A fakard
– Baranyai népmonda –
Egyszer Mátyás király álruhát vett magára, és körüljárta a tábort. Kíváncsi volt, hogyan bánnak a tiszt urak a legénységgel.
Látja, hogy egy legény nagyon szomorkodik ott a többi között. Odament, megkérdezte, hogy mi a baja.
A legény azt mondta, hogy ő a sorsát nem akarja tudatni senkivel, mert az ő sorsa nagyon titkos, az ő bánatos sorsa.
Akkor aztán Mátyás király összecsapott vele, hordatta a bort, lekezdtek poharazni.
Már a legénynek a zsebe kiürült, előbb, mint Mátyás királyé. De közben elmesélte a sorsát, hogy mi a bánata, miért bánkódik annyira. Az ő legkedvesebb barátja halálra van ítélve, mert a följebbvalójának ellenszegült, másnap lesz a kivégzése, azért búsul.
Akkor Mátyás király annál bővebben hordatta a bort, de a legénynek nem volt már pénze, mégse akarta magát hagyni. Van neki egy fakardja, az igazit itt szokta hagyni zálogba, a fakardot teszi helyébe, amíg le nem fizetheti az adósságát.
Másnap reggel, amikor a kivégzésnek meg kellett történni, hát nincs hóhér, aki a legényt kivégezze.
Tudja a jó Isten,
Zrínyi Miklós halála évében jelentette meg elbeszélő költeményét a „Márssal társalkodó Murányi Venus” címen a régi Magyarország legnépszerűbb költője Gyöngyösi István. Míg Zrínyi Miklós hőskölteménye minden feltűnés nélkül tűnt el kortársainak és a következő nemzedéknek érdeklődése elől, Gyöngyösi István elbeszélő költeményeit örömmel forgatták a XVII. és XVIII. század olvasói. Az országos hírű gömöri poéta nemcsak lelkes elbeszélő volt, hanem termékeny költő is. Munkái számos kéziratban és kiadásban forogtak közkézen, és nagy lelkesedéssel fogadták, olvassák, olvastatja magát Gyöngyösi könnyeden gördülő sorai, szójátékos bravúrral csengő rímei, erotikus fordulatai, gyönyörűséggel tölti el olvasóit a töméntelen ókori kép és hasonlat halmozása. A barokk kor, amelynek nem kellett Zrínyi reneszánsz férfiassága, egyszeriben meghódol Gyöngyösi csiszoltan semmitmondó barokkosságának. 
Elfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.
