, látod-e, a vén Lakatos asztalosnak adta a fiát, jó mesterség, becsületes kenyér, még úr is lehet belőle. Ez a fiú minden nagy ünnepre hazajön.

    - Ne békétlenkedjék, nagyapó! Hazajő, persze hogy hazajő. Könnyű neki. Brassóban lakik. Laknék Pesten!

    Hosszú hallgatás áll be. Már a vén macska sem dorombol, csak az óra ketyeg. Lassan, vontatottan, mintha nehezére esnék, üti el a tíz órát.

    - Tíz óra. Feküdjünk le, nagyapó!

    - Feküdjünk, feküdjünk! Minek? Úgysem tudom elhunyni a szememet.

    Az ablak alatt e pillanatban megcsendül a kántáló gyerekek éneke. Csudálkozva néznek össze az öregek.

    - Lám, lám, hozzánk is eljöttek.

    Behallik az ének minden szava, ámbátor, ha nem hallanék is, az éneket jól ismerik. Ezt énekelte nagyapó is gyermekkorában. Ezt az ő apja is.

Örüljetek, örvendjetek,
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk.
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk.
Lőrincke, Ferencke,
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!

    Nagyapó halkan dünnyögi: Úgy, úgy, vigadjál, sípodon sípoljál. Az ablak felé fordul tekintete, mintha bíztatná a gyerekeket: tovább, tovább!

Isten fia a jászolban,
Szénán fekszik a szalmában,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyurika örvendezz
És dudálj!
Jancsika, sípodon
Furulyálj!

    Utána mondja nagyapó: Jancsika, sípodon furulyálj!

    Áradozva mondja nannyó:

    - Emlékszik-e, nagyapó, de szépen énekelte ezt a mi fiunk! A hangja kicsengett a többi gyereké közül, mint az ezüst csengő!

    - Kicsendült, ki – bizonyítja nagyapó. – Mintha most is hallanám. A te apád is szépen énekelte – fordult a leánykához. – De most neki sincs hangja. Megöregedett. Szemünk láttára öregedett meg. S mi még élünk, áldassék érte Isten szent neve!

    - Nagyapó! Nannyó! Hallják? Csengettyűszó! Nem hallják?

    A leányka izgatottan szalad az ajtónak, fejét kidugja, majd hirtelen visszafordul: – Igen, igen, valaki idejött!

    Fölkelnek az öregek is, izgatottan kipirult arccal tipegnek-topognak, mennének ki, de a kislány nem ereszti: maradjanak, maradjanak, még meg találnak hűlni.

    - Ó, ó, Istenem, vajon ki jöhetettt? Talán apádék?

    - Nem az ő csengőjük!

    - Vajon, a legény itthon-e? Lesz-e, aki segítsen?

    Így telik el néhány perc, végtelen hosszú idő az öregeknek, remény, aggódás közt. Vajon ki jöhet?

    Végre megnyílik az ajtó, s belép egy hosszúbundás székely ember, utána egy úriruhás ifjú, széltől, hidegtől elkényszeredetten. Amint belépnek a jó meleg szobába, csak úgy csurog le róluk a ruhájukra fagyott hó. Az ifjú révetegen néz körül a kis szobában, alig hallani a köszönését. Édesapja viszi a szót, s ámbátor látszik, hogy a hideg őt is megviselte, előbb megáldja az ünnepet, s úgy kerül sor az engedelemkérésre, hogy késő este bebátorkodtak, szállást kérni éjszakára.

    - Isten a szállás – fogadja nagyapó. – Telepedjenek le! Ide a tűz mellé.

    Aztán megindul a beszéd, s annak során kiderül, hogy kik a jövevények.

    - Kerekes Balázs az én becsületes nevem – mondja az apa. – Csíkszentsimoni ember vagyok. Ez a legény az én fiam, Kolozsvárt tanul az egyetemen. Mikor is vala? Ugye, tegnapelőtt? Jő a telegrám s mindjárt meg is nézzük a feleségemmel, vajon mi lehet benne. Hát, a fiam jelenti, hogy hazajő karácsonyra, várjam ekkor s ekkor a vasútnál. Hiszen hogyne vártam volna, pedig hozzánk egynapi járat a vasút. Én ott voltam már hajnalban, pedig csak délre, nézek fel s alá, mindenfelé, jő-e a gőzös? Nem jött bizony. Egyszer csak hallom fél füllel: nagy hófúvás van, este jön meg a gőzös. Úgy is lett. Setétben indultunk az állomástól, alig tudánk csak idáig is elvergődni. Mondta a fiam: „Édesapám, kérjünk szállást valahol, ne menjünk neki az erdőnek.” „Jól van, fiam – mondtam én –, nekem ugyan nincs ismerősöm itt, de a székely embernek szavajárása s a szíve is azt mondja: Istené a szállás.”

    - Ez úgy volt, úgy van s úgy is lesz minden időkben – mondta nagyapó.

    - Azt mondja a fiam – folytatta Kerekes Balázs –, hogy ő tudja, hová menjünk. Hogy ő ismer ebből a faluból egy urat, aki nagydiák volt, amikor ő kicsi. Annak még él az apja, menjünk oda. Így alkalmatlankodám ide.

    - Jól cselekedték, igazán jól cselekedték.

    Ezalatt a kislány asztalt terített, nannyó a takaréktűzhely mellett forgolódott, kobászillat áradt el a kis szobában, melegedett a töltött káposzta. Oda-odaszólt nannyó az ifjúnak:

    - Megfázott, ugye, lelkem? Ó, Istenem, Istenem, ilyen volt az én fiam is. Így húzta haza a szíve. Nem félt sem a hidegtől, sem a hófúvástól, minden karácsonyra hazajött. Pedig ő Pesten tanult.

    Felvidult nagyapó is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

    - Ó, de jó, hogy az Isten ide vezérelte. Te leányka, tettél- tüzet a „tessék”-szobába? Jó táz legyen! Az ágyneműt melegítsétek föl! Éreztem, igen, éreztem – folytatá nagyapó –, hogy mégis jó valaki. Tessék, Kerekes Balázs barátom, öcsém uram, kerüljenek az asztalhoz!

    Leültek az asztal mellé az öregek is, s a vendégek kedvéért ők is falatoztak.

    - Szereti-e, lelkem, a töltött káposztát? Ó, hogy szerette az én fiam! Egyék, lelkem, egyék! – bíztatta nannyó. – Juliska, töltsed a bort. Hol a szemed? Vigyázz ide!

    Éjfél is elmúlt, mire fölkerekedtek az asztal mellől. A vendégek átmentek a „tessék”-szobába. Ott hatalmasan dorombolt a tűz, pattogtak a szikrák, enyhe melegség, virágillat fogadta. Nannyó bekísérte őket, s még ő maga is újra rázogatta, puhítgatta a vánkosokat.

    - Ide feküdjék, lelkem, ide! Ez az én fiam diákkori ágya. Úgy. No, most aludjanak jól! Nyugodalms jóccakát kívánok!

    Nagyapó feküdt már, amikor nannyó visszatipegett. Tréfásan, ingerkedve fogadta nannyót.

    - No, tudom hogy jó ágyat vetett annak az ifjúnak. A fia ágyára fektette, ugye?

    - Oda fektettem, nagyapó, oda. Ó, de felvidult a szívem! Úgy tetszik nekem, mintha az édes fiam volna itthon.

    Mondta nagyapó:

    - Áldassék érette Istennek szent neve, nekem is úgy tetszik.

    Valahonnét, messziről, ide szállt a kántálók éneke: „Örüljetek, örvendjetek… szűz szent anyja ringatja… szent József takargatja…”