Somlyó Zoltán: A Balaton

Csönd a falun. A szélbe zörg az ág,
hallgatnak az emberek s a gulyák,
sápadtan fekszik az éghajlaton
a Balaton.

Nem füstölög rajt már a gőzhajó,
melyen Füredre szállni ó, be jó.
Nem csillog már a villogó napon
a Balaton.

Négyóratájt még néha fölvidul,
a bukó nap ha fodraiba fúl,
mint vérhintett pad az éghajlaton -
a Balaton.

Csönd a falun. A szélbe zörg az ág.
Alusznak az emberek s a gulyák.
A napra vágyik ki a köd alól
a Balaton.

A pozsonyi kisasszony

Magyar népköltés

A kisasszony Pozsonyban,
Krinolinban,
A kisasszony Pozsonyban,
Krinolinban,
A kisasszony Pozsonyban,
Selymet lopott a boltban,
Recefice krinolinban.

A kisasszonyt megcsípték,
Krinolinban,
A kisasszonyt megcsípték,
Krinolinban,
A kisasszonyt megcsípték,
Selymet tőle elvették,
Recefice krinolinban.

«Ne bántson engem az úr,
Krinolinban,
Ne bántson engem az úr,
Krinolinban,
Ne bántson engem az úr,
Mert az apám földes úr,
Recefice krinolinban!»

«Ha az apád földes úr,
Krinolinban,
Ha az apád földes úr,
Krinolinban,
Ha az apád földes úr,
Selymet lopni ne tanulj,
Recefice krinolinban

A kard legendája – A turul visszatér

    Magyar mondák nyomán a „Magyar Cserkész”-ből

     

A kárpátaljai szlávok között nagy volt a riadalom. A szegényes falvak ijedten zúgtak, akár a megbolygatott méhkasok. Jelzőtüzek lobogtak fel a dombokon, bőrruhába öltözött, szőke, nagy darab emberek loholtak fújva, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenézek a riasztó hírt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegű szittya lovasok vágtáznak szerte le a vidékre. Átsuhannak a kunyhók között, harci csákányuk fénylik a napon, s némán, zordonan meg-megállnak a falutéren. Vezetőjük harsányan közhírré teszi, hogy akinek kedves az élete, az a fegyverét ássa el, hódoljon meg, mert jön, közeledik a magyar hadsereg, s akit fegyveresen talál, annak számára nincs irgalom. Kész a halál. Aztán visszafordítják paripáik fejét és vágtatnak tovább, viharfelhő módján, szótlanul.

    A munkácsi kenéz megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépem megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett, s elindult, hogy jóvoltát, népét, alattvalói hódolattal a vezér lábai elé helyezze. Mert miért a harc, háború, gondolta nyugságos lélekkel, csendes beletörődéssel, ha ez így végeztetett? Jobb élni új úr árnyékában, mint szabad halottnak lenni. És azt mondják a vének, hogy ezek a magyarok egyenesen gazdái a hun Attila örökségének. Övék a föld, akkor hát minek állnánk ellent?

    Akkor már morajló folyamként hömpölygött le a munkácsi síkra Árpád fejedelem hada, s a magyarok ura fényes vezéri körben fogadta a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az égbolt, első ízben a hun nemzet romlása óta.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Öcsike-történetek 6.

6. Kísértetjárás Kisbaconban

     

Tavaly ősszel Virág Jóska megszólítja a kertben Öcsit meg Andrist:

    - Nézzétek csak, mit csináltam!

    Azzal megmutat nekik egy óriási kivált tököt, aminek szemet, szájat, orrot faragott a fanyelű bicskájával.

    - Gyertyát kell belétenni este, s olyan szörnyeteg lesz belőle, hogy a legvitézebb embert is halálra ijeszti! – mondta Jóska.

    - Gyerekek! – kiáltotta felvillanó szemmel Öcsike – ez „nadserű” gondolat! Ma este nagy kísértetjárást rendezünk. Megijesztjük a lányokat.

    Alig várták az estét. A kertnek egy elrejtett zugában felöltöztek kísértetnek. Öcsi ruhájára felhúzta a hálóingét. Gyertyát állított az üres tökbe, s úgy tartotta maga elé, mintha ez a tök lett volna a buksija. Mögéje állt Andris, hasonlóképpen hosszú hálóingben. Az arca elé fehér szalvétát kötött, fejére papírcsákót tett, kezében hosszú bot végére tűzött égő gyertyát tartott. megszólalásig hasonlított egy kísértethez. Utánuk következett Virág Jóska, kifordított subában. Mondhatom, félelmetes egy társaság volt.

    Megindultak a ház felé, s halkan, mély hangon dunnyogva énekelték:

    - Kí-sér-tetek vagyunk.

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: A „gajdos”

Lent vagyunk a csorbai állomáson.

    Utoljára nézek vissza a tátrai hegyekre, nehéz szívvel búcsúzom a gondtalan napoktól. Már int a város, visszahív.

    Elgondolkozva lépek be a hatalmas várócsarnokba. Egy teljes órát kell itt várnom a vonatra. A korai időre való tekintettel alig lézeng még egy-két ember a jegypénztár táján. Éppen indulok, hogy az emeleten levő büfében kissé körülnézzek, amikor hirtelen szokatlan látvány fogja meg a szemem.

    A sima vonalú, modern csarnok egyik padjának támaszkodva hátrálok pár lépést. De aztán győz a kíváncsiság. Közelebb merészkedem, s jól szemügyre veszem a félelmetes idegent. Ki lehet ez?… Talán a hegyek rejtekéből ide szabadult ősember? Valami gólemszerű ivadék, aki még sohasem látott kultúrát és civilizációt? Mindenesetre most bújhatott elő barlangjából a vadon mélyéről, ahol biztosan gyökereken és nyers húson él…

    Nem tudom, mindenkire olyan lenyűgözőleg hatott-e, én percekig nem bírtam róla levenni a tekintetemet.

    Megkísérlem leírni a külsejét.

    Hosszú, drótszerű őszes haj verdesi vállát. Testén átzsírosodott szürke darócing, derekán széles, rézzel és szögekkel kivert bőrtüsző. Rozsdás dróttal horpadt bádogkulacs van ráerősítve. Válláról ócska papírokkal duzzadásig tömött nehéz bőrtarisznya lóg le.

szozattovabbacikkhez

Balla Borisz: A keresztény

Néhányan a jólöltözöttek közül egy keresztet vertek a sáncba. A kereszt kőrisfából készült. Olyan nagyságban, mint egy tizenötéves fiúgyermek, az Úr teste függött rajta. Egyszerű munka volt, a test alig különbözött egy durva fatuskótól. DE a közepén, a szív alól, piros vér folydogált. S vért festettek a szemek alá is.

    Megparancsolták Solnak, hogy verje a mellét és hódoljon úgy, ahogy tud. Soltról levették a köteleket, a fiatal pogány szó nélkül letérdelt. De ahogyan tette, nem igen tetszett a körülállóknak. Rengeteg ember gyűlt már a sáncok köré. Szent Mihály arkangyal vigíliája volt, késő délután és senki sem dolgozott. A szeptemberi nap itt most a nyugati sáncokat világította be, s talán utolsókat fénylett; mint az ősztől borzongó legyek, lustán ténfergett a sok nép a sárga alkonyban, amely kezdve a délnyugati várfaltól, végigömlött a Veszprém-völgyön. A patakmenti fűzekben halottsárga foltokat és árnyakat festett, a szerint, ahogy a szél nyugat vagy kelet felé forgatta a leveleket. A vár alsó sánclábánál, ahová a keresztet egyik clericus canonicus, a világi papok konventjének Gergely nevű tekintélyes tagja szúratta: ott, az előkelő részen álltak a királyné udvarnokai, azután néhány altaichi szerzetes: átutazó vendégei a bakonybéli kolostornak. És három bajor világi vendég, akik közül az egyik Stundick névre hallgatott. Ez a Stundick odafordult az altaichi szerzetesekhez és diadalmasan Solt felé mutatott, akit most meg fognak alázni. A szerzetesek azonban szelíden megjegyezték, hogy ők menni készülnek…

szozattovabbacikkhez

Gyökössy Endre: Feltámadás

Idézlek sokszor édes drágaságom
Azóta is, hogy megtagadtalak.
Vihar után szivárvány száll az égre,
Szívemből is már elszállt a harag.
A hold ragyog fel, ha a nap leáldoz,
Csöndes borongás karja vont magához.

Reszket a szívem minden porcikája.
Érzem, örökre elveszítelek.
Kigyúl az arcom szégyenpír tüzében…
Más éli át az életét veled!
Mást föd be fénnyel két szemed sugára!
Más hajlik ajkad csókos bíborára!

S mi lesz belőlem? Büszke, árva dalba
Hiába öltem képed s szívemet…
Az csak föltámad százszor ragyogóbban!
Ez csak ezerszer izzóbban szeret!
Csöndes borongás árnya nem fedezhet
Útjára szállok újabb

Kányádi Sándor: Kezdetben még…

Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.

– Nem adom – mondtam.
– Nem is kérem – mondtad.

Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen megalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.

– Játsszál csak – mondom.
Dobj minél magasabbra

Mezey Sándor: Szerelem

Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem —
Menj, járj utána nappal, éjfélen.

Vetek tenéked párnát édesem,
A vállamat
Szép vagy, mikor az orczád rátapad.

Adok tenéked zászlót kedvesem,
A lelkemet —
Élj s halj meg érte, Éltet, eltemet.

S te vedd szerelmem
mint egy drágakő
ím te eléd hull —
Jöjj s tűzd az életedre

Reviczky Gyula: Vallomások

1

Serény a vágyban, rest a tettben;
Aludt vér s mégis tehetetlen.
Csábítni kész a nőt, ha messze,
De bamba, szótlan véle szembe’:

Ilyen vagyok, mióta élek:
A szerelem elméletének
Tudósa, bölcse, hirdetője,
S a gyakorlatban gyáva, dőre.

2

Mint az éhes koldus ember,
Aki sóvár, kandi szemmel
Nézi csak, amire vágyik,
A kirakat drágaságit:

Úgy vagyok az asszonyokkal.
Aki lát, azt mondja joggal:
Becsületes koldus ember;
Éhen hal, de lopni nem mer.

3

Heinével, ha kell, bevallom,
Ha nem is oly büszke hangon,
De pirulva, lehangoltan:
Szüzet el nem csábítottam.

Olyan nő nincs e világon,
Akinél vón’ tartozásom;
Mert a csók volt az egyetlen,
Amit mindig kifizettem.

Salamon Ernő: Ilona

Amikor én megláttalak,
sírni valóm semmi maradt.

Amikor rám mosolyogtál,
gyerek állt a lábujjamnál.

Amikor csókot váltottunk,
hej, de jóízűt kacagtunk.

A szívembe telepedtél,
düheimben megfürödtél,

ahol sültem, ott te fáztál,
jajszavamra dudorásztál,

álmaimban se becéztél,
én ordítván – fütyörésztél.

Megígértem a halálom,
hetykén mondtad: alig várom.

Követ törtem homlokomon,
derültél konok csontomon.

Komisznál komiszabb voltál,
de édesebb a legjobbnál.

A kezed kenyeret vágott,
levest adott és virágot.

Indulatim megművelted,
verseimet felnevelted.

Farkas Imre: Öleljen át a dal

Öleljen át a dal
Mint felhők a hegy ormát,
Mint fehér csipkés oltárt
Pünkösd reggel a rózsák,
Öleljen át a dal.

Ha már én nem leszek,
Sírjon föl áldva, óva
Furcsa, törött akkordja –
Imádság lesz e nóta,
Ha már én nem

Zichy Géza gróf, költő, zongoraművész és zeneszerző

grof zichy gezaEgy ősi nemesi család tán legjelesebb leszármazottja. A színes, szorgalmas és intelligens Zichy família egyik legkiválóbbja, ősei, oldalági rokonai közt volt szorgos mezőgazdász, aki hozzáértően és eredményesen gazdálkodott 10 ezer kataszteri holdon a Fejér megyei Zichyfalván, volt Budán, Óbudán és a pesti Józsefvárosban is palotát építő oroszlánvadász, és volt olyan is, mint gróf Zichy Ödön, akit 1848 őszén, Lóréven hazaárulás vádjával felakasztottak. Még két Zichyről kell megemlékeznünk, az 1829-ben született Zichy Nándorról, aki a Katolikus Néppárt alapító elnöke volt. Valamint az 1837-ben született Zichy Jenőről, aki saját költségén Oroszországba, több ázsiai országba valamint a Kaukázusba is több tudományos expedíciót szervezett és vezetett  a magyarság eredetének felkutatására, neves tudósok részvételével.Zichy Géza már gyermekkorában nagy akaraterőt mutatott, tizennégy éves korában súlyos szerencsétlenség érte: egy vadászat alkalmával fegyvere véletlenül elsült s jobb karját a lövés úgy összezúzta, hogy ezt a karját le kellett vágni. Nem esett kétségbe; páratlan szívóssággal képezte ki bal kezét; meg akarta mutatni, hogy az ember félkézzel is egész férfi lehet. Néhány év múlva már – Liszt Ferenc tanítványaként, aki egy Budapesten tartott hangverseny alkalmával a fölzúgott tapsvihar után, melyet Zichy aratott, maga az ősz mester, Liszt is így szólt lelkesülten: »Ennyit már magam sem akartam«. – a legkiválóbb előadó-zongoraművészek sorába emelkedett, villámsebességű futamait csodálattal hallgatták. A magyar művészetek története zeneszerzői érdemeit is számontartja; műdalai, rapszódiái, fantáziái, oratóriumai nem közönséges tehetségre vallottak; operái érdemes helyet töltöttek be a magyar dalmű fejlődésében.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön költő, főreáliskolai tanár

jakabödönEzelőtt bizony több mint 147 évvel — 1874 őszén — ismeretlen név állott Vadnay Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy „Nem látták a kicsi fiam?”. Az új költő neve pedig: Jakab Ödön, később a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja, főállású budapesti állami reáliskolai tanár, akinek költészete a nép- nemzeti irányvonalat képviselte. Huszonkét kötet jelzi Jakab Ödön írói pályáját. Irt lírai és elbeszélő költeményeket, prózai elbeszéléseket és drámákat. Azoknak a hagyományoknak volt az ápolója, melyeket az Arany—Gyulai költői iskola témakör, nyelv- és kifejezésmód terén örökségképpen hagyott a XIX. századvégi nemzedékre. E nemzedék költőinek működése általánosságban csaknem iskolás példája az irodalmi hanyatlásnak, melyben üde forrásként jelentkezik később egy-két kiválóbb költőnek, mint például Vargha Gyulának különösen öregkori lírája, mintegy bizonyságul arra, hogy a hagyományos formák gazdag költői kép és egyéni szín révén még mindig megtelhetnek átható erővel. Jakab Ödön, aki e század nyolcvanas éveiben lépett fel verseivel, szintén előnyösen különbözött társaitól. Új színnek, a maga székely patriotizmusát, izzó fajszeretetét vitte be a lírába s jórészt ennek köszönhette akkori népszerűségét. Költészetének halk, kissé fátyolozott hangja a növekvő évek során egyre észrevétlenebből halt el az új irányok csatazajában; az új költészetnek az ő eszményeitől eltérő törekvéseivel szemben leplezetlenül nyilvánított ellenérzése nemegyszer a fölényeskedő kipellengérezésnek mérgezett nyilait vonta fejére. Székely szívóssággal s felfogásának határozottságából mit sem engedve állta – élete végéig – a támadásokat.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: A csalogány, Az áldott ház, Ha élne most az én édesanyám, Hazaszeretet, Szülőföldemen

Jakab Ödön:

A csalogány

Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólítám a jámbor csalogányt:
«Ugyan barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amíg teleltél messze déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg,
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.»
És a csalogány így felelt nekem:
«Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém,
Nem idegentől kölcsönöztem én.
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a múlt emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
S míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár s kikelet,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dűlőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép, mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
S mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.»

szozattovabbacikkhez

Móra Ferenc: A föld, A hegedű, Az lesz csak a nap…

Móra Ferenc:

A föld

Parasztasszony volt Rózsi néni,
Nekünk jóformán idegen.
Egy este mégis ide hozták
A tanyájukról betegen.
Esett a hó, a szél sodorta,
Épp Gyertyaszentelő előtt
S mert mind rokonok a szegények,
Hát befogadtuk őt.

A doktor urat drágállották,
Hát Matyi Verát hívtuk el, –
Kisruhavarró, javasasszony,
Templompribék, meg ami kell.
Kapott lisztecskét, egy kis búzát,
Tyúkot, vajacskát, zsírt, babot,
S megkente nyúlhájjal az asszonyt,
Aztán ráolvasott.

De Isten rendelése ellen
Sokat még a nyúlháj sem ér,
Fogyogatott Rozál az ágyban,
Akár a megszegett kenyér.
Már tudta is, hogy meg kell halni,
De róla sohse ejte szót,
Csak a csuklójára csavarta
A szentelt olvasót.

S hogy az első hetipiackor
Az ura hozzá betekint,
Még azt se tudakolja tőle,
Hogy búsulnak-e odakint.
Pedig jól éltek és közöttük
Sohse volt szentségtörés, –
Mégis csak azt kérdezte meg, hogy
Zöldül-e a vetés?

Olyan volt már, akár az árnyék,
De azért mégis kitelelt,
Csakhogy mindig aludt a jámbor
S ha szóltunk hozzá, nem felelt,
Csak ha a tanyáról bejöttek,
Olyankor hallottuk szavát:
– Ugyan nyitják-e már a szőlőt
Minálunk, odaát?

szozattovabbacikkhez

Kolozsvártól Budapestig: i.m. Szervátiusz Tibor szobrászművész

szervatiusz tiborA kincses Erdély mindig is bő tárháza volt a rendkívüli embereknek, igazgyöngyként ékesítve a magyar kultúrát, a művészeteket, szellemi javainkat. Ilyen ember volt Szervátiusz Tibor szobrász, a Nemzet Művésze is. Nevét már kis gyerekkoromban hallottam az édesapámtól, aki még a második világháború alatt ismerte meg Szervátiusz Jenőt, Tibor édesapját. A kommunizmus alatt odahaza üldözték, zaklatták a családot a román hatóságok, így kénytelenek voltak áttelepülni a csonka Anyaországba. Szervátiusz Tibort sokan csak egy jó fafaragónak vélték[az 1970-es évek számtalan csángó Madonna került ki vésői alól], holott művésze volt a fa mellet a kőnek is. Andezitből Adyt, mészkőből Móricz Zsigmondot is megalkotta, számtalan más alkotással együtt. Faragványai egyszerre voltak hol meghökkentőek, hol szívbemarkolóak, de mindannyiszor érezni lehetett bennük a szeretetet és a mű anyagának végtelen tiszteletét. Sokoldalúsága, jó keze, és kiváló térlátása mellett leginkább szorgalma, megszállott alkotókedve segítette fel a csúcsra.  Sikerei ellenére is szerény, bár kicsit mindig magába húzódó ember volt, aki életének utolsó évtizedében számos nagy, kőből készült emlékművet alkotott. Számomra legmegrázóbb műve még is a 2002-ben elkészült Rózsakert Madonna. Teljes életet élt Szervátiusz Tibor, írt és könyveket is alkotott, mindenkinek a figyelmébe ajánlanám feleségével, Klára asszonnyal való közös kötetét, a 2009-ben kiadott Mindörökké Erdély című beszélgetéseket. Több film is készült vele, szintén érdemes megnézni a 2010-ben készült Szerelmes földrajz című alkotást. Szervátiusz Tibor immár három éve, 87 éves korában hunyt el egy tartalmas élet végén, alussza örök álmát,és ballagott fel szüleihez, szeretteihez a csillagösvényen.

– cspb –

Lendvai István: Hálálkodás

Aranybort mértél, Istenem, ez őszre
a te szegény kis magyar világodnak.
Elöntéd fára, kertre és mezőkre,
s mindenek újra nekividámodtak.
Arany őszt adtál, sok derűs
napot, s a költő, Uram, legtöbbet kapott.

Őneki mérted szinnek-fénynek bővét.
Hisz övé minden, semmije sem lévén.
Mindent ő vesz birtokba, mindent ő véd,
becéz, dédelget. S arany napok végén
ő hálálkodik a sok dús helyett,
ki telekkönyvben bír számot s helyet.

Világodnak a költő tolvaj csősze.
Kerüli, őrzi s közben összelopja,
ami aranyat elontasz nyárra-őszre,
s ha teli szeme, szíve, firka-lapja:
dalos duhaj lesz, rémes részeged.
Be jó, hogy tetten csak Te érheted.

Nagy Méda: Amíg élsz: örülj!

Amíg élsz: örülj!
Nem érted száguldott ma a mentőautó, -
szirénájának sikoltását még a te füled fogta föl
megborzongva és sajnálva idegen embertársadat,
de ott, mélyen belül, mint felhők mögül
a megáradó fényzuhatag borult testedre az öröm:
te még élsz!
s amíg élsz: örülj!
Előtted be nem járt lépcsőfokok fehéren ívelnek a magasba,
… te még nőhetsz! … még nincs megállítva
az idő, hogy számot adj tetteidről.
Még faraghatod a szobrot, melyet akkor bíztak rád,
mikor születtél, melynek vésője: a lelkiismeret,
márványa: a lélek és kiteljesülése: a harmonikus ember.
Még palettád is tele van színnel: szebbé teheted otthonod,
gyermekeid szemét ragyogóbbá, s békésebbé
azok tekintetét, kik körülötted járnak.
Még a hangok is élnek számodra,
s ha zene különös örvénye megrázza lelked,
hiszed, hogy egyszer rátalálsz arra az ismeretlen hullámra,
amely mindenkit összekapcsol a végtelen Istennel.

1934

Petri Mór: A hatalmi jelvény

A végtelen mezőkön legelész.
Szabad a tér, nem korlátozza semmi
S ha mégis, mégis el akarna menni:
Ki állja útját? Hol van a merész?

Hanem amíg a pásztor heverész
S dalát oly mélán, oly epedve zengi:
Bomlik a barom, vadul valamennyi,
Fut szét a falka, mindjárt az egész.

De valahonnan előténfereg
Valami hosszú bottal egy gyerek
– Hatalmi jelvény! – s mit csinál a csorda?

Megrökönyödve egymást taszigálja
S rendet teremt csakhamar egymagára
S indul haza szépen ballagva sorba.

1918

Rakovszky József: Dal egy lovacskához

Szilaj kis szőke kanca,
makrancos lány-lovacska,
mondd, miért futsz előlem?
Sörényed illatától
szívem bomol, a jámbor,
és fáj veszett erősen.

Cirkuszporond az élet,
ahol körökbe téved
lábunk bolond futása.
S te úgy futod kevélyen
a kört, hogy el ne érjem
hátad, lovacska-lányka.

Pilis, 1966

Vályi Nagy Géza: Haladó nótafa…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Hogy nótatermő fád virágba szökken,
Szó csendül fájó némaság után –
S édes tehertől hajló ágaidról
Sziromeső hull, fényeső zuhog,
Százillatú, százszínű habpihék
Kábítva, részegítve záporoznak –
S dalok fakadnak: hamvas, új dalok:
Tarkák, szerények s harmatos-üdék…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Mikor önlelked mélységeibe nézel,
Onnan merítesz fénylő gyöngyöket,
S nem sikkad el királyi ékköved –
És megpendíted bűvös hangszered,
A szívedet, – amelybe első dobbanáskor
Füttyös madárkát tett az Alkotó…

szozattovabbacikkhez

Berda József: Nyári zivatar

A nap
bágyadtan a felhőkbe szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A föld
bús arca derűs hamvat ölt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Élet
nyelte el ismét a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...

Nagy Gáspár: Nyárbafagyottan

Villámok alszanak még az égben
nyárbafagyottan csak odanézünk
dördül-e már a haragos Isten
üzenve átkait kései aratóknak

most sebesen futhat apám kaszája
– igazi csata ez: török és tatár kiűzése –
csillogó gyíkként óvatlan bokám mellett
elsziszeg ki-kivillan s egybeívesül
majd csattogó égi tűkkel

és sebesek a sereges felhők
egy fuvallat nélkül úsznak elénk
feltöretlen fehérségük jégtől roskadozik
távoli harangszónak mit segíthet
anyám imája és halovány szívverésünk…

*

így marad ez a kép kimerevítve a
gyerekkor nyarából meg aratók korsóiból
utolsó csöpp vizek a tarlószurkálta
lábra és szomjunk oltó halálos jégdarabok

Nagy László: Július nagy láng

Július nagy láng, világ aranya –
születésemkor mennykő és ragya,
érzi anyám: lüktet a pólya,
s két villám közt mint mézes-bubát
illeszt engem mesebeli lóra –
Megszenvedve már annyi csudát:
jutok-e a Tündér udvarába?
Júliusból csak a zúzmarába.

Páll Lajos: Július

Lézeng a nyár, álmodozik,
s a patak vize megszökik,
fehér lángba fagy az akác,
meg nem rezdül napokig.
Zsong a kékség, felhő gyűlne,
de szétoszlik, néhány foszlány
- csakhogy legyen lobogónk is -
fönnakadt Firtos tornácán.
És a kert, a varázsszőnyeg
úszik, lebeg, pillangók közt
most illan el az öröklét.
S mint aki már békét kötött,
lézeng a nyár, álmodozik,
feszült blúza szertepattan,
egy villanás, s feleletül
tollu szállong a magasban!

Sík Sándor: Fonnyadó búzavirág

Fürjes, pipacsos dűlőn járok.
Kereszt tövében búzavirágok,
Búzavirágok fáradt, fonnyadt
Levelei szomorúan haldokolnak.

Ki lehet a jámbor, aki odatűzte?
Áhítatának piros-e még üszke?
Vagy olyan halódó kéken világol,
Mint e szegény kis búzavirágok?

Szívtelenül tán elhagyta szegénykét
Bíbor öröm és rózsa reménység.
Vigaszul, világul nem maradt mása:
A mécses imádság kék lobogása?

Jézus, ki hordtad hóhér kereszted,
S hozzánkig húzott hármas elested,
Úgy-e, te érted, hogy a szíve tiszta,
Bár olaja gyér és kanóca pisla.

Úgy-e, te értesz, hallasz a fáról,
Magadénak ismersz szívünk szaváról,
És aki halódik tövében fádnak,
Befogod szemét a búzavirágnak.

Falu Tamás: Búza

A földnek tiszta búza,
A szélnek tó, míg ússza.

Hintának nézik lepkék,
Aratónak verejték.

Arany keresztbe téve,
A júliusnak kéve.

Földbirtokosnak asztag
És élet a parasztnak.

Hol finom lisztté porlad,
Vámhaszon a malomnak.

Bolti áru a péknek,
S egy falat a szegénynek.

1929

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

1924. július hó 8-án

Mikszáth Kálmán: Az aratás

Arany búzakalászok, az alföldi rónák legszebb ékességei, tibennetek van a mi bizalmunk.

    Amit a Tisza elrontott, ti pótoljátok vissza, s amit a Tiszák megtagadtak vagy elhibáztak, azt is csupán ti üthetitek helyre.

    Aminthogy nincs is panaszunk. Gazdagon dűl az áldás a sarló alatt, s hogy jól fog fizetni a búza, nagyban bíznak a gazdák.

    Földművelő ország vagyunk, s hiába kapaszkodunk problematikus pénzügyi operációkhoz, hiába találunk ki új adónemeket, hiába törik eszüket államférfiaink létező vagy nem létező források fölkutatásán, melyekből jövedelem bugyogjon föl, nem ér az semmit, vagy legjobb esetben is igen  

    keveset, a dirigáló kerék az aratás. Ettől függ minden államférfiak bölcsessége, közvélemény átalakulása.

    Az ország minden részéből kedvező tudósítások érkeznek, a fagy és rozsda csupán jelentéktelenül ártott az őszi vetéseknek: meg lehetünk elégedve az eredménnyel.

    Különösen mi szegediek lehetünk megelégedve, igaz, hogy nekünk volt a legnagyobb szükségünk a jó termésre, mert enélkül holt betű marad a rekonstrukció.

szozattovabbacikkhez

Baróti Szabó Dávid: A vitorlás hajójú Balatonról

Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszünnek: hogy olly sok üdőkig
Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl...
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?...
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
Sík hátára miként illik az újdon hajó!...
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
E tenger s ez hajó terheid elviseli...
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát...
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
Mintha hajójával Festetich űlne reád.

Berzsenyi Dániel: A Balaton

– Matthissonhoz –

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven szinnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer, nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénnye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Mellyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a múlt hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor.
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arcasok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterűlt láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg.
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

[1799-1802 között]

Gyurkovics Tibor: Tó

Apám, itt van a Balaton,
olyan, mint hogyha hó borítaná,
a távolság a takaróm,
és nincsen kéz, mely fölhasítaná.

És olyan öreg vagyok, mint te,
ahogy a vízből kijövök,
a talpaidat érzem szinte,
ahogy léptél húsz év előtt.

Látod, fürdök én este-reggel,
hogy olyan legyek, amilyen
te voltál. Szemben a hegyekkel
örökös súlyodat viszem,

koponyavarrataid, melyek
olyan finomak, mint az ág,
és barbár szívem fölött hordom
csontjaid katedrálisát.

Mikszáth Kálmán: A parton

Két pajkos lány a kék
Balaton-tó mellett.
A tó partján czipőt
És harisnyát levet.

A vízbe mennek, jaj!
A víz még pajkosabb -
A partra csap, czipőt
És harisnyát bekap.

Két lány most a parton
Mezítláb kóborol,
Keresi, keresi...
Nincs a czipő sehol.

Reményik Sándor: Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

1930. november 19.

Reményik Sándor: Örök Tihany (2)

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

1930. november 19.

Jó estét édesem

Magyar népköltés

«Jó estét, édesem, micsa’ búd érkezett,
Talán a vacsorád nem igen jól esett?
Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.»
«Idd meg a borodat, idd meg azt te magad,
Hogy ha nem sajnáltad szép leányságomat.
Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám,
Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!»
«Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked.»
«Éjjel nappal kössed már leány nem leszek.»
«Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak,
De már a jó Isten viselje gondodat.»
«Verjen meg az Isten annyiszor egy héten,
A hány csillag vagyon este a kék égen.»

A fiú sziklája

Erdélyi monda, gyűjtötte Benedek Elek

Erdélyben, a csíki hegyek közt, egy falu felett, egy magas szikla van. Ennek a sziklának a tetején olyan csodafű terem, hogy az öregeket megfiatalítja, a nehéz betegeket meggyógyítja.

    Élt réges-régen ezen a környéken egy szántóvető ember. Egyszer nehéz betegségbe esett. Jártak hozzá minden féle javasasszonyok, kuruzsolták, de hiába kenték a testét mindenféle csodaírral, nem tudták meggyógyítani.

    Azt mondja egyszer a javasasszony a beteg embernek:

    - Megpróbáltunk már mindenféle csodafüvet, ami a Maros két partján terem. Arra már nincs több csodafű. Hanem látja-e kend azt a magas sziklát? Annak a tetején olyan csodafű terem, amelyik meggyógyítaná kendet.

    Hiszen teremhetett annak a sziklának tetején, akármilyen csodafű, mikor az olyan magas és meredek volt, hogy oda csak madár repült fel, de ember még nem járt soha.

    Volt a szegény embernek egy növendék fia. Hallotta ám, hogy mit mondott a javasasszony.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Öcsike-történetek 5.

5. Hazug Péter bácsi

     

Öcsike a múlt héten elhatározta, hogy bebizonyítja: igenis szokott Hazug Péter bácsi aludni ebéd után, mégpedig olyan mélyen, hogy akár ágyút sütögethetnek a füle mellett.

    A gyerekek kíváncsian kérdezgették, hogyan akarja úgy bebizonyítani ezt, hogy Péter bácsi semmiképpen le ne tagadhassa. Öcsike csak mosolygott, de nem árulta el a tervét.

    Egy szép napon ebéd után egyes egyedül átszökött Péter bácsihoz. Vitt magával egy fésűt, egy kefét meg Hancikának a hajszalagját. Ott találta Péter bácsit a szokott helyén. Persze, hogy aludt mélységesen. Még a borát sem itta ki. A híres „sztétrobbant2 pipa a kezében volt, de a kupakja a földön.

    Öcsike szépen odasettenkedett hozzá, s gondosan fésülni kezdte hosszú szakállát. Péter bácsi meg se moccant. Aztán – befonta Öcsi a szép ősz szakállat jó vastag fonatba s a végét módosan megkötötte Hancika szalagjával. Mikor ez is megvolt, játszani kezdett a Péter bácsi kiskutyájával.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Kígyók

A fiú november vége felé csak annyit írt, hogy megnősült, most egyelőre Thüringiába utazik, s karácsonyra majd hazajön. Mind sírtak, mikor a levelet elolvasták, az apa öklével az asztalra csapott, a nagymamát ágyba kellett fektetni, mert sírógörcsöt kapott. Feleségéről szűkszavúan írta a fiú, hogy Berlinben ismerte meg, híres táncosnő, fellépett már az egyik nagy berlini színházban is. „Ezer csókot küld édes kis feleségem, Nunu is”, – írta a levél végén.

    A hír teljesen összetörte a családot. Az apa rátarti ember volt, jómódú állatorvos, a családban akadt esperes is, s oldalágon táblabíró. Táncosnő még nem volt a családban. A fiúnak, titokban, egy patikus leányát szánták, kinek volt valami kis hozománya is, házrésze Pécsett és három hol szőlleje. „Mindez azért van, mert külföldre küldtétek” – mondta Fülöp bácsi, s pipáját lobogtatta. Fülöp bácsi negyvennyolc éves volt, makacs kuruc, s gyűlölt mindent, ami külföldi. A nagymamán sebtében eret vágtak; valamivel jobban lett, de még hetekig sírdogált. Ez a fiú volt a kedvenc unokája. Titokban, bélelt levelekben, tízeseket és húszasokat küldött utána most is, mikor külföldön tudta.

szozattovabbacikkhez

Schöpflin Aladár: Cimbora

Hogy került hozzánk, az udvarunkba, nem tudom, talán akkor sem tudtam. A messze elmúlt idők ködéből úgy bukkant elém, ahogy ott van az udvaron, a tornác előtt, rámnéz és én ránézek. Néha erőltetem az emlékezetemet, hogy hozzá tudjam kapcsolni valamihez, valami előzményhez, de soha nem jutott más az eszembe, mint hogy sütött a nap, meleg volt, én lementem a tornác három négy lépcsőjén és ott láttam őt, ő rámnézett, én meg őreá. Különös dolog az ilyen emlék. Egyes részletekre olyan világosan emlékeszem: szavakra, mozdulatokra a cimbora arcára, botjára, kutyájára, mindenfélére, ami vele kapcsolatban történt. Ha rágondolok, akkor tudom legélesebben emlékezetembe idézni a házat, ahol életem első nyolc évét töltöttem, az udvart a végén a patakkal, a kertet. De ez az emlék egészen magánálló, nem tudok hozzáfűzni semmit, ami vele egyidőben történt. Olyan kereken különmaradt az elmémben, mintha olvastam volna valami könyvben. Azt sem tudom hány éves voltak akkor, csak úgy visszakövetkezésből gondolom, hogy hat-hétéves lehettem.

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Szerelem

Tudom, mi szolgának a jó szó,
a fogolynak a nap,
egy kézfogás a hontalannak
és egy szíves falat:
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.

Se jó, se rossz, – hívebb, különb se,
csupán megszenvedett,
csak hálás vagyok és köszönni
tudom szerelmedet,
az éjt, hogy te is rámtaláltál, –
ne bánjad sose meg!

Tudom, szegénynek mily örök
vagyon egy percnyi kedv.
Díjam, játékom, büszkeségem,
hogy fényesítelek,
engem melegít, hogyha téged
fölmelegítelek.

szozattovabbacikkhez

Mezey Sándor: Szerelem

Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem —
Menj, járj utána nappal, éjfélen.
Vetek tenéked párnát édesem,
A vállamat
Szép vagy, mikor az orczád rátapad.
Adok tenéked zászlót kedvesem,
A lelkemet —
Élj s halj meg érte, Éltet, eltemet.
S te vedd szerelmem
mint egy drágakő
ím te eléd hull —
Jöjj s tűzd az életedre diadémul.

Szentmihályi Szabó Péter: Szerelmes vagyok

Szerelmes vagyok a végtelenbe,
a Végtelen sötét terekbe,
ahol az idő kék terekbe bomlott,
hol istenfogak őrölnek kristálycsontot –

oda vágyom, ahol az anyag is reszket,
ahol lefagynak egymásról a testek,
ahol csak nincsen-t és nem-et
suttognak kőajkak el az ércvilág felett,

s a mindenség forgó, örök kupolája nem ing,
hiába földevő, rongyos részegségeink.

Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Óh, zokog, bár negédes, –
Fogadd szívedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

szozattovabbacikkhez

Végh György: Alszik a kedves

Alszik a kedves. Lám, betakarja ölét a kezével:
meg ne rabolja tüzét a manó; hűs éji nyugalmát!
Alszik, a vágya betelt s üde hab csacsog ajka szegélyén;
szép feje fészket rak, fürjként, fejem és a nyakam közt.
Szenderedő vagyok én is: azonban hessen az álom;
mert a szívembe nyilall: nézd csak, sose láthatod eztán!
Nézem: az éj kegyes és felküldi az égre a holdat,
hogy szeretőmre terítse a fényét, mint puha leplet.
Míly arany, őszi-szinű: remegő öle drága bozótja!
Telt az alakja: Rubens eleven festménye a teste!
Combja erős, dacos is: feszítő kezem összeszorítja,
hogyha makacs, ám, ha akar, jaj: hogy tud ölelni!
Tompora halmait oly jó gondtalanul veregetni:
gömbölyödőn feszül ottan a bőr! s finoman bizseregve!
Ringani szoktam bársonyos, asszonyi melle rugalmán!
Szép a bokája, de azt nem nézem: láthatom utcán
ép eleget: meg a térdét - most divat ezt mutogatni!
Köldöke lomha hajó: a hasán ring, mint vizek árján!
Hóna alól kicsi kecske-szakáll fura illata szálldos!
Gyöngyével díszíti s telefüggeti már a verejték
lassan egész testét: meleg álma lehet neki rólam!
Ébredezik, furcsán: nyújtózva kicsit, szeme felnyíl:
lágy mosoly ébred az ajkán, hogy rámnéz: odabújik
hozzám és keze már vágyón lehanyatlik öléről...

Pósa Lajos: Hull a tulipán

Én Istenem, hogy kivész az
Ősi viselet!
Lehullatják, levetik, mint
Fa a levelet.
Már a nép is urasabbat,
új módit kíván…
A szép piros bojtos szűrről
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.

Nem úgy van már, mint volt érégen,
Más nép, más világ!
Pohárszéken, asztalon is
Gyér már a virág.
Tulipános láda sem kell,
Csak szekrény, dívány…
Hej, ti régi nagy asszonyok!
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.

Véssey Ede: A nagybányai állomáson

Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,
a perc, az emlék, minden él, időtlen. 
 
 
*Nagybánya fölé púposodó hegy, a város nyugati oldalán

Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

Igricnóta

A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.

Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?

Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.

László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál
És ha talál, az a halál!

szozattovabbacikkhez

Lenkei Henrik költő, tanár

Lenkei HenrikA hagyományőrző költők egyike volt az a Lenkei Henrik, aki a Monarchia országai közötti szabad átjárhatóságnak köszönheti magyarországi karrierjét. Pécsett született zsidó családban1863. június 26-án, apja a morvaországi Gutmann Joakim[Joachim Gutman] , népiskolai tanító, később a Fünfkirchner Zeitung szerkesztője volt, anyja Fuchs Regina. Lenkei vallásos érzéstől áthatott lírikus és bölcselő szellemű költő és drámaíró, alapvetően a kor hagyományőrző írói közé sorolható, aki a huszadik század első harmadában is híven ragaszkodott az előbbi emberöltők nemes eszményeihez. Nemcsak bibliai témáiban, hanem számos más költeményében is ott van a Szentírás hangulata, a hagyományokhoz ragaszkodó zsidólélek sok benső vallomása. A világtörténelem vezéregyéniségeiről számos költeményt írt. Lelkesen dicsőítette azokat a kiváló férfiakat, akik valami nemes eszmét képviseltek az emberiség történetében.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf