Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
Be keservesen néztem szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.
Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
Azóta, ha félszóval mondom is, hogy Sára!
Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.
Az ördög is hozta be akkor a szobába,
Mikor titkos szerelmünk indula munkába
Valljons de mi haszon,, ha mely ékes Asszony szépségét úgy kémélli?
Hogy minden ő hasznát, kit szép termete ád, csak egy dög férje éli?
Minden az a kedves, az ki ha tétetes, javát mással is közli.
Rózsa miért kedves? Mert illata bűves, szaggal sokakot táplál,
Így az a jó kegyes, az kinek sok nemes ifjú legény udvart áll.
Mit árt azok közül ha ki melléje dűl, neki kedvére szolgál:
Phyllis, Pestnek szép csudája
Sok szerelmest megvetett,
Kit koronkint álorcája
Rabbilincsre fűzgetett.
Fittyet hányt a grófocskáknak,
Kik sok pénzzel készteték,
Görbe csókot a mátkáknak,
Kik kezekkel kérlelék.
Én is végre megszerettem,
Bátor tudtam kénnyeit,
S minden fortélyt elkövettem,
Hogy meggyőzzem gőgjeit.
Nőtt buzgásom a veszéllyel,
Szórtam vívó versemet,
Míg szerelmem rút fekéllyel
Mind belepte szívemet.
Búza közé száll a dalos pacsirta,
Hogy ha magát már odafenn kisírta,
S búzavirág, búzakalász árnyába’
Reáakad megsiratott párjára.
Én is szállok… a lelkem száll dalolva;
De leszállni nem szállhatok sehova,
Nem fogad be, hova szállnom kellene:
Búzavirág-szemű kis lány kebele!
Nótaherceg uradalma,
mesekirály birodalma,
kis falu, de szülőföldem,
ági vagyon, örököltem.
A töretlen televényen
fogant első dalélményem;
kiszöktem a kisded házból,
mint egykor a Kisded Pásztor.
Vadon erdő volt szomszédja,
nagy, szent titkok tartaléka.
Benne éppen vadgalambok
kórusa hangversenyt tartott.
Kies völgyben, a Bükk tövén,
Egy kislakban tanyázom én;
Mohos sziklák, erdők védik,
Bár lakhatnám itt mindétig!
Csendes hely, csak a patak zúg,
Erdőn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.
Oh ne is! Volt benne részem,
Kifáradtam már egészen,
Úgy szeretnék megpihenni,
Egyedül magamé lenni.
Mi vonja a fecskét keletre,
Túl a bérceken, tenger fölött?
Mit elhagyott volt, régi fészke,
És az emlék, mely véle jött.
Mi bántja ész’kon a virágot,
Mely déli tájt virulva nő?
A föld, mit hóval fedve lát ott,
S amit beszív, a levegő.
Mi az ott a távol ködébe’,
Oh mi az ott kelet felé?
A hervadó virág búm képe,
S a szálló fecske vágyamé.
1851
Sokat hányódtam, kényszeredtem…
A kék Szamos partján születtem.
Oh hány emlékem visszafáj,
Hozzád te erdős, hegyi táj!
A Maros is jól ismer engem,
Völgyében egykor sok dalt zengtem!
Honszeretet s a szerelem
Egy búvá olvadt lelkemen.
Laktam a Spree s a Szajna partján,
Hazámnak csak a hírét hallám
Oh ha ki tudnám fejezni,
Ami küzd, forr, zajong bennem:
Egy chaoszszá folyna össze
Ész és szív az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Új teremtő hatalom;
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon.
Oh ha ki tudnám fejezni
Metsző gúnyját haragomnak:
Minden víg húr megszakadna,
Hol a bűn és gőg tobzódnak
S a vad lélek, kegyetlen szív
Megátkozná önmagát
Bércek, erdők szomorú hazája,
Mi von hozzád, mi von engemet?
Könnybe lábad a szemem pillája
S ajkamon sóhaj a felelet.
Fájdalom von engemet te hozzád,
Legerősebb a láncok között;
Hadd csókoljam halovány szép orcád,
Hadd érezzek búban örömöt.
Itt születtem, bérceid növeltek,
Erdő és víz-zúgás ringatott,
Jó kedvemnek visszhangid feleltek,
Termő földed kenyeret adott.
A te völgyed, a Szamos vidéke,
Virág nyílott egykor ott nekem,
Tükrén játszik múltam szép emléke,
Zúgásában sír a szerelem.
Ha idegen: elnézheted,
Mosolyogj, ha hajlong neked,
Ha meglopod, lengyelkedik:
Hadd faljon, míg neked telik;
Ha hazudik: békén hallgass,
Tűrd, ha szolga, tűrd, ha aljas;
Ha gyaláz, ha vesztedre les:
Légy nagylelkű, lovag, nemes.
De ha tied, ha véred:
Üsd, csak üsd, ha csúfon éred;
Ha hajlong, ha tunyán terped:
Legyen szíved rá, hogy versed:
Ne légy tűrő, se irgalmas:
Verd, ha hazug, irtsd, ha aljas;
Ha fájsz, fájjon ő is szinte,
Legyen vert és űzött, mint te:
Keze kérges, válla véres:
Hasonlítson testvéréhez.
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.
Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.
Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.
Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre
Sírtam én is titkon,
Sírt más is, fennen,
Miért éppen magyarnak
Kellett itt születnem?
S ha már magyarnak is,
Miért ez esett korra,
Konkolyos kenyérre,
Penészes borra.
Félre hullt vetőmag
Sorsát sírja holtig,
De remény nélkül is
Csírája kibomlik.
Feketén gubbasztok a Fekete Rézen,
Villámjárta fenyők feketéjét nézem.
Szemfedő nagy szürke ködtenger alattam,
Köztem meg azok közt, amiket elhagytam.
Rideg betonarcát felhőfedezékkel
Tornyolja előttem a közönyös ég el.
Egyetlen egyedül mind a két világon,
Ázott kövön üldögélek
S emberségem savanyú zaboláját rágom.
Mint vers homokján a meztelen matróz,
Kit a szél játéka sodort ki a parthoz,
Amikor a tenger befalta hajóját
Dajkál a bükkfa sátra.
Mondd, mondd, mi van még hátra?
Bölcső a szénafészek.
A lelkem szinte részeg.
A fejem szinte szédül
A fenyvek fútta széltül.
Zummog a méh serényen.
Te bújj meg itt szerényen!
Egy pille parolát ad.
Fordíts a múltnak hátat.
Akarod tudni?
Nos az állatok
Megeszik egymást. Azért állatok.
Az állathúsból állathús leszen,
És hizlal és növel
Fenevadat és emberállatot.
Akarod tudni?
A szép angyalok
Eljönnek hozzánk és magukat osztják
Eledelünkül. Azért angyalok.
S az angyaleledel
Ördögfiókát angyallá teszen.
Szeretem a hívőket.
Amikor mennek a körmenetben
A méltóságos baldachin után,
És férfi, asszony, lány, gyerek
A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt:
»Föltámadt Krisztus e napon!«
És a kisfiú megrázza a csengőt,
És minden fej egyszerre lehajlik
A titokzatos Szentkenyér előtt.
És köztük, köztük az Isten.
És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent
És hányszor nem lehet segíteni!
*
Egy vérző pár. Két egymásnak való
Szép, igaz ember. »Milyen boldogok,
Milyen igazán boldogok lehetnek!« –
Örülnék nekik, messziről ha nézem:
Közelről jajszó, sikoltás, pokol.
Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van,
Egy szabad szemmel meg nem látható
Picike pont és abban egy fullánk,
És a fullánk szúr, a megszúrt sikolt,
A sikoltás a fullánkosba szúr,
S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb
A második döfés, kétszerte tépőbb
A második sikoly, s a harmadik
Megint halálosabb és gyilkosabb.
A napnak megadtad, mi a napé,
Add meg, mi övé, az éjszakának –
Alattad recseg a kanapé,
Örülsz friss vánkosod szagának,
Takaród ráhúzod füledre,
S elalszol, engem s magad feledve.
Aludj jól! Én még motozok,
Kirakom zsebeim tartalmát,
Ceruzák, kulcsok, noteszok,
Óra, zsebkendő kicsi halmát,
Ingyen cselédek, néma szolgák,
Mára mind elvégezte dolgát.
Nem tudom, mi történt velem,
Szomorú vagyok semmiért, –
Mint a malom, amely alól
Hirtelen kiszáradt az ér.
Nyitom-csukom a könyveket,
Költők dalát, bölcsek tanát,
De unalmasak a szavak,
Mint karácsony táján a mák.
A nap benéz az ablakon –
Bántja szemem a csillogás.
Az asszony szól – nem felelek
S tűröm a sértett duzzogást.
Ha unod zordon verseimet,
Köpj a papírra, kend el a rímet,
S ha prüszkölsz fény és árny arányán,
Szavaim pörköld meg a gyertya lángján –
A szavak meghalnak vagy megélnek,
De irgalmat senkitől se kérnek.
Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
Hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági szelek fúvását, –
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem csupa zsongás volt.
Aztán, hogy kagylómból kihulltam,
Sötét hullámokon gurultam,
Fellegeknek ütődve szálltam
Fekete téli éjszakában,
Míg magam is megfeketedtem
Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.
Egyszerű lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.
Zsoltárt bár csak a csöpp vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.
Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.
Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.
Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek
Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy „miért?” előttünk „hátha…”
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.
A fény-virág éjjel már nem terem;
s titok-lebbentő, halk szelek se járnak.
Csak mi virrasztunk némán, mint az árnyak…
Aztán elalszunk mi is csendesen.
ifj. gróf Bethlen Balázsnénak
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Úgye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lom: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel és magyar.
1947
München felé vágtat a vonat.
Surranó villanyoszlopok.
Erdők és házak váltakoznak.
Idegenek. Magam vagyok.
Rét közepén magányos fűzfa.
Megakad rajta a szemem.
Valamiképpen ismerős.
Valahonnan már ismerem.
Szalad a vonat. Ideges.
A rét s a fűzfa elmarad.
De viszem magammal a képet
mélyen a döbbenet alatt…
S már tudom is: a Szamosmentén
állanak ilyen árva fűzek
Nincs holdvilág, de csillagos
a téli éjszaka,
ragyog a nagy alföldi ég
tengersok csillaga.
Deres füvön, fagyos rögön
egyedül ballagok,
s ragyognak rám körös-körül
a téli csillagok.
Mintha tudnák, hogy mi vagyok,
fiú-e vagy leány,
az a sok-sok szép égi szem
úgy mosolyog reám,
mintha tudnák, szemükbe hogy
ki fia, apja néz,
szívében régi bánat és
Zsebében semmi pénz.
Tegnapra virrad. Ólmos fellegek
rabláncon tartják az égszín eget.
A sors folyója semerre folyik,
és mégis mindig elvisz valakit.
Kentaur-idő: az ősz felnyihog,
hátára kapja szűz holnapot.
A tél meg pislog vén szemeivel,
s már csak a ledér tavaszra figyel.
Ólomsúlyával hajlik rá szívünkre
a jégbe fagyott ágú
január.
Kémények fodros égbe vágyó füstje
széltől vörös, kisírt szemünkbe
száll.
Nehéz testét vonszolja lenn a varjú,
a karcos hangú, éjsötét
madár.
Nedves jászolban enyészik a sarjú,
s a párás csendben új csodára
vár.
A születésnek ünnepi csodája
a decemberrel múlttá vált
megint,
s a hétköznapok szürke januárja
fagyos kezével februárba
int.
Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát:
ezüstkék párákon arany Hold,
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás a
tavasz elé!
A reggel bomba, ha az éjszakával
párzottál, cigarettával, levelet
írtál valaki idegennek, tegnap-
előtt fölírt a rendőr, lejárt
igazolvánnyal járkálsz, de ma ki-
váltod, émelygés van
gyomrodban és agyadban, gyötör
szellemi hasmenés, macskát
tartasz, újsütetű avantgarde pózod,
nem élsz együtt a szeretőddel, de
rendesen aludni csak vele, de ma
délután együtt lesztek, gyereket
álmodsz és harangokkal álmodsz,
tíz éve már, hogy eljöttek nagyon, akárha
Bimbó Jóskát megfogták
A babódi nagy utcán.
Kísérik a kis utcán,
A számtartó udvarán.
A számtartó főhadnagy,
Az számol a rabokrul.
Egyet rá vág a hajdu.
Bimbó Jóska eljajdul.
– Kéröm a hadnagy urat,
Mér’ vág ollyan nagyokat?
– Azért vágok nagyokat,
Hogy vödd észre magadat!
Okos Katica
Volt ebben az időben nagy Magyarország sok szép leányzója közt egy szép leány, akinek a neve Katica volt. Ez még semmi se lett volna, mert Katicában is annyi volt a szép, mint Mariskában meg Erzsiben meg Panniban. A valami az volt, hogy ez a Katica nevű leányzó nemcsak szép volt, de olyan okos is volt, hogy hetedhét határon túl szaladt a híre az okosságának. Végtére Mátyás királynak is a fülébe jutott az okos Katicának a híre. Azt mondta a király:
- Nahát, én is szeretnék beszélni evvel a nevezetes Katicával.
Lehet már tizenöt éve, amikor Nagykörös városában Mádi Feri diákmesterembernek igen nagy híre volt. A polgármestertől a városi hajdúig mindenki ismerte. Kávébarna sapkát viselt télen-nyáron, talán nyolc esztendeig ugyanazt… A rosszmájú diákok azt mondották, hogy egyedül és kizárólagos tulajdona csupán az a kávébarna sapka no meg a cvikker, melyről szintén azt mondották, hogy éjjel is az orrán van, miként a sapka a fején.
Volt még egy tulajdon jószága, melyről sok-sok ideig senki sem tudott. Ez a csibukja volt. Ő pipának hívta. Körülbelül a hatodik osztályba jártunk már, amikor kipattant a titok, hogy Mádi pipázik. Addig a nagy nyilvánosság előtt a diákszobában – csak cigarettázni láttuk. El is neveztük Pipás Mádinak. És Feri barátunk erre büszke volt. Arra nem is gondolt, hogy ebből szörnyű veszedelem támadhat.
/Három levél Galíciából/
Egy ember jellemére, lelki gazdagságára sok mindenből lehet következtetni. A legjellemzőbbek azonban a magánlevelek, amelyekben csak a címzettel akarunk közölni valamit magunkról, örömeinkről, bánatunkról, a világhoz való viszonyunkról. Természetesen abban a tudatban írjuk le legbelsőbb titkainkat, hogy a címzetten kívül senki másnak nem kerül a kezébe a levél. Lenkey János is ezzel a szándékkal írta meg a leveleit bátyjának, Károlynak, aki megőrizte őket, s leszármazottai is mintegy ereklyeként őrizték tovább. A dédunokának, Czagányi Lászlónénak, szül. Lenkey Ágnesnek köszönhetjük, hogy közkinccsé válhatnak ezek a Galíciából érkezett levelek.
„Radautz 1840. október 22.
Hóförgetegben fut a szánunk.
Fehér izzás bent. Kintről fázunk.
Úgy ver a hó, mint szívünk szívet
egykor az ifjú élet harcán…
arcon szúr, olvad s lepereg.
Tán hogy ne vegyük észre, hátha
könny is került a másik arcán…
Az ott Bulcsú! Ez itt Bereg.
A hangulatnak visszanézős.
Nem féltünk attól, ami félős,
amivel mások ijesztgettek,
hogy semmink sem lesz s elveszünk…
Az ifjúság luxusvonatja
hajrá, fék nélkül hajt, robog!
A becsvágy a gépész, ragadja
s a táj körképe fut, forog.
A szív, a szív szomjas borissza,
a gyönyörökben szint’ elég;
s ha a bölcs szem nem nézne vissza,
esnék itt sok könnyelműség.
De lassankint csökken az inger,
az útvonal ismételi
képét. A szédületes ívben
gyérül, fogy az eredeti.
Egy este boldog voltam. Egyszer este,
hat s nyolc között. Au utcákon kerengtünk
s minden szavunk egy fátylat vetkezett le.
A vetkezéstől részegen kerengtünk,
boldogság habzott pezsgőmódra bennünk,
csillogva szálltak felfelé a gyöngyök.
– Rég volt ez. Ma csak emlék már e mámor,
s ami maradt a régi áradásból,
most e kis versnek poharába ömlött.
Pajzán szemedben május ég, kacag
Szavad zenéje gyöngyöző patak.
Selymes füvű hajad sátora,
Szamócaillat csókod mámora.
Kedélyed lombos erdő, rengeteg,
Mélyén trillázó, víg madársereg:
Rigó, pinty, gerle… Rejtett ág-bogán
Ritkán zokog fel egy-egy csalogány.
Ilyen vidáman, így szeretlek én…
Győz májusod szívemnek bús derén,
És a szépséged, ez a szent csoda
Nekem virulva nem hervad soha!
Mondják, május van, újra május, mit minden dalnok felmagasztalt,
vándor, ha jár a kertek alján, ilyen bőséget nem tapasztalt,
virágok és füvek szagában terít Istenke gazdag asztalt,
a város hátán kínbafulva porzik és fáj a néma aszfalt;
hiába hívtál rétre, völgybe, valami átok ittmarasztalt.
Valami átok vagy az áldás, amelytől semmit nem remélek,
szürcsölgetem feketekávém, szőke nővel tereferélek,
gerjedelemben látlak néha, ha megvonaglik szájadszéle,
tikkadt, forró Szaharájában forrás felé lohol a lélek
s én, mint az aszfalt, tűröm csendben taposó talpad, édes élet!
Szombat reggel van. A város üres
at Eifel tornya árva özvegyasszony
a Notre Dame előtti esti csődület
soknyelvű ifjúsága most ágyban forog
Süket csönd ül a Tullieriákban
a szerelmes éjtől még síkos padokon
a Szajnában ázik a hidak lába
„ahová a kis autó hozott”
A Vendome oszlop fogpiszkáló csupán
ami, mint ígybe, kapar az égbe
a mellforma kupolák pedig sután
szégyellik aranyukat a Napba nézve
A viharzó fényben vörös sörényed rázza
a hajadat borzolja reggeli szél
a Hausman boulvard fürdik a nyárban
ahogy tegnap szemed, ma betölt a kék.
/Párizs/
nézd az eget
a magasztos óceánt
a felhők párnás ágyát
összegyűjti a fehér bodrokat
és haragot dagasztat belőlük
régi elfeledett istenekkel
feküdj hanyatt és hidd azt
felette lebegsz
emlékezz anyádra
ki egykor fekete hajával
borított rád szelíd éjt
hangja távoli ködös tájra vitt
emlékezz apádra
az örök csavargóra
szerencse patkóját szorongatva
lepattogzott festékes padokra dőlve
aludta ki magából a hajnali dér fogait
Az egyetlen való a virradat,
a kézzel fogható, hogy létezel,
emelkedő fényhálók alól
életre buksz e vízfenék világból,
az öntudatlanság sötét levéből,
s mint tiszta gyolcs, a végesség marad —
hát legyen úgy, ahogyan lenni kell:
nyílik a csend hatalmas szája,
mint létért síró óriás csecsemő
nyelvén kihűlt emlő-zamat,
tejízű vágyak megromlott hiánya.
Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
1963
Gyermekkorom karácsonyfája
oh, állsz e rég sudár fenyő,
mint akkor rég az esthomályba’
ott, hol nevelt a dombtető?
Emlékeim közt megkereslek,
szívem ma véled van tele.
Az elhagyott, szegény gyereknek
te voltál ékes mindene.
És most is, mintha újra látnám
észak fokon a zord fagyot…
Szép karcsú törzsed minden ágán
cukorfehér hó álmodott.
Istenem,
Ha Te nem volnál,
Bolond lennék,
Mert íme, most is
Téged perellek: magyarok
Sorsa ellen lázadok folyton,
Mint engedetlen, önfejű gyermeked,
És miként Jákob, Veled birkózom.
És beléd kapaszkodom tíz körömmel,
Hogy árva népemnek az áldást megadd,
És immár nem is engedlek én el,
Keresztem majd a Te erőddel hordozom.
Tudod, Uram,
Hogy teher alatt sudárabb lesz a pálma
Ölelni tiszták kezeim
ágyékom ártatlan Számnak
szerelmed amnesztiát ad
Bűntelen élünk ölelünk
szemérmetlen világ előtt
kibicelhet a kandi népség
legális nászágyunk a föld
*
Mit összehordtak szerelmünkre
avart szemetet őszt telet
ruháinkkal lehányjuk azt is
elalszom elhalok veled
s mielőtt egymásra zárult
testünkre rátalál a holnap
gondolataim lepedőjén
homlokomon a ráncok elcsitulnak
Elfeledett költők sorozatunkban most egy az életében majd halála után is ellentmondásos megítélésű szerzőt mutatunk be. „Ki is emlékeznék még ma Darmay Viktorra vagy igazi nevén, Viczmándy Győzőre” – írta 1884-ben, a „Koszorú” irodalmi újságban felidézve alakját az ugyancsak ambivalens életútú Palágyi Lajos
Hajrá élet! Kedvre kapok,
Nékem is áll a világ.
Múljatok el, borul napok,
Búval népes éjszakák.
Vesztes voltam szerelemben,
De a játék hű maradt;
Barna leány elhagy engem,
Szőke asszony hívogat.
Szőke asszony, szép szerencse
Biztatóan rám nevet,
S küldi hogy kegyét jelentse,
Apródját, a hírnevet,
S a kis csacska ingerkedve
Pedzi lantom húrjait,
S élet és dal újult kedve
Új reménnyel andalít.
