Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [II.]

    3. Német-cseh-magyar szerelmi háromszög

    A bécsújhelyi császári udvarban Mátyás megválasztása nyomában az a szófia beszéd kelt, hogy a király anyja így fenyegetődzik: „El sem telik egy esztendő és annyi német vérét ontjuk, hogy térdig gázolhatnak benne lovaink.” A pletyka alaptalan volt, de annál jellemzőbb nemcsak a hangulatra, hanem Magyarország és a német-római birodalom százados viszonyára is.

    Az új helyzet Közép-Európában

    Ez a viszony több okból is különösen feszült volt a két ország között Mátyás trónra lépése idején. A régi alapvető okhoz, a magyar és a német-római birodalom természetes érdekellentéte kevésbé állandó természetű, de nem kevésbé hatékony egyéb tényezők is járultak. V. Lászlónak a magyar trónra jutásával már-már úgy látszott, hogy véglegesen sikerült Magyarországot a habsburgi uralom áramkörébe kapcsolni, s a magyar külön dunai törekvéseket legalábbis semlegesíteni egyelőre, aztán pedig kiterjeszteni erre a makacs és a császároknak annyi nehézséget s gondot okozó nemzetre is – a Konrádok és Henrikek hagyományai szerint – a római szent birodalom hatalmát és – áldásait. Most ez a folyamat – állapították meg a bécsújhelyi udvarban – megint megszakadt. Még fokozta az ingerültséget nyugati szomszédságunkban, hogy éppen ama Hunyadi János fia nyerte el a magyar trónt, akinek világraszóló győzelmei, politikai sikerei, fegyveres hatalma, dicsősége és óriási tekintélye már amúgy is eléggé beárnyékolta volt nemcsak V. László uralkodását, hanem magát a szent birodalmat is császárostól, és örökös fenyegetésként lebegett a keleti látóhatáron.

Darkó István: Megvasalt ordas

    I.

    Begyöttek a hajdúk Kassára. Csaholó falkában vonultak befelé. Ellepték a szállásokat, telerakódtak a vendégfogadók félszereiben, a katonák tanyahelyikben, a földes polgárok átalakított szénapajtáiban és a szemesekben. Ezekből a gabonát, de még inkább műhelyeikből a mozdítható szerszámot, fölös lábbelit, csizmát, bocskort, posztódolmányt, ötvösmarhát titkos helyekre rejtették jövetelük hírére a mester-polgárok.

    Az előzködő hírmondások azt mondták róluk, hogy az erdők ordasai szelíd testvéreik. A kóbor, éhes farkas, a veszett toportyánféreg tanulatlan és szótlan kisebb öccsük. A Jahodna felől zúgó szélben felröppent vöröskakas pedig csak jámborturbékoló galambmadár hozzájuk.

    Nagy volt hát igen a csodálkozás, amikor nagy énekzajjal ugyan, de ropogó csizmában, szép új gúnyában, rendbeszedett csapatokban begyöttek a déli kapun. A kuruckirály a parancsnokpalota ablakából nézte őket főhívei társaságában és büszkén mosolygott rájuk. Végtére egyszer hát emberformának, helyre katonának láthatta őket, úgy, amiként sikerült felöltöznie és megreglamáznia kóbor falkáikat. Rivalgva rázták tömpe kardjaikat, fényesfejű tarjas buzogányaikat Thököly felé. Égkék, meggypiros, meg szép sárga dolmányukat ugyan kifeszítették peckes mellükkel és mögéje begyűrt apró ingóságaikkal.

    A hajdúk tisztjei, zúduló csapatjuk élén, baljukban repdeső zászlóval, jobbjukban ezüstfejű, láncos buzogánnyal, vagy köszörült pallossal, sötétvérpiros csizmában, sárga sarkantyúval rúgtattak el a kegyesen intő hajdúkirály előtt. Két karjukat fohászosan rázták feléje és rekedten bődültek:

    - Vivát! Vivát! Thököly!

Nyirő József: Biri, a tyúk

Amennyire nagyjából ki tudtam bogozni a részleteket, a baj így történt. Jókor reggel a fiatal Béla András szegényember feleségestől elment napszámba. András éppen be akarta kócsolni a az ajtót, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy a kotlót nem látta el. Még haragudt is az ember, hogy ilyenkor jut eszébe az asszonynak a kotló, de türelmesen várt, míg az asszony a szoba közepére hideg puliszkát tördelt szét a tyúknak, s egy cseréptányérba vizet loccsintott, hogy ihassék, ha leszáll a fészekről. A tüzet is megszítta, hogy kellő meleg legyen és ne hűljenek ki a tojások. A rostát is odahúzta a platten közelébe.

    - No Biri, osztán viseld jól magadat! – mondotta a tyúknak, amely egyetlen vagyonuk volt és ő is az ura után sietett.

    Úgy az asszony, mint a tyúk nyugodtak voltak.

    Az asszony azért, mert éppen az este vizsgálta át lámpával a tojásokat és mind a húsz tojásban élet jele látszott. A tyúk azért, mert mikor egyedül maradt a fészken, kissé felbillentette a testét, maga alá nézett és épen, hófehéren ott volt alatta mind a húsz tojás.

    Az asszony nem tudta, de a tyúk tudta, hogy a húsz tojás húsz világ. Ennek bizonyítására, ha a Jóisten megbocsátaná, Szentfelségéről magáról vennék hasonlatot. Az Írásban írva van ugyanis, hogy: »Isten lelke lebegett a vizek fölött«, a világteremtésnél. Az Isten lelke azonban nemcsak »lebegett«. Az ősi zsidó szöveg szerint a felséges teremtési folyamat alatt a zűrzavaros világanyag fölött »kotolt« Isten lelke, mint Biri, a tyúk. Ilyen meleg közvetlenséggel fejezi ki az Írás Istennek állandó és lényegétől sugárzó ráhatását a világmindenségre a teremtés hatalmas cselekedeténél. A teremtés azonban soha meg nem szűnő folyamat is. Tehát bizonyos értelemben örökkévaló Isten lelkének a vizek fölött való lebegése, amely soha el nem halványuló öntudattal sugározza be az idők elképzelhetetlen méhét. Ez az öntudat minden teremtőnek legnagyobb boldogsága.

Kálnoky László: Találka

    1

Megvacsoráltam, feketéztem,
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félre dobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
Az üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.

Lator László: Szomjúság

Juditnak

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet-illatodat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző, párálló veríték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szorítsd karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény,e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lét-előtti tűz-köd pillanat,

Sajó Sándor: Szomorú szerelem

A mi szerelmünkben
Szárnyatlan a szándék;
Mi lenne, ha jönnél?
Mi, ha én megállnék?
Jönnél, ha vinnélek,
Vinnélek, ha jönnél,
Nincs szomorúbb érzés
E játszott közönynél!

Halat a hálóba,
Búzát a malomba
Mért nem vet az Isten
Téged a karomba?
Vetne a karomba,
Kapnálak ölembe,
Volna, ahogy volna.
Lenne, ami lenne!

Szász Károly: Szép, jó, hű

A legszebb asszony az te vagy,
– Az én szememmel nézve! –
A kor rajtad nyomot se hagy,
Vagy én nem veszem észre.
Homlokodon nincs egy redő;
S oly halkan lebben az idő
– Mint sas, ha ég ölén ring –
Hogy szárnya meg sem érint.

A legjobb asszony is te vagy:
Gyöngéd, szelíd, türelmes.
Azért sosem töröd magad,
Bennem hibát hogy’ lelhess.
Jóltévő fátyol mosolyod,
Mellyel hibáim takarod,
S a másik bántalmától
Megvéd e gyönge fátyol.

Vajda János: Pásztor-órák

Már igazán dühbe jövök
Szépséges kedvesem, miattad,
Hogy kerek ég és föld között
Nem lelek tárgyat, hasonlatnak.

Hiába, szó ide-oda,
Végtére is csak azt kell látnom,
Te vagy a legnagyobb csoda
Ezen a szép tündér világon.

Mint igazi mohamedán
Próféta szent könyvéről tartja:
Te vagy előttem a Korán;
Minden szépségnek foglalatja.

Mi itt körültünk egyedül,
Külön-külön, megfoghatatlan:
Mint ellentét mind egyesül
Benned, csodálatos összhangban.

Gárdonyi Géza: Emeleti szép kisasszony

Emeleti szép kisasszony
kikönyököl az ablakon.
Ő a kéklő eget nézi.
Kis darab jut innen néki.
Én meg azt a kék csillagot,
amely a szemében ragyog.
Ő talán az égbe vágyik,
Én csak az ő ablakáig.
Ő ha vágyát elérhetné,
megbánná és visszaszállna.
Én ha vágyam elérhetném,
ott maradnék mindig nála.
                                 
                           1893

Vályi Nagy Géza: Munkács

Nekünk állsz őrt Te is – védőpajzsunk;
Észak ormán, véres Végeken –
Honszerző, hős Álmos hadi népe
Itt pihent meg győzedelmesen.
Vívhatatlan bástyáid mélyéről
Legendák és mondák ezre szállt,
Glóriával itt övezte hírnév
Hős védőjét: Zrínyi Ilonát…
Börtön voltál cseh rabság alatt,
Ma szebb jövőd hajnala hasad.

Gárdonyi Géza: Akarat

    A lokomotívban a gőz, az emberben az akarat. A gyermekkorban napról napra és évről évre egyirányú érdeklődés és hajlandóság alakjában nyilvánul. A kismacska játék és a kisgyermek játéka a későbbi életpályára irányuló akarat.
        *
    Minél több gondolatot és energiát foglal össze és visz egyirányba az akarat, annál nagyobb erővel válik majd ki később az az ember abban az irányban társai közül.
        *
    Az akaratnak összeszedettsége és egyirány felé való törekvése, – ez a feltétele minden munka sikerének. Minél egybeszedettebb ez az akarat, minél egyenesebben és minél serényebben tör valaminek a megvalósítására, annál jelentősebb és kiválóbb a munkája.

Gárdonyi Géza: Levél a tanyáról

– Bótos úr, bótos úr,
van-e itten papiros?
– Milyen kell violám?
– Rózsaszínű szép piros.
Akin van egy galamb,
meg egy halvány virág is,
s közvitézhez való
egy-két sor írás is.
– Mi legyen az írás?
– Csak annyi hogy: „Pista,
tisztel édesapád,
tisztel édesanyád,
és tisztel Boriska…
És tisztel Boriska…

Gárdonyi Géza: Mikor a gyermek…

Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet…
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen…
De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.

A nyugati emigráció irodalmárai Gyóni Gézáról

Saly Dezső: Újságírás ágyútűzben. A przemysli »Tábori Újság«.

    A redakciónk régente a nyomda szedőterme fölött volt s munkaközben folyton fölhangzott a szedőgépek kattogása. Eleinte bántott a monoton zaj…kat-kat-kat-kat. Mintha az idegein zongoráznának az embernek. Később megszoktuk, észre sem vettük. Egyszer azután, egy ünnepnap este hiába ültünk az íróasztal mellé, hiába mártottuk tintába a tollat, nem tudtunk dolgozni. Valami nem volt a rendjén, valami hiányzott…A szedőknek csak éjjel kellett bejönniök, a gépek hallgattak!

    Valahogy így lehetnek most przemysli kollegáink, a Tábori Újság szerkesztői az ágyúdörgéssel. Reggeltől estig és estétől reggelig dörögnek az ágyúk Przemysl körül, a tábori lövegektől a harminc és feles mozsarakig minden pokoli instrumentum belejátszik az idegtépő koncertbe, gránátok pukkannak, srapnelek robbannak szét, az ablakok zörögnek, a házak fala meg-megremeg. Przemysl piacán azonban nyugodtan járnak-kelnek az emberek, egy kis hotelszobában pedig az íróasztal fölé hajlik két katonaruhás alak, dr. Geőcze főhadnagy és dr. Molnár hadnagy és írnak, írnak…a fekete sorok kutyanyelveket töltenek ki, akárcsak itthon…a kutyanyelvek a nyomdába kerülnek, s egykettőre elkészül a kétoldalas, hibátlan lap: a Tábori Újság.

Czipott György: Fiúk!

Hommage à Gyóni Géza

Fiúk, ti künn a végeken,
hitet arat a félelem.
Nem rejtőzhettek el, soha!
Fiúk ott künn, a végeken…

Nem rejtőzhettek el, soha,
óv gyermek, hitves mosolya.
Értük álljátok a vártát!
Nem rejtőzhettek, már soha…

Értük álljátok a vártát,
kik bár tőletek se várták.
Szívetekben éled haza!
Értük álljátok e vártát…

Szívetekben holtig haza,
hív gyermek, hitves mosolya.
Arasson túlnan félelem –
Fiúk –, ti! Künn, a végeken…

Darkó István: Katonaköltő Przemyslben

Történelmünk bővelkedik a katonaköltők példaadásában. Ezek a költők a régi rómaiak vélekedését a háborúban hallgató múzsákról gyakran megcáfolják. A magyarság történelmi élete a védekező harc szakadatlan láncolata. Ha a magyar lélek, amelyről jól tudjuk, hogy nagyon szereti a dalt és a költészetet, csak a teljes pihenés óráiban tudott volna dalolni és tudta volna a dalt élvezni, akkor nem volna olyan gazdag irodalmunk, mint amilyen van. Kényelmesebben élő népek költői hallgathattak háború idején. Biztosra vehették, hogy a harc után megint békés korszak következik számukra, amikor elmondhatják a háborúban szerzett tapasztalataikat. A magyar nép és a magyar költő a harc szüneteiben, a tábortűz mellett vetette papírra a lelkében megfogamzott dalt s már a háborúban szétosztotta annak bátorító, erősítő melegét bajtársai között.
   Ilyen gondolatok foglalkoztatják a tudósítót Przemysl városának utcáin, járván a megviselt házak közein, a romba dőlt épületek mentében, széttekintve a város szélein, a havas mezőkön, amelynek hajlataiban most is ott lapulnak a földvárak. Itt harcoltak apáink az ellenséggel, az éhség szenvedéseivel, a koplaltató kötelességteljesítéssel az első világháború hősi korszakában. De sokat emlegették ezt a tájat, az elnémult vidéket, az új háború csendes órájába elmerült erődítéseket. Itt dalolt Gyóni Géza, az első tűzvész honvédköltője, a későbbi hadifogoly, a szibériai temető csendes álmodója. Az imént beszélt róla egy öreg przemysli lakos. Magyar származású öregember, régóta élt itt, asztalos volt, amíg lángot nem vetett a háza tája. Ismerte Gyónit. Elmondta róla, milyen volt és hogy ebben a házban, ahol most vagyunk, a nyomdában, ahol az öreg asztalosmester dolgozott, járt is néhányszor. Azt is tudja az öreg, hogy sokáig melyik erődben tartózkodott a sápadt arcú költő. Megmutatja, a haditudósító kívánságára, hogy hol van ez az erőd.

Szakolczay Lajos: »Halál, halál, vén Csínom Palkó«

Gyóni Géza költészetéről

A magyar költészet értékvonulata olyan gazdag – csinos hintók és szenvedéstől nehezült szekerek egymásutánja -, hogy aki akár egyetlen verssel lesz részese, boldog lehet. Akkor is, ha nem a legfőbb helyen, hanem „egyversesként” csak a saroglyában foglalhat helyet. Gyóni (Áchim) Géza (1884. június 25. – 1917. június 25.), a 20. századi magyar líra „ismeretlen ismerőse” a Csak egy éjszakára…című döbbenetes remekével vívta – érdemelte! – ki ezt a helyet.

    Bár egyik-másik kötete csaknem a tízezres példányszámot is elérte, a lírikusnak többnyire a felejtés a sorsa. Az irodalomtörténet is jobbára avval tartja számon, hogy Rákosi Jenőék, kihasználván Gyóni konzervativizmusát, kijátszották Ady Endre ellen. Holott, legalábbis Komlós Aladár szerint, költőnk ahhoz a csoporthoz tartozik, akik „Ady mágnes-szekeréhez tapadtak”. Korai költészetére, a lázas szóbeszédet illetően, valóban rá lehet sütni ezt a bélyeget. Ám Adynál, hiába a mámorban megmártózók egyezése, mindig édeskésebb volt. Azzal, hogy Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa egyik esszéjében a Gyóni-költészet fogyatékosságát a „gramofon-szerűségben” jelölte meg, rátapintott a költő elevenjére: forog, forog a lemez, s szinte ugyanazt a monoton hangot visszhangozza.   Ebben is van igazság. Csakhogy ez a „gramofon-szerűség” – a monotónia mellett plakát-harsányság jellemzi – az idő előrehaladtával jócskán megváltozott. Erősödött? Drámaivá vált? Beúszott abba a zajba - az első világháború förtelmes csörömpölésébe, bombáinak vijjogásába -, amelyben, hogy hallják az üzenetet, el is kélt a szavak önkívületi állapota.

Gyóni Géza: Csend

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat - tévedt madár -
        Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kísér:
Örök hajszában élve élni,
        Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
        Megtörten, hitlenen.

Gyóni Géza: Emléksorok

- Szolár Mariska emlékkönyvébe –

Mi az ifjúság?
Ábránd és virág.
Feledve a rút, a romlott világ.
Ábránd, ha foszlik,
Virág, ha hervad,
Hulló levél közt nem leled magad;
S mi még majd akkor örömet is ád:
Tűnő álomkép s egy préselt virág.

   Békéscsaba, 1901. szeptember.

Gyóni Géza: Levél Nyugatra

Hol vagytok most, kis „intellektüellek”,
Kiket bús század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a „New-York” volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden, ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek,
Mit érez mostan horpadt melletek?

Szentjánosi Csaba: Bella Istvánnak, nem csak Emlékéve kapcsán!

A betűk: cérnaszálak,
elszakad bennük a gondolat,
az elmúlás súlytalanságában-
az élet súlya mégis megmarad.
 
István versei most is kihajtanak,
új látásmódot hoznak létre,
soraira száll lelkünk,
mint bogarak a fényre.
 
De fűtűszálak is betűi:
lelke most is meleget ad,
a tengerpart karimájában-
az éj letett nagy kalap.
 

Kiss Jenő: Márton Áron

Ecce sacerdos magnus! – ím a főpap!
fiatal fővel fők közt is a fő!
tüzes szeméből pillagyújtó hő csap,
a gyűrűjében megvillan a kő.

A Gondviselés nem adhatta volna
méltóbb kezébe a pásztorbotot,
mint Néki, aki egykor – drága csorda! –
pipék meg bárányok pásztora volt.

Köszöntsük Őt, az új s a régi pásztort,
kit megszületni földes szoba látott,
köszöntsük condrás népek gyermekét!

Felé tekintünk most e pusztaságon,
hogyha főpap, legyen valóban Áron:
fakassza rügybe sorsunk vesszejét!

                                               1939

Reményik Sándor: Látlak…

Látlak mintegy lázálmaimban,
Szikla, barbár igazság szirtje,
Látlak borzongató álomban,
S mégis kegyetlen-élesen –
Látlak milliófejű szörnyeteg,
Igazságtevő szervezettség,
Látlak, háborús hatalom,
S háborúvégi összedűltség,
Látlak falanszter, látlak új világ,
Látlak rettentő Rend –
Neked csak az számíthat majd,
Aki hasznot hajt, kézzelfoghatót,
Neked csak munkások és katonák,
Nők, akik minél többet szülnek,
Erdők, amelyek kitermelhetők,
Neked csak mézet csorgató virágok,
Gyümölcsök, melyek kifacsarhatók,
Kihasználhatók az utolsó cseppig,
Neked csak árucsarnok-templomok,

Jókai Mór: Az új kenyér

Itt vagy tehát! megjöttél végre!
Kiért küzdelmes munkát végze
A mindig áldozó erény.
Az év, mely halva született, -
Midőn te megjelensz, letelt,
Óh várt, óh áldott új kenyér!

Boldog hazánk, hol egykor ingyen
Termett a jóból édes minden,
Még annak is, aki henyélt
Ki azt is, aki téged kővel,
Kenyérrel dobtad vissza, jövel.
Áldd s becsüld meg az új kenyért.

Nézd, a kalászban minden búza –
Szemet Istenkép koszorúzza.
Aranyt hullámzik a fenyér.
A Jézus mondá a kenyérre:
„Én testem ez.” E mondat érve:
Valóban az vagy új kenyér.

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

Mécs László: Malmok

Az élet folyója titkosan eredve
végtelenből indult s végtelenbe törtet…
Láthatatlan titokzatos partja, habja, medre.

Csak azt tudjuk: kisebb nagyobb malmok állnak:
embersorsok állnak, a kerekek járnak
– s még a színét se láthatjuk víznek vagy molnárnak…

Az egyik malomban boldogságot őröl
másban őrültséget, kínos komolyságot,
harmadikban fájdalom-liszt hull a malomkőről…

A nagyapám malmán mannaliszt-kegyelmet,
böjtöt, imát őrölt… (Régi Magyarország
minden híres búcsújára gyalogosan elment…)

Diószeghy Dezső: Nyári vihar

Hajlonganak a fák, mint néma lakájok,
Ágaikat haragos szél cibálja,
Messziről látszanak apró villanások,
Virág a kelyhét szomjasan kitárja.

Jött a vihar, pusztulást hozott magával,
A sötétség rémei jártak táncot,
Ledőlt a tölgy, mely széles koronával
A törpe fák közül messzire kilátszott.

Lapulva, félve a bozótok alján,
Esőtől éled fű, virág és csalán,
Felsarjad az élet ezer alakban.

Élet a halál apró villanása,
Ledöntve az élet erős óriása,
Némán hever a nyári alkonyatban.

Garay János: Szép Balaton tavában

   Szép Balaton tavában
Megfürdött az ég.
Azóta lett vizének
Hullámjátéka kék.

   A föld haragra lobbant
E vakmerény miatt,
S epéje zöldre festé
A kék hullámokat.

   A víz mindkét hívének
Megtartá emlékét;
Az égnek tiszta kékjét,
A földnek zöld színét.

   Csendes szelíd időben
Azúrszínben ragyog;
Föld haragos zöldében,
Ha keble háborog.

Lampért Géza: Regösének a Balatonról

Hazaszerző harcok hőse
Elindula: Öcsöb, Őse,
Két nagy vitéz kapitány,
Jó turáni paripán.

Almád hegyét hogy elérték,
– Valóság-e vagy tündérség?
Álom incselg-e velük?…
Dagadozott kebelük!

Világot járt két vitézek,
Ha amott már széjjelnéztek,
Várt rájuk sok szép vidék –
Sehol ilyen, soha még!

Tündérszép tó… lágyan tartja
Átölelve ékes partja:
Bérces-halmos, üde zöld,
Nádas-füzes, tünde föld…

Szabó Ferenc: Kamaszkori nyár

Aranyló búzatáblák hajlatán
vígan hempereg a kamasz-szél
tücskök ciripelnek boldogan
megállok a tábla szélinél
hol egy pipacs meg egy búzavirág
vérpirosan és égszínkéken
valamit sugdos egymásnak
mint szerelmes kamaszlányok
ha kedves fiúra találnak

Tamási Lajos: Nyárvégi viharok

Torlódnak súlyosan az égnek lobogó fellegei,
felzúg az esti szél, fekete hárfáit megzengeti.

Először mintha kél távoli üzenet, halk fuvalom,
esteli utakon fölveti fejét az ember és föl a barom.

Elpilledt virágok rezzenő, fölriadt harangja szól,
gyanakvó szarvas a zengetett szelekre rászimatol.

Megdűlnek füvei, szerelmes zsongásból lehűl a rét,
zöld tücsök elejti aranyos-szólású hegedűjét.

Vadászó röptében figyelve, zúgva leszáll,
páncélos szárnyait ejti a fekete szarvasbogár.

Vonatok kerekén gyorsulva szökken a sebes futás,
mélyebb a mozdonyok torkán a mély dohogás.

Távoli intés szól, puhán még, lágy üzenet,
fordulván szárunkon egymásra néznek a falevelek.

Báró Jenő

– magyar népballada –

Este későn ragyognak a csillagok
Báró Jenő a faluban andalog.
«Édes anyám eresszen ki hozzája,
Fáj a szívem, majd meghasad utána.»

«Kedves lányom, ráérsz te még kimenni;
Ráérsz te még a báróval beszélni.»
«Édes anyám, addig élem világom,
Míg a báró sötétbe’ jár utánam.»

…Báró Jenő azt tette fel magába’,
Dupla csövű fegyvere lesz halála.
Megtöltötte dupla csövű pisztolyát,
Bá Jenő úgy lőtte agyon magát.

Báró Jenőt beviszik a városba,
Szeretője a kapuban siratja,
Eszébe jut piros bárós cipője,
Nem lesz többet a báró szeretője.

Fújdogál a szellő

– magyar népballada –

«Fujdogál a szellő
A Nájgebáj felől,
Rossz híreket hallok
Az én fiam felől…»

«Ne csodálkozz anyám,
Hogy én sárga vagyok:
Kilenc esztendeje,
Hogy én itt hervadok.»

«Halottad-e hírét
Híres Nájgebájnak?
Hát a benne lévő
Sötét áristomnak?»

«Nájgebáji urak
Tizenketten vannak.
Mind a tizenketten
Rólam tanácskoznak.»

Gyöne Józsi

– magyar népballada –

Gyöne Józsi négy szép ökrét
Béfogá ő a járomba
S a nagy utcán leindítá,
Hát Szőcs Máris a kapuba
Azt kiáltja teli szájjal:
«Józsi, Józsi, Gyöne Józsi,
Ne menj a rétre takarni;
Ha a rétre mész takarni,
Ne menj a vízre feredni!
Kilenc rendet feltakara,
Tizedikhez hozzáfoga.
«Lovász Józsi, jó barátom,
Feredjünk meg, azt kívánom!»
– «Én nem bánom jó barátom,
Nagy kedved van reá, látom.»
Leüle a víz martjára,
Lehúzá fényes csizmáját,
Abaposztó harisnyáját,
Leveté selymes bundáját,
Leoldá selyem ruhát
A derekán átalköté.

Budán csak egyszer volt kutyavásár

– Nógrádi népmonda nyomán –

Egyik alkalommal, ahogy megy a határban Mátyás király, ott lát egy szegény embert két rossz lovon szántani. De igazán olyan rossz lovak voltak, hogy meg kellett őket magázni, hogy továbbvonszolják az ekét.
   Mátyás király odaköszön:
   -    Adjon Isten jó napot, jó munkát! Halad-e valahogy?
   Fogadja a szegény ember:
   -    Adjon Isten, én haladni csak haladnék, de a lovaim olyan gyengék, minden pillanatban várom, hogy kidőljenek.
   -    Hát miért nem abrakolja őket jobban?
   -    Haj, abrak, abrak! Bárcsak a családomnak kenyere volna, de s e családomnak, s lovamnak ennivalója nincs!
   A szegény ember szomszédjában szánt egy gazdag paraszt olyan négy lovon, hogy majdnem elrepülnek az ekével.
   Azt mondja Mátyás király a szegény embernek:
   -    Miért nem szól a szomszédjának, hogy segítse kifordítani magának ezt a földet:
   -    Hej, kérem, ez olyan büszke, nyakas paraszt, hogy az ilyen magamfajta emberrel szóba sem áll. Tán még a levegőt is irigyli tőlünk.

Hunyadi János halála

– Thuróczi János krónikája nyomán –

Kora ifjúságától kezdve folytonosan háborúzott, a kormányzás gondja is elfárasztotta: Hunyadi János korán megöregedett. Amikor seregét ragályos betegség támadta meg, nem hagyta el a vitézeket, és maga is súlyosan megbetegedett. Ekkor Zimonyba vitték, és hű társa, Kapisztránói János szerzetes attól kezdve mindig az ágya mellett ült, és imádkozott érte.
   Amikor Hunyadi János lelkét visszaadta a Megváltójának, nagy siralom támadt az egész országban. De nemcsak Magyarországon siratták: az egész kereszténység megrendülten gyászolta legjobb vitézét. Fenn a magas égboltozat csillagai előre megjósolták halálát: nem sokkal halála előtt történt, hogy egy csodálatos üstökös jelent meg a magas levegőégben.
   Amikor Mahomet császár Hunyadi halálának hírét meghallotta, lehajtotta fejét, és sokáig hallgatott. Ezután azt mondta:
   -    Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.
   Egykor Krőzus, a hatalmas Lüdia királya, akinek nagy birodalma, gazdagsága és szép családja volt, azt mondta Szolón athéni bölcsnek:
   -    Hiszed-e, hogy én boldog vagyok?

Szent István király intelmei

– Szent István legendája nyomán –

Fáradtságos, nehéz munkával térítette és kormányozta népét a szent király. Sokat tapasztalt, tudós könyveket is olvasott, ezért szigorú, de helyes törvényekkel tartotta féken a nemrég megtért magyarokat.
   Gazdag tapasztalatát, sok tudományát fiára, Imre hercegre akarta hagyni, hogy ő vezesse tovább a népet azon az úton, amelyen István király elindította. Ezért mindent írásba foglalt, és írásának ilyen címet adott: Szent István király intelmei Imre herceg számára.
Szent István király azt írta az Intelmekben:
    „Édes fiam! Valahányszor ítéletet kell hoznod egy ügyben: ne heveskedj, ne esküdözz, hogy bizony lakolni fog a bűnös. Te magad ne is hozz ítéletet, mert ezáltal megcsorbítod a királyi méltóságot, hanem bízd meg ezzel az illetékes bírákat, hadd ítéljenek ők a törvény szerint. Ha pedig olyan kerül eléd, amelyben magadnak kell bíráskodni, türelemmel és könyörülettel hozz ítéletet.

Herczeg Ferenc: A lantos házassága

Volt egyszer egy szegény királyleány. Édesanyja talán soha nem is volt, királyapja pedig meghalt, amikor a királyleány még kurta szoknyában járt. Az új király, akit megkoronáztak, haragos ember volt és kikergette a kis árvát a várkastélyából, hogy menjen Isten hírével. Semmit se adott neki az apai jussából, csak egy ócska aranykoronát, mivelhogy egy királyleány mégse lehet el aranykorona nélkül.

    Az árva királyleány elvonult a kék hegyekbe és ott koldulással tengette életét. A skarlát ruhácskája hamarosan elrongyolódott, mezítláb járt, csak a fején lévő aranykorona mutatta, hogy igazi királyleány. Irgalmas szívű parasztemberek hol egy darabka kenyeret, hol egy krajcárkát adtak neki, abból élt.

    Amikor már nagyleány volt, egyszer az erdőbe ment epret szedni. Amint szedegeti az epret, lódobogást hall. Fehér paripán egy kóborló lantos jött arra. A vállán a hegedűje függött, amelynek három aranyhúrja volt.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király

Örökös főszerkesztőnknek 1939-ben jelent meg az Atheneum kiadásában első és egyetlen történelmi fogantatású szépprózai műve. Politikusok sem előtte, sem utána sem nagyon írtak hasonló műveket. A költő Zrínyi Miklós akkor írta meg Mátyás királyunk életrajzát, amikor látta, hogy a Habsburgok nem akarják visszaállítani hazánk függetlenségét. Nyilván így érzett már Kisgazdapárti országgyűlési képviselőként 1939-ben Bajcsy is. További méltatás helyett álljon alább a szerző előszava. A regényt 12 egyenlő részben, két fejezetenként közöljük majd a Szózat hasábjain az elkövetkezendő egy évben.

-cspb-

*

    »Engem e munkám megírására két izgalmas történetpolitikai kérdés ösztökélt.

    Az egyik: mi volt, mit jelentett Mátyás birodalma alig egy emberöltővel Mohács előtt s szinte fél évezreddel Szent István után, hogy illeszkedett bele, beleilleszkedett-e valójában az árpádi nagy államalkotás és birodalomépítés széles szemhatárába…

    A másik: ennek az átlagos és egyre általánosabbá váló történetírói szemléletnek, mely valahogy párhuzamosan halad az egészségtelenül és veszedelmesen erősbödő mindenféle idegentisztelettel a mai Magyarországon, élesen ellentmond Mátyás király és a mátyási birodalom kérdésében elsősorban régebbi történetírásunk, de a II. Zrínyi Miklós csodálatos géniusza is, mindenekfölött pedig a magyar nép ösztöne, lángeszű emlékezése, ítélete és halhatatlan szeretete – melyiknek van hát igaza?«

vitéz Bajcsy- Zsilinszky Endre

Nyirő József: Miháj

A fák duzzadtan nyújtóztak, a madarak szárították harmatos hátukat a kelő napfényben. A távolban báránykák reszkettek erőtlen lábukon és a ködtől ezüst bajsza lett a pásztornak. A favágók füstje kéken csavarodott fel az ég felé. A fatetők közt járt a szél és remegtek a frissen rügyező ágak a fejszék csapása miatt. A favágók felnéztek minden fára, hogy a dőlés irányát kiszámítsák, s ilyenkor hideg ködeső hullott fekete arcukra. Távol a szirtfalak mögött megzavart medve vonult tova alázatosan, mintha olvasót mondana. Finom tavaszi nesz kélt mindenütt, mintha az alig hajtott füvecskék híreket suttognának egymásnak. Furcsa illatok kábítottak és édes lett a nyál az ember szájában. A csorda a csiki oldalon a vályúknál állott s a nagy fehér állatok magasra tartott fekete szájáról hosszan csurgott le a víz, mikor elbődültek:

-Jó vizet ittem!

Az őzek indokolatlanul megfutamodtak és hirtelen megálltak, mintha eszükbe jutott volna valami. Finom orrocskájukat egymáshoz értették és azt mondották:

-Semmi sem esik olyan jól ilyenkor, mint a csók!

Arról azonban senki, semmi sem tudott, hogy az éccaka a Szabadi Miháj kalyibájában meghót Julika, a leánka. Csak akkor ijedtek meg mindenek, mikor Miháj kiállott a kalyiba szájába és rekedt-keservesen elbődült:

-Meghót!

A favágók lassan, kényelmesen odacammogtak, megnézték, fejcsóválva valamit morogtak és újra visszamentek a fák közé és újra vágni kezdték a fát.

Julika pedig ott feküdt a puszta földön. Színes, szőttes rokolyácska volt rajta. Len haján még csillogott a halálverejték, arcocskája piros volt és a nyakára kötött pántlika gyűrött volt a küzdelemtől. Szelíd, szép harmat-leányka volt, mintha csak aludnék. Még egy kis napfolt is hullott rája, ami még szebbé tette.

Zerdahelyi József: Szerpecsenye

A szeptember végi alkonyati napsugár sárgán nézett be a kúria nyitott ablakán. Rá lehetett látni a vén gesztenyefára, amelyik még feketén állotta az ősz éjjeli támadásait, csak az üres gesztenye-foncsorok mutatták rajta a nyár végét.

Erőteljes kopogás hangzott. Nyomában kinyíltaz ajtó és nehézcsizmás nagy ember lépett be rajta. Tisztelettudóan állott meg a behúzott ajtó mellett.

-Jóestét kívánok érdemes nagyságos uram!…

-Na, mit hozott öreg – pillantott rá a földesura az írásai felett. – Megjárta a makkot?

-Azér jöttem, jelenteni akarom – mondta a szókat külön-külön Csák István, az öreg kondás-számadó, mint aki tudja a beszéd fontosságát. A hangjában önérzet volt és hűség.

A földesura hátravetette magát a széken, szembe nézett a régi szolgával. úgy hallgatta.

-Megjártam, meg, az egészet, mind a négy erdőt. Csak úgy húzza a gallyát… perdül is belőle. Felveszem… férges. Mindegyik férges. Kiette a féreg a húsát. A haja van csak. Liha akár a polyva… Olyan a…

-Hát akkor?

-Bizony, bizony, ha csak az volna, ami most lepereg, éhen dögölhetne a disznó. Sok féreg van benne nagyon… Nem tudom, hogy lesz. Mer, ha az mind, ami a gallyát húzza, lepereg a harasztba, oszt hiba nélkül volna, megérne egy nyáj südeléket… Ezt nem lehet tudni!… Osztán kihajtjuk az egész disznót… a fiasokat is?

-Azt is.

-Legjobb vóna a Bikkes orom nekünk. Csak messze van a víz, igaz… a közepin van az erdőnek, a hozzájárás se istenes, igaz… gazos is… baj, de hát az orom termi a jó makkot. Elfújja onnan a férget a szél, nem tud ott megmaradni… Hát aztán hány erdőt vennénk meg?

-Csak az egyik darabot, mert biztosan sokan licitálnak, drága lesz, sok a disznó ezidén. Mit gondolsz, mennyi kellene?

-A fiasok, a südő… meg a malac… Ötszáz disznóra… Ki lesz a szomszéd? Mer, ha valami csirketolvaj, akkor bele se fogjónk.

Imre Flóra: Sapphicus

Lázverő féltés remegése rázza
Védtelen testem, ha csak egy mosolyt is
Másra villantasz, ha csak egy szavaddal
   Más felel fordulsz,

Görcsbe rándulnak koszorúeremnek
Izmai, s sziklák tömik el a torkom,
Hogy szemedbe nézhet akárki, melléd
   Léphet az utcán,

Kosztolányi Dezső: Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Nagy László: Szerelem emléke

Szerelem emléke, viráglámpa
tabáni tulipánfa
világíts belső éjszakánkba
mert szívünk megvakult
beborult, elvadult
kitörve édes vonzalomból
átkozott csillagként csak rombol
tördeli párját
szeretőjére halált gondol
viráglámpa
tabáni tulipánfa
ragyogd be szívünk éjszakáját!

Vidor Miklós: A tékozló

Kevés minden időm tehozzád
s nekem úgy kellene a szabadság!

De mire való a szabadság
ha nem juthatok tőle hozzád?

És mire te ha éppen tőled
sosem érhetem be időmet?

Míg végre hunyorogva vénen
magamra nem hagysz az időben

S én szabadságomra maradtan
mi volt s mi nem volt elsirattam

és végképp elszakítva tőled
az üres öröklétben élek

Rákos Sándor: Virágének

Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?

Juhász Gyula: Annabál

Lelkemben áll a boldog Annabál,
Örvénylő vágyak táncoló csapatja.
Ma nincs enyészet, mélabú, halál,
Ma zászlaját a mámor fölragadja
S a szív, vert életem haló patakja
Ma megdagad száz zsongó látomással
S a szerelem mély tengerébe áthal.

Ma újra koszorút fon az öröm
És nászi fáklyát lenget a dicsőség,
S a jövendőség kapuját töröm
S látom magam, győzelmek ifjú hősét
És vár a nagy, a holdasan zengő rét,
Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem
Alélva boldog nyáréji derűben.

Lisznyai Kálmán: Hej ez előtt…

Hej ezelőtt olyan voltam,
Mint az énekes madár;
S most olyan néma a lelkem,
Mint az elhagyott határ,
Bevéstem lágy panaszomat
Egy nagy kemény kőbe;
Felszivárgott a haragom
A tüzes mennykőbe.

Azt a sok szép szót sajnálom,
Miket gyöngyként szórtam rá:
Szívem hitét, reménységét
Egészen rá pazarlá.
Széttépett reménységemből
Nincsen már egy szál is, –
Bánatomból nótát csinál
Még a kis madár is!

Vályi Nagy Géza: Ungvár

Te is megtértél kárpátalji saslak;
Hét harcos törzsünk első tábora,
Árpád ült itt négynapos áldomást.
És itt nyerített csótáros lova.
A hét vezér itt omlott a földre,
S illette csókkal az áldott rögöt,
Eger hősének bölcsőjét ringattad,
És megálltál a nagy próbák között!
Miénk vagy újra: bércövezte vár;
Bercsényi szellemárnya visszajár!

Bella István: Sirató

Visky Árpád élő ravatalánál

Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!
Mint újszülött halott, aki most születik meg.
Meggémberedett testedet leveszik keresztfádról,
fektetnek a földre, félrenyaklott fődet
visszaegyenesítik, s mintha szavaidat,
megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba,
eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még
halálod membránján át, mintha te akarnál
telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk.

Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?
Ha már tilos volt játszani szín, deszka – játsztál volna,
Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak,
csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,
kupica-fényű csillagból ittál vón verset,
Ady-remegésű negyvenhétévig-félés,
mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog,
taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót.