Czóbel Minka: Szerelem
A LÁNY
szép, lojális, szűziesen bátor
Van egy szép szeretőd, van jó édes anyád,
Vággyal, szerelemmel sokan néznek reád.
Mégis, csak egyedül én szeretlek, érted?
Nem teheti senki, mit én teszek érted.
A FÉRFI
Egy Káin utód, a Baudelaire fajtájából. Előbb értelmetlenül
hallgat, azután szeme felmelegszik, mint egy nem remélt,
nem várt boldogságtól. Kitárja karját.
Szeretsz? Te szép, te szent! –
– „Üld az örök álom!-
Jer! tán csókjaidban végre megtalálom?
A LÁNY
Visszalépve
Csókot kérj „amattól.” –
Nem tudod? Ha ajkad
Most ajkamhoz érne, örökre elhallgat
Szívedben, szívemben az a bűvös ének,
Csak salakja marad egy végső reménynek.
Mások szerethetik szép szavad beszédjét,
Szemed ragyogását, igézetes kékjét.
Ezeket meguntad. – Szíved azért hallgat,
Mert csak ezt szerették, egyedül ezt rajtad.
Szívedre szerelmet ha rá erőltettél,
Minden ölelésre magányosabb lettél.
De oda, hol lelked borús álom-szárnya
A végtelenséget magánosan járja,
Oda szállok véled, mert hozzám van kötve
Szíved minden szála, hozzám, mindörökre.
Enyém vagy! fogva tart sejtelmes igézet,
Bár alig hogy szemed a szemembe nézett.
Szerelmünknek nem lesz reménye, sem vágya,
Látod! ezért örök álmunk boldogsága.
Összefűz egy örök, lángoló szerelem,
Mert lelkednek lelkét: álmodat szeretem!