Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,
a hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,
mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében
nem akad fenn a fény, sem a gyilok,
fölsérti homlokod.
Keríts – hó, halál és bálozó homok
hálójába szorítva – te halott, legalább
egy női térdet, egy gyerekhomlokot,
– egy hamis tanút –
mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.
1
Mogorva vénség, morcos fél-hava.
Olykor komor gondokban sincs hiány.
Borúra fényt várj. Mi lenne, ha ma
belebbenne egy víg tavaszi lány?
2
Ki küldené? Egy déli part vidéke?
S milyen lesz? Botticelli lány-alak?
Rám sugarazna tündér szőkesége,
s én egy szót mondanék csak: Vártalak.
A nyolcvanas évek végén tagja égén tagja voltam a Pesti Sakkörnek. Az elnök Erkel Ferenc nem igen járt máshova, mint oda. Egy télen minden este ketten maradtunk utolsóknak, és hogy az öreg úr néha beszédes kedvében volt, hallgattam.
- Kedves bátyám uram, - mondottam neki egyszer, - én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az élet kocsirúdját. Hogyan lett zenésszé?
Az öreg úr keserűarcú, nagyfejű ember volt, s a feje mindig a mellén lógott. Ha valakire ránézett, csak a szemöldökét emelte fel. Akkor is úgy nézett rám.
- Hát nem hiszi, hogy a tehetség veleszületik az emberrel?
- A tehetség veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut, oda véletlenség löki.
Maga elé nézett. Aztán azt mondja:
- Hát hogy én mért lettem muzsikus? azt már nem tudom, mert igen korán kezdtem. Hanem hogy miért lettem magyar muzsikus, arra emlékezem. Hát csakugyan a véletlenség. Egyszer még kicsi diák koromban hazamentem vakációra Pozsonyból. Még akkor nem volt vasút, de az alföldi kocsik följártak Pozsonyba is. Én egy paraszt kocsiján mentem haza.
Ez ugyan nem tartozik a történethez, de az öreg úr ezt bocsátotta előre, - emlékezem.
Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú, őz termetű;
De jaj, mi szép oly csintalan.
Rózsás ajkin pör untalan.
Most kezdte csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver, a mit lát.
Férjén a sor, ki zugban ül,
Midőn ily szó harsog kívül:
«Jön a tatár!»
Rémül, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hetykén kilép;
Ő férfitől hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.
Szent Imréhez szónak a magyar leányok,
Herceg! ki nem tűztél kebledre virágot,
Akit lánymosoly a földön nem igézett,
Mivelhogy eljegyzett illata az égnek,
Hitvesed szívére aki nem hajoltál,
Herceg! aki mégis gyenge női kézzel,
Illetett, illetett szép liliom voltál,
Gizella anyádnak fájdalomkönnyével öntözött virága,
Istenhez magasult hitvesed szívének mártír-pálmaága,
Akit asszonyimák galambkövetére,
Égi üzenetkép termett ez az ország,
Herceg! ezerévtől elmélyült, komolyult
Könnyes magyar lányok így beszélnek hozzád:
Őszülök már, írom le kevélyen,
Szívemben fáj ez az írás mélyen,
Láthatatlan nagyon-nagyon mélyen,
Ezer messzi hajnalodó éjen.
Volt nevem is, becsülni is kezdtek,
Nem a magam sorsáért szerettek,
Az emberek irigykedni kezdtek,
És ugató ellenségek lettek.
Krónikám szól a szép ifjúságról,
Kőfalak közt hervadó virágról.
Ezüstkönnyek kibuzogásáról!
Asztaltól, a szívig érő sárról…
Elosonás a védekezésem,
Kevés szemek látják a menésem,
Távolod halvány suhanásom,
Megszűnik majd visszaugatásom…
Budapest, 1935. augusztus 30.
hajnalban mikor a legtöbb ember születik
és a csöndbe úszik minden mozdulás
a száraz kiégett levelek között
nagyon is egyforma újra minden
és mégis mennyire más
könyörtelen és hűvös a reggel
bár éget az Isten mutatóujja
kihűlt helyedre hiába várod
amíg kerül sok helyből-áldott
penész-szagú glória
úgy járok itt e fáradó őszben
mint aki másik világba tér be
s alámerül majd felbukik megint
de nincs egyetlen szava se
a közelgő télre
A Nagyvillámról erdeinkre dől.
Jó köd: vadat rejt puskacső elől.
Itt omlik már a telkünk oldalán.
Elér – űzött szarvasnak vél talán?
Csepeg a híg eső,
ázik az utcakő.
Házadból ha kilépsz,
kabátod kapd elő.
Kabát vagy köpönyeg?
Voltaképp egyremegy.
Csak vigyázz, meg ne fázz,
betakard a fejed.
Ázik a háztető,
fázik a rózsatő.
Csepeg, csak csepereg,
tócsához tócsa nő.
Fölemeltem a gesztenyefa-levelet, ahova hullt, a járdaszélről, és akkor – gyorsan – mégegyszer lehullt. A hét levélujj alig hallható, ki roppanással hirtelen hátracsuklott és hétfelé szállt, vagy talán egyfelé, mindenesetre el. Pedig eléggé ünnepélyesen hajoltam érte, ahogy kijár a hullt a levélnek, valamely megtiszteltetés szorongásával is: érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, nézni, vinni, megúsztatni utoljára a szélben.
És most lehullt másodszor is, milyen fura kis roppanással. Más nem maradt: a szára. A levélszár üres pálcikasága. Egy puszta nyél, a megfosztottság maga. Még az avar arany tragédiája sem az övé; ki veszi észre venne? Egy ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak, hulladék-drót, mely közvetít áramot tovább.
Fekete-fehér fénykép a világ,
S lelkünkben ott a negatívja.
Varjak lepik el ezrével a fákat,
Csontjainkra ólom ül
Szívünkre füst száll
Szemünkre alkony sötétje.
A végtelen november útjain
Sarat köhög egy öreg járgány,
Az eső súlyos függönye mögül
Sóvárgó szemmel kandikál a remény
Egy messzi, egy ismeretlen tavaszba.
Bándi úrfi
Magyar népballada
Hallottátok hírét
Híres Barassónak?
Abban csináltattak
Éltető tömlöcöt;
S abban fogva vagyon
Mezőbándi úrfi.
Mezőbándi úrfi
Egyszer ezt felelé:
«Hogyha volna nékem
Egy íródeákom
S egy bízott emberem:
Íródiákommal
Levelet íratnék
S bízott emberemtől
Levelem küdeném.»
– Thuróczi János krónikája nyomán –
Gyászba borult az udvar, gyászba borult az ország is, amikor Lajos király meghalt. Fiú utódja nem maradt, vajon ki lesz utána a magyarok királya?
A nemesség annyira tisztelte, oly nagyon szerette Lajos királyt, hogy a szokás ellenére lányát, Máriát választották királlyá. Hiszen ott áll mellette édesanyja, Erzsébet királyné, és híven szolgálja az asszonyi kormányt Garai nádor is, aki sohasem feledheti, hogy mit köszönhet Lajos királynak.
De a nemesség hangulata olyan, mint a szél vagy a tengerjárás: hol erre, hol arra csap; alig kezdte el Mária királyné az uralkodást, már főzni kezdték ellene a mérget.
– A Képes Krónika nyomán –
István király halála után Álmos herceg fia, Vak Béla király uralkodott. Kezében megerősödött az ország, ellenségeit pedig Isten gyalázatra vetette.
A királyt négy egészséges, szép fiúgyermekkel ajándékozta meg felesége, Ilona királyné, a vak király szeme fénye.
Amikor Arad mellett országgyűlést tartottak, elment oda a királyné is, elvitte magával négy szép fiát is.
Magas trónszéken ült a király, odaült melléje a királyné, a fiúk pedig megállottak a trónszék mellett.
Szemben a királyi székkel az ország előkelői állottak. Ott volt az ország színe-java: a főurak, a főpapok, a fő- és köznemesek valamennyien. Zúgott, morajlott a nagy sereg ember, mint a sós tenger, de amikor a királyi pár megérkezett, ünnepélyes csend támadt.
– Zrínyi Miklós nyomán –
Mihelyt az országnak botját kezébe vette Mátyás, még nem is szoríthatta jól össze a markát, máris olyan ellensége támadott, hogy mindegyik azt gondolta, elnyeli őt országostul. Két világbíró császár, német és török, a harmadik a cseh Giskra, akit nehéz volt kipusztítani, mint a nyüvet a rohadt sebből.
Nosza most, vitéz király, lássuk, vagy-e olyan, mint Herkules, Jupiter fia, aki még bölcsőjében két sárkányt ölt meg egyszerre, mindegyik kezével egyet. Tedd hozzá országodnak szegénységét, tárházadnak ürességét, népednek rémületét az ellenségtől: mit fogsz csinálni, hová fogsz kapni?
Vezéredet, Nagy Simont a harcban legyőzték, fut az te vitéz sereged a német előtt, Vas vármegye füstöt vetett, füstölög: távolról is megláthatod.
De mit érne az arany, ha a tűzben füstté lenne, mire való volna a kormányos, ha csak jó időben tudna hajókázni? Ezeket a háborúságokat a végzet mind Mátyás szerencséjére hozta, hogy a dicsőséget és a halhatatlanságot megérdemelje.
1558 október dereka. Odakinn hideg őszi szél tépázza a fák tarka koronáját. Összebújnak a kismadarak, meghúzódnak a fészkükön. A virágok dermedten hajtják le fejüket. Benn a kandallóban meg kellett gyújtani a tüzet estefelé. Vidáman lobognak a fahasábok, és fényük figyelmes gyermekarcokra vetődik.
Igaz, hogy fáradt az édesapa, mire este becsukja az üzletet és a gyermekei közé kerül, de köztük nem érez fáradtságot, homlokán elsimulnak a barázdák. Mesél nekik. Mind úgy követelik a mesét. Még a kis Ágota is, pedig csak hároméves. Hogyne! Hisz édesapa olyan szépen tud mesélni! Messze országokról, amerre járt, mókusokról, és őzekről, a nagy vitézekről, kedves gyermekekről, akiknek a történetén hol sírni lehet, hol nevetni…
Apáról fiúra száll ez a mesélő kedv. Már öregapát is mesemondó Demeternek emlegette a város. S most már az ifjabb mesemondó Demeter ül a kandalló mellett. Öt önfeledt, lelkes arcra vet aranypiros fényt a lángok lobogása.
9. Válaszúton Podjebrád légvárai és a pápával való szövetség között
Rövidesen megkoronáztatása után látszólag csábító ajánlat érkezik Mátyás számára egy nagy európai koalícióban való részvételre. A fantasztikus és vakmerő tervek fáradhatatlan kovácsa, Podjebrád cseh király veti föl a francia-lengyel-cseh-magyar-velencei szövetség gondolatát. Ez a szövetség, ha valósággá válik, kétségtelenül elháríthatta volna a német veszedelmet Magyarország feje felől. De Mátyás úgy érezte, hogy ez a veszedelem egyelőre amúgy is lehárult a csak nemrég aláírt békekötéssel. Meg aztán nem is bízott Podjebrád állhatatosságában és tervei megvalósíthatóságában.
A páston át jött a haragos hang, a parancsos kiáltás, az öreg bacsó felől, Peti Pali, a kisjuhász felé:
- Hordod-e mán magadat, te?
Ijedtében térdre guggolt és ráült a lábára húzott csizmaszárra. Testi súlyában úgy ült rá, hogy mezítelen lába alájaviccsant s vagy négy ujja meg is roppant.
Ijedelme volt neki ez öreg hang. Ha nem ügyelt, nem teljesített, végzett, ugrott elég szaporán, a nyomában sokszor a keményen koppanó öregbot is elrepült utána.
- Viszem hát! – Kiáltotta a kisjuhász és behúzta a nyakát. Sebesen összekötötte a szőttvászon négy sarkát, hóna alá ragadta a sajtot, talpára állt és sziszegve fájlalta az ujjait. Arra pislogott a ház felé, a kút és a juhok irányában, ahol az öreg pipázott a fűben. Minő szeme van a vénembernek! Közelről a betűt se látná az egyvilágért s a pénzt is az orrával nézegeti. Aztán pedig feltolja a cérnával fódozott okuláréját a homlokára s akkor megszámlálja a völgyben szaladó kocsik utasait is.
Örzsi vörös szoknyája pipacsként nyílott a réten. Az országút mentén ült egy fa alatt és a libái, mint jól nevelt gyerekek csücsültek a szomszédos fa árnyékában. A hűvösre ülve csipegetni jobban esett a giz-gaz, mint a napmelegtől sütött kövér legelő. Örzsi öltögetett buzgón, izzadt ujjaitól csikorgott a varrótű a keményített vásznon, ami egész megfeketedett a lány keze nyomán. A kék gombolyag megbújt a füvön, mint valami árva búzavirág.
Tragacsos ember jött az úton. A nyikorgásra fölpillantott varrásából a lány és fehérszőke pillái mögül, apró, szúrós, de értelmes zöld szemek nézték meg a közeledőt. – A Jóska – állapította meg és tovább öltögetett. A tragacs elcsendesedett, a gazdája a lány felé pislogott, majd átugorva az útszéli árkot, a lány elé állt. – Meleg van – ezt mondta és leguggolt ő is az árnyékban.
Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.
Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)
s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szívedet s puha szádat.
Valami nagy szerelmet,
Viszonzott nagy szerelmet
Áhitott már a lelkem...
Én csak busan szerettem.
Mosolygó száz leánynak,
Igérő száz leánynak,
Szerelmét csak nevettem...
Én csak búsan szerettem.
Nem is élő leány volt.
Halott szép szüzleány volt,
Akiről énekeltem.
Én csak búsan szerettem.
Nők, nők a tetőkön,
nők, nők, villogók,
csillogók, tündéri nők,
heverészők, illegők,
napra pillogók.
Nők, nők a tetőkön
és semmi sincs a nőkön.
Végig habfehérek,
új szín kell nekik,
nyári szín, nyári bőr,
elég volt a téliből,
azt most levetik.
Nők, nők a tetőkön
és semmi sincs a nőkön.
Romváros tetői,
romok és romok,
ragyognak a romtetők
és ragyognak ők, a nők,
vadliliomok.
Nők, nők a tetőkön
és semmi sincs a nőkön.
Lehet, hogy pusztít lassan, biztosan.
De nélküle az élet maga: méreg.
És vele néha mégis csúcsot érek.
Vele: nem gyilkolok mást, csak magam.
Vele: türelem, jóság, égi béke,
Másokhoz hajló tiszta szeretet –
Úgy mosdat, mit a Krisztus hulló vére.
Mélységeimet mossa hófehérre.
Ó, vannak e méregnél rosszabb vétkek,
Vadabb, ártóbb és ölőbb szenvedélyek. – –
Kikerülöm őket, ha vele élek.
Vele élek: hószín menyasszonyommal,
Se mást, se engem nem szennyez a nászunk.
Vele karöltve egy-egy költeményben
Még nehányszor a csillagokig szállunk.
Huszonkétéves voltál, amikor
kezdődött, negyvenhét, mikor befejezted:
velem telt hát jobb fele életednek,
s a fecskeszárnyú tavasz már sehol
nem lát: sírodról csörgedezve foly
a maradék hó és jég: ami benned
ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes
szívek fájó tükrében haldokol.
Az enyémben legjobban, legtovább:
kezded új léted első tavaszát,
te, tavaszom huszonöt éven át
s oly tavasz most, amelytől rettegek,
kimerült vagyok, üres és öreg:
magaddal vitted érzékeimet.
A szerelem szentírás, leánykám!
Prófétái: száz meg száz remény;
Légy te egyik hű apostolává
S e szent könyvet hadd nyissam fel én.
Úgy van én pappá leszek leányka!
És habár e szent könyv lapja sok;
Minden igét, mely csak üdvöt ígér,
Enszívemmel végig olvasok.
S oda helyzem kebled oltárára –
Oda illik a hű szerelem –
S minden búdat tiszta boldogsággá
Könnyeimmel átkeresztelem.
Milyen kietlen ez az éjszaka!
Alszik az utca ezer ablaka,
Alszik az árnyas csöndes, Duna-part
S a Lánchíd is most mily üres, kihalt.
Csöndes a korzó és a pesti oldal, –
A szél verekszik fenn a néma holddal,
Kihalt utcákon mereng éji sétád,
Egy néma rendőr gyanakodva néz rád,
Megáll, figyel, – borongva lépsz tovább,
Kopogtatod a holt utcák sorát,
Bús lépteid a holdig konganak,
Egy padra ülsz a gázlámpák alatt
Haraszthy Lajos, született Siklós, 1881. október 23. – elhunyt Kiskundorozsma, 1959. március 16. költő és újságíró. Nagyváradon, majd Debrecenben, Kolozsvárott, Szombathelyen, 1908-tól Budapesten újságíró. Egy ideig a Világ szerkesztőségének tagja, 1919-ben a Szózat munkatársa. Az I. világháborúig az Országos Monográfiának segédszerkesztője, majd a II. világháború végéig a Magyar Rádió dramaturgja. Versei jelentek meg a Hárman című antológiában [feleségének, Szederkényi Annának és Göndör Ferencnek prózájával], melyhez Ady Endre írt előszót [Kaposvár, 1906].
Söpröm vihardúlt, őszi kertem.
Sárgultan sárba, földre verten
– fonnyadt levél, hervadt szirom –
zörög a száraz avatag
s arcomba páráz nyirkos,
bús temetői szag.
Te, élet gyilkosa: enyészet,
kegyetlenül viszed a részed
s galádul bánod is te, hogy
elmenni bús, elmúlni fáj.
S torzan sírásra görbül
a gyáva-furcsa száj.
Lábaddal orvul gáncsot adtál,
kezed cudarul fojtogat már
s tudom – el nem kerülhetem –
a sorsom végzetes, balog:
egy életet sem éltem,
de száz halált halok.
/részlet/
Nyár van, 1980 nyara. Kint csüggesztő idő, esős, felhőket futtató július, belül tétovaság. A „mi lett volna, ha” lelkiállapotának a farkasvermében ülök. Igen mi lett volna, ha rögtön a Don-kanyari rémhetek után szétfut az ország idegrendszerében a veszteségtudat? 1943. január, február, március. Írásokat lapozgatok: semmi. Az első világháború megszült néhány emlékezetes verset. Az Ady-versek mellett olyat is, mint Babits Húsvét előttje. Megszült néhány frontverset is. Köztük a legismertebbet, Gyóni Gézáét.
Történelmünk bővelkedik a katonaköltők példaadásában. Ezek a költők a régi rómaiak vélekedését a háborúban hallgató múzsákról gyakran megcáfolják. A magyarság történelmi élete a védekező harc szakadatlan láncolata. Ha a magyar lélek, amelyről jól tudjuk, hogy nagyon szereti a dalt és a költészetet, csak a teljes pihenés óráiban tudott volna dalolni és tudta volna a dalt élvezni, akkor nem volna olyan gazdag irodalmunk, mint amilyen van. Kényelmesebben élő népek költői hallgathattak háború idején. Biztosra vehették, hogy a harc után megint békés korszak következik számukra, amikor elmondhatják a háborúban szerzett tapasztalataikat. A magyar nép és a magyar költő a harc szüneteiben, a tábortűz mellett vetette papírra a lelkében megfogamzott dalt s már a háborúban szétosztotta annak bátorító, erősítő melegét bajtársai között.
Ilyen gondolatok foglalkoztatják a tudósítót Przemysl városának utcáin, járván a megviselt házak közein, a romba dőlt épületek mentében, széttekintve a város szélein, a havas mezőkön, amelynek hajlataiban most is ott lapulnak a földvárak. Itt harcoltak apáink az ellenséggel, az éhség szenvedéseivel, a koplaltató kötelességteljesítéssel az első világháború hősi korszakában.
Gyóni Géza nagy versét tán még fejből tudják – az öregek. Ők még talán. Ezt az egy Gyóni-verset legalább annyiszor elmondták, mint a Szeptember végént Petőfitől. A többit? Rájuk szállt a feledés pora. De már a przemysli várban 1914. október hatodikán írt megrendítő sorok – „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket…” – is kihulltak a közös emlékezetből.
A Kráter kiadó a könyvhétre megjelentette Gyóni Géza válogatott verseit. Ismerkedhetünk a méltatlanul feledett életművel. És ismerkednünk kell Gyóni Gézával is. Újra.
Ki volt ő? Eredeti neve Áchim Géza. Előbb jegyzőgyakornok, aztán újságíró. Dolgozik a Nyugat-magyarországi Híradónál, a Soproni Naplónál, a Bácskai Hírlapnál, a Színházi Újságnál. Versei elsősorban a Budapesti Hírlapban jelennek meg. de az igazi Gyóni-versek sehol: ezek a lövészárokban, a fogolytáborban íródnak, elérhetetlen messziségben az újságoktól, a kiadóktól.
Sasok vára ellen muszka ármádiák
Mikor sokasodtak,
Halál zsoltárait ottan én daloltam
Végvári sasoknak.
Halál zsoltárával végvári szép sasok
Mikoron kiszálltak,
Muszka toportyán közt véres aratása
Volt ott a halálnak.
Ha én kiáltottam: rajta, magyar, rajta,
Tíz muszka kevés volt akkor egy magyarra.
Sasok vára ellen muszka toportyánok
Hogy felkerekedtek,
Mint a sebes zápor hullott a golyója
Gyilkos fegyvereknek.
10. levél
Hegyeken át a hír szalad:
Nem hős halott, csak szürke rab.
A szívverésed elakad:
Nem hős halott, csak szürke rab.
Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.
Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.
Nem ráz meg őrjítő sírás -
Egy hadifogoly, semmi más.
Nem hős halott, csak szürke rab...
Örülsz? vagy fáj a gondolat?
1915
Természettől és hivatásból
Kíváncsi fiúcska vagyok:
Megkérdeztem tehát a héten
Egy ismert közgyűlés-tagot:
„Városatyám, városapácskám.
Ó fejtse meg, ó fejtse meg,
Mért maradnak örök sötétben
A Lőverek, a Lőverek?”
A város törvényes papája
Pápaszemével rám kacsintott,
És ilyenképpen fejtette meg
A Lőver-sötétségi titkot:
Melléd ülnék, szegény, árva Gyóni Géza,
ha többre nem is, csak egy éjszakára,
hogy egy korty bor, meg egy falat kenyér mellett
feledjük a pártoskodókat, a vitézkedőket!
Tarisznyámban összekotornám a maradék morzsát,
szalonna bőrét és egy fél fej vöröshagymát.
Ha többre nem is, csak egy éjszakára…
Melléd ülnék, szegény, árva Gyóni Géza,
hogy elmondjam neked: már nem csak a tető a roskatag,
hanem alapjaiban rendült meg a haza,
és mégis vannak, kik a szálkát keresik,
pedig a gerendák reccsenése az égig hallik!
Csak egy éjszakára felednénk az árulást!
A nyitva felejtett ajtón szél rohangál…
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA…
- Szabadon Gyóni Géza után. –
Csak egy éjszakára küldjétek ki őket
A svarmliniába, az élelmezőket,
Csak egy éjszakára:
Akik azt hirdetik, hogy nincsen már borunk,
Amikor dohányt vár epedve táborunk
És snapszért kiált a sok száz szomjas torok
Hol vagytok akkor trenyákok, ha a bendő korog?...
Csak egy éjszakára küldjétek ki őket
A trénhuszárokat, a malaclesőket;
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld mintha gyomrát vágnák,
Ilyenkor, ha kérded: van-e dohány és snapsz?...
Tótziherre veszem, mindent rögtön megkapsz!...
1.
Fagyos lesz a föld, ha meghalok,
a sírásó káromkodni fog,
s míg zsebében a pálinka röhög,
gyémántokat szitkozódik a rög.
De ha szívem, az istentelen,
füstöl, mint a tőzeg, odalenn,
kigyúl az ég, s fehér havak helyett
vörös rózsát hoznak a fellegek.
2.
Az isten églő tenyerén
lehettem-volna fény ragyog.
De az a kéz nem az enyém.
S az ég, a kék se én vagyok.
„Ihol jönnek a törökök
mindjárt agyonlőnek”
/gyermekmondóka/
Gizikém,
tudod-e,
meghaltál, eltemettünk,
aztán egy nagyot ettünk,
tettünk, vettünk, tettettünk,
de téged nem szerettünk.
De téged nem szerettünk,
csak tettünk, vettünk, tettettünk,
és előttünk és mögöttünk
ott feketéllt fölöttünk
árnyékod, hát fölettünk,
fölettünk és megettünk,
de téged nem szerettünk.
Ébresztő, gyújtó tűzszövétnekünk,
Széphalmi bölcs: egünk komor-setét!
Dicsőségednek csillagszekerét
Kutatja könnybe révedő szemünk…
Sivár, hanyatló kor ez a mai,
Csattogjon újra két kezedben ostor
Szépségtől megszállt rab, mártír, Apostol;
Gyomot, bogáncsot kell most irtani!
Vátesz, Vezér, Hős… Harc, szó Mestere:
Nyelvünk ősfája féreggel tele;
Harsogd világgá szent intelmedet!
Hasson, munkáljon: bátor, tiszta, égi,
Kifinomult, nagyívű Szellemed:
Oh hadd tanuljunk meg Tőled beszélni!
Magadat nézegeted az egyre
színesebben kavargó tájban.
– Ragyáid ellenére is; eme
elmúlásban csupa báj van!
Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.
Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom -
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, -
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.
Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz -
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a bucsuzás...
Egyenes még jó gerincem,
a lelkemen törés nincsen,
feszül még a lábom izmán
mérföldlépő piros csizmám.
De a csizmán őszi harmat.
Mázsás súlyú a könny-harmat.
Boszorkányság fonja sorsom
a fekete párka-orsón.
Vágyam, csizmám megkötötték
pókhálókkal senki-törpék.
Menni kéne! Ezer út van
– s itt rekedtem Liliputban.
Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátú cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
átalszívódik a nyirok.
Vékonytűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasú gépek,
rájuk írva: „Consolidated…”
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbentettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
Ki megérzed a csillagok szagát
s az őszi hold lehulló kék ízét
és mégy hűvös, kékfényű éjszakák
borérlelő derében, ó, miért
tévedtél erre, költő, ki hívott?
Hisz nélküled is megvan egy szüret –
a hegy levéből mindenki ivott
és senki sem vált sóhajtást veled.
Ki nyújtja szomjas ajkadhoz szívét?
csak árnyékoddal sétálsz egymagad,
s ki megérzed a csillagok ízét,
mehetsz a hulló őszi hold alatt,
mehetsz hűvös, kékfényű éjszakák
borérlelő derében szomjasan…
Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.
Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.
Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Magyar népballada
«Szállj le holló, szállj le,
Szállj alább egy ágra!
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra.
Hadd írjak levelet
Apámnak s anyámnak,
Jegybéli mátkámnak.
Ha kérdik, hol vagyok
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piacán
Talpig vasban vagyok.
Az én derekalyam
A tömlöc feneke.
Az én égő gyertyám
Kígyók s békák szeme.
Vagyon egy asztalkám
Gyásszal van befestve,
Azon egy pohár bor
Bánattal van tele,
Akárkié legyen
Az a tele pohár,
Csak az enyém legyen
A megváltó halál.»
Magyar népballada
Fölszállott a páva vármegye házára,
Szegény Bagi András most esett rabságba:
Se nem a gulyér’, se nem az ökörér’,
Hanem Sinka Pista fejbe csapásáér’.
Már Bagi Andrásnak minek a bokréta?
Mikor már ő is csak egy szál levendula,
Egy szál levendula, két szál tuba rózsa,
Mert Sinka Pistának ő volt a gyilkosa.
Egyszer ütött oda: véres lett fokosa,
Másszor ütött oda: elállott a szava.
Pátfalvi temető balra van bevetve,
Szegény Sinka Pista oda van temetve.
Már Sinka Pistának húzzák a harangot,
De Bagi Andrásnak csörgetik a láncot.
Magyar népballada
Sárosdi Ilusnak fekete a szeme,
Jaj de szépen illik rá a szemöldöke!
Szőke legény, hogyha aztat megláthatja,
Jaj de szerelmesen mosolyog rá szája!
A földvári tömlöc a Duna-parton van,
Siák Jancsi régen már abban fogva van,
A Siák Jancsinak gyolcs inge, gatyája
Gyöngén lobog, ha áll a tömlöcajtóba.
A Siák Jancsinak helyes a csizmája,
Ráverték a vasat picinyke lábára.
A tömlöc oldala vetett nyoszolyája,
A tömlöc teteje takaró párnája.
Kedden nyolc órakor feláll az úr széke,
A Siák Jancsinak jelen kell lennie;
Sárosdi Ilusnak szíve majd meghasad,
Ha a Jancsi lábán meglátja a vasat.
A Sárosdi Ilus piros cipellője
Nem sétál már többé a tömlöc elébe;
Mert a Siák Jancsit ítélték fogságra,
Csütörtökön viszik négy lovon Szegszárdra.
