Krisztus urunk futott, bujkált,
Hideg földön, az erdőn hált;
Üldözői ott sem hagyták,
Ott is meg-megriasztották.
Kis pacsirta pártját fogta,
Merre bujkál, meg nem mondta,
Sőt hítta az üldözőket,
Hogy vezesse félre őket.
De a fürj, ahogy meglátja:
»Itt szalad!« mind azt kiáltja;
A bibic meg mindjárt pedzi,
»Búvik, búvik!« reá kezdi;
A galamb is búgja sorba:
»A bukorba, a bukorba!«
Bánatnak könyve; kár, hogy nem regény,
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életírása,
A társadalom jajkiáltása,
Nagy míveltségünk kétségbeesése;
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.
- egy harctérre küldött bibliában -
Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!
De harc után, vagy fegyvertelenül,
Árván ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le hozzá érező szíveddel,
S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!
1916
Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
Magyarhaza menyasszonya
Szép kis ország,
Jegygyürűnket, koszorúnkat
Hogy elorzák!
Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
Édes hazám, Magyarország
Árva népe!
Hogy jutottál a bujdosók
Kenyerére!
Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
1934
A napraforgók épp az égig érnek
ha csenddé törpül veled a világ
és kórók zizzennek a száraz szélben
és szomjas lombjuk zörgetik a fák
a föld tenyerén felszakad a kéreg
és repedésbe surran a bogár
a napraforgók magvai peregnek
és száraz szemmel búcsúzik a nyár
2016
Ősz járja megint, hervadt levelek
Röpködnek a légben szerte a fákrul.
Elvitte a gólya a fényt, meleget.
Búsuló szívem újra bezárul.
Itt vagy szomorúság! lomha ködöd
Elfödjön-e minden kék egü tájat?...
Csüggedve a gyász érzési között,
Ne reméljek-e, fényre ne várjak?
Fojtsd vissza, kebel, bús érzetidet!
Költő, a lemondást verd ki szívedből!
Sárguljon a lomb! Míg hullva zizeg:
Te dalolj a jövő kikeletről!
A teljes csönd! ahogy az idegek
huzalán átsuhan, mint telefondrót-
huzalokon a szél, s a víz felett
hozzá ez a valószínűtlen, oldott
kékség, és a tó rezzenéstelen,
ezüst tükre a kora délutánban:
ez már szinte a végtelen
az örökkévaló az elmúlásban.
Mert az elmúlás ez: mikor a forgás
mintha megállna, s kitárul a pompás
látóhatár. Úgy érzed, óriás
lettél benne. – Ám egy perc, és riadtan
hanyatt dőlsz. De ebben a pillanatban
csak boldog voltál, semmi más.
1958. szeptember
Rég voltam e házban, nagyon régen,
Rég eltűnt már az én gyermekségem.
Akkor laktam én itt s boldog voltam,
Örömem telt fákban, virágokban,
E kert őszi rózsákkal volt telve,
Nem tudom már, mit szerettem benne,
De sírhatnék, ha emlékeszem róla…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!
Oh a világ! mit láttam én abban!
Elkérték a lelkem és én odaadtam,
Mosolygó szép virág volt e lélek,
Illatában angyalok fürdének;
Visszaadták már… de összetépve,
Nincs rajta egy sértetlen levélek;
Mért hallgattam a baráti szóra?…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!
Dobog a szív, majd hogy meg nem reped,
Bágyadoznak a ragyogó szemek,
Lassan piheg már a fáradt kebel,
Sóhajtozva, de alig hogy lehel.
Kar
Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!
Egyes
Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!
Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.
Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjúság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendülne a pohár!
1850
A bimbóbul virág lesz,
Kincsem mondta, hogy elvesz,
Hogy piros kendős lován,
Értem jön szüret után.
De vége a szüretnek,
Leánytársim nevetnek:
Volt hetyke szép szeretőm,
Haj de még sincs fejkötőm.
Az ágon szarka csörög,
Az ablakhoz röpülök,
Kinézek az utczára,
Nem jön-e valahára?
De csak halad az idő,
Elmarad a szerető.
Oh leányok! higyjétek,
Hamisak a legények.
Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét;
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.
A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok... s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekesmadár.
A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy visszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.
A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekképp sóhajtott szívem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?...
Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között
Félre, őszi ködös álom!
Víg zaj kél a dombokon.
Van még szüret a világon,
Ha más is, mint egykoron.
Jó bor, jó kedv, ha kevés is,
Akad most is valami.
S máris tán jobb kor felé visz
Ez a gyarló mostani.
Félre hát bú, félre gond!
Jobb remélni jobbat.
Többet a baj úgy se ront,
Mint amennyit ronthat.
Mámortermő hegyek, dombok,
Hány szüretet láttatok?!
Volt-e kor, oly csuda-boldog,
Hogy nem sírtunk rajtatok.
S volt-e kor, oly zord-keserves,
Hogy nem csaptunk vigadást?
Jer, ős mámor, jer, kecsegtess!
Sírunkat ős gond, ne ásd!
A mi tőkénk fiatal,
Él bár ezer éve!
Sohse féltsük, hogy kihal
Jövő ezredévre!
Ezer megőszült napsugár
A légben szálló pókfonál.
Bogár repül, madár zenél –
S nem gondol rá, hogy jön a tél.
Bíbor- s aranyszín mindenütt…
A nap éppen szívemre süt.
Köröttem gyermekkacagás –
S arany, arany, egész rakás!
Ölömbe kincset hordanak
Kicsi serény gyermekkezek…
Én Istenem, hogy higyjem el,
Hogy egyszer majd öreg leszek…?
1939
Vénasszonyok nyara van most,
olyan szép, hogy nem is értem,
hogy ragyoghat, miként süthet
ilyen ifjú nap az égen, -
mint amilyen mireánk tűz –
kukoricaszedő népre
- naptár szerint, immár ősszel –
ifjú-lányra, vén-legényre.
Szép ez a nyár, de szebb volna,
ha a lányok nem sírnának.
Mert a legények legjavát
elvitték most katonának.
Alighanem mégis igaz,
hogy a szerelem a legszebb,
amit a felséges Isten
a javunkra megteremtett…
Ne sírjatok kis húgáim:
lesz még tavasz, lesz még új nyár.
Még a vénasszonyok nyara
is szebb lesz a mostaninál.
Jó az Isten, bölcs az Isten, -
kiméri majd azt a percet,
amelyben már nem kell vinni
vállatokon a keresztet…
1941
A nap arany fényt perget,
izzók, sárgák a kertek.
Legyek keringnek körbe.
Érett, hasas a körte.
Mint Vénusz keble halma,
kerek, duzzadt az alma,
szép, hamvas bőrén nyíló,
mély ragyogás, Murilló
angyal-orcáin ég még
hasonló hozzá. Kék ég
feszül fenn, mint a sátor,
kigyullad mosolyától
a szilva a nyugalmas
ágakon. Levélhalmaz
a földön, mint bús, bomló,
rőt szőnyeg, szörnyű olló
nyírta le: a kegyetlen
szél. Krepdesin-szál lebben
kuszán: ökörnyál úszik
felém. Cseppet se búsít
ez a hervadás engem.
Ülök a fényben csendben
s arcom a napra tárom.
Bódíts el, forró mákony,
mérgezz meg, édes méreg!
Kortyingatok a részeg
vénasszonyok nyarából
s a vérem csupa mámor.
1937
El kell mennem, nincs mit tennem, édesem,
Kin úgy búsul, csak meg nem hasad szívem.
Vajon s mikor leszen hozzád térésem?
Isten hozzád legyen immár, édesem.
Nem tom, mikor látnak immár szemeim,
Vajon s mikor ölelgetnek karjaim?
Ha csókolják piros orcád ajakim?
Ha virradnak reám ilyen napjaim?
Írd fel kérlek, szívem, az én nevemet,
Íme nálad hagyom én bús szívemet;
Senki pedig nem látja víg kedvemet
Mindaddig, míg nem látom személyedet.
Számon leszek mind járásom, kelésem.
Semmi nyájas mulatság nem kell nékem,
Nem szakad le orcámról sűrű könyvem,
Míg nem látlak vagy csókollak, édesem.
Azért kérlek, említsd meg hűségemet,
Hozzád való állandó szerelmemet,
Ne utálj meg, kérlek, senki kedvejért,
Félj Istentől számos fogadásodért.
Isten hozzád, már fékelőm kezemben.
Lábamat is majdan teszem kengyelben.
Legyen Isten oltalmazód éltedben,
Isten legyen immár hozzád, édesem.
– Baranyai népmonda –
Egyszer Mátyás király álruhát vett magára, és körüljárta a tábort. Kíváncsi volt, hogyan bánnak a tiszt urak a legénységgel.
Látja, hogy egy legény nagyon szomorkodik ott a többi között. Odament, megkérdezte, hogy mi a baja.
A legény azt mondta, hogy ő a sorsát nem akarja tudatni senkivel, mert az ő sorsa nagyon titkos, az ő bánatos sorsa.
Akkor aztán Mátyás király összecsapott vele, hordatta a bort, lekezdtek poharazni.
Már a legénynek a zsebe kiürült, előbb, mint Mátyás királyé. De közben elmesélte a sorsát, hogy mi a bánata, miért bánkódik annyira. Az ő legkedvesebb barátja halálra van ítélve, mert a följebbvalójának ellenszegült, másnap lesz a kivégzése, azért búsul.
Akkor Mátyás király annál bővebben hordatta a bort, de a legénynek nem volt már pénze, mégse akarta magát hagyni. Van neki egy fakardja, az igazit itt szokta hagyni zálogba, a fakardot teszi helyébe, amíg le nem fizetheti az adósságát.
Másnap reggel, amikor a kivégzésnek meg kellett történni, hát nincs hóhér, aki a legényt kivégezze.
Ákom-Bákom herceg egyszer vadászat közben sűrű nagy erdő közepébe tévedt, amerre addig még sosem járt.
Úttalan-utakon vágtatott. Lovának gyémántos patkói alatt ropogva töredeztek a cserjék. Arany haja kuszáltan lobogott utána. Drágaköves mentéjét megszaggatták a tüskék, de ő csak törtetett egyre messzebbre, egyre mélyebbre a sárá rengetegben.
Csatlósai és szolgái lassan elmaradoztak mellőle. S mikor végre egy pázsitos tisztáson lihegve megállt, ámulva vette észre, hogy egyedül van. Ez még eddig soha sem történt meg vele. Csodálkozva nézett körül. Egyszeribe igen jó kedve kerekedett, hogy ilyen véletlenül teljesült legfőbb vágya, s életében először magára maradt.
Már régen szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, de ez soha sem sikerült neki. Testőrei és szolgái gondosan őrizték, s egy percre se mozdultak mellőle. Felfogták előle a szelet, hogy meg ne fújja, a napot, hogy meg ne süsse, megszűrték a hangot, mielőtt a füléhez jutott, hajlott vállukkal támogatták, hogy kényelmesebben lépjen, s még az orrára is rózsaszínű szemüveget raktak, hogy minél szebbnek lássa a világot.
De Ákom-Bákom herceg már nagyon unta ezeket a dolgokat. Unta a szolgákat, udvaroncokat és csatlósokat, s most nagyon boldog volt, hogy nem látott közülük egyet sem. Vidáman nézett körül az árnyas rengetegben. Lováról leszállva, ezer gyönyörű dolgot vett észre, amelyek eddig elkerülték figyelmét.
Azért még most se hibáztatom Szűcs Pétert. Olyan ember volt, aki nem tudott parancsolni a természetének. Aki olyan nagyon tud parancsolni,az tanuljon ki papnak, álljon be barátnak, de ne lakjék a tanyán, ahol fűtől-fától, madártól, négylábas jószágtól szabadságot tanul az ember, ahol még a megbéklyózott ló is belegázol a más kukoricájába, ahol fináncolatlan bort isznak, és szűzdohányt pipálnak az emberek. Végre is Szűcs Péter nem akart igazságtalanságot, csak a jussát nem hagyta. Az atyaúristenre megesküdött volna, hogy neki van igaza, hogy mások akarnak vele elbánni, hogy huncut a törvény, hamis a bíró, hogy gazember az egész világ.
Miért kellett azért Szűcs Pétert a bíró elé citáltatni, hogy az aprójószágai át-átkószáltak a mezsgyén, a szomszéd tarlójára mentek bogarászni, elhullajtott szemet szedni? A szomszédé a bogár, a gazdátlan szem? Miért nem bánt el a szomszéd éppen úgy a maga földjén a Szűcs Péter jószágaival, ahogy Szűcs Péter elbánt? Szűcs Péter nem szaladt a mezőrendőrhöz, a bíróhoz, hogy tegyen igazságot. Fogta a puskát, és beledurrantott a pulyka falkába, a liba nyájba, és a döglötteket átdobálta a mezsgyén, hogy máskor jobban vigyázzanak rájuk. A tarlójára tévedt őrizetlen disznónak is leütette a derekát, de nem járt a bíró nyakára, hogy fizettessék meg a szomszédot, kárt tett a jószága. Szűcs Péter az ilyen pénzt röstellte volna felszedni a bíró asztaláról. Még ha bort vett volna is rajta, az is megakadt volna a torkán.
I.
Még nem alkonyodott végképp, de túl, a Bodrogközön, lenge fátyol ereszkedett már a hegyaljai dombsorra s csak messze, északfelé ütköztek ki némire a sátorhegyek kupolái. De ez is csak látszott talán.
Augusztus vége felé volt s a Tisza alacsonyan állt ebben az időtájban. Híre járt, hogy Montecuccoli Kassa alól ereszkedik lefelé a síkságra, Glöckelsperg tábornok pedig a Tiszahátról igyekszik szemközt, hogy egy ügyesen kombinált sakkhúzással agyonüssék ezt azt az útonálló csőcseléket, mely a nagyszájú Esze Tamás, meg a zsivány Bige László keze alatt gyújtogatott ezalatt az urak birtokain. S hívatta magát az egyik rabló a Csaták Pajzsának, a másik lator meg a Harcok Buzogánya jelzőt nyerte el a gyülevész parasztok táborában.
Jól tudta a két generális, hogy e hordával szemben mely piszkolódó versekkel sem átallja illetni a császár személyét, ésszerű stratégiával csődbe jut a legmesteribb katonaagyvelő is és ez oknál fogva gyors menetre parancsolták Szolnok felől a Jászberényi László kettős kompániáját, hogy ilyen módon oldalba szorítván a megtévelyedett fiatal herceg kóborlóit, belefojthassák őket a Tisza és a Bodrog mocsaraiba.
Két ezredév bús távolába
A Nílus mentén félve nézek; –
Ott ül a szomjas, vén homokban
Az örök titok, a szent igézet…
Ott ül a Sphinx: a karmos asszony…
Fagyott kőarca néma mélység,
Ki tudja mit rejt, mire gondol?
A szent folyóra néz a kétség…
Ez az asszony örökegy szobra!
Ki kőbe vésted, te vézna Ember,
Sokat vergődtél, verekedtél
A vérrel, asszonnyal, szerelemmel.
Formáját végre megtaláltad,
Oh, ez a titkos Örökasszony!
Élet forrása. Örök örvény,
Ki vagy, hogy vért s könnyet fakasszon…
Kiről mintáztad, vérivó lány:
Látom, amint előtted ülve,
Szíved kitépte s véres karmát,
Hajadba, nevetve megtörülte.
Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.
Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!
1823
Körűltekintek…és te nem vagy itt,
Nem hallom ajkod édes szavait.
Utánad szállnék mint a gyors szelek:
De merre járjak, hol keresselek? -
Elnézek a jövendő térein,
Tán megtalálnak rajta szemeim.
Ott vársz talán virágos halmokon,
Hogy zöld lombbal körűlfűzd homlokom.
Ott vársz tán hogy karöltve, boldogan
Nézzük egünknek mily szép fénye van. -
Oh hasztalan tekintek szerteszét:
Kevés, mit láthatok…nagy a setét.
Föltűnik néha egy-egy égi tűz
- tán a remény csalárd játékot űz -
Hullócsillag, súgáros sarki fény,
Vonul el a sötétes bolt ívén:
S a rózsaszínben égő fény alatt
Egy pillanatra téged felmutat:
Majd ismét elborúl, sötét leszen
S többé nem láthatlak jóm, édesem! -
Továbbmegyek…meglellek egyebütt,
Hová a hold tartósb világa süt.
Meglellek én a csendes táj felett,
Melynek holdfénye szép emlékezet.
Utánad én oh szépem, kedvesem.
Szép asszony! Régen volt bizony már,
Midőn először láttalak;
Akkor még gyermekasszony voltál:
Szépségedért csodáltalak.
Megejtett első pillanatra
A zsenge báj igézete:
Derűnek képe s ifjúságé
Éltél tovább lelkembe te.
De eltűntél látókörömből
S az évekből gyűlt nagy halom.
Míg újra összehozott a jó sors:
Egy nékünk kedves alkalom.
Bámultam, hogy te a régi vagy még;
Nem lettél hervadó virág,
Mert ott ragyog ma is szemedben
A szép derű s az ifjúság.
Nem éltél hát, mint más halandó.
E siralom honában itt?
Nem kellett tűrnöd a durva élet
Kemény ostorcsapásait?
A szerelem, Lidikém! olyan mint reggel az árnyék:
Mindig kisebb lesz, s végre kitűnni szokott;
Ámde barátságunk olyan, mint estvéli árnyék:
Nőttön nő, éltünk míg le nem alkonyodik.
Tudja a jó Isten,
Mi lehet a bajom;
De érzem: maholnap
Beföd a sírhalom…
- Ha meghalok, kincsem,
Eltemetsz-e engem,
Puszta, hideg sírba
A temető-kertben?
- Eltemetlek, gyöngyöm,
Nem temető-kertbe;
Kis ablakom alá,
Virágos kertembe.
- Ültetsz-e egy rózsát
Síromnak halmára?
- Ültetek, ültetek
Rózsa-erdőt rája.
- Meg is öntözöd-e
Patak hűs vízével?
- Megis megöntözöm
Könyűm özönével.
1903
1
Kis kerteket ápolnak ablakokban,
párkányokon, budai nénikék.
Szűk vaságyban alusznak, röpke, gyorsan
múló álommal. A nap fénye még
a háztetőre épp csak odalobban,
s ők indulnak már, korai misét
hallgatni hűs, homályos templomokban,
valakiért. Gyászruhájuk színét
kiszítta az idő s a sok mosás már.
Nyugdíjuk szűkös. Ebédjük sovány tál
babfőzelék, vacsora egy kevés
kávé. De halottak napján egész
krizantém-erdőt cipelnek ki sírva
a temetőbe, egy-egy régi sírra.
Janus Pannonius:
A többi pajtás orrol majd e nótán,
mely rólad szól ma, drága Marzió;
mert van barátom itt ugyancsak jócskán,
de nincsen egy se hozzád fogható.
Hogy költő lettem és nem fűzpoéta,
neked köszönhetem, csupán neked:
Te adtad nékem Pegazus vizét s a
Parnasszus útján intésed vezet.
És völgyén a harmatos Helikonnak
vezérem voltál szintén, mesterem. –
Mit adtál nékem: vedd e dalt adónak,
fáradságod gyümölcse ez legyen.
Méltó a magvető kalászát szedni
s a vincellér a szőllőtő borát…
Dicséreted ha ajkam sorra zengi,
legelsőbb is hadd mondom el hazád:
Itáliában senki sem tagadja,
nincs áldottabb vidék, mint Umbria.
Propertius is méltán büszke arra,
hogy ily serény, vitézlő nép fia.
Zrínyi Miklós halála évében jelentette meg elbeszélő költeményét a „Márssal társalkodó Murányi Venus” címen a régi Magyarország legnépszerűbb költője Gyöngyösi István. Míg Zrínyi Miklós hőskölteménye minden feltűnés nélkül tűnt el kortársainak és a következő nemzedéknek érdeklődése elől, Gyöngyösi István elbeszélő költeményeit örömmel forgatták a XVII. és XVIII. század olvasói. Az országos hírű gömöri poéta nemcsak lelkes elbeszélő volt, hanem termékeny költő is. Munkái számos kéziratban és kiadásban forogtak közkézen, és nagy lelkesedéssel fogadták, olvassák, olvastatja magát Gyöngyösi könnyeden gördülő sorai, szójátékos bravúrral csengő rímei, erotikus fordulatai, gyönyörűséggel tölti el olvasóit a töméntelen ókori kép és hasonlat halmozása. A barokk kor, amelynek nem kellett Zrínyi reneszánsz férfiassága, egyszeriben meghódol Gyöngyösi csiszoltan semmitmondó barokkosságának.
Állj meg, te nagy lélek, tűnő szárnyaiddal,
Melyek Parnasszusra visznek múzsáiddal.
Közölj egy pillantást hív onokáiddal,
Kiket már utánad emelsz tollaiddal.
Nézz le, hogy repdesnek Duna mellyékéről?
Hogy füstöl tömjénjek múzsák tűzhelyéről?
Hogy szól furuglyájok őseik lelkéről?
Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről?
Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,
Hangosb a pacsirta pihegő torkával,
Flóra többet festi rétjét virágjával,
Többet játszik Zefír rózsák illetjával,
Miólta eljöttünk Tánais partjáról,
S nyilak nem csüggenek magyarok válláról,
Nem keltek ily napok Világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apolló fájáról.
Ha ezt mind megláttad, menj repülésedben,
Könyveztesd murányi Kalipszót versedben;
De magad mosolyogj érzékeny szívedben,
Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben,
Mi pedig elmegyünk Gömör vármegyébe,
Hol egy borostyánnak enyészel tövébe,
Ott áldjuk lelkedet polgárink nevébe,
Rózsát s ciprust hintvén sírod tetejébe!
/RÓZSAKOSZORÚ, azmely az Testté lett Ige
JÉZUS KRISZTUSNAK és az ő édes Anyjának, az
szeplőtelen Szűz MÁRIÁNAK ötrendbéli kiváltképpen
való örömének, keserűségének és dücsőségének
fejír és piros Rózsáibúl köttetett/
ELSŐ RÓZSA
Az JÉZUS fogantatásának Titka
250. Az első ember vétkének
Reánk terjedett mérgének
Halálos mirigyétűl
Azki megmentvén bennünköt,
Szabadította lelkünköt
Örök veszedelmétűl,
Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek,
Képzelet! s világits éjek éjjelébe;
Messze, határin túl sok rabszolga népnek,
Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,
Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.
Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje
Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje
A szivet, ha régen, régen elhamvadott?
Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,
Feltámasztja-e más, mint a költő álma?
Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,
A Mármora tenger kebelén ringatja;
Egyhangu morajjal dalt susog magában,
Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag,
Az álommal ők is alig-alig birnak.
Erdélyt siratta és az égre gondolt,
Nyájas panaszt, jámbor vigaszt koholt,
Nagy fejedelme már régen halott volt
És gúnyája és kedve is kopott.
Mint rege rémlett már a tűnt dicsőség,
Kuruc harcok rézdobja hallgatott,
Tárogatóknak fája eltörött rég,
Rög és virág lett a sok hős halott!
Ő írt magának éjnek évadán,
Gubbasztott híven csöndes bánatán,
A mulandóság ült szemben vele.
S míg egyre-másra gyűlt a levele,
Erdélyt siratta és az égre gondolt,
A halottak közt maga is halott volt.
II. Rákóczi Ferenc mellet bujdosásában is hűségesen kitartott Mikes Kelemen. A „fejedelem íródeákja” a rodostói magányban beleszeretett Kőszeghy Zsuzsiba, aki azonban nem őt, hanem az öreg Bercsényi Miklóst választotta.
Rodostó, 1726. május 24.
Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradtság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, az szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon neki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.
A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
Csak azt a napot, csak azt a fát,
csak azt a házat,
csak azt az arcot
hozhatnám hát ide e végtelen napkeletbe,
onnan, pihenő öledből, te szent falum.
És azt a hangot, csak azt a szót,
mely fényesre nőtt
hallgató napjaimban,
s hív még ma is felétek, ó
szerelmes szép utaim s zümmögő ünnepim.
Mert hiába kék
és hiába nagy a tenger vize
itt: nem lepheti be mégsem
roppant magányom csendjét,
hogy tűntre mossa,
mi bennem él: a hegyeim, ó, a gyönyörű fáim s a csillagaim.
/Malonyay Dezső beszélte el/
Egy nyári estén szoarén voltam Daudetnál. Maupassant is ott volt. Együtt mentünk hazafelé.
Az úton egy rút fiatal asszony válik elő két cilinderes férfinak a társaságából. Lámpafénynél is rút, afféle utcalány arc. Elnyűtt test, szemtelen arc, kellemetlen lúdhang. Int Maupassantnak.
Maupassant néhány szót vált vele.
De feltűnően bizalmas volt a mozdulatuk, hangjuk. Kezet szorítottak. A nő tovább haladt a két cilinderes úrral. Mink is tovább sétáltunk a Szajna partján.
- Szabad talán kérdeznem, hogy ki volt ez a hölgy?
Maupassant rámtekint:
- A szeretőm.
- Lehetetlen!
- Miért volna lehetetlen?
- Bocsásson meg, de ez a hölgy... Nem értem... Őszintén szólva: azt kell kérdeznem, hogy mit szeret benne?
Maupassant vállat vont:
- A bűnt.
Gárdonyi Géza:
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessetek nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!
Elfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.
Némethy Géza:
Magányos tájon, tölgyek sűrűjében
Ott áll Olymp urának szent helye;
Bölcs papja benn ül hószín köntösében,
Babérlevéllel ékes ősz feje.
Tanácsot egy szép ifjú kér ma tőle,
Mint jó atyának mondja el baját,
Elgyötrött lélek jajja sír belőle,
Minden szavát mély bánat zengi át.
«Oh halld, atyám, a legszebb nőt szerettem,
Ki Pyrrha óta földön tündökölt;
Ki érte égett vágyó őrületben,
Más nőbe többé nem talál gyönyört.
Nincsen, ki méltóbb volna égi nászra,
Különbet nagy Zeus karja sem ölelt!
És, oh, sóvár szememnek hév sugára
Gyémánt szemén hasonló lángra lelt.
Immár felém az édes óra intett:
Szívem szívén lesz és az üdv miénk!
Ám ekkor egy rossz szó, egy rossz tekintet,
Vagy mit tudom mi, férkőzött közénk.
Ő ment haraggal, én meg nem marasztám,
A balga dac vett lelkemen erőt.
Vak ésszel így a percet elszalasztám
És mindörökre elvesztettem őt.
Reményik Sándor:
Andrássy Gyula gróf tiszadombi kastélyának pusztulásakor
Takard el fényes arcod Géniusz,
Múzsák, öltsetek özvegyi gyászt,
Holt mesterek dicsfényes homlokán
A fájdalomtól sápadj el babér!
Hervadj, lélek fehér virága: hit!
Kővé borzadj teremtő Gondolat,
Siratva csonka márványistenek
Torz tetemén az Embert!
Mert jaj! az állat járt e küszöbön,
Az állat, aki mibennünk örök
És szennyes nyomdokait itthagyá,
Tört, zúzott, halomba hányta mind
Az ihlet és a szellem kincseit,
Levetkőztette az ős falakat,
S dühe mit szertezúzni nem tudott:
A Tiszába veté!
Te mit sem sejtő ártatlan folyó,
Ki némán temeted
Van Dyck vásznát és Rembrandt álmait,
S ki parti füzek ágai alatt
Siklasz a roppant rónaság felé,
A szörnyű titkot őrizd meg magadnak,
Világgá nem harsogd a szégyenünk!
Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
Káin vadlobon gímet űzött és barna óriás karral
keselyű kézzel, vérre szomjas, hófehér fogakkal
könyörtelenül leste a drága prédát,
míg erében részétlenül,
egyedül és hatalmasan
az Életek élete tombolt.
Ábel szerette a felhőket nézni,
hempergett a virágos mezőn
csodálkozott a zúgó fák alatt
titkot keresett,
az ismeretlen sötétjébe sejtett,
tűnődött és álmodozott,
megsimogatta a szelíd őz nyakát
és tüzet lengetett a magas ég felé,
mint hajótörött az éjszakába.
Káin nyugtalan lett,
fojtó keze néha reszketett
és belezöldült éktelen dühébe,
mikor Ábel tüze felnyaldosott az égre,
érezte, hogy vagy ő,
vagy ez az élettelen, beteg álmodás,
féltette a csodálatos, kegyetlen Életet
és egy ormótlan sziklával agyonütötte Ábelt.
Mohos sírjokból aki fölidézted
A hívek és nagyok fényes sorát,
Te hű munkás, szívünk sugalma késztet,
Hogy hálásan emlékezzünk ma rád.
De engem elfog egy szorongó érzet,
Ki küzdve-küzdtél egy nagy élten át,
S csupa hit voltál s bátor bizalom,
Hogy ünnepeljen csüggeteg dalom!?
Irigylem én, dicsőült ünnepeltünk,
A te erős, merész, boldog hited.
Pedig napod midőn száz éve feltűnt,
Hideg volt akkor is, nagyon hideg.
Haldokló nép már-már alig leheltünk,
Csak tompán sajgott a dermedt ideg.
Gyász volt a hon, sorsa kétségbeejtő,
„Romlásnak indult”, sóhajtott a költő.
S te, a lemondás szomorú korában,
Hevülni érzéd ifjú szívedet,
Az ébredés sejtelmes mámorában
Szívedben a szent tűz lángot vetett;
Ott munkáltál az ébresztők sorában,
Kiket az új idő megihletett;
Versenyre kelt a lángész és tehetség,
Hogy a hazát új virulásra keltsék.
Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásított.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterít feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
1935 nyara
Fáradtan és sötéten értem e nyárhoz,
lehajtott fejű, megtört arató
konkolyos és üszkös aratáshoz.
Hosszú volt a tél és kurta a tavasz.
A fák fehér virága elfogyott.
Sok rügy nem ébredt tetszhalálból:
örökre tovább alhatott.
Vadvizek zölden csillogtak szerte
a szivárvány íve eltörött.
Jéghideg szél szíven suhintott,
sebet hasítva, örököt,
kékselyem ég nem adott reményt,
vad viharok a lelket megszaggatták.
A fiú nem találta atyja térdeit,
hogy közéjük rejtse halotti arcát…
És most mégis eljött a Nyár.
Nagy, ősi tűz új akaratot perzsel belénk,
lángos, idegen istencsillag
fénykévéit kirakja elénk.
A konkolyos és üszkös tájra
reáborít egy aranyhálót,
sugárvesszővel felébreszti,
halálálmából az életmámort,
kalapom mellé egy utolsó pipacsot tűz
és lobog az ősi, idegen isteni tűz.
Kis lila tenger ez a rét,
s benne itt-ott, elvétve sárga
szigetek s lengő kicsi kék
foltok játszanak a lilába.
A fejem fölött lepke száll,
káposztalepkepár fehéren,
s még följebb kis felhők a nyár
aranyba olvadó egében.
Keringenek a lóhere
virágai körül a méhek,
s néha zúgva nagy fekete
darazsak szelik át a rétet.
Augusztus vége, nyárutó,
zsúfoltra érett s mámorosra…
De itt-ott látszik a dió
levelén már az őszi rozsda.
S ha néha fürge kis szelek
rebbennek föl, ki tudja, honnan,
lombjukat vesztett levelek
pilléi szállnak a magosban.
Hirtelen elborul a nap,
hideg árnyék surran a réten.
Lepkék, méhek és darazsak
mind eltűnnek hirtelenében.
Fölcsapnak a lila habok,
s itt-ott tajtékot vet a sárga.
De mint a csillag,, átragyog
rajtuk a vasfű kék virága.
1955. augusztus
Valami ősz jött hirtelen.
Messze vagy. Sodorna feléd
minden irányból ez a szél.
(S fölöttünk ugyanaz az ég.)
Margit, szeretlek. Egyszerű
ez, mint ezen a fehér
papíron pár fekete sor.
Mint asztalunkon kés, kenyér.
Esik. Te messze vagy. Köztünk
szivárványnál tágabb világ.
S még nagyobb körben körülöttünk
őrt állnak dacos dáliák.
