Tömörkény István: Hajnal a parton
A nap, messze fönt a vízen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az égre, s végül még csáklyákkal utána is bökdösnek, hogy jól haladjon. Így útnak is ereszkedik a nagy fényesség, és szétveti világát a vízen. Parti madarak fölébrednek, s halak dobják ki magukat a vízből. A tápéi malom nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld fűzfák közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a fűzfák közt, a partos helyen, a víz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajosok. A vízen a hajnal ködje legel. A túlsó oldalon tizenkét ló húz egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan, és mégis sokat haladnak. A tutajosok sietve kapnak a kormányhoz, és kitérnek előle…
A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidóember, aki a búzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassú csoszogással megjelen, s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta. Mindig a más búzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajcár kettő. Fehér pipák ezek, s manapság talán már sehol a világon nem kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerű emberek egyszerű móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak be kell dobni a parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mígnem olyan fejéren kerül ki belőle ismét, mint egy ma született kis macska.
A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piacra. Már a piacon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában. A gyerekek otthon maradnak azon a darab fadobogón, amely a slepp teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek, vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen, és a gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a vízbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem panaszkodhat a foglalatosság irányában.)
Emitt egy cimbora végez érdekes kísérleteket. Nem akar bemenni a kutyája a vízbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A múltkor ugyanis hasznára fordította a kutya merengését, s belökte a folyóba. Azóta azután semmiféle hajlandóságot az eb a vízhez nem mutat. Most már csalogatná tyúkkal, kaláccsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan bolond a parti víz, hogy fölfelé folyik), hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.
- Látod, látod – mondja örömmel a cimbora –, hogy bevált az elvem. Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.
Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóságos életben is beválik. Ám később, mert semmi boldogság se teljes, csak bemegy a kívánatos falatért a Hektor.
Mikor kijön, olyan vizet csak szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó öregemberek húzódozva nézik.
Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arcok, amikre nagyon illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, a másik éppen csak hogy él, de a régi idők s a közös mulatság, csak összehozzák mindet. Olyan vízenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a munkából. Csak így a partról nézik az emberek járását, kelését. Ha esik az eső, akkor is csak ott vannak, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak megjelennek.
- Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlotthátú ember –, de rég jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve.
Amaz gondolkozva tömi a pipáját a mutatóujjával.
- Van ám – szól – több is.
- Hajaj. Emlékszik-e kend arra a nótára:
Kifogták a rózsám
Az pesti híd alatt.
Hej, az pesti hí dalatt.
Egyszerre öt-hat reszketeg öreg hang mondja rá a végit:
Hej, az pesti hí dalatt…
Akkor megint az első szól:
Hej, pesti híd kűlábja…
Tovább azonban nem megy. Elakad.
- No – szól a többinek, bíztatva:
Hej, pesti híd kűlábja…
De azok nem szólnak. Fejüket félrebillentik, egyik-másik fölfelé tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej, pesti híd kűlábja… pesti híd kűlábja… De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.
Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.
Ha tudnám, milyen szívesen mondanám nekik.
Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szűkes utcából illendő sötét ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében összehajtva.
- Mék erre fölfelé – mondja neki –, mer a makói hajó möggyütt tennap.
- Az, az – felel az öreges nő lassan –, möggyütt. Én is láttam. Az öreg hajó van itt, a Szent Lőrinc. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor, hogy a testvérsógorát a gugorarúd fejbe ütötte…
- Úgy, úgy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. – Nálunk mög, nézze, mi esött. Hoznak a tanyárúl gyerököket körösztölni. De úgy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rülla a kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.
- Hal?
- Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A pap levöszi rúlla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök hejjin. Avval a pap mérges, a pirongatja a népeket. Kimönnek mögén, odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik újra vissza, gyerök ez. A pap újra fölvöszi rúlla a kendőt. Most fehér galamb volt a pólyában. Fölszáll, és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vízözön vöszi el a világot, ha a gyertyának: tűzvész. Így azonban éhhalállal pusztul el a világ.
Az öreg asszony szótalan halad.
- Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyarúságok követköznek.
A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdul az élet. Vízimolnárok jönnek a partra ladikkal, hogy a búzát bevigyék őrölni. Három gyerek jön, egy közülük nagy kenyeret visz.
- Nézzétök – kiáltja diadalmasan –, az a mi sleppünk ott a túlsó parton. A négyszázhuszonegyes. Épp ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.
Rögtön igen nagyot is kiált:
- Édösapám!
A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától, s jön át a Tiszán a gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vízen lassan halad át, nehéz, széles, újmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert akármily mélyeket feszít a lapáttal a vízbe, majd csak egy helyen áll. Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot, s két kézzel oly módon kezdi forgatni, hogy a nyele csupa „s” betűket ír. A ladik most azonnal megindul, és megy nyílegyenest a víznek részút fölfelé. Így lesz az otromba szerszámból csavarjáratú hajó. Úgy lehet, egy ilyenfajta evezés adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öregember:
- Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.
Messze fönt a csillogó vízen, úgy egy óra járásnyira, laposfeketeség látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyúlik az égnek. A háta mögött széles barna test. Jönnek lefelé.
- Hát – mondja egy másik a nézők közül –, az úgysem az Ausztria, hanem a Poncius.
- Márpedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.
- É? – ütődik meg emez.
- Kend hát.
- Hát fogadok kenddel, hogy a Poncius.
- Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.
- Mibe?
- Hát mibe?
- Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.
- Ehun-e – nyújtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.
A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanúnak.
Ezentúl mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb pipál.
- Ha a poncius, akkor mindjárt megüsmerszik, csak úgy forduljon, hogy elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.
- Már miért?
- Mert a János a múlt hétön vött vörös festéköt.
[Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét cifraság szempontjából.]
Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után húz, mint illik, orrával fölfelé állítsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:
- Ausztria!
- Ugye mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.
A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes úgy szól:
- Kend még most is ott löhetne a timonrúd mellett.
- Hát – mondja szerényen az –, ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók már nem bírják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosollyal –, nagyon sokat táncoltam legény koromba…
1897