Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [V.]
11. Mátyás birkózása Podjebráddal
Palacky, a csehek nagy történetírója azzal a szemrehányással illeti a magyar nemzetet, hogy ő volt az a történelmi külső erő, amely minduntalan elgáncsolta Csehországot, valahányszor az nagyobb európai szerepre kezdett emelkedni.
Való igaz, hogy Pribina és Szvatopluk fiatal országát éppúgy a magyarok verték széjjel, mint Ottokár birodalmát, s mint ahogy Mátyás király hiúsította meg Podjebrád nagyralátó treveit is, sőt kettétörte magát a cseh királyságot, elhódítván koronatartományait: Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot.
Árpád és Szvatopluk
Palacky azonban elzárkózik az igazi okok elől: Magyarország nem akkor és azért állott döntő esetekben Csehország útjába, mikor és mert európai jelentőségre kezdett szert tenni, hanem amikor és amiért időnként Magyarország létföltételeit, állami önállóságát, birodalmiságát, integritását nagyhatalmi hóbortba esve a cseh politika fenyegette. Az csak nem lehet kétséges, hogy Pribina és Szvatopluk nagymorva idénybirodalma, mely az akkor gazdátlan Dunántúl nagy részét is magában foglalta, útjában volt az aránytalanul nagyobb politikai és katonai erőkkel jelentkezett honfoglaló magyaroknak. A könnyű kézmozdulat, amellyel Árpád elsöpörte ezt a kellő építő és szervező erőkkel nem rendelkező és csupán egy-egy nagyobb formátumú egyéniségre szabott államalakulást, valószínűvé teszi, hogy Nagy-Morvaország ha nem is a magyarok, hát más erősebb népek csapásai alatt omlott volna előbb-utóbb össze.
Kun László és Ottokár
Ottokár esete némileg más. Ottokár örökös betörésekkel zaklatta Magyarországot, s ahelyett, hogy összefogott volna a német túlerő ellen a magyar nemzettel, egy nagy szláv birodalmat akart alkotni Magyarország határán, sőt részben magyar területekkel, s a maga akkori félelmetes erejével mindennek tetejében római császár akart lenni, annak a birodalomnak feje, amellyel a magyar nemezt a legtöbbet kellett hadakozzék a honfoglalás óta a maga országa, állama, birodalma puszta létének védelmében. Egy erős és félelmetes császárjelölt s egy nagy katonai hatalom, egyben kipróbáltan rossz szomszéd, állott Dürnkrutnál szemben egy ismeretlen kis német gróffal, habsburgi Rudolffal, s Magyarország – lehet, hogy kissé túlságosan a pillanatnyi erőviszonyok mérlegelése alapján – a kétségtelenül erősebb Ottokár ellen állott Rudolf pártjára. Tehát elvitázhatatlanul önvédelemből.
Mátyás és Podjebrád
Mátyás és Podjebrád esete lényeg szerint megismétlődése a Kun Lászlóénak és Ottokárénak, azzal a különbséggel, hogy Ottokár nem volt sem apósa, sem szövetségese Kun Lászlónak, míg György király, rokonságot és szövetséget elárulva, a legkétszínűbb politikai és diplomáciai játszmát vitte Mátyás ellen, olyan mértékben, hogy még az ádáz III. Frigyes császárt is sikerült összebékítenie – rövid időre a – magyar királlyal. Abban is hasonló volt Podjebrád magatartása az Ottokáréhoz Magyarországgal szemben, hogy valójában a Podjebrád magyarellenes diplomáciája és huszitatenyésztő uralma erősítette és bíztatta a huszita kapitányokat a Felvidék dúlására, váraik építésére és fönntartására, a magyar birodalom érdekeivel ellentétes szolgálatokra – a Giskrákat, Zeleni Jánosokat és Svehlákat, mint ahogy rendszeres cseh támadásoknak volt kitéve két évszázaddal azelőtt Ottokár részéről a magyar nyugati határvidék.
Mátyás egészen nagyvonalú politikát csinált a maga – angyali türelem, kiszámíthatatlan ötletesség és páratlan gyorsaság keverékéből adódó – nagyon józan, reális módján, és ha időnként le-lecsapott is a cseh várakra, valójában sokáig tűrte őket; talán azért is, mert láthatólag nem egykönnyen mondott el a Csehországgal való szövetség gondolatáról. Nem az a csodálatos, hogy Mátyás végül is, végképpen elvesztvén türelmét és reményét a Podjebráddal való együttműködés lehetőségében, kész volt fegyverrel is föllépni Csehország ellen, hanem inkább, hogy ezt az akciót olyan sokáig halogatta. Egyébként a csehországi diplomáciai és katonai vállalkozás alatt annak fordulatai maguk igazolják napnál fényesebben, hogy nem elfogultságok, faji, nemzeti kicsinyes féltékenykedések sodorták a magyar királyt Podjebrád ellen, sőt a nagyon kihangsúlyozott hitbuzgalmi gerjedelmek is csak mellékes, kisegítő szerepet vittek ez akcióban, hanem a magyar államrezon, a birodalmi érdek mindenekfölöttvalósága. S ha Palacky egy kis kárörömmel még Mohácsban is a Podjebrád útjait keresztező Mátyás felelősségét keresi, miért nem kéri számon György királyon fantasztikus álmodozásait, túlméretezett és szélhámosságokba csapó diplomáciai tevékenységét, sokszoros hűtlenségét és egyenesen mesébe illő megbízhatatlanságát Mátyással szemben, s miért nem ott kezdi a szemrehányást, hogy megállapítaná, ki volt az kettőjük között, aki először – s azután is hányszor – megszegte azt a természetes szövetséget, amelyet még Mátyás prágai fogságában alapoztak meg. A szövetséget, amelynek megtartásáért Mátyás először ütközött össze nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal, anyjával és legjobb híveivel, s amelynek megszilárdítására Mátyás magyar püspököket küldött, hogy fejére tegyék Podjebrád Györgynek Szent Vencel koronáját?
Cseh-német összefogás Magyarország ellen
Alig kétséges, hogy jó lelkiismerettel vissza lehetne fordítani Palacky szemrehányását Mátyás esetében, s fölállítani azt a tételt, hogy elsősorban talán nem is III. Frigyes császár bénította meg Mátyást családja és országa nagyszabású délkeleti, törökellenes hivatásának s terveinek, legszentebb szándékainak betöltésében, hanem Podjebrád György, azzal, hogy valóságos esze volt, legfőbb kitervelője és összehozója a Magyarország-ellenes észak-nyugati összefogás gondolatának, a III. Frigyessel és Kázmér lengyel királlyal szemben könnyen fölismerhető nagyobb tehetségénél és rendkívül eleven szellemiségénél, nagy energiájánál fogva.
Másként is történhetett volna…
Mátyás lángelméje és György király mozgékony tehetsége együtt könnyűszerrel sarokba szoríthatta volna a császárt és kikényszeríthette volna, különösen pedig Lengyelország jóakarata mellett, azt a biztonságát a magyar birodalomnak és azt a katonai megsegítését az immár szinte külön hivatásként s legtöbb eredménnyel vívott törökellenes magyar hadviselésnek, melynek tudatát és beidegzettségeit Mátyás úgyszólván az anyatejjel szívta magába, s amely így Európa felől, óriási erőfeszítéssel, el tudta volna hárítani a török hódítást, lendületét meg tudta volna már akkor törni, s mélyen a Duna-Száva-vonal alá, a magyar birodalom határain túlra tudta volna visszaszorítani. Hasonlóképpen atyjától örökölte Hunyadi Mátyás a német birodalommal szemben való bizalmatlanságát, védekező ellenségességét, de ez volt a hagyományos magyar politika egyik legállandóbb jellemző vonása is, és éppen Podjebrád szorította őt a császárral való alkudozások útjára. Podjebrád fogott össze ellene minduntalan az akkori rozoga német birodalommal s gáncsolta el Mátyás törökellenes terveit és erősítette azt a német birodalmiságot és táplálta azokat a német dunai igényeket, melyek aztán századokra eltemették az önálló Csehországot.
Palacky elfogult
Palacky elfogultságát más is bizonyítja. Az, hogy a magyar-cseh történelmi viszony mérlegelése közben nem érvényesíti a mási tanulságot: a cseh-magyar barátság, szövetség, együttműködés százados korszakait s azok eredményeit. A XII. és XIII. században szinte külpolitikai dogma, eleven szükségesség volt Magyarország és Csehország szövetsége, valóban mindkét nép javára. Ebbe a harmóniába s ezekbe az immár századokon át kiértett hagyományokba vágott bele Ottokár vak és értelmetlen nagyravágyása, amely végül is vesztét okozta az egész önálló cseh államalkotásnak is. S az Ottokár előtti idők cseh-magyar barátságához valójában éppen Mátyás találta meg az utat, és Podjebrád tért le arról fantasztikus tervei kedvéért.
Podjebrád az Ottokáréhoz hasonlóan túlméretezett nagyravágyása, császári igényei és ambíciója nélkül, melyeknek alapozása aránytalanul gyöngébb volt és sokkal kevésbé eredt valóságos kényszerhelyzetből, mint a Mátyásé – talán egészen más fordulatot vehetett volna Európa történelme, s nemcsak a török dunai hódítás útját vághatta volna el, hanem – különösen egy lengyel-cseh-magyar állandóbb szövetség – a későbbi német terjeszkedést is a Duna völgyében…
A pápa a cseh király ellen
1468-ban végre bekövetkezett az az esemény, amelyet már évek óta várt volt az európai diplomácia: II. Pál pápa a kiátkozás eredménytelensége után a végső megtorló eszközhöz nyúlt Podjebrád György király ellen: a trónfosztáshoz. A szentszék mindjárt föl is ajánlotta régebbi tervei értelmében Szent Vencel koronáját – nem Mátyásnak, hanem a lengyel királynak. Kázmér király azonban nem vállalta a cseh koronát Podjebrád életében, inkább békés úton akarta volna a maga jogigényét a cseh trónra érvényesíteni, mint V. László nőtestvérének ura. Csak azután esett úgy a szentszék, mint a cseh katolikus rendek választása a magyar királyra.
Frigyes segítséget kér Mátyástól Podjebrád ellen
Mátyás kétségtelenül készült erre a feladatra, de rendkívül megkönnyítette dolgát az a valóban váratlan fordulat, hogy Frigyes császár nehéz szorongattatásaiban tőle kért fegyveres segítséget Podjebrád hadüzenettel bejelentett támadása ellen. Podjebrád ugyanis nemrégiben még meghitt szövetségesét, a császárt okozván minden bajáért, fiát, Viktorin herceget sereggel küldte Ausztriába. A császár, mivel magát a távoli és bizonytalan birodalmi segítségre utaltan, nagy katonai gyöngeségében és készületlenségében valósággal védtelennek érezte, mindent ígért Mátyásnak, csak hogy segítségét megnyerhesse: ígért pénzbeli támogatást a török ellen, a magyar királyi cím letételét, a kezében lévő magyar határrészek visszaadását, sőt Mátyásnak római királlyá való megválasztását is. Így a császár helyzete és alázkodó segítségkérése is Mátyás csehországi vállalkozása érdekét mozdította elő. Egy másik nagy diplomáciai esemény is Mátyás malmait mozgatta: fényes török küldöttség jelent meg előtte Váradon, és a szultán nevében hosszabb fegyverszünetet ajánlott.
Mátyás fegyverszünetet köt a törökkel
Mátyás már nem egy hasonló török ajánlatot utasított volt vissza, részben szentszékre való tekintettel is, amely mindig legjobban sürgette és támogatta a támadó háborút a félhold ellen. Most a pápa ügye is azt kívánta, hogy elfogadja a török fegyverszüneti ajánlatot. Ezzel egyelőre délkelet felől is biztosítottnak érezhette magát, s annál teljesebb erővel foghatott bele csehországi vállalkozásába. Közben István moldvai vajda is meghódolt, miután látta, hogy a lengyel királytól úgyis hiába várna támogatást Mátyás bosszuló keze ellen. A vajda követeinek kérleléseire és mentegetődzéseire a király hűtelen vazallusát a szent korona szárnyai alá visszafogadta.
A főrendek magukévá teszik a cseh háborút
A diplomáciai előkészítés, melyet kétségtelenül szerencsés véletlenek is elősegítettek, valóban tökéletes volt. Erre Mátyás a pápa és a katolikus rendek kérésére rövidesen meg is indította hadjáratát, miután Váradon, nem ugyan országgyűlésen, de a főrendekkel való tanácskozása során elfogadtatta Vitéz esztergomi érsek ékesszólása segítségével a hadjárat politikai és katonai tervét. Nemcsak Zápolyai Imre támogatja immár újból a Szentgyörgyi grófokkal, hanem teljes erőből a csehországi katolikus rendek vezére, Sternberg Zdenkó is.
Mátyás egyelőre nem fogadja el a cseh királyi címet, hanem óvatosan és szerényen csak Csehország és a hozzá csatolt tartományok védnökének mondja magát. Mátyás ez időben egy lengyel-osztrák-magyar szövetség tervével foglalkozott, aminek már csak a lengyel királyt kellett megnyernie. Éppen rá való tekintettel, okos számítással kímélni akarta a cseh királyi cím elhárításával Kázmér igényeit és érzékenységét. Ez a ténye is fényesen igazolja, mennyire inkább csak a szövetség lebegett az ő bölcs, józan és nagyvonalú nagyravágyásának mélyén, még akkor is, Csehországgal szemben, mintsem komoly hódító szándék.
Magyar hadüzenő levél
Mátyás a maga megszokott gyors életüteme szerint Várad felől vonultában Nádudvarott február 10-én okmányokat ír alá, Egerben március 9-én, március végén pedig már Nagyszombatban írja hadüzenő levelét Viktorin herceghez, az Ausztriába tört cseh hadak fővezéréhez:
„Tapasztaljuk, hogy Ti nem kívánván a békesség útjain haladni,… háborút háborúra halmoztok, békés szomszédaitok országaiba üszköt dobtok, s azt lángra lobbantjátok.
Most azonban, mivel a béke biztosítékát szavaitokban és jellemetekben nem találhatjuk föl, hanem fegyvereinkben kell keresnünk: ezennel értésetekre adjuk, hogy Ausztriában a római császár hű alattvalóit, kötelességünkhöz képest, tettel és tanáccsal támogatni fogjuk ellenetek; az általatok és híveitek által nekünk igazságtalanul okozott károkért fegyverrel szerzünk elégtételt… Végül kijelentjük, hogy országaitok katolikus lakóit, a Ti igazságtalan eljárástokkal szemben, oltalmazni fogjuk, amint katolikus uralkodóhoz illik és az apostoli szentszék különös felszólítása köztelességünkké teszi. A hadak legfőbb ura, az igaz ügy pártfogója legyen segítségünkre!
A pozsonyi kiáltvány
Mátyás Nagyszombatból Pozsonyba vonult, s ott kiáltványt bocsátott ki, melyben megokolta a hadjáratot:
„Elszántuk magunkat, hogy mi vállalkozzunk arra, amit mások elhárítottak magoktól. Az súlyos tehernek látszik ugyan, de a legmagasztosabb égi jutalmat és a legnagyobb fölid dicsőséget ígéri. Ezt a háborút nem kevésbé szentnek tartjuk, mint azt, mit régtől fogva a törökök ellen viselünk. Biztosan számítunk a Mindenható támogatására, mert az ő ügyéért fogunk harcolni. Sem becsvágy, sem más földi előny kilátása nem vezérel. Egyedül szánakozásunk az elnyomottakon, hódolatunk az apostoli szék iránt, buzgalmunk az igaz hit érdekeiért ösztönöz. Egyetlen jutalom, amit várunk: a béke, mely a háborúk szülötte, és azok háladatossága, kiket jótéteményeinkben részesítünk!”
Ausztriát fölszabadítja, bevonul Morvaország fővárosába
Még Pozsonyból 5000 fegyveresből álló sereget küldött Ausztriába, s azt rövidesen fölszabadította, maga április 14-én indult el 16 000 főnyi kitűnő, túlnyomórészt zsoldossereggel és 50 ágyúval. Vele tart a prímás, a kalocsai érsek, a pécsi, egri püspök, a Szentgyörgyiek, Zápolyai, Csupor, Grafeneck és Sternberg Zdenkó. Négy nap múltán már Iglaunál táboroz. Znaimnál közel jut egymáshoz Mátyás és Podjebrád serege, de a nyílt csatát elkerülik. A cseh királyt a magyar sereg visszaszorítja Csehország; ez annyit jelentett, hogy Podjebrád Morvaországot sorsának engedi át, illetőleg már csak az Ausztriából szerencsésen megmenekült Viktorin herceg reménytelen védekezésére számíthat. Mátyás megszállja Trebicset, aztán megveri Viktorin öccsének, Henrik hercegnek seregét (a csatában maga a király is megsebesül), majd Brünnön keresztül Olmützbe, Morvaország fővárosába vonul be július 4-én. Csapatai Hradis várát veszik ostrom alá, ő maga Magyar Bródot vívja meg, szeptember elején pedig, Sternberg Zdenkóra bízva a meghódított országot, hazatér Pozsonyba, ahol mindjárt országgyűlést tart, s ott kendkívüli hadiadót szavaztat meg.
A következő év elején visszatér Moldvába, megvívatja Spielberg várát, és aztán a tulajdonképpeni Csehország ellen indul Brünnből. Február közepe táján Chrudin vára alatt álruhában személyesen kémleli a falakt, elfogják, de szinte mesébe illő bátorsága és lélekjelenléte, valamint cseh nyelvtudása megmenti: szabadon bocsátják. Podjebrád azonban igen ügyesen elvágja a magyar sereg közlekedési vonalait, mire a magyar király részben nem könnyű hadászati helyzete s a kemény tél miatt, de még inkább diplomáciai okokból, békeajánlatot tesz Podjebrádnak.
A császár cserbenhagyja, Mátyás diplomáciai átcsoportosítással felel
Megtudta ugyanis, hogy a császár a regensburgi birodalmi gyűlésen nemcsak nem vetette fel ígéretéhez híven az ő római királyságát, ehelyett a pápánál újból sürgeti a maga magyar trónra irányuló jogigényének elismerését, s Mátyás nyílt becsapásával már Merész Károly római királyságát propagálja. Mindezt közvetlenül az után, hogy a magyar király valósággal kiváltotta őt a cseh lázadás kelepcéjéből.
Mátyás erre hirtelen fordulattal diplomáciailag átcsoportosít: február 27-én találkozik és fegyverszünetet köt György királlyal, hogy Olmützben majd folytatják a tárgyalásokat, és most már a szorongatott és nagy leckét kapott cseh királlyal való kibékülésre s az ő befolyására próbálja föltenni a maga római királyságának Frigyes részéről eldobott kártyáját. A meghódított Morvaország és Szilézia visszaadását ígéri Podjebrádnak, ha az viszont a császári koronához segíti. Kétségtelen, hogy ez volt a tárgyalások alapgondolata. György király maga is birodalmi választó, a brandenburgi és szász választófejedelmekkel szoros barátságot tart, Mátyás rajta keresztül próbálja megkoronáztatni a császár és a Wittelsbachok római királyjelöltjét, a burgundi herceget. A francia király felé is jó közvetítő Podjebrád, ez belemegy a játszmába, bár nem bizonyos, hogy őszinte szándékkal. Szerencsére az sem bizonyos, hogy Mátyás nagyon komolyan vette kezdettől fogva ezt az új játszmát…
Alkudozás Podjebráddal, az olmützi királyválasztás
A pápa, a katolikus cseh rendek és a császár egyaránt megdöbbenéssel veszik tudomásul Mátyás és Podjebrád alkudozásait, Brünnbe küldik követeiket a magyar király ottani udvarába, hogy a váratlan kibékülést megakadályozzák. Mátyás mégis találkozik Olmütz mellett újból Podjebráddal, de az semmi kecsegtetőt ne m tud mondani a római királyság dolgában tett diplomáciai lépései eredményéről. Valószínű, hogy Mátyás maga is ezért folytatta e tárgyalásokat, hogy a pápát és a katolikus rendeket megmozgassa a cseh trón újólagos fölajánlására.
Mátyás még egyszer találkozik Podjebráddal, de megint eredménytelen a tárgyalásuk. Rövidesen ez után, május 3-án a katolikus rendek az olmützi székesegyházban Mátyást a legünnepélyesebb formában cseh királlyá választották.
Az új választott cseh király, egyben Morvaország és Szilézia tényleges ura, Olmützből Boroszlóba, Szilézia fővárosába vonult, s ott Úrnapján fogadta a sziléziai hercegeket, valamint Frigyes brandenburgi választófejedelmet, a Hohenzollern-ház fejét, akit mindenáron meg akart nyerni az ő római királyságának és a házából való nősülés tervének. A körmenetben 5 sziléziai herceg vitte a Boroszló püspöke feje s az oltári szentség fölött a mennyezetet, utánuk lépdelt a magyar király, jobbján Roverelle pápai követ, balján Frigyes brandenburgi választó…
Átmeneti diplomáciai sikerek
Brandenburgi Frigyes ugyan bizonytalanul felelget Mátyás terveire – mint utóbb kiderült, nem mert a császártól elszakadni –, de Mátyás azért jónak látta, hogy 2000 forint évi járadékot ajánljon fel a későbbi német császárok e személyileg jelentékeny ősének, aki ugyan önérzeteskedve utasította el a magyar király e kissé fölényes és protektori gesztusát, de mikor Mátyás utánaküldötte az összeg felét, a büszke Hohenzollern mégis elfogadta.
Mátyást siettek a cseh királynak elismerni a Wittelsbachok és Frigyes brandenburgi választó, Lajos és Albrecht bajor hercegek, sőt ugyanez az Albrecht föl is ajánlkozott Csehország helytartójának, amire persze a királynak nem volt szüksége.
Mátyással e diplomáciai sikerek egyelőre elhitették, hogy római királysága a császár akarata ellen is útban van.
Podjebrád cseh-lengyel-osztrák szövetségi terve; Ulászló trónörökössége
A játszma azonban közte és Podjebrád között még nem dőlt el. Mátyás igyekezett Kázmér királyt elszigetelni Podjebrádtól, s késznek nyilatkozott a pápa esetleges kívánságára lemondani barátság és szövetség fejében a cseh koronáról Kázmér fia, Ulászló javára, de Kázmér már ekkor egy gyékényen árul Podjebráddal, aki Ulászlót örökösévé választotta. Ezzel újból megpecsételődött a cseh-lengyel barátság, és most már György király a császárt igyekezett megnyerni Mátyás háza mögött egy lengyel-osztrák-cseh szövetségnek. A terv az volt, hogy egy lengyel sereg Moldván keresztül, egy cseh sereg Podejbrádfi Henrik herceg vezetése alatt Moldvából törjön Magyarországba.
Mátyás Boroszlóból indul haza Magyarországba, útközben Madács László és Jánosi Gáspár nevű vitézei elfogják Viktorin herceget, de viszont Henrik hercegnek sikerül kisebb harci sikereket aratnia Hradis vára ostrománál.
Mátyás Bécsben személyesen erőszakolja a császárral való békülést, sikertelenül
Mátyásnak be kellett látnia, hogy a hármas ellenséges gyűrűt, mely egyelőre csak diplomáciai, de máról holnapra katonai jellegűvé válhat, valamiképpen át kell törnie, s a császárral való kibékülés kierőszakolására szánta el magát újból. Maga előtt küldte Bécsbe Vitéz esztergomi érseket, majd hosszas tárgyalások eredményeként 1470. február 11-én bevonult Bécsbe másfélezer főnyi fényes lovas csapat élén az esztergomi érsek, az egri püspök, a pécsi püspök, magyar és cseh főurak kíséretében.
Bécsben egy hónapot töltött a császár vendégeként, ünnepségekkel (lovagi tornákon maga is nagy dísszel szerepelt, s kedveskedésből maga mutatta be magyar táncokat császári házigazdájának), de főleg komoly tárgyalásokkal. Megállapodás jött létre köztük, hogy Frigyes egyetlen lányát Mátyáshoz adja feleségül, s ha fia, Miksa, fiúörökös nélkül halna el, országát is ráhagyja. De az egyezmény szentesítését – régi jó szokása szerint – olyan módon halogatta, hogy a király végül is türelmét vesztve, búcsú nélkül hagyott ott csapot-papot, császárt és székvárosát.
A császár félelemből megint összefog a lengyel és a cseh királlyal
S bár a császár lóra kapva utánairamodott vendégének, beérni már nem tudta. Mire, félvén Mátyás haragjától, szövetséget kötött a lengyel királlyal, és elhatározta a villachi német fejedelmi konferencián, hogy mégis Podjebrádot fogja támogatni.
Mátyást megdöbbentette a villachi konferencia eredménye, a hármas koalíció, mely kifejezetten ellene irányult. Újból erőteljes diplomáciai munkába kezd: a pápától a koalíció ellensúlyozását kéri, kap is Rómából megnyugtató választ; Bécsbe meg Rozgonyi Jánost küldi követsége, hogy a császárt kivonja valahogy e hármas együttesből. Mivel azonban erre kevés reménye volt már, kifogyhatatlan diplomáciai találékonysággal új javaslattal fordult Podjebrádhoz, hogy őt kapcsolja ki a koalícióból.
Mátyás utolsó békeajánlata Podjebrádnak
Ajánlata a következő: Podjebrád maradjon haláláig cseh király, Viktorin herceg, akit kész váltságdíj nélkül szabadon bocsátani, legyen Morvaország és Szilézia fejedelme. Podjebrád halála után pedig szálljon a cseh korona a magyar királyra, ha pedig ő halna meg fiúörökös nélkül, Podjebrád fiára szálljon vissza Szent Vencel koronája.
Közben azonban Podjebrád hirtelen meghalt, s Mátyás nagyon nagy erővel vetette bele magát a választási küzdelembe.
A prágai cseh királyválasztás szemben az olmützivel
Viktorin herceget is szabadon bocsátotta, hogy az is az ő ügyét szolgálja, de a huszita rendek, miután a katolikus rendek kivonultak az országgyűlésből, május 25-én egyhangúlag Ulászló lengyel herceget, Kázmér király fiát választották cseh királlyá.
Mátyás azonban Morvaország és Szilézia birtokában s az olmützi választás alapján fönntartja a maga igényét a cseh királyi jogát, címét, és II. Pál pápánál megsürgette az olmützi választás megerősítését.
12. Utolsó nagy összecsapás a király és a rendek között
Ingadozás eposz és tragédia között
Mátyás pályája eposzi nyitány után nemegyszer vett olyan fordulatot, hogy tragédiává keskenyedik és komorodik. De találékonysága kifogyhatatlan az új és még újabb kombinációkban, szeme mint a sasé, gyorsan és biztosan veszi észre ellenfelei személyének vagy helyzetének gyöngéit, ítélőképessége biztosabb pillantású, átfogóbb minden kortársáénál, az erőviszonyok és helyzetek mérlegelésében önbizalma megingathatatlan. Mikor mindenki más elveszti a fejét, ő hűvösen és nyugodtan számít és mérlegel, szakadatlanul javít, pótol, újrakezd – olyan széles orgonáján játszik a nemzetközi eseményeknek, mint nagyon kevesen a világtörténelemben, s a készülő tragédiát minduntalan visszaigazítja a széles, hömpölygő áradású valóságos hősköltemény szinte meseszerű síkjára és távlatába. Nem csoda, hogy a későbbi magyar történelem nagyszerű hőse, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós, a Szigeti Veszedelem, a legnagyobb magyar eposz írója, éppen őt választotta politikai eszményképéül.
A Hunyadiak eposzának ez a nagyobbik hőse néha valóban emberfölötti mértékben bontakozik ki a késő utódok káprázó szemei előtt, mint a német nép emlékezetében Barbarossa. De mennyivel teljesebb, mennyivel felsőségesebb és diadalmasabb kettőjük közül Mátyás! Barbarossa végül is elbukik álmainak és ábrándjainak ködös útvesztőiben, Mátyás minden válságból csak erősebben kerül ki, és egyre emelkedik sikerben, hatalomban, birodalma tekintélyében; végül már csak az hiányzik, hogy nagy műve folytatóját is maga mögé állíthassa…
Pedig minduntalan új és új nehézségek tornyosulnak elé, mint a mesében: külpolitikai és nemzetközi sikerek után belső bajok, belső rendcsinálás és építő eredmények után külső veszedelmek támadnak ellene, fenyegető erők és csoportosulások: sorra minddel megbirkózik. A folytonos csalódást is elképesztően bírja, de csak azért bírhatja, mert valójában nagy léleklátó, ismerője az emberek gyöngeségének s talán mert a magyar tömegek láthatatlan hűsége küldi magános nagy lelkének a titkos biztatásokat. Ha nem így volna, nem tudott volna minden belső lázadáson oly könnyen úrrá lenni.
Vitéz János lázadása
Milyen irtózatos csalódás, valóságos sorscsapás lehetett számára, mikor végül 12 esztendős, páratlanul meghitt együttműködés után legelső, legkedvesebb, legtehetségesebb kezű munkatársa, Vitéz János esztergomi érsek, az ország prímása állott a belső lázadás élére, mialatt ő Boroszlóból, Brünnből, Olmützből csehországi diplomáciai-katonai hadakozását bonyolította.
Évtizedes bensőséges, árkon-bokron át hű tevékenység után a prímás és Janus Pannonius pécsi püspök úgy látszik, hitüket vesztették a király politikájában és türelmüket a kibonyolódás várásából. Hitüket, mert végül maguk is kezdték érezni és osztani a nemzeti közvélemény régi aggodalmait, hogy a szeretett és híven szolgált király elhanyagolja az országot és magyarjait távoli, idegen célok, idegen koronák kedvéért. És türelmüket, mert közben egyre fenyegetőbben alakult ki az ellenséges gyűrű Magyarország körül.
Nemzeti aggodalmak, személyes és rendi sérelmek
Vitéz János még szívvel-lélekkel dolgozott legutóbb is Bécsben királya és a császár kibékülésén, de az éppolyan kevéssé sikerült, mint a római királyság terve s mint ahogy Podjebrád halála sem hozott kibontakozást, sőt az utána következő prágai királyválasztás csak még élesebb világításba helyezte uruk és királyuk teljes elszigeteltségét nyugaton. Személyes sérelmek is közrejátszottak. Külföldi forrásokból terjedt el az a be nem igazolt mendemonda, hogy egy ízben Vitéz János prímás az országos tanácsülésen az urak nevében olyan kijelentést tett volna – ami különben nagyon is elképzelhető –, hogy „idegen ország érdekében pénzünket költeni, vérünket ontani hajlandók nem vagyunk”, mire a király nagy indulatában állítólag kezet emelt volna az agg főpapra, ez azonban már valószínűtlen dolog. Ha mégis megtörtént, bizony súlyos szépségfolt a nagy király életén. De annyi bizonyos, hogy Mátyásnak mind több nézeteltérése támadt úgy a prímással, mint a pécsi püspökkel, egykori legkedvesebb és legkiválóbb két diplomatájával. Rengeteget rontott, hogy Vitéz és Csezmiczei magyar eszét és éber lelkiismeretét, nagy tapasztalatait, tehetségét egyre jobban kezdte félreszorítani a király előtt Beckensloer János egri püspök baljóslatú, sötét, idegen figurája, aki később olyan hihetetlen aljassággal hagyta c serben jótevőjét és állott át Frigyes császárhoz. De szították az általános elégedetlenséget a szigorú adóztatás és különösen Mátyás kisebb-nagyobb alkotmánysértései, ami a magyar nemzeti lelkiismeretet mindig érzékenyen érintette. Annyi kétségtelen, hogy egyszerűen hűtlenséggel, árulással, hálátlansággal bélyegezni Vitéz, Csezmiczei és a többi egykori hívek lázadást Mátyás ellen: igazságtalanság volna. Sőt megnyilvánul Vitézék e lázadásában bizonyos erkölcsi és politikai monumentalitása is a magyar nemzeti léleknek: örökös törekvése az egyensúlyra, a biztonságra, tiltakozása a fantasztikusnak, az irreálisnak látszó álmok és tervek ellen, bizalmatlansága minden idegen dologgal, idegen céllal, idegen befolyással szemben. Még Mátyásnak sem néznek el olyan dolgokat, amelyek a magyar birodalom létét látszanak kockára tenni… Sőt abban, hogy Kázmér lengyel király kisebbik fiának, Kázmér hercegnek ajánlják föl a magyar koronát, megvillan a tiszta magyar politikai ész is, amely annyi hiábavaló kísérlet, diplomáciai erőfeszítés és hadakozás után így akart nyugalmat, szövetséget keresni az országnak északon és nyugaton.
Az igazi nagyember belső nyugalma, felsőbbsége és – sikere
A lappangó lázadás gyorsan terjedt, Vitéz és Csezmiczei mellé állott a zágrábi püspök, Thuz Osvát, Zápolyai Imre és Rozgonyi Rajnáld is. A király a morvaországi Iglauban értesült a lázadásról. Csodálatos önuralommal viseli az új csapást és a rettenetes csalódást, s hozzá méltó okossággal és módszerességgel igyekszik azt kivédeni. Krakkóba küldi az olmützi püspököt Kázmér királyhoz új barátságos és engedékeny ajánlattal a cseh ügyre vonatkozólag. Krakkóban azonban már biztosra vették ekkor Kázmér herceg, Zsigmond király unokája királyjelöltségének sikerét, s ezért elutasították a magyar király ajánlatát. Mátyás maga ezt a választ be sem várva, gyors ütemben hazasietett Budára, s ott úgy tesz-vesz, mintha semmit sem tudna a lázadásról, sőt mikor boroszlói hívei ijedten jelentik Kázmér herceg seregének elindulását Magyarország felé, még le is inti őket, hogy „ne zaklassák a schweidnitzi sörházak pletykáival”. Ezalatt az udvarba hívatta a vezető főurakat, a lázadókat is, páratlan szeretetreméltóságával, adományaival egymás után szerelte le őket, az újból ingadozó Ujlaki Miklóst bosnyák királlyá nevezte ki, s megengedte, hogy Jajcában megkoronáztassa magát, megnyugtatta az alkotmánysérelmek miatt nyugtalankodó köznemességet is, és évi országgyűléstartásra kötelezte magát. Mátyás ezúttal szinte varázsló módjára gyűjtötte maga köré derék, de bizony közdolgokban kissé nehéz természetű magyarjait, s végül még ¾ forintnyi adót is megszavaztat a szeptemberben tartott országgyűléssel. S míg a rendek tanácskoznak, ő pedig készül a lengyel támadás visszaverésére, nyugodtan folytatja humanista levelezését, olvassa a neki küldött legújabb olasz könyveket, s az egyik szerzőnek, Julius Ponponius Laetusnak írja többek között e sorsdöntő nehéz napokban:
„Nem hallgathatjuk el, hogy szánalmasnak tartjuk a királyok sorsát; mert kénytelenek háborúkat viselni, amik gyakran diadalokat hoznak, de mindig embervér özönét ontják… Ellenben irigylendő a Te sorsod és írótársaidé; mert nem vérontásra és uralomra irányulnak vágyaitok; egyedül az erény és az irodalom babáriért versenyeztek. Ezzel pedig kedves dolgot műveltek az uralkodóknak is; mert a fegyverek vad zaját felejtetitek velünk!”
Kázmér lengyel herceg siralmas hadivállalkozása
Holott már szeptember elején kiadták a lengyel udvarban a hadüzenő kiáltványt, mely Mátyást bitorló zsarnoknak nevezi, Kázmér herceget pedig Magyarország természetes urának és örökösének s hangsúlyozza, hogy nem az ország nagyjainak és lakóinak szól a hadüzenet, hanem csak a „dölyfös törvénytelen uralkodónak”.
Erre a hadüzenetre nem a király felel, hanem az országgyűlés, éspedig a magyar politikai géniuszhoz méltó válaszirattal, melyben méltóságos és fölényes módon megcáfolják a hadüzentet érveit, visszautasítják Ulászló jogtalan igényét, kijelentik, hogy akár az egész világ ellen is követik törvényes uralkodójukat s annak utódait, végül pedig kívánatosnak és szükségesnek mondják Lengyelország és Magyarország között a régi barátság és szövetség megújítását.
Kázmér herceg azonban már október 2-án indult is 12 000 főnyi seregével, nyilván abban a biztos tudatban, hogy az ország lakossága melléáll és támogatja vállalkozását. Ehelyett Rozgonyi Rajnáldon, a két Pernyin s néhány felvidéki köznemesen kívül – bizonnyal nagy csodálkozására – senki sem jelentkezett sárosi táborában. Onnan Egeren keresztül Hatvanba vonult. Mátyás jámbor vonulásaiban nem zavarta a trónkövetelőt, hagyta, hogy Hatvanból Nyitrára kocogjon, maga inkább azzal törődött, hogy Vitéz Jánost leszerelje. Körülzárta Esztergomban, de hajlandó volt visszafogadni régi öreg tanácsosát, s e célból a nádort, a kalocsai érseket, az egri püspököt és Zápolyait küldte hozzá, akiknek szavára az érsek megtér Mátyáshoz, sőt ígéretet tesz, hogy minden erejéből támogatja katonailag is. Mátyás személyesen is megnyugtatta az öreg Vitézt, s aztán gyorsan Nyitra alá vonult, de ott már hűlt helyét találta Kázmér hercegnek, aki mindössze 4000 főnyi várőrséget hagyott hátra, az is hamarosan megadta magát, ő maga seregének nagyobb részével hazasomfordált. Mátyás bámulatos önuralmával, mely hadvezéri tehetségének is egyik legjellemzőbb vonása volt, a legcsekélyebb vérontás nélkül s a legkisebb kockázat vállalásával oldotta meg belső és külső ellenségei gyökeres elintézésének feladatát, igazán nehéz belső és nemzetközi helyzetben. Vitéz prímás azonban röviddel a kibékülés után ismét megharagította a királyt – ez akkor már elfogatta öreg barátját, Visegrádra vitette, de ott emberséges őrizetben tartotta. A király nagylelkűségét nemcsak ez az emberséges bánásmód bizonyítja, hanem az is, hogy Vitézt nem fosztotta meg prímási méltóságától.
A megtört lelkű vén magyar Visegrádon halt meg nemsokára, 1472. augusztus 9-én. Rövidesen utánapusztult a másik nagyeszű magyar főpap, Vitéz unokaöccse, a humanista költő, Csezmiczei Janus Pannonius pécsi püspök is.
– folytatjuk –
