Garay János: Petőfi Sándor emlékkönyvébe

Pesten, mart. 15-kén 1848.
 
S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kígyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő szíveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.

József Attila: Petőfi tüze

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tüze, Petőfi - az Eszme: hol van?
 
* * *
 
Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.
 
Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szívében örök dalodra.
 
És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik. 

1923. január. 23.

Kányádi Sándor: Hallucináció

Petőfi székelykeresztúri
szobrának leleplezése után

miután a szobrot nagy tapsok
közepette leleplezték s az
elvonuló hivatalosságoknak utat
engedve közelebb nyomult a
kordonon kívül szorított nép
hogy ne csak tekintetével de
tapintásával is birtokba
vegye bronzba-öntött nagy fiát
menjetek haza suttogta valaki
mintha maga a szobor suttogta
volna menjetek menjetek ne
tekintsetek föl reám járjatok
lesütött szemmel előttem mindaddig
amíg tekintetünk nem találkozhat
most menjetek haza békességgel
oszoljatok oszoljatok oszoljatok
kapkodtuk a fejünket hogy honnan
ez a hang de az ünneplőbe öltözött
rendőrök csak mosolyogtak és
tréfálkozva kötötték szakszerű
nyalábokba az imént még
kordonként feszülő köteleket

                     1973

Vajda János: Petőfi olvasásakor

 
Elő-elő veszem
S olvasom versedet.
Belőle búsulok,
Belőle nevetek.
 
Az pedig csak hagyján
Amikor búsulok:
Akarhogy fáj, azért
Könnyet nem hullatok.
 
Hanemha jó kedved
Szikráin nevetek:
Előttem a szép múlt -
S könnyeim peregnek.

Féja Géza: Csiky Gergely

Csiky Gergely, mint a „Nagymama” szerzője ragad meg a közönség emlékezetében, holott írói pályája különb méltánylást érdemel. Regényírói teljesítményéről teljesen megfeledkezett irodalmi tudatunk, pedig Csiky regényíró tevékenysége sok tekintetben mélyebb szándékú és különb eredményű, mint drámai munkássága. A magyar regényírók képes kiadásának szerkesztője. Mikszáth érdekes képet fest Csiky Gergelyről. Hiányolja benne az „őserőt”, inkább szorgalmas gyűjtögetőnek tartja, holott, ami kivetnivaló Csiky Gergelyben, az mindenképpen a hiányolt „őserőnek” – igaz, hogy tévesen értelmezett „őserőnek” – hatása, ami pedig maradandó, azt a gyűjtögetőnek köszönhetjük. Csikyt, mint a századvég annyi s annyi íróját, megfertőzte a romantika. Jókai öröksége olykor pusztító és torzító hatással jelentkezett a kortársakban és az utódokban. A nagy mesemondó romantikája ugyanis ősi dolog volt, a népmese édestestvére s alkalmas arra, hogy egy közösség mély értékévé, folklorisztikus kincsévé váljék. Az utódokban azonban erőszakkal nevelt melegházi plánta lett ebből a romantikából, kellemetlen irodalmi erőszakoskodás. Csiky Gergely műveit ez a romantikus örökség zavarta meg, a közönség romantikára vágyott és Csiky nem volt Tolnai-szabású író, hogy mereven szembe helyezkedjék a közönség kívánságával, engedett, megalkudott, felemás prózát teremtett.

szozattovabbacikkhez

Tömörkény István: Nyári kép 1916-ból

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak kerítése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet, s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy új fészket építvén új gyerekeknek. Olyan nagy gonddal építkeznek, úgy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőműves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

    Meleg is van, alkalmas meleg, a nap úgy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott.

szozattovabbacikkhez

Szentessy Gyula postahivatalnok, költő

szentessyA XIX. század utolsó negyede számos új világirodalmi irányzat jelentkezésében gazdag Magyarországon, de ezek a vonulatok a régiekkel együtt elvegyülten jelentkeztek [romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus és társai]. E tendenciák érvényesülésénél fontosabb jelenségnek kell tekintettük a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatokat, amelynek aktív részese volt az a Szentessy Gyula, aki  Nagyváradon született 1870. december 18-án.  Egyfelől külvárosi bohém, de lelkében dallamok zsongtak, a nagyvárosi költészet egyik első hangja Heltai Jenő, Makai Emil és mások társaságában. Az örökké zsongó, immár egyesült Budapest, e mellet még új, a korszak irodalmi és politikai gyakorlata ellen lázító gondolatok melegágya is volt. A fiatalok érdeklődését az 1871-es párizsi kommün inspirálja a szocializmus ügye iránt. Darmay Viktor „A communeről”,  Ábrányi Emil „Az Internationale” kantátája című versei a párizsi utópista és anarchista forradalom hatása alatt keletkeztek. E költők mind esztétikai ideáljaikban, mind politikai felfogásukban elszakadtak a „népnemzeti” iskola társadalmi bázisát alkotó nemességtől: a „szegények” mellé állítja őket, s homályos, irreális és vad illúziókért lelkesülnek.

szozattovabbacikkhez

Szentessy Gyula: Az egyetlenemnek, Beletörődtem, Egy csók, Himnusz a munkához, Hogy' cserben hagytak

Szentessy Gyula:

Az egyetlennek

Száll, száll az ifjúság felettem,
Az én világom romba dűl,
S a mérhetetlen pusztaságon,
Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,
Emléked áll még egyedül.

Köröskörül romok hevernek,
Lassan a nap is búcsúzik,
Nyugodt lelkemnek semmi vágya,
De míg csak lesz egy lobbanása,
Terólad mindig álmodik.

Hajó ha elmerült a mélybe,
Az ár felette összecsap,
De lelke, a tű mozdulatlan,
A mélységben is változatlan,
Egyetlen pont felé mutat…

szozattovabbacikkhez

Bárd Oszkár orvos, költő, író-drámaíró

bardoszkarBárd Oszkár az erdélyi irodalom nagy magányosai közé tartozott. Élete javarészét Erdély északi részében, távol városoktól és emberektől élte le. De Galgó a kis falu, ahol körorvosként működött, számára „Széphalommá“ vált, boldog rejtekhellyé, ahová könyvek és barátok vitték el a külvilág minden szépségét és ahonnan ritkán Ő is elindult az emberek közé, hogy aztán hazatérve ismét önmagába roskadt, könyvei közé temetkezett, hogy feledést, vigaszt találjon lelke fájdalmaira. Nem tartozik irodalmi klikkekhez, nem csábították olcsó és könnyű sikerek, magában zárkózottan élt és dolgozott könyvei és problémái között és ezt a csatát a művészi és emberi igazságok kifejezéséért folytatott Góliát-küzdelmet egyedül, egymaga vívta meg. A kikeresztelkedett, magát magyarnak valló zsidó Bárd Oszkáron és a magyar protestáns Reményik Sándoron kívül alig van e korszakban erdélyi költőnk, akinek annyira fájt volna maga az élet, a meggyalázott eszmék, a félve kimondott szavak és az elhallgatott igazságok. Mindkettő önmagával és a sorssal küzdött, miközben az alkotás láza és a lelki szenvedések felemésztették testi erejüket.

Vihar előtt

Valami furcsa, mély idegességgel
figyelte ma a levegőt a kert:
egy-két fűszál szorongó aggódással
a nagy csendben lélekzeni se mert.

szozattovabbacikkhez

Bárd Oszkár: A két fiammal, Úristen, mi lesz, Haza, Korkép, Vihar előtt, Virágnyelv

Bárd Oszkár:

A két fiammal, Úristen, mi lesz

A torkomra a kétely ráfonódik
és fojtva fojt a rettentő hurok,
Szégyennek tudnám, ha elhalkulok,
s ki annyi harcot némán végigálltam,
Hát engedem, hadd áradjon a vérem,
borítsa fel e tönkrezúzott téren
mindazt, ami szép volt, mindazt, amiben hittem,
akét fiamért üvöltök az égig,
értsd meg tehát, ha itt benn
felfordult minden értelem.

Uram, én ember voltam,
egyszer tobzódó, máskor vértelen,
gőgös és ájtatos, lázadó és fáradt,
ember,
virágot nevelt s a virág kiszáradt,
próbált, mert és akart
s a szívéberejtett, szent imákba takart
titkot megőrizte minden mámorokon
s úgy érezte végül: méltó társ és rokon
az élő Mindenhez.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Erdélyi József

Az új népi irányt Erdélyi József kezdte olyan időben, midőn a kezdeményezés még reménytelennek tetszett. Ekkor azonosította Szabó Dezső a magyar paraszt alakját Toldi Miklóssal, Toldit pedig „Az elsodort falu” Böjthe Jánosává korszerűsítette. Furcsa népiség volt Szabó Dezsőé: Toldi-Böjhéje zakóban ment ki a mezőre és ringó-rengő parasztlányt vett feleségül. Szabó Dezső nép-kultusza azonban nagyon alkalmas volt arra, hogy az értelmiség figyelmét a nép felé irányítsa. Harsány és valóban nagyvonalú agitációja betöltötte Hunniát s e papos-színésies orgánum mellett fakónak tűnt fel az elinduló Erdélyi József hangja. A Nyugat második vonalának mesterkélt, felszívott hatásoktól csepegő s intellektuális zamatú hangjához mérten pedig „jelentéktelennek” tetszettek Erdélyi József első versei, melyek egyszerűek s nyersek voltak, mint a rügyek; csak néhányan sejdítették, hogy e rügyekből milyen virágzás támad majd. Erdélyi nagyságát mindenekelőtt hangjához való hűsége mutatja: kezdettől és mindvégig ár ellen kellett úsznia. Nemsokára Illyés Gyula tudatos-intellektuális modorban megkísérelte mindazt, amit Erdélyi ösztönösen csinált. A „Nyugat” berkeiben pedig ezzel párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult Erdélyi József s egy közíró hirtelen meg is indította „újjáértékelésének” a folyamatát. Az „újjáértékelés” utolsó fejezeteként: Erdélyi szembekerült a zsidósággal, a sajtó hasábjai egykettőre bezáródtak előtte, a folyóiratok vonakodva közölték; Csokonai óta egyetlen magyar költőre sem borult ekkora magányosság. A kritikai fórumok a Nyugat-nemzedéknek és epigonjainak kezében maradtak s a hűtlen öregek a hozzájuk zárkózott fiatalokkal megtagadták az Ady–Móricz-ideológiát, – Babitsra és Kosztolányira „építettek” új értékrendszert és kritikai magatartást.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Emlékvers, Igazán, Torony

Erdélyi József:

Emlékvers

Pápa körül kies helység Bödöge,
sípot csinál ott az ember gyereke;
terem ottan fűzfa, nyárfa, virág, dal,
s legény, aki szembenéz a világgal;
terem ott a Bakony alján tej-vaj-méz,
s leány, aki a legénnyel szembenéz,
szép menyecske, igazszívű, nem hamis,
a legszebbet ismerem én magam is, –
annak küldöm ezt a verset emlékbe,
mint virágot a szívemből kitépve…


Erdélyi József:

Igazán

Mit tudom én igazán,
ki az apám, az anyám,
vallom a szívemet,
dobogás a felelet.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Hazatérés

Ült a tornácon a vadszőlő lugasa mögött a szeptemberi verőfény békéjében. Levél se rezdült, még a mindent ellepő, sűrű, vastag por is pihent. Ült lehunyt szemmel, kíntól fáradtan, zsibbadozva. De szíve tája ismét sajogni kezdett, majd megkezdte szilaj táncét a fájdalom. Hiába minden, Mária halott. Ott fekszik a szobában lezárt szemmel fejénél két gyertya félénk fénye imbolyog. Föl szeretett volna kiáltani, de ajkába harapott, csak a könnyei csorogtak. Többen laktak a városszéli udvaron, néha egy-egy asszony feléje lopakodott, kémlelte, majd visszahúzódott. Most látja, mennyi melegség lakozik az egyszerű szívekben. Megmosták Máriát, kiterítették, a gyertyákat is ők tették a feje mellé, a kertben leszedtek minden virágot. Őt meg délben, este behívták meleg ételre, pedig jó szót is alig hullajtott eddig eléjük.

    Tizenkét esztendeje menekült ide, bár nem kergette senki. Hadak vonultak, kiegyenesedett a megtiport nép, ő meg dideregni kezdett a tágas portában, amit az emberek kastélynak is elkereszteltek. Igaz, a földekre rátették kezüket, ám azért hagytak volna néki valamit. Haragosa sem igen akadt, bizonnyal jó szívvel veszik, ha közéjük áll. De keserű gőg ágaskodott benne, hogy „akkor vesszen az egész”. Ruhaneműt dobott táskájába, elindult gyalog a vasút felé, az emberek pedig csak néztek utána, szót sem ejtve. Ide húzódott egyetlen testvéréhez, holott csak ímmel-ámmal vállalta eddig. Úgy történt az, hogy nagyapja még paraszt volt, híres szerző ember. Apja amolyan fél úr, és szüntelen előre serkentette, hajszolta fiát.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Kós Károly

Teremtőereje megoszlott az irodalom és az építészet között. Irodalmi kísérletei közül egy sikerült tökéletesen, első regénye, a „Varjú-nemzetség”. Az irodalomtörténet lapjaira e mű kedvéért kerül oda neve s ott is marad. A „Varjú-nemzetség” az újabb magyar irodalom legjelentékenyebb művei közé tartozik és egészen közömbös, hogy Kós teremt-e még életképes művet. Súlya és jelentősége változatlan marad.

    A „Varjú-nemzetség” páratlan szépsége és kiemelkedő magassága két tényezőn nyugszik. Kós történelmi regényt írt, de mellékes kérdésnek tekintette a tárgyalt történelmi korszak külsőségeit, ellenben sikerült esszenciáját felfognia és műbe mentenie. Ezenkívül: elegendő bártorsága volt a legegyszerűbb epikai formához, a krónikához visszatérni. A krónikás forma lehetővé tette, hogy a tárgyalt történelmi korszak külsőségeinek elhanyagolása és mellékes kezelése természetes dolog legyen: a krónikát az átélő lelke tartja össze és igazolja. A magyar krónika szuverén történelmi kép, onnan s annyit merít, amennyit szükségesnek vél, szabadon válogat az élet elemei közül, egyetlen felelőssége az, hogy az elemekből szerves világképet építsen. S ez nagyszerűen sikerült Kós Károlynak.

szozattovabbacikkhez

Győri Dezső: A „Viharsarok” margójára

Féja Gézának

Hányszor takarták el szép arcodat
nemzetem lelke, borókásba űzött
gyermeked elől, gond s politika:
te szent nevedben mérget átkozó
siserehadja álszent ügynököknek,
kik azt hazudták, hogy ők, az Te vagy.

Kételkedtünk. És vártunk meglapulva.
S ha kődobás vérezte fel az ajkunk,
„mégis szeretlek” suttogta sebünk.
S ím, kél a nap. Szép hagyományként sütsz ránk
új bánatközösségbe biztatgatva
legszebb szerelmem, magyar nép, anyám.
 
                                 1937

Féja Géza: József Attila

József Attila xAz Ady után következő nemzedék költői közül az irodalmi élet s a kritika József Attilát méltányolta legkevésbé. A Nyugat hasábjai nem nyíltak meg előtte, mint szerencsésebb kortársai, Szabó Lőrinc, Illyés és kezdetben Erdélyi József előtt, pedig a lírikus nálunk ugyancsak rászorul a folyóiratra, a folyóirat üti őt költővé s juttatja el ahhoz a csekélyszámú közönséghez, mely a líra iránt érdeklődést mutat. A Baumgarten-díj kegyében csak akkor részesedett, midőn már későn volt s ekkor is csak a szerényebbi kitüntetésből jutott neki. Kortársai igen hamar megtalálták az ürügyet, hogy eltávolodjanak tőle, egyikük vérig sértő gúnyverset is írt róla. Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legnagyobb érzésétől is, s bizonyos költői föllélegzés fuvallata volt érezhető, midőn a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó-intellektuel csoport karmaiba került, különben ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Mondd, mit érlel

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárás a torsra
a gondjai fészek a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva – nincs neki –
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

szozattovabbacikkhez

József Attila: Megfáradt ember

A földeken néhány komoly paraszt
hazafelé indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk, a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher,
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra,
s homlokomra kiülnek a csillagok.

Kapui Ágota: Szárszó

Az őrzőangyal épp nem volt jelen,
vagy félrenézett csak egy pillanatra,
vagy szemlesütve állt ott félszegen,
és nem figyelt a zörgő gyorsvonatra.

Te épp ott voltál, s ezer gondolat
és verssor zúgott véred ritmusában,
mikor a sorsod – száguldó vonat –
feléd rohant a dermedt délutánban…

S te eltökélten indultál felé,
kitárt karokkal fogadtad a véget.
Vér szivárgott a talpfák erein,
s az őrzőangyal épp csak félrenézett.

Németh László: József Attila: Nincsen anyám, se apám

Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a maguk teremtésének, előre tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremtődés isten-csináló véletlenének, mint ez s József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell a kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.

    Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől! Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fővő babot, és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami odadörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított”.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Kiszáradt forrás előtt

Kiszáradt forrás…! Egykor te benned
Szelíd zsongású hullám szökellt.
Omló vizednek játszó futása
Virágos útra csapongva kelt.

Az erdő gíme eljárt tehozzád,
Itatva benne kicsinyeit,
Sebét elhozta a patakzó könnyel
Táplálva téged, megmosta itt.

Pásztor leányka, amint hajnalnál
Üdébben járkál s eltévelyeg:
Ártatlan báját szűz ámulattal
Először benned csudálta meg.

Édes tavaszhoz szokott madár-raj
Ivott belőled, ha jött, ha ment,
S amit tudott dalt, mind elcsevegte,
Partod smaragdján amíg pihent.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Komáromi János születésnapjára

Kedves Jánosunk,
úgy jelensz meg előttem, mindég, mint a magyar próza lantpengető öreg és örök diákja, akinek kopott ruhájára a kuruckor és az újkor csak általad észlelt örök magyar virágai csókolták porukat, mézüket és illatjukat a vándorlások alkalmával s ott, ruhád ráncaiban találkozik idők és tájak titokzatos testvérisége. Ünnepi asztalodra legszebb felköszöntőnek szeretném elküldeni, visszaküldeni tőled kapott könyveidet, melyek Szlovenszkó magyar parasztjai között kézről-kézre járva, teljesen elrongyolódtak!!
             Szeretettel ölellek
                             Mécs Laci

Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva

                Kuncz Aladár emlékének

Felszállt a vészjel és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó… kínai partvidék…
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélegzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.

Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.

szozattovabbacikkhez

Tolnai Ottó: Kodály

Az idén
egy kicsit korábban találtál reagálni a
tavaszra,
egy tizenhatoddal előbb koppintott
szép metronóm-fejed
és elrepedt.
Előbb nyitottál kaptárt
s a kotta-méhek nem másznak már vissza
többé torkodon,
hogy ismét rétre repüljenek,
a viasz-sántikán szabályos játékaik
vég nélkül játsszák…
Vagy a virágok késtek
az idén,
hiába rohannak már,
mint vízeséshez tutajok,
a művirághegyek.
És a szakállad,
ó, a szakállad,
legszebb hangszered,
nyesett hangszered,
mint hegedű csiga-fején csavarodnak
álladon
a selyemmé-ezüstté finomult birkabelek,
mézet fúj ily szálasan szél.

szozattovabbacikkhez

Tompa László: Havasi tájékon

Míg mind-tovább föl, fölfelé haladtam,
Magam számára, sziklák oldalában,
Utat keményen tusakodva vágtam,
Most fönt kevély kúp, alant sziklakatlan.

Még néha-néha szédít e szokatlan,
Merész magasság, botladoz a lábam,
Hogy hamar ismét haladjak szilárdan,
A lenti léttől, rögtől elszakadtan.

Itt nincs virág már, csak egy-egy gyopárszál.
Fent, a fenyőknél fentebb sasmadár száll.
Lent zuhanó víz csörtet vad zúgókba.

De csak tovább, föl, ösztökél a próba!
Magam magamért, hadd lám, meddig ér el,
Ha nekivág egy konok ősi székely?

Sziklák kövéből, magas sziklaszálon
– Míg vihar zúgott alattam, felettem –
Kivert magamnak kunyhót építettem.
S most itt lakom. Itt mélyül el magányom.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Jóslat

Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyűlöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkódtunk, mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, ó hon,
Lelkünk kihalva hervadásodon.

Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyűlöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyűlölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Túl és innen sok késő századon.

A gyűlöletnél jobb a tett:
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörű Tél!
 
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szívét.
 
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csúfolva néznek
a karácsonyi csillagok.
 
                   1934. december

Kádár Imre: Decemberi szivárvány

Csalom magam, csalom,
tudom, hogy szélmalom,
kacsalába, aranyfoka csalfa,
nem érem el élve, se halva,
mert cammog a tél fele hátra,
fiait szedi szörnyű lapátra,
idegen daliát paripástul
fene torka okádja ki hátul,
csalom magam, csalom,
se hegy, se sírhalom,
zárt térdű, sebes szívű rejtély,
temetők temetője te, Erdély.

szozattovabbacikkhez

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség; fehér paplan,
se hó, se hold nem világol –
amíg fölragyog a jászol

hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén –
rí Boldizsár, Menyhért meg én.

Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!

Szervác József: Tél jön

Tél jön harangbongást havaz
a tájban emberek az emberekben Ádvent
tél jön mesét miséznek esték asztalon kalács
tél jön árendás bölcsőkben árendás kisdedek

tél jön parancsnokol az emberek fehérek
a hó fehér a tájban körvadászat
az emberekben táj s a táj leukémiája
s hogy vád alatt a táj s az Ádvent vád alatt

tél jön rá újra tél hiába Ádvent
piroslámpás tavaszra is hiába

Vöröss József: December

A dombtetőn őrként fenyőfák állnak,
Vastag hóréteg hullt a gallyra fent.
A völgy fehér ölén pihen a csend.
Zúgó szelek itt fuvalomra válnak.

Űzött vadát vadász ma nem kereste.
Forrás előtt az őz is bátran áll.
Ma messze elfut innen a Halál:
Reánk borul a szent karácsonyeste.

És én ma mégis elcsüggedve hallom
Az angyalok békítő énekét.
Értem remeg a gyertyaláng a gallyon.

Szemed merengve néz a végtelenbe.
Most bűnhődöm eljátszott évekért:
Két kék szemed nem néz könnyes szemembe…

1924

Megjártam a hadak útját

A kurucvilág költészetéből

Megjártam a hadak útját,
Nem tartottam lovam száját,
Nem tartottam lovam száját,
Most siratom magam baját.

Harcoltam én a hazáért,
Istenért és szabadságért,
Búval eszem most kenyerem;
Bujdosó lett én belőlem.

Ihol késő már bánkódni,
A harc után hadat vágni,
Megyek messze Rákóczival,
Szívem tele bajjal, búval.

Ha esne is oly esetem,
Hogy történne betegségem:
Ki gyámolítana engem
Ismeretlen idegenben?

Búval vagyok bővelkedő,
Sok nyomorúság szenvedő,
Elhagylak én, áldott haza,
Nem láthatlak soha, soha!

Hol szépséges feleségem?
Hol vagy te is, nemzetségem?
Kis gilicém: kicsi lányom?
Kérem Istent, hogy megáldjon.

Harcoltam én a hazáért,
A haza szabadságért;
Most bujdosás a kenyerem,
Sós a könnytől, mikor eszem.

                   1711 után

Hogyan osztotta be életét az öregember?

– Szeged vidéki monda nyomán –

Amikor Mátyás király egy faluba bement, a falu végén talált egy nyolcvanesztendős öregembert – az öreg sírt.
Kérdezte tőle Mátyás király:
- Miért sír, bácsikám?
- Hogyne sírnék, amikor az apám megvert!
- Él még az öregemnek az apja?
- Él – mondja az öreg.
- Szeretném látni, milyen ember.
Bementek az udvarra, megtalálták az apját.
Köszönti Mátyás király, és megkérdi:
- Bácsikám, miért verte meg ezt a fiát?
Azt mondja az öreg:
- Hogyne vertem volna, fikomadta rossz kölyke! Hogy megsértette az apámat!
Megkérdi Mátyás király:
- Hát még a maga apja él?
- Él ám!
- Szeretném látni!
Bementek a szobába, hát ott ül az öreg.
Mátyás király azt kérdi tőle:
- Öreg, látom, maga elég öreg, hogy élt ilyen szép időt? Hogyan osztotta be az életét?
- Beosztottam az életemet: háromat a hattal, hatot a kilenccel.
Azt mondja erre Mátyás király:
- Ezt meg ne fejtse senkinek, míg a képemet meg nem látja!
Aztán megkérdezte tőle:
- Meg tudna-e fejni három bakkecskét?
- Meg.
Azzal Mátyás király elment haza, azt mondta azoknak az uraknak, akik rangot kértek tőle, hogy fejtsék meg neki, hogyan osztotta be az öregember az életét: háromat a hattal, hatot a kilenccel. Ha meg nem fejtik, a halál fiai!

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: A csillag mese

Történt egyszer a Mennyországban karácsony előtt, hogy Jézuska el karta olvasni a sok kis levelet, amit a gyerekek írtak neki a földről. Ki szebben, ki csúnyábban, kinek a könnye mosta el a betűt, kinek a keze reszketett. Volt közte mindenféle. És bizony meg kellett erőltetnie szemét Jézuskának, hogy valamennyit el tudja olvasni.

    Fel is tette nagy pápaszemét és betűzte őket naphosszat. De amint beesteledett, csak nézi-nézi a betűket és nem látja.

    - Ejnye – mondja a főangyalnak – töltsetek csak egy kis petróleumot a csillagokba, mert nagyon halványan pislognak.

    Hát csak elsápadt a főangyal.

    - Jaj, Uramteremtőm, bocsáss meg, kifogyott a petróleum, nem tudjuk megtölteni.

    - Ejnye, ejnye – mondja az Úrjézus – milyen gondatlanok vagytok. Hamar szaladjatok le a földre egy kis világosságért.

    Felkapják erre az angyalok pelyhes ki gúnyáikat, hogy meg ne fázzanak és sietve alászállnak csapatostól, ki erre, ki arra.

    De csak jönnek ám vissza egy idő múlva nagy szomorúan valamennyien petróleum nélkül, s lehorgasztott fejjel állnak meg az Úr trónusa előtt.

    - Jaj, – azt mondják – édes jó Jézuskánk, üresek most odalent mind az üzletek, nem lehet petróleumot kapni. Sötétség és bánat van a földi országokban, mert nagy háborúba keveredtek a népek egymással.

szozattovabbacikkhez

Bözödi György: A tolvaj

Behúzta nyakát posztóujjasa gallérjába, úgy, hogy az állát súrolta a báránybőr, kalapját jól a szeme fölé kanyarította, hogy ne csapódjanak a hulló hópelyhek az arcába, két kezét is eldugta jó mélyen a zsebébe, s mintha a dühöngő idővel akarna dacolni, legényesen merészeket lépett nagy csizmájával a frissen hullott hóban.

    Este tíz óra felé támadt ez a veszett idő, s már annyi havat rakásra hordott, hogy térdig kellett benne gázolni. De Cseke Ferinek éppen jókor jött, ezt szerette a legjobban, ez tetszett az egész télből: a nagy szélfúvás, a hozzá csapódó s reá tapadó lágy hó; így menjen a leányokhoz a faluba, hogy legyen mitől kiáltsanak, mikor az ajtón belép, s azonmód megöleli őket.

    De most már nem a faluba ment, hanem hazafelé. Éppen az imént számlálgatta el, hogy a toronyóra gyengén, mintha a másvilágról jönne a hangja a nagy hóbundába öltözött almafaágakon keresztül, elkongatta a tizenkettőt.

    - Holnap én sem jövök ilyen korán haza – futott beléje a gondolat, amint hirtelen az jutott eszébe, hogy ünnep másnapján tánc lesz, amiről persze nem maradna el semmiért. Felvidult erre az arca, s mire elszámlálgatta volna magában, hogy kit táncoltat meg, már készen is állott fejében a másik gondolat, amit a hasa diktált, mert azt kezdte észrevenni, hogy bizony a hosszú csatangolásban meg is ehült. Nyomban el is határozta, hogy mihelyt hazaér, valami falnivaló után néz, s teljes biztonsággal megjelent a szeme előtt a jó friss ünnepi kalács, ami otthon várja az asztalfiában – s a zsebében ott a bicska.

szozattovabbacikkhez

Ravasz László: A pacsirták karácsonya

Reményik Sándornak

Assisi Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában e szent napon nékik is. A Szent meglátta és átérezte: milyen szörnyű dolog a napsugárhoz és nyári bőséghez szokott pacsirtáknak szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földe felett. Ha egyáltalában tudna énekelni, mit énekelne ilyenkor egy árva pacsirtapár, mit énekelne ilyenkor a pacsirta párjának holtteteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban.
    Mikor ideér a Szent gondolata, hirtelen rázuhog a karácsonyi öröm forró gondolatzápora. Hiszen karácsony szánni és szeretni tanított, felfedezte a szenvedő embert, királyi művészetté avatta a jótettet, megismertette az emberekkel az élet legnagyobb örömét: az örömszerzést. Ne féljetek, fázó pacsirták, íme, szól a király, parancsot ad, bársonymentés, tollas süvegű, szattyánsarus apródok szórják tele a hómezőket édes, friss magvakkal, s hívogatják az éhség- és fagyverte sereget királyi lakomára. Szélzúgásban, fagyos csendben surran, röpül ezer madár, halk, sűrű motozás, s egyszer csak megszólal a pacsirták Te Deumának csengettyűszava.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A csókok átka

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
 
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
 
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Falu Tamás: Hogyha király volnék

Hogyha király volnék,
egy ország királya,
enyém lenne egész ország
papírja, tintája.

Szerelmes levelet
írnék folyton Neked,
és mást nem is kormányzanék,
csupán a szívedet.

Madách Imre: Epedő szerelem

Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költőink énekelnek,
Dicséretére epedő,
Eszményi, tiszta szerelemnek.
 
Nem ég a legszebb láng soká,
Ha táplálékot nem találhat,
Bolond, ki cél nélkül csatáz,
Míg elfáradva összeroskad.
 
S ha már könyörgve porba hull
A föld ura - leány elébe,
Méltó, hogy keble édenét
Ez is legott megossza véle.
 
Kinek lelkéből már kihalt
Ez öntudatnak büszkesége,
Nem érdemes, hogy férfiú,
Nem érdemes a lány kegyére.
 
szozattovabbacikkhez

Tóth Árpád: Esti kertben…

Esti kertben ülünk
Hallgatag,
Csend csobog körülünk,
Halk patak,
Mint szomorú fűzfák szelíd domboldalban,
Halk patakra halkan
Hajlanak.
 
Fönt a szép ezüst ég
S hold lobog,
Istenem, leszünk még
Boldogok?
Kebleden a fejem:
Jó volna örökké ezen a kis dombon
Szívedet hallgatnom,
Hogy dobog.
 
        1913

Vargha Gyula: Ha te virág volnál…

Ha te virág volnál,
Liliomszál volnál,
Hejh gyönyörű, gyönyörű
Fehér liliomszál!

De hát én mi lennék?
Esti szellő lennék,
Hejh gyönyörűm, gyönyörűm
Kebleden pihennék!

Sajó Sándor: Selmeczbánya

Mint fázó éhes kis diák
Csak búval tudtam nézni Rád
S mint félénk szárnyú néma bánat
Csodáltam szép Kálváriádat.

Bús volt az utca, zord a tél,
Ijestzett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe s újra hegyre
Jaj, bús volt partot járni egyre.

Majd új idő jött, sugaras
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.

Volt Újvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:
Zöld fenyvesek közt, mint az ékkő…

szozattovabbacikkhez

 

Arany János: Egyesülés

Az, mi a költő lelkének
Álomkép gyanánt
Lengett a távol jövendő
Tündér fátyolán;
Az, miért epedt a honfi
Soká, hasztalan,
De nem hitte, csak mutatta
Hogy reménye van:
    Az többé nem álom, nem kétség homálya:
    Ismét egy a magyar ketté vált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság
Túl a bérceken,
Mik sötéten ott kékellnek
Világos egen;
Osztályosunk jóban, rosszban,
Kölcsön támaszunk:
Benned, bárhogy hány-vet a sors,
Nem csalatkozunk.
    Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
    És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

szozattovabbacikkhez

Csanády György: Székely Himnusz

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
legyen a sorsunk jó, vagy mostoha:

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: A székely

Nincsen az Istennek különb népe ennél!
Koporsómig bánná, ha székely nem lennék,
Amit édes apám hagyott vala nékem:
Legkedvesebb abból ez az örökségem.

Van gazdagabb népe elég a világnak,
Termetre is lehet talán daliásabb;
De becsületben és józan szorgalomban
E világon egy sem fényeskedik jobban.

Ha lemosolyogna a tavaszi verőfény,
Szapora munkával szántogat szűk földjén:
Szereti határát s a határ is tiszta,
Piros szemű maggal szereti őt vissza.

Csekély otthonához idegen föld kincse
Nem teszi hűtlenné, akárhogy is intse;
Legfölebb kirepül, mint a köpű méhe,
Hogy amit gyűjt, azzal ismét haza térjen.

szozattovabbacikkhez

Szabolcska Mihály: A borszéki úton

Ha még e vidéket sokáig járom:
Hűtlen leszek hozzád, én pusztaságom!

E fenyvesek alján megejt az igézet
Rájuk egyszer csak szerelemmel nézek.

E hegyek, völgyek gyönyörű vidéke
Beveszi magát a szívem közepébe.

A kavicsos Marost – érzem én érzem –
Előbb-utóbb még a Tiszának nézem.

…Csak néha fog el egy különös bánat,
Mint mikor a szívünk maga ellen támad.

Hahogy úgy – álomképp’ – feltűnik előtte
A régi, a régi, első szeretője.

Walter Gyula: Erdély

Hiába gyűlölöm és tagadom,
Erdély: a bölcsőm és takaróm.

Marad a fészkem, honnan kirepült,
a szív, a piroscsőrű, kis madár,
bejárni a nagy űrt.

Marad a föld, ahol mély gyökeret
ereszt a sorsom és marad a rög,
amely már mindörökre ideköt.

Erdély, szent szárny, mely lendít messzire
és háló mégis, amely visszatart
és visszahúz ide.

Erdély: öröm és csók és szenvedés.
Erdély: arany-álom, s pokol-való.
Habkönnyű áldás, s kín: ólomnehéz.

Erdély: szent dajka és rámváró Cháron.
Miattad volt oly csúf az életem
s tán miattad lesz majd szép a halálom.
                                                   
        1944

[görzsönyi] Vargha Gyula statisztikus, költő

vargha gyulaA magyar irodalomoktatás egyik legnagyobb hibája, hogy felületes, ezért látszik úgy, hogy az 1900-as évek kezdetén mintha csak Ady Endre és társainak forradalmi hangú költészete létezett volna. Ezt a tévedést Schöpflin Aladár cáfolta először, hogy szerinte Vargha Gyula költészetének a századvégen egyedülálló hazafias borúlátása Adyéval rokon, bár semmi sincs élesebb ellentétben Ady politikai pesszimizmusával, mint az övé. [Valamint véleményem szerint Bárd Miklós áll művészi tekintetben e lírához legközelebb. Vargha is, Bárd is más- más okokból eltávolodtak a „népnemzeti iskola” konzervatív realizmusától és nyelvi puritanizmusától. Vargha közeljut a parnasszistákhoz és az impresszionizmushoz, Bárd pedig a szimbolizmushoz.] Ady az uralkodó osztály bűneiben látja a veszedelmet, a magas állami pozícióban évtizedekig dolgozó, rendszerhű Vargha pedig áttételesen a fenyegetett uralkodó osztály aggodalma az éles ellenzéki támadások miatt.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Az őszi eső…, Ének Sobriról, Kezdődnek a disznótorok…, Pasztell-kép, Rajnai bor mellett

Vargha Gyula:

Az őszi eső…

Az őszi eső egyre-másra
Csak permetez,
Halk eső és levélhullásra
Kél gyönge nesz.

Nagy cseppektől terhelten hull az
Aszu levél.
Búnyomta szív, majd csak lehullasz
Te is, ne félj.

        1877 körül

Vargha Gyula:

Ének Sobriról

Lápafőnél lassan folyik a Lápa;
Sobri dalol s kengyelbe már a lába,
De a rigó belerikkant dalába:
Sobri pajtás, sose jutsz te Zalába.

„Hej Milfai, hej Pap Andris, hej Mogor!
Mindenfelől fegyvert rajzik a bokor.
Soha, soha ennyi pandúrt, katonát,
Még ma rajtunk hollók csapnak lakomát.”

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf