Cságoly Péterfia Béla: Koroda Pál költő, drámaíró, jogász, fővárosi postatanácsos

Elfelejtett költőink sorozatának újabb érdekes figurájához érkeztünk, aki kurucosra pedert fekete bajuszával, fehérgamásnis cipőjével, szürke, kemény kalapjával már kilencven éve örökre eltűnt a pesti utcákról. Az 1858. március 7-én, Bars vármegyében Kisendréden született Koroda Pál, évszázadokra visszatekintő ősi magyar nemesi család leszármazottja. Édesapja, ugyancsak Pál, megyei főügyész majd főbíró, aki jeles alakja volt a megyei közéletnek mind 1848-49-ben, mind utána. Édesanyja, Zeitler

Koroda Pál: A hívőhöz

Égő fejemet térdeidre hajtom,
Épp most susogtad, hogy szeretsz nagyon,
Hozzám hajolsz kigyúló ajkaiddal,
Te üdvözítesz engem, angyalom.
Hallom szívednek lázas lüktetését,
Szemed napfényes, tündöklő egem;
Ha a gyönyörtől most szívem szakadna,
Beh szép halálom volna, Istenem!

Koroda Pál: Az árral szemben

A lét tusája, melyet lázasan
Vínak körültem, meg nem kapta lelkem,
Ki elbukott, azt én nem szánhatnám,
S kit győzni láttam, azt ne mirigyeltem.

Kicsinyes célért csapnak össze ők
Oly fegyverekkel, miket fogni szégyen,
A tusa bármint dúl, bármerre dől,
Nekem csak látvány, miben semmi részem.

De hittem: minden alkotó erő,
Nemes vágy, a mi most forrong elnyomva
Egyszerre törhet lávaként elő,
Hogy a felület szennyét elsodorja.

Koroda Pál: Az emberek

A rabok

Nincs már szabadság! Nincs, mióta
Az elnyomottak bősz hada
Legyőzte azt a keveset, ki
Szabad lehetett valaha.
Az elragadt kincs milliók közt
Megosztva semmivé foszol;
Eltűnt a nagyság, a dicsőség,
Maradt a bűn és a nyomor.

A kiket felvet a szerencse,
Szemükben büszkeség ragyog,
Fejük fennhordják, elhitetné

Koroda Pál: Bűvös éj

Tudtam én, hogy itt talállak
Ablakodból kihajolva,
Tudtam én, hogy te sem alhatsz
Ilyen édes éjszakán.

Csukva tartják szemüket most,
Akik máskor leskelődnek,
Nem lát minket senki, senki,
Csak a fénylő csillagok.

Je ki! A te könnyű lépted
Nem riasztja lomha álmuk,
Olyan csöndes, mint a harmat,
Mely virágos gyepre hull.

Koroda Pál: Kedvesemről

Ha büszke fődet némán emeled fel
S kék messzeségbe merül el szemed:
Az eltűnt régi, nyájas isteneknek
Szent sziklaormán látom én hegyed.
Tiéd az ég, a föld, a lég, a tenger,
Bíborfelhők rád fényt árasztanak,
A berkek, erdők, folyamok csapongó
Nemtői lesik intésed, szavad.

Ha mondhatatlan édes suttogással
Boldog mosollyal nyújtod kis kezed,
Aranyhajadon hófehér virágból
Szövődve össze koszorú lebeg.
Így szállod át a viruló mezőket,
Köszönt azoknak fénye, illata,
Madár dalolja, a táj visszazengi:
„Ez ő, ki éltet! A tavasz maga!”

Ha fájó érzés lopódzik szívedbe
S felleg borítja homlokodat el

Pákolitz István: Egry

Drapp-szürke pulóveres
repedezett-fölarcú paraszt

Szikár csontos halász

Égőszemű
                Fénylelkű

Színeskrétával
és ecsettel játszó-álmodó
Gyermek

Különös világú ragyogás
színcsodák
                párák
fényzuhatagok hírhozója

Derű
       szépség
emberség és tisztaság
igézője

   Sokkal szebb vele a világ

Földi Mihály: Zilahy Lajosról

Emberei megszerkesztésében kissé Jókaira emlékeztet. Egysíkú emberek. Jók vagy rosszak, csúnyák vagy szépek, s mindig vagy nagyon csúnyák vagy nagyon szépek, s nagyon boldogok vagy elviselhetetlenül boldogtalanok. Amivel Jókai tele van, nála ismét felbukkannak a romantikus magyaros kuriozitások: a régi, primitív világot elkeseredetten sirató magyarok, a földdel-vaddal együtt dobogó parasztok, az életbe játékosan belefáradó szép dzsentri ifjak, a vármegyei lovagok és delnők, a nagy erejű férfiak, akik ujjaik egyetlen markolásával össze tudják zúzni a bivaly gégéjét, s akiknek agyonverésére csapatostul kell összeszaladniok a többi férfiaknak.
Ez már különlegesen magyar romantika, amely sehol máshol nem volna ható érték, csak nálunk az. A valóságban nagyrészt nyomuk sincs már ezeknek az elképzeléseknek, de mindig kedveltek nálunk, ahol kissé szinte elvárják az emberek az írótól, hogy megszépítse életüket. Így szépül meg

Zilahy Lajos: Biblia

Zörgő, aszott papírlapok.
Szavuk vak, bántó hangot ád, –
Talán fakó lelkük zeokog
Siratva az ős kánonok,
Lassan pirosló alkonáyt.

Zördül az érces pergamen
S a sok testetlen árnyalak
Halkan, némán, egymásután,
Hóködbe foszló trónusán
Lágyan suhanva szárnyra kap.

Lebben fehér leplük. Jönnek,
Hosszú hószárnyú kérubok,
Acéllelkű prófétahad
S kereszt alatt vonaglanak
A tépett arcú Jézusok.

A vén könyv álmodón pihen
Sírva rá senki nem omol
S az ó, fakó betűk alatt
A sok testetlen árnyalak
Tört szárnnyal, lassan haldokol.

Zilahy Lajos: Egy gyermekkori fényképre

Te kisfiú, kit most e régi képen
Egy drága, vén albumban láttalak,
Ki messze vagy és boldog halott vagy már,
Halott porodban most is áldalak!
Úgy nézelk el, oly hosszan és oly fájón,
Ahogy a holtak arcát szokták nézni.
– Ki most az arcképed kezébe vette,
Tudod-e kisfiú, ki volt e férfi?

Ez én vagyok. Ez ő, – aki te voltál!
Kit messzi sorsa már elátkozott.
Te élsz itt benne elbűvölt alakban,
Nem ismernéd meg, – úgy megváltozott!
Kurtára nyírták dús, arany hajad,
Mely rőt csigákban vállaidra omlott, –
Most egy bús arc lárváját viseled,
Mily sötét lett a régi, tiszta homlok!

Mint egy kedves és tűnt halottat nézel,
Föléd hajolva, megtört, bús szemekkel,
Az Idő néked mély üvegkoporsó, –
Húsz messzi vének távolában fekszel!
Mily szép az új ruhád: a kis matrózruha!
Csöpp sétabot… Ma erre vagy hiú.
Ó, mily cscsés a kis, gombos cipő,
– Be boldog is voltál, te kisfiú!

Hol vagy te most, te régi kisfiú?
Milyen kertekben kergetsz karikát?
Te boldog vagy, ó, te még nem tudod,
Hogy messze évek távolain át
Bent az Időben él egy fáradt férfi,
Ki számlálja a szálló éveket,
Szívét a múltnak száz fájdalma vérzi,
S arcképed most a kezében remeg.

Zilahy Lajos: Egy régi ozsonna

Nagy zajt csapott a víg kompánia,
(A két hajdú az aszút hordta már)
Csengett a pohár, – lenn az asztal vén
Egymás mellé került egy ifjú pár.
A hölgy vállán lágy, cseresznyeszín kendő,
– Ó milyen feslő, gyönyörű virágszál! –
A férfi – (ekkor Váradon jurátus)
Bevett gavallér minden úri háznál.
Udvarolt szörnyen – nagy mester e téren –
Pofaszakálla ékes veres-szőke –
Rajongva szólt – monoklit vont elő!
– Kisasszony, jaj be szép a lakcipője!

Az ifjú dáma mélyen elpirult,
Orcája haván bíbor rózsák égtek,
– Kegyednek tetszik? – kérdezte halkan
És sokáig egymás szemébe néztek.
Az ifjú úron szép pepita nadrág,
Köcsögformájú, zsemlyeszínű kalpag, –
Sétálni mentek ozsonna után
S a vén lugasban egyedül maradtak.
A kockás nadrág egyszer csak letérdelt:
– Ó kisasszony, ha magát nékem adnák!…
A lányka kedves gráciával mondta:
– Uram keljen fel, poros lesz a nadrág!

A vén lugasban vöröslött az estfény,
Lágy szirom hullt a prúnuszok gallyáról,
Ők ottan álltak – s egy fa mellől lopva
Szíven nyilazta mind a kettőt Ámor.
Kart karba öltve egymáshoz simultak,
Szívükben Ámor édes nyila vérzett,
Alkonyat lett… Zephyr fuvalma járt,
Ruhájukon az est aranya égett…
– Így mondta ezt el anyám énnékem-
– A szép jurátus volt szegény apád
S az ifjú dáma tornyos, ében konttyal
Ez én voltam… fehérhajú anyád.

Zilahy Lajos: Napfelkelte a Hűvösvölgyben

Egy átsétált megvirradt éjszakában
Én arra jártam, csendesen megálltam.
A völgybe’ lenn egy fának könyököltem,
Keletre néztem és a napot vártam.

Fejem felett a juharfák lombjában
Verebek csaptak kísérteti lármát,
Oly izgatottak, beszédesek voltak –
Szegények ők is mind a napot várták.

A bokrok és fák halkan öltözködtek.
Keltő órák voltak a madarak, –

Szabó Lőrinc: Egy szó

Csak egy szó és elakadt a beszéd…
Egy szó megmoccant, kis üvegcseré,
egy szó megvillant, régi, távoli
halott szó, – a jelenből valami
fény villant rá a messzeségbe, fény,
és máris visszacikázott felém
s hozta a múltból, a nehéz sötét
nyugalomból, a sok gyanútlan év
éje mögül a magyarázatot,
hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.

Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat
s kigyúltak más, láthatatlan szavak

Szabó Lőrinc: Éjszaka a havason

Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkült
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyelem és vélem figyelt a táj.

Szabó Lőrinc: Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,
a kutyáitok odakint;
ugráltak, fújtak, vicsorogtak,
hogy a vendég itt van megint.
Majdnem lehúztak örömükben,
én meg gyáván s irtózva tűrtem,
hogy, míg átvergődöm a kerten,
kezemet nyalja a kicsi
s minduntalan nyakamba lépjen
a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,,
barátságuk is undorít.
Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,
bezzeg nem fogadnának így!

Szabó Lőrinc: Tékozló fiú

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,
hogy mint a hó, olvad az aranya,
olyn rémülten nézek az időre,
ami elmúlt s ami most fut tova.
Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti
tisztábban az életet s a halált?
Egy darab idő vagyok, az a tartam,
amelyet a sors a testembe zárt.

Az életem az időm: ez a pénzem,
ez az egyetlen igazi vagyon,
én vagyok, míg tart és én fogyok el,
ha utolsó fillérét kiadom;
mégis szórom, tékozlom szakadatlan

Szabó Lőrinc: Virágok közt

Csupa virág a hegyoldal,
csupa virág a hegy,
a nyár csillagszemű népe
csókolja a térdemet.

Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng,
száraz kóró a kezemben,
nyakazok a csalánt.

A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.

Fekete István: Böjti szelek

Akkor kezdett derengeni, és a hideg szél mintha új erőre kapott volna.
- Fene azt a szelet – gondolta az erődmérnök, aki a kis gazdaságot is kezelte – kiszárít mindent; és milyen hideg.
A kocsi lépésben kapaszkodott fel a meredek úton. A mérnök felhajtotta gallérját, jól fejébe húzta kalapját és kezét mélyen a bekecs zsebébe dugta.
Amint felértek a lapos dombhátra, a lovak maguktól nekilendültek, s a kocsi után szállt a hideg por. Jobbról pár szál fenyő közeledett s előttük az út mellett feszület.
A mérnök meghajtotta fejét a feszület felé, aztán elszégyellte magát. – Milyen hitvány vagy! – szólalt meg belül valaki. – Amikor a fiad beteg

Hajnal Anna: Március

I. Olvadás

Óriás langyos száj
lenyelte a holdat,
csobogva cseng a hó,
csobogva, csengve olvad.

Fehér az éjszaka,
meleg lehelet járja,
fújja egy óriás
holddal derengő szája.
Alszik dunnák megett,
fújja a kását, fújja,
csobogva cseng a hó,
csengve csobog, míg megunja.

II. Olvad? Reggel?

Nagy László: Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár
késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,
ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,
bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,
vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,
szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,
bársonyorrára spriccel a tej.

Kivilágított ablakon túl
csipkés menyasszony irul-pirul.

Elsiratja a síp, hegedű,
füstpáva röpdös, lila begyű.

Pozsonyi Anna: Tavasz a város felett

Régen még mielőtt szirénák búgtak fel az égig
itt pacsirták dala csorgott szét a mezőkre
s az aszfalt helyén március bújt ki
tömör rügyekben a földből.
Még olvasunk néha nagy, zúgó árvizes tavaszokról,
de nékünk már csak a kirakatok kelméin
s bizarr kis női kalapokon nyílnak ki a virágok
s csak néha, vonatok ablakán kitekintve látjuk,
hogy a nagy, szabad mezők még vannak.
Kevesen néznek neonfények alól a holdra,
mely tavasszal nagy és udvaros.
S a langyos éjszakában vonuló vadludakat
s a holdas felhőket
tán csak antennáink látják.

1941

Tóth Árpád: Kora márciusi napsugár

A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
- Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! -

S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.

1923

Kozma Pista - Magyar népköltés

Jaj de rideg az egri vár szobája!
Kozma Pista vagyon abba bezárva;
Kilenc golyó járta által a testét:
Szánja-bánja elkövetett esöttét.

Szomorúfűz hajlik az ablaktyára:
Talán az is Kozma Pistát sajnálja;
Kis madár is azt csevögi az ágon:
Pista, én is szabadulásod várom.

– Ne várd, ne várd az én szabadulásom,
Inkább várjad az én gyászos halálom;
Nincsen pardon az én bűnös fejemnek,
Jó éjtszakát mondok én az életnek!

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 5.

A kolozsvári bíró

Egyszer jött hazafelé Moldvaországból Mátyás király. Úgy megverte a törököt, szinte maga is megsajnálta. Egy kicsit elunta a katonásdit, meg aztán gondolta, úgyis régen nem volt Kolozsvárt, jó lesz benézni a kedves szülővárosába. Csak úgy magányosan persze, úgy többet lát az ember, mint ha koronásan vonul be mint hatalmas király, fehér paripán, a főutcán, a cifra kíséret élén.
Felöltözött hát szegényembernek, mi kell ahhoz ugyebár: egy kopott zeke, egy vedlett szőrnadrág, egy pár rossz bocskor, meg egy lyukas kucsma. Mennél hitványabb szegényembert mutat, annál nehezebb ráismerni a királyra.

Naszreddin Hodzsa tréfái I. A kaftán

Naszreddin hodzsa egy alkalommal a szokottnál is alaposabban belemerült a nép ajkán élő pajzán históriák feldolgozásába. Még a vacsora elfogyasztásáról is megfeledkezett a lázas munkatempóban. Nagy lánggal lobogott íróasztalán a mécs, és szaporodtak a szép hosszú sorok a pergamen sárgásfehér hátán.
Lassan már éjfélbe nyúlt az idő fekete árnya, de a hodzsa csak nem akart nyugovóra térni. Szulejma asszony, ki a megszokott órában lefeküdt, semmiképpen el nem alhatott. Bosszantotta a lobogó mécsláng, de még annál is jobban az, hogy a hodzsa teljesen megfeledkezett a pihenésről. Heves szidalmakkal támadt hát a munkában elmerült férjre, aki először jámbor szavakkal, majd később keményebb hangon csitítgatta ihletét megzavaró élettársát.

T. Ágoston László: Lenkey huszárok IV.

Guyon és Lenkey Komáromban

Meglehetősen szorongatott helyzetben volt az osztrákoktól körülzárt Komárom vára 1849 tavaszán, hiszen közel fél éve lőtték, rombolták az erődítményt és a várost Windisch-Grätz ostromágyúi. Vukovics Sebő1 ilyennek látta a várost 1849. április 22-én, amikor a nagysallói ütközet után végre bevonulhattak a felmentő honvéd csapatok.
„Komárom városának képe rettenetes vala. Nem volt ház, templom, középület, a szállásunkul szolgáló utczát kivéve, mely egészen vagy részben romban nem feküdt.
Minden károsodás és szenvedés daczára, mellyet a vár ágyúztatása alatt szenvedtek, a komáromiak hazafi elszántsággal csüggtek a

Bebek János: Hír

Kovács István
magyar kertészt
fiatal gyümölcsfái között
egy kora áprilisi napon
hirtelen ujjaival
halálra szorította
a szívinfarktus
Kanadában.

72 éves volt.
Magyarul azt kiáltotta: jaj!
(egyébként negyvenéves
észak-amerikai tartózkodása alatt
sem tanult meg folyékonyan
angolul, de a facsemeték
megértették, mert hozzájuk
mindig is az anyanyelvén
szólt).

Dedinszky Erika: És mégis

kiürült szörnyű urna
sötétlik és kong a hajnal kapujában

falba rést nem ver az átok, a jaj
a kérés, a szépszavú rigó-imádság
feszülő erek parancsa csak a húst
bírja vallomásra

a félelem párnáján álmodtunk békét?

és mégis

úgy zúg a messzeség mint öblös kagyló
cirmos márvány az ég, csupa vad sugárzás

Gömöri György: Jegyzetfüzetből

Kikoptunk a múlt jelmezeiből:
a hódprémekből, hermelinpalástból,
az ilyen-olyan zsinórokból,
sújtásokból, egyenruhákból,
micisapkákból, zubbonyokból.
Ez a kabát már nem jelkép, csak van.

Nem értjük a jövő színházát,
bár itt-ott már próbálják
látványosabb tömegjeleneteit.
De ez még nem az. Majd ha színre lép
a Világfalu Nyájas Démona
s a hősök arcát fehérre festi a félelem
és behallik az érclovasok dobogása ...

Keszei István: Kard

Hüvelyedbe zárt lélek! becsukva tokba
se fog pengéd élén az ócska rozsda
Megmarkolhatatlan sorsod markolatát

a Nagy Kardforgató ragadja majd kezébe:
markolatig bedöf az idő szívébe:
a véges-végtelenség húsát járod át.

Gaál Áron: Márciusi időben

„Selymes földön, március időben”
– távos Bordeauxtól –, ahol a Neckar szalad,
már nyílik a nárcisz, az Osterglocke,
a Húsvétharang és a fűz fölött látom
a várat, „de menni kell mégis”
– mondja Cristina Avram, Brassóból éppen,
ki fényképet kér, e helyről s magáról,
félszeg mosolyában a Szász vidéket
látom, és Maldát és Jánost /Pinteát/,
aki megírta: Stuttgartban olvassam el
a metrikus verset Stuttgartról…
„Wieder ein Glück ist erlebt”…
swäbische Herz und swäbische Säle
Tübingen, Boblingen, Ditzingen, s tovább

Jagos István Róbert: Íme vagyok

Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.

Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.

Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.

Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.

2014

Kapui Ágota: Van valami

A félelem mint rosszul alvó gyermek
átnedvedzi fehér éjszakád
és melléd kúszik kérlelve ölelget
és szívedre tapasztja homlokát
van valami a jeges virradatban
a józanságon túli döbbenet
– a felismerés vakuvillanása –
mely megragadja lehulló kezed
van valami véges e döbbenetben
mert megállítja percre a világot
ki biztos volt és mindeddig veretlen
e perc alatt az öröklétbe látott.

2016

Kányádi Sándor: Invokáció

Nagyasszonyunk hazánk reménye
tekints a déli féltekére
bús nemzeted csekély paránya
ítélve örök árvaságra
zokogva esd
mint a pusztában a zsidókat
hajdan az Úr vezéreld óvjad
segítsd a nyelvben bujdosókat
s vezesd a vándorénekest

1983

Rakovszky József: A rab éneke

Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!

A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.

Recsenyédi Fekete Miklós: Áldozat

E pár gondolat, Uram, itteni sáfárkodásom első zsengéje,
Lásd, eléd rakom.
Szerény áldozatomnak, tudom, kicsit kesernyés még a füstje,
De te látod esendő, gyenge lelkem,
Amit felajánlottam, őszintén adom.
             És azt is látod, ugye, jó Atyám,
             Hányadán állok az önmagammal való elszámoltatásban,
Mert számtalan sok lelkemen a púp

Szervác József: Mint önmagammal

Mint önmagammal, élek már veled
már életemre épült életed

De koszorúnak közben odahordott
gondból az idő akkora tornyot

hogy már szerelmünk ki se látszik
hogy már életünk ki se látszik

S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap)
már órák óta nem csókoltalak!

*

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki

Ez világ sem köll már nekem, nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem. Egészséggel! édes lelkem.

Én bús szüvem vidámsága, lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága, veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám, jó illatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám, éll sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye, szemüldek fekete széne

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi a táborozáskor

     Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

     Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

     Mikor bús trombitaszóra
Ülni kellett mindjárt lóra,
Elindulván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Faludi Ferenc: Kísztő ének

Úri nemzet eredete,
Deli, jeles, ép termete,
Gyöngyös, köves szép ruhája,
Ruhájánál szebb arcája,
De mit használ, ha hamis?

Szeme kökény, csillag fénye,
Ámor csuda építménye,
Tüzet lobbant pillantása,
Mint az egek villámlása,
De mit használ, ha hamis?

Alabastrum fehér nyaka,
Piros rózsát nyit ajaka,
Sima márvány piciny álla,
Tiszta hónál tisztább válla,
De mit használ, ha hamis?

Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem

7. Dal

Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában,
De haj! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe; –
Futok, haj, de vesztembe.

Marconnay Tibor: Őszi lázak látomása

Büszkén, és mintha bilincsekre vágyna
vetetted hátra fejedé s fürtjeid.
Akkor elhullt a földre szürke fátyla
s az őszi aranylomb.

Aztán halántékra omlattad újra
szagos fürtök tévesztő rengetegjét
s mintegy zászlók árnyában elborulva
törtünk egymásra vadul.

A vágy ormán lobogsz. S hogy lezuhanjon
emlékháncsokkal kötözött szerelmünk
alszik karizmom, ájult-vad a hangom:
nyűgöz mély földi dübörgés.

Cságoly Péterfia Béla: Lakodalmas dalok a Kárpát-hazában

Új sorozatunk a magyar népszokások egy fontos mozzanatát kíséri végig: a lakodalmat. Az esküvői dalok, lakodalmi énekek egy része csakis lakodalom alkalmából szólalhat meg, nagyobb részük azonban csak lokálisan lakodalmi ének, s más területeken a lakodalomtól függetlenül, például a szerelmi énekeknél is jelentkezik. A lakodalom költészetéből az összes, elsősorban lakodalomban szereplő dal és rítusének közhasználatú elnevezése lakodalmas. A többé-kevésbé sajátosan lakodalom költészetének mondható anyag mellett elhangzik a

Sajó Sándor: Selmecbánya

Mint fázó, éhes kis diák
Csak búval tudtam nézni rád,
S mint félénk szárnyú néma bánat,
Csodáltam szép Kálváriádat.

Bús volt az utca, zord a tél,
Ijesztett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe, s újra hegyre,
Jaj, bús volt partot járni egyre.

Majd új idő jött, sugaras
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.

Volt Ujvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:

Adalék Jókai Mór életből

Volt azután a kecskeméti jogászok között nem is egy, aki eleve sem igazi jogásznak készült, mint Jókay Móricz például, aki festő akart lenni –, de már akkor is tudták, hogy jogászból idővel minden lehet. Jogot tanulni akkor is élesíti az elmét, ha az ember másféle jogot kíván. Az éles elme olykor éles karddal is felér. De azért férfiember a kardról se feledkezzék meg.
Valamennyi jogász lelkesen tanult vívni karddal is, tőrrel is. Nem is igazi férfi az, aki legalábbis a vívóteremben nem tudja érthetően megragadni a markolatot. A kardra szükség lehet a haza védelmében is, a becsület védelmében is – ez volt valamennyiük véleménye. Így azután nagy tisztessége volt annak a jogásznak, aki a legjobb vívó hírében állott, és vívni tanította jogásztársait is.

Jókai Mór: Petőfi Sándor ötven év után

Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: „Talpra magyar!” s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket, s visszatértél azzal a szóval, hogy „hazánk még mindig bokréta rajta”.

vitéz Somogyvári Gyula: Jókai

Sokszor úgy érzem: nagy hegyen ül fönt,
óriás ködválla felhőkig ér
s vén regös-módra, zümmögő hangon,
örökidőkig egyre mesél.
Kicsi sárkunyhók s márványos termek
mélyéig elhat a halk meseszó
s csüngenek rajta szent áhítattal
búsak és vígak, az agg s a bohó.

Vigasztal, dorgál – ríkat s nevettet,
porból az égig viszi a lelket,
porból az égig viszi a lelket,
egyszer suhogó, gyorsröptű táltos,
– csillagmezőkön Istenig szálldos, –
majd meg pislogó kis bányamécses,
bányák odvában
lobog magában
s reszketve szólal az örök sötéthez.

Cságoly Péterfia Béla: ’Rozványi Vilmos költő, újságíró

„Az írás a lélek tükre” mondta gyermekkoromban gyakran Nagyanyám, és ez igaz – nemcsak a külalakra – hanem esetünkben Rozványi Vilmos verseinek és egyéb irodalmi alkotásainak esszenciájára. Hogy mi a magyarázata későbbi szellemi pártfordulásának – hisz a Tanácsköztársaság bukása után hirtelen szélsőbalról újra katolikus, jobboldali gondolkodású lett – okát nem biztosan tudjuk. Vélhetően – akárcsak Szabó Dezsőnek és sok társának – a vörös diktatúra terrortól és törvénytelenségektől tarkított hónapjai nyitották fel az „emberséges” szocializmus mantrájától és a kommunista „ábrándoktól” elhomályosuló szemét.

Rozványi Vilmos: A magvető töprengése

Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja rezeg
kezemben: dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e ?

Tudom, hogy mit vetek .. .
Magam'! Minden búzámon rajt a van
hitem, válságom, gondom, harcom
s — életet hívő emberarcom.

De hogyan újulok a rögből ?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Űr bennem akar élni?

Rozványi Vilmos: Apáid hej, haj!

Ajánlom a magyar históriai középosztálynak
»Hej, korcs utód díb-dáb toprongyos,
Te koldusbotra rendelt céda,
Lányok ölébe hulló préda,
Nem tudsz te mást, léhán fütyölni!
Agyad szived és lelked lompos.
Nem tudtál lelket örökölni,
Sohasem fogsz fenntündökölni,

Hej korcs utód, díb-dáb toprongyos!
Apáid hej s bámulj te gyatra!
Apáid haj s megnyald a szádat,
Álmodni sem tudsz oly csodákat,
Mi nékik »gyerekjáték« volt csak.
Ha bajra mentek büszke hadra,
Csakis mászás fejszét csapkodtak,
Foguk közt turkkal táncot roptak...