Viz Zoltán: Vörösmarty Mihály emlékezete

                   1800-1900

Egy század múlt el már azóta,
Hogy lángelméd megszületett
S bár tested régen sírba’ porlad,
Híred túlél sok ezredet.

E nemzet sok küzdelme közt is
Egy-egy ünnepre megpihen,
Hogy áldozzon a szeretetnek
A nagy fiak emlékiben.

Megáll most emléked előtt is,
Ki nagy vagy a nagyok felett
S megkoszorúzza hálatelten
Nagy elméd, honfi szívedet.

Elmúlt idők fényén hevültél,
Hogy földerítsed a jelent
S melyen kívül nincs hely számunkra,
Ez a föld legyen újra szent!

Csaták zajától ége lelked,
Melyekben győzött a magyar,
Hogy e földet mi is szeressük,
Amely hantjával eltakar.

Az óriásokat hozád fel
A múltak mély homályiból,
Felrázni a kis kor szülöttjét,
Ha vész hangja híva szól.

S midőn betelt jövendölésed,
Sírból lett új feltámadás.
Elhintett magvad megfogamzott,
Egy hős után kelt újra száz.

Míg a te lelked honfi búban
Bús napokon kialudt,
Megjött a jobb kor e hazára,
Amelyet jósolt szózatod.

Az áldozatláng a szívekben
Kigyulladt rendületlenül
S egy új ezred reménye támadt,
Amelytől szívünk lelkesül.

A honfitűz lángjával írtad
Lelkünkbe a te nevedet
És nem felejti nemzetünk azt,
Míg csak hazát s költőt szeret.

Emlékedet megőrzi népünk,
Azt zengi minden ünnepén
S örök lesz a te dicsőséged,
S hol az elárad, – a remény!