Kapui Ágota: Szárszó

Az őrzőangyal épp nem volt jelen,
vagy félrenézett csak egy pillanatra,
vagy szemlesütve állt ott félszegen,
és nem figyelt a zörgő gyorsvonatra.

Te épp ott voltál, s ezer gondolat
és verssor zúgott véred ritmusában,
mikor a sorsod – száguldó vonat –
feléd rohant a dermedt délutánban…

S te eltökélten indultál felé,
kitárt karokkal fogadtad a véget.
Vér szivárgott a talpfák erein,
s az őrzőangyal épp csak félrenézett.

Németh László: József Attila: Nincsen anyám, se apám

Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a maguk teremtésének, előre tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremtődés isten-csináló véletlenének, mint ez s József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell a kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.

    Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől! Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fővő babot, és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami odadörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított”.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Kiszáradt forrás előtt

Kiszáradt forrás…! Egykor te benned
Szelíd zsongású hullám szökellt.
Omló vizednek játszó futása
Virágos útra csapongva kelt.

Az erdő gíme eljárt tehozzád,
Itatva benne kicsinyeit,
Sebét elhozta a patakzó könnyel
Táplálva téged, megmosta itt.

Pásztor leányka, amint hajnalnál
Üdébben járkál s eltévelyeg:
Ártatlan báját szűz ámulattal
Először benned csudálta meg.

Édes tavaszhoz szokott madár-raj
Ivott belőled, ha jött, ha ment,
S amit tudott dalt, mind elcsevegte,
Partod smaragdján amíg pihent.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Komáromi János születésnapjára

Kedves Jánosunk,
úgy jelensz meg előttem, mindég, mint a magyar próza lantpengető öreg és örök diákja, akinek kopott ruhájára a kuruckor és az újkor csak általad észlelt örök magyar virágai csókolták porukat, mézüket és illatjukat a vándorlások alkalmával s ott, ruhád ráncaiban találkozik idők és tájak titokzatos testvérisége. Ünnepi asztalodra legszebb felköszöntőnek szeretném elküldeni, visszaküldeni tőled kapott könyveidet, melyek Szlovenszkó magyar parasztjai között kézről-kézre járva, teljesen elrongyolódtak!!
             Szeretettel ölellek
                             Mécs Laci

Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva

                Kuncz Aladár emlékének

Felszállt a vészjel és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó… kínai partvidék…
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélegzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.

Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.

szozattovabbacikkhez

Tolnai Ottó: Kodály

Az idén
egy kicsit korábban találtál reagálni a
tavaszra,
egy tizenhatoddal előbb koppintott
szép metronóm-fejed
és elrepedt.
Előbb nyitottál kaptárt
s a kotta-méhek nem másznak már vissza
többé torkodon,
hogy ismét rétre repüljenek,
a viasz-sántikán szabályos játékaik
vég nélkül játsszák…
Vagy a virágok késtek
az idén,
hiába rohannak már,
mint vízeséshez tutajok,
a művirághegyek.
És a szakállad,
ó, a szakállad,
legszebb hangszered,
nyesett hangszered,
mint hegedű csiga-fején csavarodnak
álladon
a selyemmé-ezüstté finomult birkabelek,
mézet fúj ily szálasan szél.

szozattovabbacikkhez

Tompa László: Havasi tájékon

Míg mind-tovább föl, fölfelé haladtam,
Magam számára, sziklák oldalában,
Utat keményen tusakodva vágtam,
Most fönt kevély kúp, alant sziklakatlan.

Még néha-néha szédít e szokatlan,
Merész magasság, botladoz a lábam,
Hogy hamar ismét haladjak szilárdan,
A lenti léttől, rögtől elszakadtan.

Itt nincs virág már, csak egy-egy gyopárszál.
Fent, a fenyőknél fentebb sasmadár száll.
Lent zuhanó víz csörtet vad zúgókba.

De csak tovább, föl, ösztökél a próba!
Magam magamért, hadd lám, meddig ér el,
Ha nekivág egy konok ősi székely?

Sziklák kövéből, magas sziklaszálon
– Míg vihar zúgott alattam, felettem –
Kivert magamnak kunyhót építettem.
S most itt lakom. Itt mélyül el magányom.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Jóslat

Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyűlöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkódtunk, mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, ó hon,
Lelkünk kihalva hervadásodon.

Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyűlöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyűlölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Túl és innen sok késő századon.

A gyűlöletnél jobb a tett:
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörű Tél!
 
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szívét.
 
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csúfolva néznek
a karácsonyi csillagok.
 
                   1934. december

Kádár Imre: Decemberi szivárvány

Csalom magam, csalom,
tudom, hogy szélmalom,
kacsalába, aranyfoka csalfa,
nem érem el élve, se halva,
mert cammog a tél fele hátra,
fiait szedi szörnyű lapátra,
idegen daliát paripástul
fene torka okádja ki hátul,
csalom magam, csalom,
se hegy, se sírhalom,
zárt térdű, sebes szívű rejtély,
temetők temetője te, Erdély.

szozattovabbacikkhez

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség; fehér paplan,
se hó, se hold nem világol –
amíg fölragyog a jászol

hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén –
rí Boldizsár, Menyhért meg én.

Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!

Szervác József: Tél jön

Tél jön harangbongást havaz
a tájban emberek az emberekben Ádvent
tél jön mesét miséznek esték asztalon kalács
tél jön árendás bölcsőkben árendás kisdedek

tél jön parancsnokol az emberek fehérek
a hó fehér a tájban körvadászat
az emberekben táj s a táj leukémiája
s hogy vád alatt a táj s az Ádvent vád alatt

tél jön rá újra tél hiába Ádvent
piroslámpás tavaszra is hiába

Vöröss József: December

A dombtetőn őrként fenyőfák állnak,
Vastag hóréteg hullt a gallyra fent.
A völgy fehér ölén pihen a csend.
Zúgó szelek itt fuvalomra válnak.

Űzött vadát vadász ma nem kereste.
Forrás előtt az őz is bátran áll.
Ma messze elfut innen a Halál:
Reánk borul a szent karácsonyeste.

És én ma mégis elcsüggedve hallom
Az angyalok békítő énekét.
Értem remeg a gyertyaláng a gallyon.

Szemed merengve néz a végtelenbe.
Most bűnhődöm eljátszott évekért:
Két kék szemed nem néz könnyes szemembe…

1924

Megjártam a hadak útját

A kurucvilág költészetéből

Megjártam a hadak útját,
Nem tartottam lovam száját,
Nem tartottam lovam száját,
Most siratom magam baját.

Harcoltam én a hazáért,
Istenért és szabadságért,
Búval eszem most kenyerem;
Bujdosó lett én belőlem.

Ihol késő már bánkódni,
A harc után hadat vágni,
Megyek messze Rákóczival,
Szívem tele bajjal, búval.

Ha esne is oly esetem,
Hogy történne betegségem:
Ki gyámolítana engem
Ismeretlen idegenben?

Búval vagyok bővelkedő,
Sok nyomorúság szenvedő,
Elhagylak én, áldott haza,
Nem láthatlak soha, soha!

Hol szépséges feleségem?
Hol vagy te is, nemzetségem?
Kis gilicém: kicsi lányom?
Kérem Istent, hogy megáldjon.

Harcoltam én a hazáért,
A haza szabadságért;
Most bujdosás a kenyerem,
Sós a könnytől, mikor eszem.

                   1711 után

Hogyan osztotta be életét az öregember?

– Szeged vidéki monda nyomán –

Amikor Mátyás király egy faluba bement, a falu végén talált egy nyolcvanesztendős öregembert – az öreg sírt.
Kérdezte tőle Mátyás király:
- Miért sír, bácsikám?
- Hogyne sírnék, amikor az apám megvert!
- Él még az öregemnek az apja?
- Él – mondja az öreg.
- Szeretném látni, milyen ember.
Bementek az udvarra, megtalálták az apját.
Köszönti Mátyás király, és megkérdi:
- Bácsikám, miért verte meg ezt a fiát?
Azt mondja az öreg:
- Hogyne vertem volna, fikomadta rossz kölyke! Hogy megsértette az apámat!
Megkérdi Mátyás király:
- Hát még a maga apja él?
- Él ám!
- Szeretném látni!
Bementek a szobába, hát ott ül az öreg.
Mátyás király azt kérdi tőle:
- Öreg, látom, maga elég öreg, hogy élt ilyen szép időt? Hogyan osztotta be az életét?
- Beosztottam az életemet: háromat a hattal, hatot a kilenccel.
Azt mondja erre Mátyás király:
- Ezt meg ne fejtse senkinek, míg a képemet meg nem látja!
Aztán megkérdezte tőle:
- Meg tudna-e fejni három bakkecskét?
- Meg.
Azzal Mátyás király elment haza, azt mondta azoknak az uraknak, akik rangot kértek tőle, hogy fejtsék meg neki, hogyan osztotta be az öregember az életét: háromat a hattal, hatot a kilenccel. Ha meg nem fejtik, a halál fiai!

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: A csillag mese

Történt egyszer a Mennyországban karácsony előtt, hogy Jézuska el karta olvasni a sok kis levelet, amit a gyerekek írtak neki a földről. Ki szebben, ki csúnyábban, kinek a könnye mosta el a betűt, kinek a keze reszketett. Volt közte mindenféle. És bizony meg kellett erőltetnie szemét Jézuskának, hogy valamennyit el tudja olvasni.

    Fel is tette nagy pápaszemét és betűzte őket naphosszat. De amint beesteledett, csak nézi-nézi a betűket és nem látja.

    - Ejnye – mondja a főangyalnak – töltsetek csak egy kis petróleumot a csillagokba, mert nagyon halványan pislognak.

    Hát csak elsápadt a főangyal.

    - Jaj, Uramteremtőm, bocsáss meg, kifogyott a petróleum, nem tudjuk megtölteni.

    - Ejnye, ejnye – mondja az Úrjézus – milyen gondatlanok vagytok. Hamar szaladjatok le a földre egy kis világosságért.

    Felkapják erre az angyalok pelyhes ki gúnyáikat, hogy meg ne fázzanak és sietve alászállnak csapatostól, ki erre, ki arra.

    De csak jönnek ám vissza egy idő múlva nagy szomorúan valamennyien petróleum nélkül, s lehorgasztott fejjel állnak meg az Úr trónusa előtt.

    - Jaj, – azt mondják – édes jó Jézuskánk, üresek most odalent mind az üzletek, nem lehet petróleumot kapni. Sötétség és bánat van a földi országokban, mert nagy háborúba keveredtek a népek egymással.

szozattovabbacikkhez

Bözödi György: A tolvaj

Behúzta nyakát posztóujjasa gallérjába, úgy, hogy az állát súrolta a báránybőr, kalapját jól a szeme fölé kanyarította, hogy ne csapódjanak a hulló hópelyhek az arcába, két kezét is eldugta jó mélyen a zsebébe, s mintha a dühöngő idővel akarna dacolni, legényesen merészeket lépett nagy csizmájával a frissen hullott hóban.

    Este tíz óra felé támadt ez a veszett idő, s már annyi havat rakásra hordott, hogy térdig kellett benne gázolni. De Cseke Ferinek éppen jókor jött, ezt szerette a legjobban, ez tetszett az egész télből: a nagy szélfúvás, a hozzá csapódó s reá tapadó lágy hó; így menjen a leányokhoz a faluba, hogy legyen mitől kiáltsanak, mikor az ajtón belép, s azonmód megöleli őket.

    De most már nem a faluba ment, hanem hazafelé. Éppen az imént számlálgatta el, hogy a toronyóra gyengén, mintha a másvilágról jönne a hangja a nagy hóbundába öltözött almafaágakon keresztül, elkongatta a tizenkettőt.

    - Holnap én sem jövök ilyen korán haza – futott beléje a gondolat, amint hirtelen az jutott eszébe, hogy ünnep másnapján tánc lesz, amiről persze nem maradna el semmiért. Felvidult erre az arca, s mire elszámlálgatta volna magában, hogy kit táncoltat meg, már készen is állott fejében a másik gondolat, amit a hasa diktált, mert azt kezdte észrevenni, hogy bizony a hosszú csatangolásban meg is ehült. Nyomban el is határozta, hogy mihelyt hazaér, valami falnivaló után néz, s teljes biztonsággal megjelent a szeme előtt a jó friss ünnepi kalács, ami otthon várja az asztalfiában – s a zsebében ott a bicska.

szozattovabbacikkhez

Ravasz László: A pacsirták karácsonya

Reményik Sándornak

Assisi Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában e szent napon nékik is. A Szent meglátta és átérezte: milyen szörnyű dolog a napsugárhoz és nyári bőséghez szokott pacsirtáknak szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földe felett. Ha egyáltalában tudna énekelni, mit énekelne ilyenkor egy árva pacsirtapár, mit énekelne ilyenkor a pacsirta párjának holtteteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban.
    Mikor ideér a Szent gondolata, hirtelen rázuhog a karácsonyi öröm forró gondolatzápora. Hiszen karácsony szánni és szeretni tanított, felfedezte a szenvedő embert, királyi művészetté avatta a jótettet, megismertette az emberekkel az élet legnagyobb örömét: az örömszerzést. Ne féljetek, fázó pacsirták, íme, szól a király, parancsot ad, bársonymentés, tollas süvegű, szattyánsarus apródok szórják tele a hómezőket édes, friss magvakkal, s hívogatják az éhség- és fagyverte sereget királyi lakomára. Szélzúgásban, fagyos csendben surran, röpül ezer madár, halk, sűrű motozás, s egyszer csak megszólal a pacsirták Te Deumának csengettyűszava.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A csókok átka

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
 
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
 
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Falu Tamás: Hogyha király volnék

Hogyha király volnék,
egy ország királya,
enyém lenne egész ország
papírja, tintája.

Szerelmes levelet
írnék folyton Neked,
és mást nem is kormányzanék,
csupán a szívedet.

Madách Imre: Epedő szerelem

Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költőink énekelnek,
Dicséretére epedő,
Eszményi, tiszta szerelemnek.
 
Nem ég a legszebb láng soká,
Ha táplálékot nem találhat,
Bolond, ki cél nélkül csatáz,
Míg elfáradva összeroskad.
 
S ha már könyörgve porba hull
A föld ura - leány elébe,
Méltó, hogy keble édenét
Ez is legott megossza véle.
 
Kinek lelkéből már kihalt
Ez öntudatnak büszkesége,
Nem érdemes, hogy férfiú,
Nem érdemes a lány kegyére.
 
szozattovabbacikkhez

Tóth Árpád: Esti kertben…

Esti kertben ülünk
Hallgatag,
Csend csobog körülünk,
Halk patak,
Mint szomorú fűzfák szelíd domboldalban,
Halk patakra halkan
Hajlanak.
 
Fönt a szép ezüst ég
S hold lobog,
Istenem, leszünk még
Boldogok?
Kebleden a fejem:
Jó volna örökké ezen a kis dombon
Szívedet hallgatnom,
Hogy dobog.
 
        1913

Vargha Gyula: Ha te virág volnál…

Ha te virág volnál,
Liliomszál volnál,
Hejh gyönyörű, gyönyörű
Fehér liliomszál!

De hát én mi lennék?
Esti szellő lennék,
Hejh gyönyörűm, gyönyörűm
Kebleden pihennék!

Sajó Sándor: Selmeczbánya

Mint fázó éhes kis diák
Csak búval tudtam nézni Rád
S mint félénk szárnyú néma bánat
Csodáltam szép Kálváriádat.

Bús volt az utca, zord a tél,
Ijestzett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe s újra hegyre
Jaj, bús volt partot járni egyre.

Majd új idő jött, sugaras
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.

Volt Újvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:
Zöld fenyvesek közt, mint az ékkő…

szozattovabbacikkhez

 

Arany János: Egyesülés

Az, mi a költő lelkének
Álomkép gyanánt
Lengett a távol jövendő
Tündér fátyolán;
Az, miért epedt a honfi
Soká, hasztalan,
De nem hitte, csak mutatta
Hogy reménye van:
    Az többé nem álom, nem kétség homálya:
    Ismét egy a magyar ketté vált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság
Túl a bérceken,
Mik sötéten ott kékellnek
Világos egen;
Osztályosunk jóban, rosszban,
Kölcsön támaszunk:
Benned, bárhogy hány-vet a sors,
Nem csalatkozunk.
    Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
    És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

szozattovabbacikkhez

Csanády György: Székely Himnusz

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
legyen a sorsunk jó, vagy mostoha:

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: A székely

Nincsen az Istennek különb népe ennél!
Koporsómig bánná, ha székely nem lennék,
Amit édes apám hagyott vala nékem:
Legkedvesebb abból ez az örökségem.

Van gazdagabb népe elég a világnak,
Termetre is lehet talán daliásabb;
De becsületben és józan szorgalomban
E világon egy sem fényeskedik jobban.

Ha lemosolyogna a tavaszi verőfény,
Szapora munkával szántogat szűk földjén:
Szereti határát s a határ is tiszta,
Piros szemű maggal szereti őt vissza.

Csekély otthonához idegen föld kincse
Nem teszi hűtlenné, akárhogy is intse;
Legfölebb kirepül, mint a köpű méhe,
Hogy amit gyűjt, azzal ismét haza térjen.

szozattovabbacikkhez

Szabolcska Mihály: A borszéki úton

Ha még e vidéket sokáig járom:
Hűtlen leszek hozzád, én pusztaságom!

E fenyvesek alján megejt az igézet
Rájuk egyszer csak szerelemmel nézek.

E hegyek, völgyek gyönyörű vidéke
Beveszi magát a szívem közepébe.

A kavicsos Marost – érzem én érzem –
Előbb-utóbb még a Tiszának nézem.

…Csak néha fog el egy különös bánat,
Mint mikor a szívünk maga ellen támad.

Hahogy úgy – álomképp’ – feltűnik előtte
A régi, a régi, első szeretője.

Walter Gyula: Erdély

Hiába gyűlölöm és tagadom,
Erdély: a bölcsőm és takaróm.

Marad a fészkem, honnan kirepült,
a szív, a piroscsőrű, kis madár,
bejárni a nagy űrt.

Marad a föld, ahol mély gyökeret
ereszt a sorsom és marad a rög,
amely már mindörökre ideköt.

Erdély, szent szárny, mely lendít messzire
és háló mégis, amely visszatart
és visszahúz ide.

Erdély: öröm és csók és szenvedés.
Erdély: arany-álom, s pokol-való.
Habkönnyű áldás, s kín: ólomnehéz.

Erdély: szent dajka és rámváró Cháron.
Miattad volt oly csúf az életem
s tán miattad lesz majd szép a halálom.
                                                   
        1944

[görzsönyi] Vargha Gyula statisztikus, költő

vargha gyulaA magyar irodalomoktatás egyik legnagyobb hibája, hogy felületes, ezért látszik úgy, hogy az 1900-as évek kezdetén mintha csak Ady Endre és társainak forradalmi hangú költészete létezett volna. Ezt a tévedést Schöpflin Aladár cáfolta először, hogy szerinte Vargha Gyula költészetének a századvégen egyedülálló hazafias borúlátása Adyéval rokon, bár semmi sincs élesebb ellentétben Ady politikai pesszimizmusával, mint az övé. [Valamint véleményem szerint Bárd Miklós áll művészi tekintetben e lírához legközelebb. Vargha is, Bárd is más- más okokból eltávolodtak a „népnemzeti iskola” konzervatív realizmusától és nyelvi puritanizmusától. Vargha közeljut a parnasszistákhoz és az impresszionizmushoz, Bárd pedig a szimbolizmushoz.] Ady az uralkodó osztály bűneiben látja a veszedelmet, a magas állami pozícióban évtizedekig dolgozó, rendszerhű Vargha pedig áttételesen a fenyegetett uralkodó osztály aggodalma az éles ellenzéki támadások miatt.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Az őszi eső…, Ének Sobriról, Kezdődnek a disznótorok…, Pasztell-kép, Rajnai bor mellett

Vargha Gyula:

Az őszi eső…

Az őszi eső egyre-másra
Csak permetez,
Halk eső és levélhullásra
Kél gyönge nesz.

Nagy cseppektől terhelten hull az
Aszu levél.
Búnyomta szív, majd csak lehullasz
Te is, ne félj.

        1877 körül

Vargha Gyula:

Ének Sobriról

Lápafőnél lassan folyik a Lápa;
Sobri dalol s kengyelbe már a lába,
De a rigó belerikkant dalába:
Sobri pajtás, sose jutsz te Zalába.

„Hej Milfai, hej Pap Andris, hej Mogor!
Mindenfelől fegyvert rajzik a bokor.
Soha, soha ennyi pandúrt, katonát,
Még ma rajtunk hollók csapnak lakomát.”

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: A Fekete zongora egyfajta értelmezése

Bevallom töredelmesen, hogy mostanáig, amikor végre nekifogtam és nagy nehezen lefordítottam románra Ady Endre A fekete zongora című versét, nem értettem azt. Nem értettem például, hogy mit keres itt a „Fusson, akinek nincs bora” sor, a zongora kellős közepén, a „Tornázó vágyaim tora” vagy „Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére.”

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora.
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

szozattovabbacikkhez

György Ferenc: Napisten ölén

– Ady Endre emlékének –

Gyászos és nyomorú őszidők jönnek,
Sárga, csúf vize bús szívemig ér.
Zokog az ég és temetnek e könnyek.
Elmúlni, őszidőn; ó, mi se könnyebb.
Rajtam a halódó Isten ítél.

Állnak az árnyak, búsfeketében,
Zendül és kongva bong a harang.
A bús istenravatalt fedi ében –
Setét lepel. Fáklya kormoz az égen.
Nyögnek a fák és én sírok alant.

Ma még ott trónol az alkonyi égen.
S utolsó, hűs csókot vérez fölém.
Elmúlni őszidőn, elnyúlni, szépen,
Halódó homlokom hűlő kezében.
S hol szívem Napisten édes ölén…

Jékely Aladár: Ady

 I.

Pörös rokon az halállal,
Magad is egy ősibb kaszával,
Ady, te vagy.

Halálverő nagy örökélet,
Ki néha-néha idetéved,
Ady, te vagy.

Gyarló hüvely, rozoga ember,
Kit éhe, szomja, vére megver,
Ady, te vagy.

Ember, kit térdre ejt a nincsen
S megtántorít a sárga-isten,
Ady, te vagy.

Ember, kit elvitt az az asszony,
Hogy megitasson, jól lakasson,
Ady, te vagy.

szozattovabbacikkhez

Kádár Kálmán: Egy elfelejtett Ady vers

1896. május 22-ikén egy kis vidéki hetilap, a «Szilágy» tárca-rovatában látott napvilágot a tizennyolc éves Ady Endre első verse. S aztán a kötetek újból és újból jöttek, hogy mire örök álomra hajtotta fejét ezernél több verse legyen ismeretes és később közkincs. A kötetenkénti verseket az «Athenaeum» kiadásában megjelent vaskos kötet foglalta egy könyvbe anélkül, hogy az összkiadások rendszere szerint, azokat egybeömlesztették volna. Éppen ellenkezőleg, ebben az összefoglaló kiadásban is meg lett tartva a kötetenkénti való felosztás, s ezeken belül Ady sajátságos vers csoportosítása, mely a költeményeket szerves egységbe foglalja. Biztos tehát, hogy e verses kötet magába foglalja mindazokat a költeményeket, amelyek Ady életében a közönség elé kerültek, valamint halála utáni kötetét, «Az utolsó hajók»-at.

    S mégis, ennek az «Athenaeum» kiadásában megjelent kötetnek előszavában a kiadó megengedi, hogy vannak még ismeretlen vagy elfelejtett Ady-versek s hangoztatja annak lehetőségét, hogy az esetleg még rejtőzködő Ady-versek idők folyamán a lehető teljes számban előkerülnek. Ugyanez az előszó hangsúlyozza viszont, hogy nem vették fel a kötetbe az itt-ott szórványosan fölbukkant Ady-verseket mégpedig azért, mert a kihagyott verseknek csak egy kritikai kiadásban lehet helyük, annál is inkább, mert ezek az utólagosan felbukkant költemények nem egyszer apokrifoknak bizonyultak.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Ady

Nem tudom, milyen cikkek, tanulmányok közé küldöm ezt a kis írást, mely nem cikk, nem rajz, nem tanulmány. Egyszerű vallomás. Emlékek felbukkanása a tudatba, gondolat-forgácsok és érzéstöredékek egybeillesztése, utalás a kifejezhetetlenre, arra, hogy mit jelent nekem Ő.

    Könyvtár van róla. Egy-két megjegyzéssel több, vagy kevesebb: számít-e? Talán annyit, mint a hegycsúcsra ejtett porszem. Legyen: egy sóhajtással odafújom ezt a porszemet a hegy tetejére.

    A kőrösparti Paris-ból.írom ezeket a sorokat. Ha van stílusa ennek az írásnak, egyedül attól van talán, hogy „Numen adest.” Sokszor fordultam meg itt, hányszor léphettem az utcakövén az Ő nyomába! Pedig tudatosan és ösztönszerűen is, nem az ő nyomában jártam. Mást jelentett nekem ez a város, mint neki. Nyugtalan szelleme a központban, az aktív, zajos, kávéházas, ideges, rohanó, dolgozó és korzózó, mámoros, elfulladó városban érezhette jól magát. Ő itt tanulta meg valójában a harcot és a szerelmet, életének ezt a két egyértelmű lényegét. Én ennek a városnak a perifériáit jártam, csendes kis parkjaiban bolyongtam, pirosan virágzó gesztenyefáit bámultam, szívemre szívtam júniusban a hársfák illatát, Rendházban és Káptalansoron laktam, a magányt, pár meghitt barátot, a gyógyulást és a Békességet kerestem. Meg is írtam ezt egyszer versben s meg is rótt érte versben azt öreg poéta, Vargha Gyula, aki azóta szintén elment „magyar harcokat más csillagon keverni.” Nem azért rótt meg, mert én így lakoztam ebben a városban, hanem azért, mert ezt a várost mégis Ady városának neveztem. Mért nem neveztem Tisza városának? Ő ugyanis úgy nevezte. Nem fért össze az ő lelkében ez a két név. Szekfű Gyula lelkében összefért. Szabó Dezsőében szintén. Az enyémben is 1918 óta.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás közjegyző, költő, regényíró

250px Falu Tamás (Székely Aladár felvétele) – cropMég a legádázabb, mérgezett tollheggyel operáló irodalmi kritikusok sem tudtak rosszat írni az 1881. november 10-én Balassa Lajos néven született Falu Tamás közjegyzőről, költőről. „Falu egy élettől elvonatkozott szorgos tollforgató, a jó lelkek, a finom gyöngédségek dalnoka”, szólt róla a legélesebb bírálat. Noha egész életében magas pozíciójú közigazgatási állást töltött be, munkásságát végig, a kezdettől fogva, halk, szerény hang jellemez.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Dabas, Névtelen katona, Találkozás halott apámmal

Falu Tamás:

Dabas

Rózsák, szegfűk, petúniák,
Vén kertekben vén kúriák.
Vén kertekben vén kúriák,
Benn óvilág, kinn újvilág.

A háztető már hajladoz,
A fal ledőlni hajlamos.
Karszékek karja is letört,
S ottkint messzire fut a föld.

Ha Pestről beáll a vonat,
Nem várja már négyesfogat.
Aki jött, beballag gyalog,
S mint ez a vers, elandalog.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Esti dal

Ma szép a nap, gyönyörű szép;
ily napon volna halni szép.

Csillog a fák mögött a tó.
Haljunk meg együtt, jer Kató.

Derűs az est, színes az ég:
minden szép, hogyha vége szép.

Minden jó, hogyha vége jó.
Haljunk meg együtt, jer Kató.

A nap az tűz, a nap az ég:
az este hűs, az este szép.

Haljuk meg együtt, jer Kató:
csillog a fákon át a tó.

Gyökössy Endre: Mégis szent volt

Tudom: munkánk, életünk semmi,
Mégis szent volt embernek lenni,
Csókból csókért a csókra fogantatni,
Ostorozni és megostoroztatni.

1942

Illyés Gyula: Harc-szünet

Mért nem dörög? Ne hallanám
szívemnek dobogását!
Két dobbanás között
a rémület vak csendjét
és – szinte csöppre csöpp –
a reménység fogyását.

Dörögj, dörrenj, te ágyú,
tölts meg fülemen által,
reménnyel, míg lehet,
töltsd belém bár halállal,
hogy nem vagyok magamban,
vannak még emberek!

Jankovics Ferenc: Forradalom

Rajtunk van a világ szeme!
Mert, ugye, milyen érdekes
a forradalmi szent zene:
gyásszal, vérrel…? S bár zengene
hat napon át ez a híres
magyar pokoltánc: melyben a kidőltek
vérben fekve hallgatják a földet,
és az élők, fegyverrel a kézben,
tankra hágnak, meghalni merészen:
talán még tapsolna is a világ,
szegény magyarnak, hogy így kivágja
a legszebb forradalmi áriát!

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Csokonai

Félszázad siet el sírodon, hantját letiporva,
S emlékedre közöny fátylát borítá, feledést szőtt.
Szobrod leple lelebben, az emlék fátyla aláhull.
Félszázad feledett – a dicső hír említ örökké!

Pakocs Károly: Apai örökségem

Horpadt halom. Fakó fakereszt.
Szegény ember nyugszik odalent.
Szegény ember, ki e jajvilágból
csendes este halkan hazament.

Kenyérsütés volt készülőben.
Szegény családi, barna lágykenyér.
Édesanyám kétkeze művéhez
a világ fehér-kenyérje fel nem ér.

E hajnalon hangzott el a nagy szó,
az apai végső akarat:
„Gyermekeim, ha meghal apátok,
vagyon… reátok semmi sem marad az ég alatt.”

szozattovabbacikkhez

 

Pilinszky János: Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedül érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Rozman József: Bánatos szonett

Csak néztük őt és két okos szemét:
Szelíd volt, nyájas és nyugodt az arca,
Melyen nyomát hagyá az élet harca;
Szavát figyeltük, mint egy szent zenét:

Az életről szólt jó anyánk nekünk;
Így mondá: kell és jó a szenvedés,
S örömből nem sok kell, – elég kevés;
– Lelkünk értéke nő, ha szenvedünk!

S amint tekinténk hófehér hajára
S gondoltunk élte elmúlt sok bajára,
Szívünkbe fájó érzés költözött:

Ó, anyaszív, csodás mélységek kútja,
Mélységedet csak Isten látja, tudja!…
Te mártírszív minden szívek között!…

Sáfáry László: Sáfáry József

Sokat jártam Vele a hegyek között,
akkor léptem át a lövészárkok ottfelejtett emlékét
és néhány évtizedet.
Most a világváros lüktetésében bányászom a jövő dalát,
de közben megszorítom a kezét
és messzelátó barátaimat,
a hegyeket is üdvözlöm.

Sajó Sándor: Dal a messze bércoromról

Mikor hegyek közt jársz bolyongva,
Nem látsz a büszke bércoromra:
Ott lenn a völgyek rejtekében
A legszebb csúcs is észrevétlen;
De nézz csak vissza messze tájrul:
Szíved megdobban, szemed ámul:
Mily diadallal kéklik égre
A fátyolos bérc bús szépsége...

Tűnt ifjúságod távolában
(Óh mért is nem láttad korábban!)
Így leng feléd a kék homályon
Egy tündérkép, egy régi álom;
Ott leng a fátylas messzeségben
Ragyogón, fájón, szűz fenségben, -
Késő ígéret, szent, egyetlen,
Sóvárgott és - elérhetetlen...

Szervác József: Invokáció

          Buda Ferencnek

Naponta egy-egy bűnjelet
hagyunk, kiknek torkába bánya-
omlás fészkelt, zsigereinkben
rekedt az emberiség, légszomj
és vízhiány terepe lett a testünk,
Uram, szabadítsd ki belőlünk
magunkat, magadat, Uram, naponta
egy-egy bűnjelet hagyunk a kihűlő
planétán, és bírák sincsenek
már, mind odalent ragadtak, nincs
víz, nincs levegő, kopognak,
kopogtatunk, de azt a morzét
elnyeli Isten csendje, naponta
kevesebb a zöld, az emberiség
bennünk emészthetetlen, Uram,
szabadítsd meg a szót, szabadítsd
föl a zöldet,
                        és mindennapi vétkeinket,
naponta egy-egy bűnjelünket
meg ne bocsásd, Uram.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf