Lenkei Henrik: A javíthatatlan, Az én temetőm, Krisztus és Júdás, Magyarjárás, Villon úr
Lenkei Henrik:
A javíthatatlan
Hogy Ariosto már öt éve
Járt Pádova egyetemére
S tanult jogot,
A mint jogász szokott,
Kivált ha száz vers motoszkál fejébe –
Az apja, Ferrarának főbírája,
Ad audiendum verbum megcitálta
S így ripakodott elfajult fiára:
«Felháborodva veszem észre régen,
Hiába minden serkentő beszédem,
Nem fog rajtad igaz atyai szóm
Én megtévedt botor Lodovikóm!
Úgy hallom Geszták, Pandekták helyett
Kedved csupán poétákban leled,
S nem hasznos vizsgatárgyakat magolsz
De ostoba verslábat szótagolsz!
Nem tudósokkal állsz komoly vitába,
De firkászokkal léhán prézsmitálva!
Finta Sándor Túrkevén, 1881. június 12-én született. Földműves napszámos volt az édesapja, aki a nagy szegénység miatt Sándort nagybátyjához, Finta Miklós csikóshoz adta a család csikósbojtárnak Túrkeve mellé, itt fedezte fel Herman Ottó zoológus, az utolsó magyar polihisztor, a „madarak atyja”. Az Ecsegi pusztán lett csikósbojtár, de álmai messzebb ragadták őt.
Ki tartja még számon Turcsányi Eleket, akiről Kosztolányi Dezső azt írta a Nyugatban: „a költő, melynél nincs nagyobb”, és akit „a szavak alkimistájának” is nevezett. Az irodalomtörténészek sosem vettek róla tudomást, ezerkilencszáznegyvenöt óta még a „Hét évszázad magyar versei” több kiadásában sem szerepelt, nevét, mint az udvartartás szerény rajongójáét, leginkább Karinthyról szóló emlékezésekben lelhetők fel, és teljesen értelmetlenül a „Magyar mártír írók” antológiájában, no meg válogatott műveinek 1984-es kisszámú kiadásában. Már életében is mindössze két verses-novellás könyvét nyomtatták ki. A „Koronelli dóm”-ot 1921-ben és a „Távolodó”-t 1927-ben Budapesten. Könyvárusi forgalomba egyik kötet sem került. A szerző magánkiadásai, kevés példányban, barátainak. A nehezen megélhető, vészterhes, XX. század eleji-közepi időkben, Turcsányi Eleknek, ennek a művelt, de magányos és magában zárkózó finom agglegénynek, a nőiesen gyöngéd, félénk lelke mimózaként összezárult és eltávolodván a mindennapok hangos-botrányos szenzációitól, csupán önmagában való szemlélődései közt élt. Műveiben a képzelőerő lírai közvetlenséggel párosult, a képzőművészeti szecesszió futára volt irodalmi köntösben. Leginkább a negatívumok költője. A múltat szereti, mert már nincs, és mert jövő sincs, nosztalgiával hívogatja, mintha lenne. Gyermekkorának emlékeihez, a budai Lovas-úthoz zsoltárt énekel, a Várhegyhez, a Vérmezőhöz szerenádot. Forró szerelmet vall egy hölgynek, aki nincs, de aki karcsú lesz, szőke és szelíd. S aki van, azt arra kéri, engedje meg, hogy csókot ne adjon. Csupa disszonancia — összhangban. Csupa fájdalom — mosolyban. Csupa keserűség — daloló kedvben és egy alapjában csüggedt világszemlélet — zengő muzsikában. A költő e külön világban él. Elrekesztett álomketrecben. Itt más színe, más illata van a virágnak, más íze a csóknak, más jelentése a tragikus szavaknak, amelyekkel könnyedén és felelőtlenül dobálódzik az élet. Turcsányi Elek, aki – XXI. században sikeres és fantáziadús forgatókönyvíró lehetne – az életharcból elmenekülő Gulácsy Lajos festészetére s az ő Nakonxipánjára emlékeztetett a maga fantáziájában kiépített álomvilágával, melynek műveiben még a nevek is minden élő nyelvtől és élethelyzettől elütöttek.
