Szabédi László: A szabédi nagyréten

    Boldog vagyok kicsit,
    mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
    múltam múló agyrém,
    a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre;
    életemet onnan
    kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

    Ebben a faluban
    élt a nagyapám s ugyan
ebben élt minden üke,
    kik évszázadokon
    által székely jogon
öröklék mindenüket
    a nemességszerző
    Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

    Apámat a szükség
    az ősi örökség
eladására bírta.
    Vasutasnak állott
    s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta.
    Látott bút, bajt, könnyet,
    hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

szozattovabbacikkhez

Szemere Miklós: Fáy Andráshoz

Meséket írtál… mily bölcsen tevéd,
E mesés földön, e mesés életben
Hűség, boldogság, erény, szabadság,
Mindez oly fájdalmas mese. –
Rablánc s csalódás – ez csak a való.

Mese, nagy mese, minden csak mese!
S ha tán az ég sem más tündérmesénél,
Mit gyermek szívünk altató dalául
Zeng dús emlőjű dajkánk, a remény?!
Sebaj! Tagadja bár meg a fukar menny,
Megadja híven a föld a deréknek,
Koporsón innen és túl a koporsón,
A lélek kettős örök életét.

…Mi lesz a ciprus borította domb
– Öreg barátom – a mély sír neked?…
Határhalom csak ez arasznyi élet
S jövendő léted végtelenje közt,
Mint hajnal-pára dús forrás körül,
Kincsek felett – mint bolygó láng az éjben:
Fog századokra olthatatlan fénnyel
Sírod felett lángszellemed lobogni.

Téged nem bírhat koporsód lezárni;
Látom, mint szállsz ki a föld éjjeléből,
Mint ülsz sírodnak koszorús halmára,
A szellemkörben figyelő utódnak
Nyájas, mosolygó – édes magyar ajkkal
Arany meséket mondva ezredévig.
Meséket írtál… mily bölcsen tevéd!

Tamás Lajos: Szeretet

Mikor kezünk véres, mikor öklünk lázad,
Mikor a szívünkben dúló harag támad,
S szeretnénk a síkon jajjal átrobogni,
Vészthozó kedvünkben sziklákkal dacolni,
Akkor tűnjön elénk Krisztus tűrő képe, –
Testvérek, testvérek tekintsünk az égre!

Égből jön az áldás, égből jön a béke,
Szenvedő testvérek háborgó szívére.
S akik gyűlölködtek másra fenekedve,
Isten képe előtt testvér- szeretetbe’
Ölelik meg egymást és hittel fogadják,
Hogy bajban és jóban egymást támogatják.

Ó, áldott szeretet! Nem is földi erény!
Legnagyobb hatalom e bűnös földtekén!
Utánad vágyódunk, mint virág a napra, –
Jöjj le hát, ess le hát, ég csodás harmatja!
Érted imádkozunk hosszú idő óta,
Hallgass hát már egyszer a sok kérő szóra!

Melegítsed lelkünk’ tüzed melegével,
Az árnyakat innen fényed űzze széjjel,
Mossa le bűnünket fehér tisztaságod,
Hogy becsülni tudjuk e sivár világot.
Hisz’ van fiatalság, hiszen van még szépség,
De a szenvedéstől nem láthatni mindég.

szozattovabbacikkhez

 

Gyóni Géza: Orgonavirág

Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
     Oda varázsolja
     Minden kis sziromra
     Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
     Mint egyszer akkor -
     Bús alkonyatkor
     A te kis kezed.

Virágillatnál kék múltba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
     Csak mentünk szótlanul -
     - Vándormadár vonult
     A fejünk felett.

szozattovabbacikkhez

 

Juhász Gyula: Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Kapui Ágota: Május

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.

Reviczky Gyula: Május

Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.
Eldobja mankóját a csüggedés,
Megszűnnek a bajok, a veszteségek,
Mikor a gyönyörű május van itt,
Mikor a békák brekkekéznek.

Erdő, mező, ég, föld úgy csalogat,
Mint nevető lány ünneplő ruhában.
Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör
Pacsirtadalban, illatos virágban.
Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya,
Ki az egész világot megigézed!...
S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya,
Ahol a békák brekkekéznek.

Rudnyánszky Gyula: Tavasz van

Forgácsok 144.

Tavasz van. a természet mámora
Pezsegve forr a föld ereiben;
Ez a sejtések rügybontó kora,
A megfogant erő egy percig sem pihen.
Varázsütemre lüktető dalok;
Itt vagy, virágok násza, kikelet!
de én didergek és a sírra gondolok.

A megétett János

Magyar népballada – Székelyföld

„Hát hol jártál, szívem lelkem Jánosom?”
„Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát ott mit adtak, szívem lelkem Jánosom?”
„Ott négy lábú rákot, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

Hát azt mibe adták, szívem lelkem Jánosom?”
„Azt egy szép tányérban, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Azért vagy tán beteg, szívem lelkem, Jánosom?”
„Az a földbe viszen, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz apádnak, szívem lelkem Jánosom?”
„Jó vasas szekerem, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szívem Jánosom?”
„A szép négy ökrömet, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz ecsédnek, szívem lelkem Jánosom?”
„Négy szép hámos lovam, lelkem anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz húgodnak, szívem lelkem Jánosom?”
„Háti rakományom, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz ángyodnak, szívem lelkem Jánosom?”
„Örök kárhozatot, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

„Hát mit hagysz anyádnak, szívem lelkem Jánosom?”
„A bút s a bánatot, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamot!”

Mátyás király halála és temetése

– Bonfini krónikája nyomán –

Már a kilencvenedik év következett el ezernégyszáz felett, amikor Mátyás király gyaloghintón elvitette magát a vár erkélye alá, hogy részt vegyen a virágvasárnapi szertartáson. Nagy türelemmel hat órán át ott tartózkodott, pedig addig egy falatot sem evett. A szertartás után nagy gyöngeség vett rajta erőt, azért belső szobájába vonult, ott várta a királynét, aki a város templomában volt.
Amíg a királynéra várakozott, hogy éhségét csillapítsa, Péter kulcsárral fügét hozatott. Ez a füge állott, romlott volt. Alighogy a király megízlelte, haragra lobbant. De a királyné, aki éppen akkor érkezett, lecsillapította férjét.
Nemsokára ízletes ebédet szolgáltak fel, de Mátyás semmihez se nyúlt. Ezután panaszkodni kezdett, hogy szédül a feje, és homályosodik a szeme.
Ekkor hálószobájába vitték – itt hirtelen szélütés érte.
Amikor az udvariak erről értesültek, mindnyájan elveszítették a fejüket.
A királyt nagy fájdalom gyötörte, a súlyos betegség egészen megbénította. Egyre azt kiáltozta:
- Jaj! Jaj! Jézus! Jézus!
Egyebet nem is tudott mondani.
Olyan nagy volt a király iránt érzett tisztelet, hogy még ekkora életveszedelemben se mert senki hozzá szólni. Megérinteni, étellel kínálni se merték.
Egyedül a királyné áll mellette: összeszorított száját erőszakkal felnyitja, és valami éltető orvosságot tölt bele. Majd fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Ezután elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy ilyen veszedelemben szokásos. Majd fülébe kiáltoz, és felnyitja kifordult szemét. A királyné mindent megtesz, amire a szeretet kötelezi. Tanácsot kér az orvosoktól, akik a súlyos betegség láttára valósággal megrémültek.
A király pedig nagy fájdalmában nyög és ordít, mint az oroszlán, magával a halállal küzd.
A harmadik nap délelőtt hét és nyolc óra között történt, hogy a király jelét adta őszinte bűnbánatának, és lelkét kilehelte.
A győzhetetlen Mátyás kedden, Mars hadisten napján halt meg, életének negyvenhetedik évében, és igazságos uralkodásának örök emlékét hagyta maga után. És ahogy Mars hónapjában, márciusban született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.

szozattovabbacikkhez

Az ördög meg a kanász

Ördöngős mesék

Egyszer a kanász kint legeltetett a zákányszéli gyepen. Odament az ördög, megszólította:
- Tied ez a csürhe?
- Nem. Én csak a kanász vagyok mellette.
- Na, akkor fogjunk össze, menjünk el kereskedni, mert te jobban értesz a disznókhoz, mint én. Itt egy zsák pénz, induljunk a szegedi vásárba.
Rengeteg disznót vett az ördög, de a szegény kanásznak csak hét sovány, beteges malacra futotta. Amit összevásároltak, közös ólba eresztették. Másnap vakarta a fejét az ördög.
- Most hogy válogatjuk szét, hogy így egybecsuktuk őket. Én nem jegyeztem meg egyet sem.
- Én mindegyik farkán csavartam egyet – válaszolt a szegény kanász. – Amelyiknek kunkori a farka, az mind az enyém.
A kanász értette a mesterségét, tudta, hogy a kunkori farkú disznó egészséges. Így aztán gazdaggá lett, övé lett a sok disznó, az ördög pedig elszegényedett.
Aztán az ördög bevetett egy hatalmas táblát búzával. Amikor már érett a vetés, kérdezte a knásztól:
- Válassz, melyik kell, a fölseje vagy az alsaja a gabonának?
- Nekem csak annyi kell, amit két kézzel a tetejéről összemarékolok.
Örült az ördög, hogy most neki marad a nagyobb rész. De csak később jött rá, hogy megint veszített. A következő évben hagymát vetettek. Most az ördög választott. Gondolta, megállj, szegény kanász, túljárok az eszeden, mert én választom a fölső részt. Úgy is lett. A hagyma szára lett az övé. A föld alatti gumó meg a kanászé.
Az ördög tovább szegényedett. A kanásznak meg már volt egy teli zsák pénze. Haragudott.
- Ha már a pénzemet elveszítettem, gyere, verekedjünk meg! Aki győz, azé legyen a pénz!
A kanász beleegyezett. Másnap reggel az ördög a kanász viskója elé vitettet egy hatalmas vasdorongot, hogy azzal agyoncsapja, s az övé lesz a zsák pénz. Bezörgetett.
- Kelj föl, verekedjünk meg!
A kanásznak volt egy megvasalt végű botja. Azzal állt az ördög elé. Amíg az ördög a vasdorongot emelgette, a kanász gyorsan beverte az ördög fejét, hogy az jajgatva menekült. A kanász gazdag maradt, s még most is él, ha meg nem halt.

Szeged, Rókabögyös

N. Jaczkó Olga: Bundás

    I.

    Egyetlen rózsatő állott a kertben. Nagyon öreg volt már, csupa görcs és bütyök, de tavasszal mégis hajtott egy fiatal gallyat és ökölbeszorult, nagy piros rózsákat nyitott rajta. Ha a szél rázta a rózsafát, szétnyíltak a sziromujjak és teleszórták az ember lelkét emlékezéssel…

    Arra is mindig emlékezett Zsuzsánnak asszony, hogy gyermekkorában nagyon szeretett volna egy kutyapajtást, mely mindig utána fusson, őt védje, neki hízelegjen, az ő szeszélyeit tűrje. De a szülei féltették a veszélyessé válható barátságtól és nem hoztak kutyát a házhoz. Amint kikerült az életbe, első lépése a sok évi tilalom  áthágása volt, azonnal kutyát szerzett. Kövérkés, közepes tehetségű mopszli volt. De Zsuzsánna körülálmodozta állathőstettekkel és lelkesen hajszolta azokat. Gyönyörű, veszélyes eshetőségekkel kiszínezett utakat tervezett a kutyával, de már az első lépésnél kudarcot vallott az állat hajthatatlan lustaságán. Még a legszelídebb sétára sem akart elindulni. A jó falatért készséggel megnyalta úrnője kezét, csinosan szolgált, de mikor hívó füttye nyomán utána kellett volna nyargalnia, egy-két kullogó, tettető lépés után visszafordult és betelepedett az úrnő székébe. Néha vakkantott néhányat, ha heves, idegen hangokat hallott az ajtó alatt, egyébre azonban nem volt hajlandó. Az asszony eleinte könyörögve, vagy erőszakosan igyekezett változtatni a kutya hajlamain, de mindhiába.

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2020. április

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. április
VI. évfolyam / 8. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Békássy Ferenc: A múlandó szerelem

Bús szenvedély te, megvalósult álom,
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kísér halandó boldogságom?
Égő kínok közt meddig álmodom?
A fájó vágyak büszke terhe nyom,
S mit ér a kín, mikor hiába vágyom?
Hiába szánod, lelkem lelke rom,
Mélyszívű lány te, megvalósult álom.

Parázs homokban tikkad a patak;
Igénytelen moszat se nő nyomban:
Erőim egyenként elfoszlanak,
Költő kívánságom bujdos hazátlan;
Érett szerelmek kristályserlegét
Nyújtanám feléd, és nyújtottam hiába:
A te szerelmek vándoristenét
Temetted el a föd szívó porába.

szozattovabbacikkhez

 

Csáktornyai Lajos: Vissza

Jön az a nap, jön az a nap már nagyon,
Mikor ezt a híres várost elhagyom.
Könnyű lesz az, igen könnyű énnekem…
Küld a bánat… hívogat a szerelem.

Magam veszem majd a gyeplőt kezembe,
Megkergetem a csikókat kedvemre;
Patkójuk a fényes szikrát ha hányja,
Néz utánam három város leánya.

Hanem mikor falum tornyát meglátom:
Megállok a, leszállok a határon;
Megcsókolom a földet, hol születtem,
Meg a hol a legszebb leányt szerettem.

Dutka Ákos: Örök óta

Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
Lebontsam hamvas, illatos hajad,
Ha igy űlsz elém, - mintha ezer éve
Sok ezer meghitt, boldogságos éve
Ismerném a szemed, puha válladat.

Száz asszony, kiket őseim szerettek,
Kikért fellobbant mindig ez a vér,
Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
Ma mind benned él, Tebenned él.

Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
Száz boldog, száz csókos életen át,
Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
Örök óta érzem a hajad illatát...

Reményik Sándor: „Boldog vagyok”

Váró Évának, kicsi menyasszonynak

Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét,
Merte kimondani:
„Boldog vagyok” –?

Kislányom, mondd még egyszer,
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
„Boldog vagyok” .

szozattovabbacikkhez

Szász Piroska: Rejtelmek

Élek! Mi az? Én meg nem értem.
Lényem? Ki az? Nem ismerem.
Tűnt szürke évek tengerében
Szétszórva mennyi régi énem!
Mind voltam? Hinni sem merem.

Titkok közé ékelve látok…
Mély ködben árnyak… színek… és, ?
– „Emberek! Élet!” – ujjongják mások,
Nekem illanó látomások,
Örökegy elmúlás-levés.

Szívem figyelem. Mélyén – hallga. –
Hány rég elporladt szív remeg;
Benn hangok élnek. – Kiknek ajka
Zárhatta hajdan halk sóhajba,
Hogy engemet kísértsenek?

Távoli ismeretlen gyászok
Árnyéka fut ösvényemen…
Rebegve, révetegen járok,
Réghullt könnyeken visszajárok…
Kinek fájdalma életem?

Thaly Kálmán: Jaj de búsan harangoznak

Jaj de búsan harangoznak Tarjánba –
Elhervadt a legszebb legény babája.
Három galamb húzza azt a harangot,
Úgy temetik a negyedik galambot.

Liliommal festették a koporsót,
Olyan fehér, olyan fényes azért’ vót;
Oda ment a szeretője szegénynek
S bánatától a koporsó sötét lett.

Rozmaringot ültettek a sírjára,
Úgy zokogott fölötte a babája…
Végig-végig siratta a temetőt:
Adja vissza a hűséges szeretőt!

Szép gyolcs ingét nincsen aki kimossa,
Csak a síró két szemének zápora;
Kondor haját déli szellő kuszálja –
Nincs már, aki lesimítsa vállára.

Újra búsan harangoznak Tarjánba,
Most teszik a legszebb legényt sírjába;
Addig-addig siratta a galambját,
Hogy mostan már őtet magát siratják.

Kövesdi László: Pozsonyi szonett

A téli dombok halkan muzsikálnak,
s a sima égen, mint az üvegen
elcsúsznak hangjaik, hol süketen
nyújtóznak büszke tornyai a várnak.

A varjak is a kék magasba szállnak,
az ősi dóm fölött sürögve, fenn
a koronája körül szüntelen,
mint gondjai egy ősz, dacos királynak.

Fehérje csillog száz meg száz sirálynak,
ahol a Duna csöndesen megyen
Kelet felé, méltóságteljesen;

nagy úr, a tengerek reája várnak,
és rajta csak, mint nagy, ezüst szegen,
fennakadt tarka szalaga e tájnak.

Mártonvölgyi László: A világ csak hangulat

    Regény Reviczky életregényéről…

    Az első magyar »nyugatos« élettörténete önmagában is valóságos regény. A fess bécsi gárdatiszt és az árvai szlovák szolgáló törvénytelen gyermeke – aki míg a vidéki ismeretlenségből a magyar irodalom ormáig verekedte fel magát, az életnek oly keserves kálváriáját járta meg, hogy harmincéves korában keserű undorral köpte ki kavernás tüdejének utolsó roncsait – annyi szomorú szépséget és tragikumot hordott sorsában, hogy az szinte magától kínálkozott regénytémának.

    Mégsem akadt jelentősebb kísérlet egész napjainkig, – mely regényt font volna a magyar lírikus élettörténete köré. Vajon miért? – kérdezheti jobbal bárki, hisz Reviczky sorsával több irodalomtörténeti életrajz is foglalkozott – tragikus sorsa pedig feltétlenül, csábítólag hatott az írói fantáziára. A látszólag érthetetlen irodalomtörténeti hiatus megfejtése igen egyszerű: hiányzottak a szükséges adatok, melyek a komoly és felelősségteljes munka nélkülözhetetlen kellékei.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Ifjuság és szerelem, Szeretnék mint hajdan égni

Reviczky Gyula:

Ifjuság és szerelem

Nem panaszlom fel, hogy éltem
Örömekben oly szegény;
Hogy csalódva, búban éltem,
Hogy hiába küzdtem én.
A csalódás, bú nem öl meg;
Átragyognak könnyemen
Azok a szép drága gyöngyek:
Ifjuság és szerelem!
Láttam a közönyt, megértem
Árvaságot és nyomort.
Küzdve jártam a sötétben;
Szenvedély és vágy sodort.
De velem volt szívem üdve!
Nem hagyott el perczre sem,
Vígasztalva, bizva, küzdve:
Ifjuság és szerelem!
Sokszor voltam búba', bajba',
Megsebezték szívmet.
Mert a sorssal kapni hajba
Boszulatlan' nem lehet.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.


juhasz

Juhász Gyula: Vincent

A gyógyintézet udvarán ült, a harsogó napsütésben. Feje vászonkendővel átkötve, hogy eltakarja hiányzó félfülét. A fehér-kék csíkos intézeti ruhában olyan volt, mint a többi beteg. Csak a szeme élte még a régi külön életét, sötét, kereső és szerető szeme, amely egy rendkívüli lélekről árulkodott. Ez a szem bizalmasan és jóságosan tapogatta a dolgokat, testvéri örömmel itta a fényt és szerelmes ámulással legelt a felhőkön és néha mintha túllátott volna a dolgokon.

    Csöndesen és szelíden pipázott Vincent a padon, bámulata a füstöt, amely, mint Ábel áldozatja, szőkén, egyenesen a mennybe ment. Körülötte csonka és béna lelkek vánszorogtak és dadogtak, sírtak és üvöltöztek, mindegyik a maga üres mélységeibe merülve, a maga nyomorúságát vagy boldogságát teregetve a napra, de az mind nem zavarta őt, tanulmányfejeket és különös mozdulatokat látott bennük, gyűjtötte, némelyiket meg is örökítette, ha jó órában került elébe. Mert művész volt Vincent, Isten kegyelméből.

    Márpedig nem lehet e földön olyan ínség és olyan nyomor, amelyből a művész ne tudna valami hasznot hajtani. Vincentnek éppen az volt a legnagyobb bánata, hogy érezte a végső letörés előszelét.

szozattovabbacikkhez

Vajda Endre: Juhász Gyuláról

A kultúrfilozófia ismeri a léleknek ezt az állapotát, a Hesperidák kertjének beteges, alkonyi pompáját, roskadozást a szépség súlya alatt, ami abban a pillanatban szűnik meg dekadencia lenni, mikor az erőskezű alkotó kifejezte. Babits, Tóth Árpád szinte kínálják verseiket, hogy párhuzamos helyeket idézzünk belőlük.

    Voltak korok, melyeknek költői hajszolták a szenvedést. Juhász Gyulának és nemzedékének erre nincs szüksége. A szenvedés jelen van, és szüntelenül pezseg föl bennük, mint a borban a gyöngy. Nem lehet mazochizmussal megvádolni őket, mint a múl század közepének speenbe süllyedt költőit; inkább az öröm soha nem teljesülő vágya él lelkükben, de a reális jelenvalóság mégis a fájdalom, amely csak a művészet platonizmusában változik széppé.

    Márai Sándor egy odavetett arabeszkjében a bánatot mondja Juhász költészete vezető szólamának. Minden szerelem a bánatba torkollik. Így lesz a költő szerelmes saját bánatába…

    Könyvek, képek hozzák el számára a szépséget, fiatal társak a küzdelem gyönyörűségét és a hír szomjúságát, egy színésznő és az öncsaló stilizálás álmúzsái a szerelmet. A szépség rádöbbenti saját élete sivárságára és fakóságára, a küzdelemben a végekre sodródik, és mint élve eltemetődő Ovidius hasonlik meg lassan önmagával, Anna pedig talán nem is lesz hűtlen hozzá, csak eltűnik a többi női arccal együtt. A személyiség lassú felbomlását őrzik magukban a versek és az életrajz tébolydát és öngyilkossági kísérleteket tart számon, míg az egyik valóban sikerül, hogy a mindig problematikus élő egyéniség helyét elfoglalja az utókor ítéletében lassan csiszolódó szobor.

Tóth Árpád: Elmerült sziget /Békássy Ferenc versei/

Az ifjú költő elesett a borzalmas háborúban s míg eltűnődve lapozzuk át a kicsiny kötetet, melybe kegyeletes kezek összegyűjtötték zsenge verseit, meghatott figyelmünk először azokon a sorokon borong el, melyek a vérontás e szívettépő napjaiból szólnak. Egy-két ilyen költemény kerül csak a kis gyűjteményben, ez a gyermekifjú sem hajszolta nemes lelkét tyrteuszi lázba, elégikus rímek csendülnek a kaszárnya-udvarról, ahol sápadtak a vadgesztenyefák, levélhullás mélabúja üli meg a szívet s a gondolat a harcmezőre száll:

„Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?”

Nemzetéről, "a végtelen vadon világban elmúlhatatlan nemzet"-ről is dalol, - mély és megindító szerelemmel félti a "végítélettől". Önnön ifjú életére pedig már ránehezedik a kora pusztulás bénító sejtelme: "Virít-e a virág ifjak sírjainál?" kérdi s búcsúzó "Ének"-ében rezignáltan mond feleletet: "Hogyha eltakart a föld, befödött a sárga föld, sírhatnak utánad!"

Nem ezek a legértékesebb megnyilatkozásai Békássy Ferenc ifjúi tehetségének, de most ezek hatnak meg legközvetlenebbül s a kritikus - megilletődöttségében - tétován nyúl tollához, vajon lehet-e, hacsak vázlatosan is, képet rajzolnia e tragikusan tovatűnt költői lélekről, - a részvéttől reszkető hang tud-e objektív mérlegelésre keményedni?

A magyar líra kétségkívül kiváló értékeket veszített Békássy elnémult költészetében. Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek.

szozattovabbacikkhez

Weiner Sennyei Tibor: Költő és huszár

Békássy Ferenc    Békássy Ferenc
első teljes életrajza

     

    „A tudósok mindig elrontották a költészetet: talán egy költő – azaz: én – javítani tud egy olyan tudományos, aminek teljességgel a humán, nem az egzakt tudományokban van egy helye – a történelemtudományon.”Békássy Ferenc

    „Az életrajz célja mégis csak az, hogy a «nagy közönség» előtt legyen – azt hiszem… szóval kérem írja meg…” Bezerédy Emma

     

    BEVEZETŐ

     

    Békássy Ferenc (Zsennye, 1893. április 7. – Dobronus, 1915. június 25.) magyar költő, író, esszéista. Írt és publikált angol nyelven is. A fiatal költő, miután befejezte angliai tanulmányait a Cambridge-i egyetemen, az első világháború kitörésének hírére hazatért, bevonult önkéntesnek, és hősi halált halt a keleti fronton. Akárcsak Magyarországon Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, úgy Angliában a híres írónő Virginia Woolf, a közgazdász Lord Keynes, és az esztéta Lucas egyaránt meggyászolták az ifjú tehetséget, és a nagy és elmulasztott lehetőséget siratták. Holott rövid (1910-től – haláláig), ám annál tartalmasabb (négy kötet magyarul, egy angolul) alkotói pályájának csak csekély részét ismerték, mivel posztumusz látott napvilágot. A köteteket elfelejtették, az ifjú költő zsennyie sírjára óvó csöndesség borult évtizedekre. Csak néhányan, költők és festők tudták csupán, hogy a hatalmas kert mélyén a sírban költő teste alussza örök álmát. Minden szerző felett el kell telnie a purgatóriumi időnek, mondja valahol Márai Sándor, s ez a zsennyei huszár felett, majdnem száz év után végre letelt.

    Most szellem e könyvön keresztül olvasóival éber táncra kél, lelke pedig megszabadulhat.

szozattovabbacikkhez

Békássy Ferenc: A semmiség, Holtomiglan, Non cogito – somnio, Új Messiás, Vanitatum vanitas

Békássy Ferenc:

A semmiség

Lecsap a felhő, lecsap a földre,
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.

Kitaszítom zsalumat
Futó szellő kocogat
Nem segíti kínomat.

Az ablakomra hajtom a fejem
És alszom, annyi kínos éj után
Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.

Fekete szárnyán hordoz a szél
Széles a dombhát, bűvös a tér
Hosszú köntösöm földig ér.

Mélyen a föld lent elmarad
Száz érnyék néz és elriad
Betelt a bűvös pillanat.

Köntösöm egyre most nagyobb
Szertelen égi árny vagyok
S az élet egyre távolabb.

Nincs itt a szóban értelem
s a múló perc is végtelen
Elvész a föld a semmibe
És nem vagyok ím: semmi se.

*

A szél kopog az ablakon
Most álmodom, most nyughatom.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Bikavér

Fél nyolckor már erősen szürkül Egerben; elmentem Gárdonyi háza mellett a sötétben, a magas kerítés mögött van egy lombos fa, itt szokott üldögélni, pipázva s hallgatózva. Megálltam a kerítés előtt, s iparkodtam elképzelni ennek az életnek különös levegőjét. Gárdonyi írása olyan átlátszó és üde, mint a hegyi patak vize; de a lélek, a forrás, mely ezt a tiszta áradást táplálta, titokzatos. Arra gondoltam, az egri szürkületben, hogy a világirodalomban egy példát tudok csak, mely Gárdonyi emlékével egyezik: ez példa: Flaubert. Gárdonyi úgy élt, mint Flaubert, s Eger volt számára Rouen; s ugyanolyan magányos volt, s ugyanúgy vigyázott a nyelvre és a betűre. Esténként kiült Gárdonyi a kerítés mellé, hallgatta a hazatérő hevesiek beszédjét. Életéről mindet tudunk és nem tudunk semmit. Flaubert még elárulta magát leveleiben; Gárdonyi szemérme mély volt és sűrű, bonyolult szemérem volt ez, mely elrejtett a mű mögé minden személyes anyagot. Álltam az egri égbolt alatt, és megértettem ezt a különös szemérmet. Az író tűnjön el a mű mögött, az író ne szerepeljen, ne illegesse magát, ne politizáljon a szó krajcáros értelmében – maradjon hűséges ahhoz az örök szerződéshez, a nyelvhez, melynek papja és rabszolgája, s egyebekben áljen valamilyen saját külön Egerben vagy Rouenban, magányosan és láthatatlanul. Ez minden, amit tehet. Ez a legtöbb. Gárdonyi megtette. A kerítés mögül látta a várost, ezt a nemes barokk remeket, melyet otthonául választott; de a várostól is távol maradt, itt fönn a dombon. Ahhoz, hogy az író teljesen átélje és kifejezze az emberit, idejében el kell hagyni az embereket: tragikus út ez, kevesen bírják. Mert az élet közelsége sokat ad és nem lehet büntetlenül elmenni egy dombra, a kerítés mögé. S az életbe nem lehet időnként kirándulni – minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is. Gárdonyi választott. Flaubert is választott. Erre gondoltam, kifújtam magam, s elindultam, Gárdonyi kerítése tövében, fel a Cifra parti ösvényen, a szőlők felé.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

    Részletek

Mit is csináltam Leipzigben? Családom úgy tudta, az egyetemre járok, ahol, német szakszerűséggel, újságírónak képeznek majd ki. A valóságban ábrándoztam és álmodtam. Nagyon fiatal voltam, és csak a fiatalság álmodik. Az én nemzedékem nem vágyott „rekordokra”. Amire őszintén vágytunk, az álom volt, valami tündéri elem hiányzott életünkből, a valószínűtlen, az ellenőrizhetetlen… Fél napokat el tudtam ülni az egyetem mögött az öreg Kaffee Merkurban, Leipzig e nevezetes kávéházában, ahová a „világ minden lapja” járt, mintegy félezer újság, s én mindennap lelkiismeretesen végigolvastam a legtöbbjét; mintha leckére készülnék, úgy magoltam, mi történ aznap a világon. Angol cigarettát szívtam, melynek édeskés-ópiumos füstje a távolit, az egzotikusat idézte, álmodtam és néztem ki az ablakon a leipzigi utcára, mely oly sivár volt és mégis oly idegen, mint egy olajfás, pálmás oázis a sivatagban. Végtelenül szerény voltam és korlátlanul igényes ugyanakkor: egy angol cigaretta teljesen kielégítette képzeletemet, de a színházból felvonás közben kifutottam, ha valamelyik színész színész vagy a darab valamelyik mondata nem tetszett;s moziba nem tettem volna be a lábam. Tudtam órákon át járni esőben, s mindig játszottam, leültem a leipzigi pályaudvarnak – „Európa legnagyobb pályaudvarának” – egyik padjára, s vártam az idegeneket, kikhez nem volt semmi közöm, s nem is akartam tőlük semmit. Soha nem mertem később úgy elengedni magam, mint ifjúságom külföldi szakának ebben az első idejében. Nem akartam senkitől semmit, nem vártam jót, se rosszat, mindenért hálás voltam, egy mosolyért, hanglejtésért is; azokban az években még teljesen jóhiszemű voltam. Lehet, hogy akkoriban költő voltam.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Húsvét, Még egy vers, Versciklus – Hetvenkettő

Márai Sándor:

Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették,
Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg
S az életüket rég elfelejtették.

János a bárányt nézte és mosolygott
Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb:
Irigyen nézték, mert azt hitték, boldog.

De ők már nem voltak halász, se pásztor
Nem volt kedvesük, se ambícióik,
Csak a nevét súgták egymásnak párszor.

S keveset ettek és ritkán aludtak
Pénzük se volt, sem halászó hajóik,
Műveletlenek voltak s mit se tudtak.

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett
Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak.

Így ültek ott és valamire vártak.
Mikor Judás belépett.

1923

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak

Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s azt éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
a mi katedránk a magány.
Utunknak nem lesz soha vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.

Juhász Géza: A minőség forradalma

Németh László ellenállt a sikereinek. Ugyanabban az évben indította el a Tanút Kecskemétről, mikor Sértő fölbukkant. Senki nem vett róla tudomást; az „egész főváros” Sértőről beszélt. S az futott, szegény, a dicsősége után. El is vesztett mindent hamarosan. Siker van sokféle; hódolhat valakinek a szerelem, az irodalom, a hatalom, a pénz. Aki mindnek ellenáll, az szerzi meg valamennyit. A tömeg igényt tart rá, hogy fülébe muzsikálják a nótáját, ragaszt is bankót a more homlokára, de féllábon csárdásoztatja, s csak nevet rajta. Annak tartogatja tiszteletét, aki jól megmossa a fejét, nem lefele rángatja, az önutálatba, hanem fölemeli. A tömeg egy tagja sem vállalja, hogy ő tömeg, halni tud valakiért, aki elhiteti vele, hogy ő különb.

    Sikere tulajdonképp csak annak lehet, aki nem törődik vele. Németh László ennél is továbbment: valósággal menekült előle. Nagybányán született 1901. április 18-án, de hamarosan Pestre költöztek. Akkor minden magyar: fővárosi szeretett volna lenni. Neki még hozzá tanár az apja, tehát az iskola is kissé családi intézmény. S ez a boldog, úri Lacika fölfedezi magának Szilasbalhást, parasztnagyapja udvarát. Odajárnak nyaranta, s ő már ízlelgeti gazdálkodó nagybátyjai közt azt a mély magyarságot, amelyet később Bethlen Miklós a 17. századi Erdélyben fedezett föl.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Nép és író

    Bevezető a Bartha Miklós Társaság 1929. február 27-iki Magyar föld estélyén.

    A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. Régi rítusát megbontotta s nem talál új fegyelmező szertartásokat. Szokás és hagyomány biztos partja közt folyt egykor az élete: megvolt a templombeli helye, nem ölthetett fel büntetlenül egy különállást jelentő ruhát s tudta, melyik halottját hogy kell elsiratnia. Zárt volt a lelke, mint az éggömb, mely faluja fölé borul. Hallott róla, hogy a szőlőhegyen túl is van világ s az utak akácsorai messze városok s idegenajkú országok felé szaladnak, de a lelke nem szaladt velük. Az élete csak itt volt teljes, mert itt volt érdemes; az országútja a cigányoké.

    Hol van ez a régi falu? Bomlik menthetetlenül. Hol gyorsabban, hol lassabban. Itt tartja magát a régi élet, ott minden múltat felold az új. Vannak kevert faluk, hol mint a rendetlen vágott erdőn, jövevény növények verik fel az ős fák irtásait. Százados távolok élnek egymás mellett s egyetlen zavaros sűrűbe fut szívós és burjánzó akác. Sajnálod a népdalt s bánatosan mondasz le a tengerihántás hatásos díszletéről? Ó, nagyobb dolgok vesztek el itt! A meder futott el a folyó alól. Isten tudja, mi lesz belőle: posvány vagy vízesés?

szozattovabbacikkhez

József Attila: Április 11, Kopogtatás nélkül, (Karóval jöttél…)

József Attila:

Április 11


A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az útban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vidám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.


szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
A torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett


Jékely Zoltán 1982 K

Mentovich Ferenc: Az Unio-dalokból

Roppant tengernek állunk közepén,
Melynek nehéz vésztől fölkergetett
Hulláma föl az égre tornyosul,
És minket elnyeléssel fenyeget.

Hah, mily bőszült erővel háborog:
Most csillapul, majd ismét földagad,
Nem hallod-é a bősz tenger zaját,
A minket környező szláv hangokat?

Nehéz zúgása egyre hangosabb;
Nem látod-é a terjedő özönt?
Térjünk előle biztos révbe, míg
Szétromboló árjával el nem önt.

Vagy egy sziget, egy biztos békepart –
Ki nem hallotta e sziget nevét? –
Melynek hatalmas meredek fala
Az áradat veszélyitől megvéd?

Ki nem hallá neved szent egyesség?
Te a hullámoktól megőrizesz;
Szent földeden a romlás nyilal
Ellen minket védőpajzs fedez.

Éltünk felett nem földi hatalom,
Szellem karokkal nemtő őrködik,
Keményen egybenőtt szikláidon
A bősz tenger hulláma megtörik.

Pósa Lajos: Szeresd ezt a földet

Szeresd ezt a földet,
Ahol bölcsőd ringott,
Hol először tűztél
A süveged mellé
Rózsát, rozmaringot.

Mosolya, illata
Sírodba kísérjen. . .
Magyar föld szülötte
Lótuszért, pálmáért
Hazát ne cseréljen!

Tán derűsebb, kékebb
Másutt a menny boltja:
Sugarait a Nap
Nagyobb verőfénnyel,
Pazarabbul ontja.

A Hold is, csillag is
Szebb talán az égen. . .
Magyar föld szülötte
Ragyogóbb csillagért
Hazát ne cseréljen!

szozattovabbacikkhez

 

Tűz Tamás: Kísérteties

a dolgok összevágnak
épp erről van szó
sűrűsödik a hideg
a templomkövön kiérlelt huzat keresztútján

Krisztus átázott gyolcskötőben
félbehagyott zsoltárok dere szitál
ráfagy a szempillákra

a sanda mészáros lapozgat
tettei spirálfüzetében
dzsip várja kint
a vérző utcasarkon

vitéz Somogyvári Gyula: A soproni túszok

Lent: őrtüzek, fent: békés csillagok
és csend borult a megkínzott vidékre.
A romlott bástyán még piheg az őrség,
de kint vigad már Ottokárnak népe.
Perzselt faluk lángolnak messze, távol,
amerre csak leportyáz a tábor
s ar őt tüzeknél cseh muzsika szól…

S most mély hang kél a kapubolt alól
– Megállj, ki vagy? Te jössz ott Dági Péter?
„Én vagyok az. Mi kell Wolfram vitéz?”
– Vigad a cseh! Tán Sopron vesztit sejti? –
„Korán vigad! Még van, ki szembenéz
e bástyafokról rabló seregével.”
– Négy hete már… az árok tele vérrel. –
„De hol bedönti bástyánkat a bak:
Ott kard fogadja, meg nyílzuhatag!”
– Csak két napig még s itt lesz a király
s tudom: a zsebrák Bécsig meg sem áll!
De ki az ott, aki most erre lépdel
a torony felől? Ismered-e Péter?
– Megállj, ki vagy? –
„Félre te ostoba,
félre a dárdát! Én vagyok: a várnagy.
Áll mint a vak itt bent a kapuba…”
– Uram… nem látunk… sötét van… bocsánat –
„Csönd! Elég a szóból. Ide azt a dárdát,
ma éjjel én magma állok itt a vártát.
Ti meg kotródjatok végre pihenőre,
ma éjjel a várnagy lesz a kapu őre!”

szozattovabbacikkhez

 

Imrik Klára: Április

Tavaszra készülődünk,
Benned is rügyek nyílnak –
Álmokat lép a kétség
De velünk van a szépség.

Mely új utakra kerget,
Gyomlálunk régi kertet,
Hol szánkig ér a dudva
Kezünk már érdes, durva.

És kiserken a vérünk,
Emberként, cifrán élünk,
Hazudjuk sok szép bűnünk
És egymás csókján fűlünk.

Lázakat hajt a szél is
Járatod magad s én is,
Biztatom fáradt ajkunk,
Frissüljön s kósza harcunk.

Talán ma érted szép lesz,
Ha értelek, ha értesz…
Vagy zajló jég a kedvünk?
És április a szerelmünk.

1939

M. Juhász Margit: Április

Egészen zsenge lomb hajlott az útra itt az áprilisi kertben,
Én pitypangok között a friss füvön elnyúlt testtel napon hevertem.
Még pára szállt a szilvafák között, az elvéknyuló kékes ágon
Pufók virágok színesedtek, s harmat száradt a kis sziromszoknyákon.
Avart gyújtott a szomszéd, s szállt a füst fanyar, szőkén kígyózó csíkja,
Messze, mint kék csipkeszegély, a Bükk intett az ég szélére írva.

Lankadtan alvó két kezem sugárba mártottam szétnyitva lassan,
S néztem, amint sápadt húsán az élő fény zengő papirosa harsan.
A barna ághegyek felett feszült a Nap kibontott hárfahúrja,
S fénybe kábult testemen át búgott az ébresztő jel: alleluja!

1931

Márai Sándor: Tavaszi vers

A napok hosszabbak már és az élet
Rövidebb. Felhők érkeztek a tenger
Felől és fanyar levegőben járok.

A mészáros díszíti így babérral
Barmai tetemét: hadd tűzzek én is
Majoránnát hajamba. Majd levágnak.

Legjobb, ha alszom. Az ördög is alszik,
Pamutsapkáját két szarvára húzta,
Az Istennel álmodik s néha felnyög.

Egész hideg van. (Merre vagy, te drága,
Te drága Éva? Élsz-e, s hol csatangolsz?
Lábad csatakos lesz a friss füvek közt...

De furcsa volt. Olyan volt, mint az élet.
Talán szótárban kell megkeresni.
Homályosan emlékszem csak, dadogva.)

S mert író vagyok, pennám köszörülöm.
Házam elé friss forgácsot akasztok.
Komisz vagyok és cserzett. Kiteleltem.

Sík Sándor: Ibolyák

Az áprilisi réten
Gyerekszem-kéken
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Bujócska-félve,
Mint a tavasz a télre,
De mégis diadalmas-kéken,
Mint a lebegő kék fátyol az égen,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Kék tőlük a part meg az árok:
Amerre járok,
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

Nem téplek el innét,
Ó réti picinykék,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Csak egy ami aggat:
Lesz tán aki durva, leszaggat,
Aki nem simogatja pihétek,
Nem vágy lesimulni közétek,
Mint én, öcsikék, ibolyák,
Csepp szirmaitokkal összeremegve
Nem sír föl a boldog egekbe:
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

1935

Szulik József: Csalékony tavasz

Vége ismét a tavasznak,
Alig kezde nyílni még;
Ím a szelek fagyot hoznak,
Újra gyászt ölt a vidék.

Megjelent már egy-két fecske,
S vígan, könnyen szálldogált;
De ma már a házereszbe
Némán húzza meg magát.

Mért siettél kifakadni
Gyönge bimbó itt a fán?
Lásd, most így kell elsorvadni,
Nem is nyílva, fagy mián!

Vissza, vissza kis bogárka,
Mért jössz ki a fal megől?
Nincs zöld fű, nincs nap sugára,
Éhség és hideg megöl…

Ón, ne siessünk remélni,
Csalfa tündér a remény!
Jobb, ki megtanula félni,
Mint ki vak s vesztébe mén!

1867. april 1-én.

Ahol te jársz...

«A KURUC NÓTÁK»-ból

Ahol te jársz: rózsa fakad
A nyomodba, –
A gyalogút mintha merő
Virág volna.

Ahol te jársz: gyöngyöt gázol
Pici lábad,
S mintha zengő angyalszárnyak
Csattognának.

Ahol te jársz: megáll a nap
Csudát látva –
S ezer szemmel ragyog le rád
Mint a páva.

S míg a te kis harmatlábad
Tovalebben:
Tovaszáll a nap is, csakhogy –
Fényesebben!

Gyűjtötte Endrődi Sándor

kuruc lovas

Mátyás király halálára

    Néhai való jó Mátyás királ!
Sok országokat te bírál,
Nagy dicsérettel akkoron valál,
Ellenségednek ellen állál.
    Hatalmasságodat jelentéd,
Bécsnek hogy városát te megvennéd,
Ékes sereged ott léletéd,
Királi széked benne helheztetéd.
    Németországot amikort kéványád,
Szent koronához választád,
És nagy sok részre hassogatád,
Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
    Akoron te lél1 oly igen drága,
Téged kéványa cseh Prága,
Meghervadoz ott szép zeld ága,
Nem kellemetes néki virága.
    Terekektül nerél ajándokokat,
Ne pusztítanád országokat,
Ne kerengetnéd bassájokat,
Ne fenegetnéd ü császárokat.
    Igyekezel vala sok országokra,
És nagy hatalmas városokra,
A vizen álló Velencére,
És benne való belcs2 olaszokra.
    Magyarországnak fénes csillaga,
És rettenetes bajnaka,
Numuroltaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka.
    Nagy ékessége tisztességenknek,
Nagy bátorsága félelmenknek,
Ótalmazója magyar népeknek,
Rettenetes lél az lengyeleknek.
    Királok kezett lél te hatalmas,
És nagy igyeknek diadalmas,
Néped kezett nagy bizodalmas:
Légy úristennél immár nugodalmas.

1490

/1/ Levél, lettél.
/2/ Bölcs, tudós.

Ásguthy Erzsébet: Mazsola Manci

Hat testvére volt Mazsola Mancinak. Egy nagy házban laktak, ahol rajtuk kívül még sok kis gyerek és nagy ember lakott, ezek elfogták tőlük a napot és elszívták előlük a levetőt. De a hat kis testvér azért szépen fejlődött, pirosak voltak és egészségesek, csak Mazsola Manci volt mindig sápadt és szomorú.

     Mazsola Mancinak egyébként is volt oka a szomorúságra, mert nem igen szerették a társai. Még a testvérei is nehezen tűrték meg maguk közt. Talán azért, mert szeplős volt és vöröshajú, s gyenge kis lábaival mindig befelé kacsázott. Ki tudná megmondani, hogy miért, de Mazsola Mancinak, bizony, alig akadt barátja.

    Rendesen egyedül ült a pincegádorban, vagy a padláslépcsőn meghúzódva s messziről nézte a többiek vidám ugrálását. Mégis, ha valami baj történt, vagy rosszat tettek, összetörtek vagy elrontottak valamit és büntetésre került a sor, mindig ő volt az, aki helyettük ártatlanul szenvedett. Míg a többiek hangos sivalkodással, tiltakozva menekültek, amikor csínyeikért a büntetést rájuk mérték, ő csendes rémületben remegve állott, s nem maradt ereje és bátorsága védekezni. Így aztán mindenért ő lakolt. Őt szidták meg és büntették, s ha az ijedtségtől dermedten, gyámoltalanul állt ott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy csakugyan ő a bűnös.

    Néha-néha szepegő vékony hangján végső kétségbeesésében megpróbált halkan és félénken védekezni. De akkor haragosan rámordultak, hogy ne feleseljen és ne hazudozzék össze-vissza. Utóbb már okosabbnak látta szó nélkül eltűrni a viharokat és ütlegeket, s még halk sóhajai sem árultak el semminemű lázadozást.

szozattovabbacikkhez

 

Tömörkény István: Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállú, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetű. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét sem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigorú volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszú és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. akkor maradsz majd csak igazán Macska.” A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigorú, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelmében volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigorú s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszú és nagyöklű Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen ígérte.

szozattovabbacikkhez

 

Muskátli - 2020. március

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. március
VI. évfolyam / 7. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf