Tompa László költő, szerkesztő

Tompa László 1883. december 4-én Betfalván [Erdély, Udvarhely vármegye] született, és Székelyudvarhelyt, 1964. május 13. hunyt el. A kolozsvári egyetemen végzett jogot, ott szerezte 1907-ben doktori oklevelét is.  Székelyudvarhelyen évekig tiszteletbeli vármegyei aljegyző, majd szolgabíró, főlevéltáros. Az román megszállás után otthagyta állását, és ezután csak irodalommal és újságírással foglalkozott. 1920-ban a Székelyudvarhelyen megjelenő »Székely Közélet« szerkesztője lett. [A Szépmíves Céh 1929. évi harmincezer leies irodalmi díját neki ítélték oda.] A kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa is volt, majd 1945 után is fontos szerepet vállalt az erdélyi magyar irodalmi életben. Költészetét a puritán egyszerűség és elmélyedő természet- és emberszeretet jellemzi, egyik legjelentősebb költeménye a trianoni békediktátum ellenes, »Lófürösztés,« valamint kiemelkedő múvei még az »Elmaradt lovas eszmélkedése, Ábel számonkéretése « című verse is. Baumgarten-díjat kapott 1941-ben. Műfordítói munkássága is igen jelentős.  

Verseskönyvei:
Erdély hegyei közt. [Minerva. Kolozsvár, 1921.]
Északi szél. [1923.]
Ne félj. [Erdélyi Szépmíves Céh, Helikon kiadása. 1929.]
Hol vagy ember [Kolozsvár, 1940.];
Válogatott versei [Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1944.]
Régibbi és újabb versek [Bukarest, 1955.];
Versek [Bukarest, 1963.]

Irodalom:
Kuncz Aladár: A megkoszorúzott erdélyi költő [Erdélyi Helikon, 1929];
Vajthó László: T. L. [Prof. Szle. 1927];
Tóth Béla: T. L. élete és költészete [Sepsiszentgyörgy, 1944];
Juhász Béla: T. L. [Alföld, 1956.]

          *
SZENTIMREI JENŐ így beszél a költő fejlődéséről, a Ne félj! című kötettel kapcsolatban:
Új könyve után még hangsúlyozottabban ki kell emelnem dacos, csakazértis nekirugaszkodásait. Ez a dac fokozta fel benne az életigenlést, ez a dac lépett elő legrokonszenvesebb jellemvonásává, mert ezt a dacot mélységes, tiszta idealizmus fűti: nagy letörésekből csak még magasabbra szállani, a legsötétebb sírból annál biztosabban feltámadni, annál tisztább és zengőbb napfényre kilépni.
Keserűen lát és sötéten lát Tompa László és mégis – optimista. Igen, mert ott tart már, hogy apró vágyait leküzdötte, költősorsát magasabban ragyogó csillagképekben látja felírva. Kitárult, mint a nyári ég s egész boltjával népe küzdő, munkás életét karolja át. Egészen erdélyi költő lett Tompából. Eggyéforrt e föld mai és holnapi életével, s mint Atlasz, vállán hordja e kis világ minden terhét és – énekel hozzá: Ne félj! És fütyörész a sötétben, nagyon emberi reszketéssel, őszintén, szégyenkezés nélkül. Mert nem a reszketés a fő, hanem a nekivágás a sötétnek azzal a magábaszuggerált tudattal, hogy hajnalra csak kibukkan a tisztás szélén. Addig pedig dalol magának s a hozzáhasonlóan megriadtaknak.