Mátyás király vezérei legyőzik a törököt

– Bonfini krónikája nyomán –

Amikor Mátyás király meghallotta, hogy Szendrő körül török sereg gyülekezik, mindjárt követet küldött a Délvidék kapitányához, Kinizsi Pálhoz, és az erdélyi vajdához, Báthori Istvánhoz, és mind a két vezérnek erősen meghagyta, hogy a török ellen felkészüljön.
A vezérek sem késlekedtek: a határokat megerősítették, aztán kémeket küldtek mindenfelé, hogy a török szándékát megismerjék.
A kémek csakhamar azt jelentik a vezéreknek, hogy Ali bég megindult hatvanezer törökkel Erdély ellen.
Báthori vajda bátor lélekkel felfegyverkezett, és megindította seregét a török ellen. Eközben sűrűn küldözte a futárokat jó társához, Kinizsihez. Arra kérte Kinizsit, hogy míg ő elölről támad, Kinizsi hátulról kerülje meg az ellenséget.

Túrmezei Erzsébet: „Megjöttek a mentők!”

Alig aludt valaki egész éjjel. Juliska, Sanyika, a kicsik, fel-felsírtak álmukban. Mariska, Laci le se vetkőztek, segítettek a tüzet éleszteni. Arcuk már maszatos volt a sok sírástól. Édesanya el se mozdult a betegágy mellől. Olyan rossz volt hallgatni a sok összefüggéstelen, lázas beszédet, látni a nyugtalan hánykolódást, nézni tehetetlenül, hogyan nyújtja ki a halál jeges kezét a felé, aki az egész család védője, fenntartója, kenyérkeresője. Szegény Balázs Ferenc! Valami kőmíves munkát végzett messze a város szélén. Átjárta a metsző januári szél. Ágynak esett. Az orvos azt tanácsolta, vigyék kórházba. Hiába próbálkoztak, sehova sem sikerült felvétetni. Most egyre rosszabbul van. Este óta meg se ismer senkit. Hiába sír a kis Mariska: „Édesapám!” Laci gyerek hiába keresi a tekintetét. És felvirrad a szürke, ködös februári reggel.

    Átjön Kocsisné, a szomszédasszony. Az is a szemét törülgeti.

Mi lett velük? – Jóna Dávid írása

Vajon mi lett a mesehőseinkkel? Hiszen felnőttünk, felnőttek ők is, megöregedtek nyilván. Úgy képzelem, hogy Hófehérke éppen szemránckrémet rendel az interneten, törpéivel a facebookon tartja a kapcsolatot. Ja, és a törpék. Utánanéztem. Amikor a bánya bezárt, ők szétszéledtek. Szende
pirotechnikus lett, Szundi légiirányító, mellékesen egy kávés cég reklámarca, Hapci egy gyümölcslé (Hey-Ho) gyártó cégnél logisztikus, Morgó véleményvezér lett egy hírportálnál, Kuka elemző lett a Földtani Intézetben, Tudor az orvosi egyetemen tanít mikrobiológiát, Vigyor pedig kinőtte magát, ál néven ismert stand up humorista.

Börcsök Erzsébet: Gábor búcsúja

Ott, ahol a Tisza vize már sárga iszaposan locsog s a fehérarcú kis házakban sokféle nóta hallik, ott, ahol a meleg nyárban sárga és bordó georginák nyúlnak a kis kertekben s az augusztusi határban minden dűlőszélen kókadtfejű tányéricák bólogatnak, odavalók a mi fiaink.

    Úgy kezdték, mint a többi gyerek. Kergették ők is a cserebogarat a meleg, párás esti legelőkön, lövöldöztek ők is bodzafapuskával s kölyökkoruktól fogva úgy úsztak a Tiszában, mint a csík. Végighancúrozták otthon az elemi osztályokat, szamárfülessé nyűtték a kis és nagy olvasókönyveket s évről-évre nehezebb feladatok kerültek a krajcáros irkákba. Sáfrán tisztelendő, a gyerekek s a falu ráncos homlokú öreg barátja néha bekukkantott ezekbe az irkákba és kedvvel ült be az iskolapadba egyik-másik nebuló mellé. Könyve, irkája mellé könyökölt, zsörtölődött vagy tréfálkozott s míg a gyertek kacagott vagy izgult, hogy a tréfásnak tűnő kérdésekre megfeleljen, éberül figyelt.

    -Semmi sem lesz belőled, édes fiam – rökönyített mindegyikre.

    De kopott, szürke reverendája nemsokára fel-felvillant házuknál vagy az utcán jártában behajolt a kerítésen, és magához intette az udvaron álldogáló szülőket.

    -Aztán nehogy itthon tartsák, a gyereket taníttatni kell!

Nyirő József: Perelünk

Akárki akármit mondjon, a per nekünk székelyeknek olyan, mint a jó pálinka. Az ablakon hányja ki az ember a sok pénzt érte, utána szeretné a fejit a falba verni, de amíg benne van, kiadhatja a virtust magából s legalább megmutatja, hogy nem akárki. Nincs is addig becsülete a faluban, míg valami kemény peren átal nem ment. Ész kell a perhez, s bátorság. Igaz, hogy sok pénzbe kerül, akár nyer az ember, akár veszít, de megéri. Az is igaz, hogy a törvénynek sok ága-boga van, de arravaló az ügyvéd, hogy tudja. Az ügyvédnek viszont az a baja van, hogy sok pénzt eszik, s – szakadjon meg a nyakuk – drágán meg kell fizetni, ha pár sort vakarintanak, de arra való az ember esze, hogy túljárjon az ügyvédek eszin. Úgy kell csinálni, mint Simó Laji, ki Bara Danival, az onokatestvérivel egy kétvékás pityókaföld miatta, ami anyai részről maradt volt rájuk, most a tavaszon keményen összement.

    -Én törvénre megyek! – rázta a kujakját Dani.

    -Eridj a nannyád keserűségibe! – vágta vissza Laji, s ezzel a jóviszony megszakadt köztük. Ha akkor el nem választják, valamelyik a nyújtópadra kerül.

    Bara mindjárt béfogott, s bé Udvarherré az ügyvédhez. Ott hajtott el a Laji kapuja előtt, de még a fejit sem fordította arrafelé.

Szunyoghy Farkas: Harc a homokkal

Van ilyen is? – kérdezik olvasóim csodálkozva. Van, ha Budapesten s a nagyobb vidéki városainkban nem is tudnak róla. Valóságos számum, amikor lába kél a verhenyes színű homoknak és úgy seper végig mindent, mintha az ördög menyasszonyának uszálya lenne. Ha pedig azt kérdik tőlem, hol van ez az afrikai terület, szomorúan felelem: az ország szívében, Pest vármegye egyik virágzó városának határában. Úgy tisztelik ezt a területet: Illancs. Becsületes neve Pirtó, de az Illancs név jellemzőbb. A nép játékos képzelete az illan igéből alakította ezt a szót és pedig azért, mert, aki itt kísérli meg leütni jövendőjének sátorfáját, bolondul teszi. Olyan mostoha terület ez, hogy ha valakit a csalárd sorsa ide vetett, csak egy okos dolgot tehet: elillanni innen, mint a kámfor.

    Pedig elég gyakran vetődnek idegenek az Illancsra. Földéhes kisemberek, akik milliók árán se juthatnak a csanádi, mezőtúri, karcagi televényhez, gyakran jönnek ide birtokot vásárolni. Sok meg se nézi az alkudott birtokot. Minek? Olyan olcsó, hogy ha lyuk volna csupán, már az is megérné. Százhúszholdat kaphat az Illancsban két-három hold karcagi fekete földért.

Zilahy Lajos: A vízimalom balladája

Fürdőhely, állomás, háttérben a Balaton. A leeresztett sorompó mögött nyitott autó. A volán mellett pipás parasztember, a hátsó ülésén nagy, kövér fejkendős parasztasszony. Hátradűl az ülésen és ujjait a hasára kulcsolja.

    Kis kézitáskával a kezemben szállok le a sínautóból. Meyek a kijárat felé. Egyszer csak megszólal a bal fülem mögött valami bágyadt hang a levegőben:

    -Nagyságos úr… nagyságos úr…

    Visszanézek. Furcsa figura követ, mint az árnyék. Elmehetne madárijesztőnek. Rongyos kabát, amely alatt nincs ing. Aztán egész jókarban lévő angol térdnadrág. Alatta két szőrös, vékony lábszár. És két nyomorék félcipő. az ember arca zöld, mint az éretlen szilva. Bizalmaskodva mondja:

    -Nagyságos úr, vigyem a koffert?

    -Ezt a kicsit? Nem koffer ez.

    Megyek tovább, de nem marad el mellőlem. Most még bágyadtabban, szinte már reménytelenül mondja:

    -Nagyságos úr… viszem én…

Mindeszenti István: Szerenád

A hűvös ég dereng fölöttem,
A hűvös holdfény karol át.
Fegyver cikázik messze ködben –
S most megköszönni idejöttem
Az arcod békés mosolyát,
Az arcod békés mosolyát.

Én köszönöm most, amit adtál,
Mert pihenő volt énnekem.
Megállt, mint vándor a pataknál,
Egy-egy mulandó pillanatnál
Az én mulandó életem,
Az én mulandó életem.

Akit majd kürtszó hív csatára,
Ne várd, hogy hozzád visszatér.
… Hull, hull a piros vér barna sárra,
Hull, hull zöld erdő harmatára,
És hóval lepi be a tél,
És hóval lepi be a tél.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
    de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
    volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
    még nem szeretsz.
Míg cserbe a magadének
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
    minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Szász Menyhért: Angyalom, virágom…

Nem kerülgetem már
Ablakod, muskátlik,
Zöld kerítésteket,
Gyönge rózsafáid.
Csak a szívem maradt
Ott egy rózsaágon,
Angyalom, virágom.

Te-szíved velem jött
Egy virág-csokorba,
Könnyem megöntözi,
Szellő megcsókolja.
Napsütéstől óvom,
Esőnek kitárom,
Angyalom, virágom.

Egyedül indulni
Emberfia nem mer,
Még sincs így egyedül
Virággal az ember.
Becézi és félti,
Élet a virágon,
Angyalom, virágom.

Utassy József: A szűz

Addig-addig játszik velem,
        egy éjjel haragomban
   beugrok majd az ablakán,
        hónom alatt a holddal.

Vértessy Gyula: Szomorú szerelem

Szívünkben van érzés, ajkunkon van csók még,
Lelkünkben meleg;
De szegény Szerelem, nyári napok múltán
Mégis didereg.

Nem bízunk magunkban, nem a szerelemben,
Féljük a telet –
Hej pedig a télre télen se gondol, ki
Igazán szeret.

vitéz Somogyvári Gyula: Csönd-anyámnak vagyok a fia

Csönd anyámnak vagyok a fia
s a Fehérségnek vőlegénye.
Ugy-e Édes: mi sehova se vágyunk,
minékünk kincs, rang, dicsőség se kéne.

Egy kis sarok, hol megpihenhetünk,
meleg karokkal, halkan – ölelőn,
mit bánjuk mi: hogy milyen szálat szőnek
az élet-pókok lassan – a jövőn!

Csak a vén óra járjon a falon.
– Ingája nékünk meséket ketyeg. –
És mérjen nékünk méltóságosan
hosszú szerelmes, boldog perceket…

1920

Szabolcska Mihály: Most megyek el innen…

Most megyek el innen, most megyek,
Hogy lehulltak mind a levelek
És az erdő némán szendereg,
Most megyek el innen, most megyek!

Ott visz el az utam mellette,
Csak valahogy föl ne ébredne,
Minek szomorítnám, oh minek?
Jobb nekünk így szótlan válni meg.

Hej, ha most leveles nyár volna,
Tudom, hogy szomorún susogna,
S apró lombjairól a fáknak
Fényes harmatkönnyek hullnának!

Kannás Alajos: Örök Kolozsvár

Csiha Kálmánnak

Erdély szelleme megmarad Magyarnak
Örök Kolozsvár Várad Nagyenyed
Farkaslakán a sír hol Áron hallgat
Vásárhely Vécs kik omló egeket

tartottak szüntelen szörnyű szelekben
s a Hargitáról hoztak fényeket
Arad Segesvár sohasem feledten
Petőfi s véget védő Székelyek

Örök Kolozsvár házsongárdi lombok
s a Rendületlenül nyomán kimondott
„Eredj ha tudsz” Búcsú mi messzi távol

Mátyás-szobor s Házsongárd újra újra
hol örökmécsként zsoltáros tanúja
a Szenvedésnek Dsida-szív világol

Sértő Kálmán: Paraszti farsangi bál

Este mindenhol szép az este,
Ahol csak nő szeme ragyog,
S homlokok-alji fényességtől
Szégyenkeznek a csillagok.
Árva sugárral nevetnek le
A lusta hóhulláson át, –
Falusi korcsmában a zene
Talp alá kelleti magát.

A kendőket tartó őrmamák
Fal mellett ülnek a padon,
Söntésbe elbújt bíró körül
Emberek isznak szabadon.
A korcsmát vadan átallengi
Táncoló leányok szaga,
Dunát pótol a verejtékük,
Szemük darabos éjszaka.

Endrődi Sándor: Én voltam

Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!

Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!

Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!...

Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok...
Vihar voltam, most csend vagyok.

Fazekas Mihály: Végbúcsú

Elunván már várakozni
     A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
     A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
     Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
     S jobb hazát megy keresni.

Gyulai Pál: Dalaimról

Az ifjúság legszebb korát
Mély honfibúban éltem át;
Megtört vágy, széttépett remény
Uszott a kétség tengerén,
S kitört a rejtett fájdalom:
Azért oly bús, komor dalom.

A honra hogy szebb nap derűlt,
Hajh örömem búval vegyült;
Új bú, új gyász szakadt reám,
Ott sírtam nőm ravatalán,
Elnyelt mindent egy sirhalom:
Azért oly bús, komor dalom.

Kannás Alajos: A vers marad

(in memoriam Wass Albert)

Előbb a víz aztán az ember
csatáztak mind a félelemmel
a Kőrös parti fák alatt
Előbb a víz aztán az ember
el is szaladt s a kő maradt.
Előbb a víz aztán az ember
megfagy a víz s meghal a csenddel
a szó idegen ég alatt
előbb a víz aztán az ember
feltámad mert a vers marad
A kő marad s a kőbe vésve
lángol a vers mert mégse mégse
lett rab a víz s ki elszaladt
És megmarad örökre verse
időtlen gránittömbbe vésve
a víz szalad a kő marad a vers marad

Utassy József: Csillagvirágváza

Nagy Lászlónak

Pokoljáró Arkangyalod
küszöbömre tetted,
kicsinosítottad nagyon,
hogy beleszeressek.

Szemöldöke patkó,
szeme beszakadt tó,
tekintete rúgás rajtam,
lüktető holdsarló.

Cimpáin a függő
repedt csikócsengő,
melltartója szétvált földgömb,
csillagra derengő.

Vályi Nagy Géza: Petőfi napja

Szent volt e nap mindig,
s templom kicsi házunk, –
a szobában halkan,
lábujjhegyen jártunk,
s valamire vártunk…

Kinyílott az ajtó,
s a pitvaron átal
édes anyánk jött be
hófehér hajával,
áldott mosolyával…

Öreg könyv volt nála:
a féltett, a drága, –
olyan áhítattal
tekintettünk rája,
mint a bibliára…

Wass Albert: Újév

Két gyermekszem kerekre nyitva
kitekintett egy reggelen:
káprázva hívta kint az Újév:
„gyere velem ma gyermekem!”

A vágy fogott. Kis bunda, sapka,
ajtó kinyílt: röpült a szán,
tündérországba vitt az Újév
egy csillagszóró délután.

Hanem azóta mintha mindent
rossz szellem varázsa verne:
a tündérálmok megfakultak,
szegény Újév is vénül egyre.

Áprily Lajos: Menjünk a hóba

Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homloknak ád.

Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.

Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
tündér karácson volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)

Füzesi Magda: Téli dal

Fanyarka kis kökény vagyok:
Felettem vén varjak köröznek,
Csípnek, csámcsognak, ócsárolnak,
Összerágnak és kiköpnek.

Sértő Kálmán: Esett a hó

Nagybeteg voltam gyerekkoromban,
Nagyon korán napszámba jártam,
Katonaidőt kiszenvedtem,
S hiába szerettem színésznőt,
Nagy hírességbe gyalogoltam.
Szülémnek nem írtam félévig,
Úton dögöltem, úgy gondolta,
És versenyt hallgatott apámmal.
Egyszer a szívem belefájdult
A visszafájó fájdalomba,
Kis erőt gyűjtöttem magamnak,
„Megnézem rongyos szüleimet”,
Éjjel értem ablakunkhoz,
Remegve koppintottam rajta,
Apám és anyám felzokogtak,
S odahúztak a vén vállukhoz.

Utassy József: Ropog a hó talpam alatt

Ropog a hó talpam alatt,
megyek iskolába reggel.
Fát viszek a hónom alatt,
két hasáb fát minden reggel,

mert a tanítónőnk megver.

Azt papolja nekünk folyvást:
gyerekek, szegény az ország,
segítenünk kell a bajban.
Mondom: biztos kirabolták!

Pszt! Csak halkan. Nagyon halkan.

Vályi Nagy Géza: Hóhullás

Égi lepkék szárnyra kelnek,
Könnyű pelyhek
Menny alatt és föld felett,
Légi táncot lejtenek.

Álom-tisztán, hófehéren,
Észrevétlen
Lebben milljom, lenge pár,
Mint egy pajkos karnevál.

Habruhában, fényruhában
Kackiásan
Forgolódnak, ringanak:
Zajtalan tündércsapat.

Vas István: Januári jegyzetek

Most este mindig ételekről
Beszélgetünk, szomjazva, étlen,
Kivilágított szép telekről
Ábrándozunk a vaksötétben.
Ülünk cigarettaparázsnál,
Atlantisaink elmerültek,
Szemünk előtt vígan, paráznán
Lebegnek torták, kacsasültek.

*

Rakéta villan az éjben a hóra.
Halk ágyú a táj peremén.
A fehéret, a zöldet szikrázva beszórja
A rózsaszínű fény.

Berda József: Férfimásodvirágzás idején

Bikavadító bordélyszobaszag: kimondhatatlan,
mennyire hiányzott!
Hej, de berúgnék, de megbikásodnék szent
szagodtól még jó néhány százszor! – –
Csak legyen oly dagadtra hízott mázsás szajha,
ki alám feküdni bátor!

Bereti Gábor: Félénk dalocska

Még alszik a május a földben,
s hallgat a dal, a tavaszról nem szól.
Holt havak rongya roskad a vékony
üvegű fészken. Bokrok ölében

éled a tél. Rőt avar roppan.
Dér horgol, mintát csíp a sötétre.
Virágzó torokkal a föld sebe
lázít. Varjú vitázik a szóval.

Még alszik a május a szívben,
hol összefogódzva rím, s hóvirág
vívják értünk az örök csatát.

Gyurkovics Tibor: Kis igazság

Mindenkinek kell egy kis igazság
hazamegy panellakást kér légköbmétert
ikrei után dupla fejadagot
sexágya mellé éjjeliszekrényt
hová leteszi antibébi tablettáit

Mindenkinek kell egy kis igazság
Trabantot akar öt vagy hat évi
várakozás után beleülni
hogy lássák panofix bundás
feleségével a faluban ha hazamegy

Mindenkinek kell egy kis igazság
rúzs-száj a nőnek hintőpúder
lábujjai közé némi Caola
az arcbőrére hogy ragacsosan
odaragadjon az üzemvezetői csók

Pilinszky János: Ecce homo

Németh Lászlónak

Elnehezült szíve
végre zuhanni kezdett.

                            1965

Rakovszky József: Vagyok

Vagyok csodálója messze csillagoknak,
hallgató tavaknak, lejárt szemeknek,
elnémult ajkaknak, hideg kezeknek,
és száguldó vadaknak, kiket rút kacajjal
bősz üldözők lihegve követnek.

Vagyok siratója kivagdosott fáknak,
széttaposott testű bogárkáknak,
oktalanul leszaggatott virágoknak,
leköpködött messiásoknak,
s megrugdosott apostoloknak.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei /4./

4.

Egyedül voltam. Ti így mondtátok,
bár persze én nem lehettem egyedül.
Bennem s általam lett minden,
mi felizzik, működik, fárad, elmerül.
És ott van, kit Gonosznak neveztek.
Nem lény ő, hanem a Káosz maga,
minden rendnek ősellensége,
pusztulás sötét, dermesztő csillaga.
Én folyvást teremtek, ő csak rombol,
én felemelek, ő pedig ledönt,
nélküle nem tudnám a Jót, a Rosszat,
merre van a Lent és merre van a Fönt.

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Csillag ragyog…

Magyar népballada

Csillag ragyog, csillag ragyog,
Babám ablakába’.
Most ment itt el barna legény
Sarkantyús csizmába’.

Utána megy egy kis lány
Piros papucsába’.
«Gyere vissza édea szívem.
Feküdj az ágyamra!»

Ez a kis lány kárton ágyát
Magasra vetette,
Barna legény a kalapját
Rajta felejtette.

Siroki erdőben

Magyar népballada

   Siroki erdőben
Nyílik a gyöngyvirág,
Gyere ki, galambom,
Itt vagyon a világ.
   Ki is mentem hozzád,
Vissza is eljöttem,
Tudom, hogy meglestek,
Szóba hoztak engem.
   Azt mondják, hogy rossz vagy,
Soh’ se került elő;
Minap is tilosban
Kapott a kerülő.

Szép Júlia

Magyar népballada

«Szép Júliám, szép leányom,
Kertemben nyílt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!»

Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!

Jaj kimene öreg király
Megfogatá az ifiat,
Felteteté csonka torrony,
Csonka torony tetejére.

Attila és a mutatványosok

– Callimachus nyomán –

Amikor Attila serege Itáliában járt, Vicenza városa mellett szembetalálkozott a vándor mutatványosok csapatával, egy valóságos cirkusszal. Volt a mutatványosok között kötéltáncos, csepűrágó, erőművész, és mind be akarták mutatni tudományukat a hun királynak.

    Attila pedig elhatározta, hogy a mutatványosokat keményen megleckézteti. Közéjük lépett, felhúzta íját, megcélzott egy madarat, és röptében lelőtte. Ezután odaadta az íjat az erőművésznek, és azt mondta:

    - Most te következel. Hadd lám, lelövöd-e röptében a madarat.

    Hiába próbálkozott, hiába erőlködött az erőművész, Attila íját nem tudta megfeszíteni. Megpróbálkoztak vele a többiek is, egyiknek sem sikerült.

    Ekkor Attila elővezettette paripáját, teljes fegyverzetben egyetlen ugrással a hátára pattant, és vágtatott vele egy kört. Amikor leszállott a lóról, azt mondta:

    - Most ti következtek. Pattanjatok fel a lóra, és vágtassatok egy kört.

    De már ezt meg sem próbálták a mutatványosok.

    Ekkor Attila szigorúan összeráncolta homlokát, és azt mondta nekik:

Mátyás király meg az ihász

– Vas megyei népmonda –

Egyszer Mátyás király az országot járta álruhában. Egy este, vándorlás közben egy ihásznál, juhásznál állt meg, és kérte, hogy fogadja fel bojtárnak. Fiatal ember volt még akkor Mátyás király.

    - Nem kell nekem ilyen vékonypénzű kölyök! – mondta a juhász, de mivel már erősen estére járt az idő, megengedte, hogy ott aludjon nála. – Na, fiam, fogjál egy birkát! Levágjuk, aztán lesz jó vacsora! – mondta az ihász. Gondolta, mégiscsak megpróbálja, hátha ügyesebb lesz, mint amilyennek látszik.

    Akárhogy kergette, hajszolta a király a birkákat, egyet sem tudott kifogni körülük. Mindegyik kiugrott a kezéből, mert nem tudta, hol kell megfogni. Nem hagyja ám magát a birka sem, ha arra kerül a sor!

    Az ihász egyből megfogta a birkát, levágta, aztán finom paprikást főzött a bográcsban.

    - No, öcsém, akármilyen élhetetlen vagy, gyere ide, lakjál jól, van itt elég! – mondta az ihász, mert jószívű ember volt.

    Éhes volt már nagyon a király, alig várta, hogy készen legyen a vacsora. Az ihász a bicskájával kiszúrta magának a falatot, amelyik sorra következett, de a király csak nézett.

Salamon király és a hercegek viszálykodása

– A Képes Krónika nyomán –

Vid ispán pedig folyton tüzelte a királyt, hogy Géza herceget az országból űzze el, és a hercegséget adományozza neki. Azt mondta Salamon királynak:

    - Most kell lecsapni Géza hercegre, mert most a királynak sokkal több a katonája, mint a hercegnek. A halogatás csak veszedelmet hozhat.

    Amikor az ispán látta, hogy a király már ingadozik, így folytatta:

    - Ahogy két éles kard ugyanabban a hüvelyben meg nem fér, úgy ti sem uralkodhattok ketten ugyanabban a királyságban.

    Ekkor a király, akit Vid ispán mérgező szavai megfertőztek, szívébe gyűlöletet és haragot fogadott. Már csak az alkalmat leste, hogy a herceget csellel elfogja, vagy fegyverrel leküzdje. DE érzéseit ravaszul eltitkolta, és Gézát színlelt barátsággal küldte el hercegségébe.

    Ezután a király mind a két hercegnek üzent, hogy együtt jöjjenek el hozzá, és közösen támadják meg a görögöket. Salamon ugyanis ravaszul arra törekedett, hogy a két herceget egyszerre elfogassa.

Herczeg Ferenc: Anima

           I.

Hajdanában, a nemzeti királyok korában, élt nemes Bártfa városában egy nagyszakállú toronyőr, valami Noé nevezetű ember. Noé apa fönn tanyázott az emberek feje fölött, a bártfai nagytemplom tornyában. A szűk szállása fölött volt a harangház, telve nagy és kicsi harangokkal. Ha istentiszteletre kellett szólítani az embereket, akkor Noé megkongatta a nagyharangot. Ha valamelyik bártfai keresztény lélek a halálla vívódott, akkor megszólaltatta a panaszosan vinnyogó lélekharangot. Ha ellenség lopódzott a várkapu felé, vagy éjjeli tűz csapott föl a házsoron, akkor félreverte a haragosan zúgó lármaharangot. Ünnepnapokon megszólaltatta összes harangjait és akkor az ércszavú, hatalmas kórus megremegtette a torony kőfalait.

    A nagyszakállú Noénak az volt a híre, hogy büszke ember és magasan hordja az orrát. Ő közelről látta az égen vonuló fellegeket és azért nem igen kívánkozott le a város poros utcáira. A torony erkélyéről olyan kicsinyeknek látta a lenn nyüzsgő embereket, akár a hangyákat és azért bizony lenézte némileg még a város hatalmas polgármesterét is. És mivel megszokta a harangok zúgó szavát, nem szívesen hallgatta az emberek hiábavaló fecsegését. Való igaz, hogy évek óta már senki sem hallotta Noé hangját és azért a bártfaiak közül némelyek azt állították, hogy az öreg végképpen elfelejtette az emberi beszédet. Habár szűkszavú, büszke öreg volt is Noé, azért mégis jószívű ember volt.

Czakó Tibor: Birtokszerzés

Ha a temerini Péter Áron öröksége bizonyos lett volna, ennek a birtoknak nem lenne története. Tudják már ugye, melyik földről van szó. Amelyikre Péter Áron alkudott, a falu végén, merthogy a jussból meg akarta venni.

    Igazis, hogy ez a föld megérte a figyelmet. Mindjárt a kertek végéből hasadt, hazulról lehetett munkálni. Amellett jó főd volt fekete főd, televényes. Vetett belé a gazda, amit akart – úgy fizetett, hogy csak nó. Termett abba már kender, cukorrépa, dinnye, zöldpaprika, komló, a tengerije, búzája – annak ugyan nem volt párja. Tavalyesztendőben is tizennyolc mázsa tisztított magot adott egy holdja. Hát ilyen főd vót az.

    Péter Áron tudta, mire alkuszik. Üstökére csapott kalappal nézegette hetekig, bejárva pontosan a jelzőkarók közül, hogy a mezsgye pászol-e. Most az őszön igazították ki a határt, hát ebbűl a részből is jól választott Péter Áron. Éppencsak, hogy megneszelte az eladást, a gazdája olyan félparaszti úr, valami franc boltot nyitott és az adósság szorongatta – azonmód tanakodott a vagyonszerzésben.

    Nem nagy birtok a két hold föld. Úrfélének éppen nem az. Péter Áron mégis azt álmodta, hogy a hitbizomány se nagyobb birtok. Ébren is így álmodta – végiggondolta – és elment a gazdához. Csak úgy. Mellékesen.

Nyirő József: A madárvivő ember

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szélső fákat eljegyzik.

    Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva verejtékezve törtettünk előre, sötét hegygerinceken, mászva, hófúvásokban gázolva,fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

    Engem már az indulásnál az élre eresztettek.

    - Indítson tekintetes úr!

    Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban bíztattak:

    - Szorítsa tekintetes úr!

    A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerültségtől, de övig gázolva a hóban, tovább erőltettem a dolgot.

Tatay Sándor: Kereszt a porban

„Aki nem fél a haláltól, az győzedelmeskedik az élet felett.” Ezzel az igével indultam világgá hat esztendővel ezelőtt. Az utolsó éjszaka találtam ki és olyan boldog voltam vele, mintha maguk az ég küldött angyalai tarisznyáztak volna fel bölcsességgel bujdosásom útjára. Forgattam, dobáltam, játszottam vele, mint gyerek, ha új labdát kap, de hogy oly hamar elkövetkezzék a pillant, amikor Isten kezébe kell letegyem a sorsom, arra semeddig sem gondoltam.

    Úgy határoztam azon a reggelen, hogy vonaton utazom mindaddig, amíg a pénzem tart. A vonaton még voltak társaim s így, ha a hazámtól nagyon is gyorsan, az emberektől annál lassabban szakadtam el. Ha más nem, hát a vasutas, akitől jegyet váltottam, a kalauz, meg a rendőr, akitől megkérdeztem az utat, híd volt közöttem és a világ között, amitől akkor megválni akartam. Annak a péknek a hangjára, akitől utoljára kenyeret vettem, még ma is tisztán emlékeszem.

    Azt hiszem Weiszenburgnak hívják azt a kis bajor várost, ahol a pénzem elfogyott. Nem tudom, jól emlékezem-e, de nem nézek utána, megfogadtam, hogy sohasem követem ezt a vándorutamat térképen. Lepje örökön titok és álomszerűség, amiért kerestem. – Tehát itt Weiszenburgban vásároltam az utolsó darab kenyeret és itt szakadt rám elhagyottan az első éjszaka… Isten tudja, miért – nem mertem a házak között bevárni. Szürkületkor kimentem a város végére.

Áprily Lajos: Ritka csókok

Minálunk otthon ritka volt a csók,
csókoltak érkezők s elutazók.
Anyám álmomba visszajár. Miért?
Az elmaradt fiúi csókokért?

                                     1967. január

Bella István: Szeretkezéseink

         1.

Nincs ű, nincs í, az é csak élne,
nincs v, nincs d, a d csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen ezen:

NINCS HANG

É É nélkül
V V nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe
     Nincs hang

Császár Ferenc: Hozzá

Két nagy szemedből édes, búskomoly
Érzés sugárzik, mely hódít, bilincsel;
Pillanatodban, szép hölgy! menny nyílik fel,
Arcod gödrében száz Ámor honol.

Kimondhatatlan bájú a mosoly
Szép ajkidon; szavad szeráf-zenével
Ér  fel, ha szívből jön; bús éjjelével
Hószín nyakadra fürtid selyme foly.

Gyurkovics Tibor: Halhatatlan szerelem

Északon zenélnek a tücskök
Tészakon rücsölnek az enék
el kéne mondani az álmom
kél a mané endeni a sol

Sötétben fekszenek a titkok
tételben sitkolnak a tös
téged szerettelek mindég
égedre szinderetlek még