Beregi föld. Elomló tájak,
felbukkanó emlékvilágok.
Sereg gyermek toppan ím elém.
Ott állok közöttük, csak állok,
újjáéledt bolyhos virágok
bódító illata száll felém.
Enyém e táj, a fű, a virág.
Játszom agyagos föld sarában,
bikacsököt gömbölyít lábam,
hogy egyszercsak pukkanva szóljon,
s fröcsögve csapjon legott szájon
E földről én el nem futhatok,
s meg sem halhatok készakarva.
Feszül rajtam a bánat inge
kikeményítve, kivasalva.
Égrengés moraja hömpölyög,
dobhártyám vérzik beszakadva,
és e magos mennybéli fényben
alig ösmerek önmagamra.
Rám mered sok oktalan állat,
kik inni keresztvízre gyűlnek
Számolni kezded a napot
az éjszakák felét már ismered
kilóg belőled itt meg ott
a kóc a drót a liszt pereg
s míg egyfelől a kompozíciót
ki honnan jön és hova megy
látod látod már mint a boldogok
a láthatatlan mérleget
s mint újszülöttét vakítja szemed
mert végetért a hűvös alagút
a fény hol csupa csont bőr alakok
hordják a Lényeget
A lámpám alatt megaludt az élet,
ha felrázzák, kocsonyásan remeg,
mióta nem mesélek s nem mesélnek
a gyerekek.
Szilaj vizekre leltek, csörtető
szarvas-vizekre, ágas-bogas fővel,
nem bajlódnak faragott evezővel,
csak vállukat feszítik s szele nő
az égtájaknak. Egyre távolódnak
- fehéren még, dacos, csapkodó vászon,
de már nem minden szél az én szabásom -
háttért keresve új körvonaluknak.
a szavak
nem jelentenek semmit
az igazi értelem
a szavak mögött ólálkodik
már annyira leszoktunk az igazmondásról
hogy a feketére is ráfogjuk
nyugodt lélekkel
hogy fehér
állandóan résen kell lennünk
hogy elkapjuk
barátaink beszédében
a rejtőzkődő gondolatot
Mit bánom, mint mondja más:
nekem csobolyócsobbanás…
Másnak csak táj és sík világ,
nekem akác és hársvirág.
Másnak most kapott otthona,
nekem édesszép mostoha…
Olykor jégszívű jégverem,
ahol tőkén is jég terem;
máskor ribiszke gyöngyei,
pipiske szőke könnyei,
Tisza-könyökben altató,
lányvállra hulló barka-hó…
Krisztus a kereszten,
Két karja madárszárny.
Nem a királyi Dávid,
Dédalosz törzséből való.
Repülni próbált ő is
Emberként az ember felett,
Nem a Nap hevén múlott,
Hitetlenségem húzta alá.
Ha galambot etetek rágondolok:
Láttam szálni és mégsem hittem,
Akik nem látták, ma mind röpülnek.
Szemem kincset őriz;
Legragyogóbb ékkőt,
mit valaha láttam,
amely már messze tűnik
a rám boruló félhomályban.
E drágaság te vagy;
Szerethető gyémánt
tükröződő árnya,
tenyeremre vetülő
múlandóság apró dísz-szilánkja.
2008
Lelked terhét hordozom
lánctalp túrta dombokon
délre húzó madárcsőrben
célra tartott puskacsőben
olajággá változom
szemed színét keresem
kékbe fordult egeken
kapaszkodom Fiastyúkba
türelmem fűzöm a lyukba
tűpárna a tenyerem
gyűrött inged vasalom
rád izzadt a hatalom
elszennyedő fehérségben
hazanéző reménységben
marasztalna két karom
semleges vizek mélyén
embertelenül
atomhajtású tengeralattjárón
embertelenül
elektronikus-agyak számítják ki
embertelenül
a pontos és igaz jövendőt
embertelenül
hogy milyen lesz majd a föld
embertelenül
1975
A jó Kolumbusz Kristóf egykor hajóra szállt,
Hogy végre fölfedezze a szép Amerikát.
Szántott a fürge passzát az óceán felett,
De meg se rezdült Kristóf, ez a fene gyerek!
Dagadtak a vitorlák, zengett vidám „hahó!”
S mint könnyű hab, suhant a nagy vízen a hajó.
Gitár szavára táncolt a hű matróz nép,
S az önfeledt hullámok locsogtak szerte-szét.
Sevilla jó borától gyúlt tűzre mind ahány,
Aki csak itt tanyázott a „Santa Marián”.
Hetek lobogtak így el, mint múló képzetek,
Hordók apadtak szörnyen, kiadva lelküket.
Van úgy, hogy méltán háborog a lelked,
És találgatod, hogy mi volna jó.
Olyankor poharat emelsz fel,
Mert azt hiszed, jó a bor, ha jó.
Akárhogy is van,
Egyszer csak kidől a pohár.
Kidől,
S a drága lötty,
Amelytől mindent vörösben látsz már,
Azt a szép fehér abroszt festi meg.
Aztán a lelkiismeretfurdalás jön
Mint önmagammal, élek már veled
már életemre épült életed
De koszorúnak közben odahordott
gondból az idő akkora tornyot
hogy már szerelmünk ki se látszik
hogy már életünk ki se látszik
S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap)
már órák óta nem csókoltalak!
*
Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger,
A villámfényes fák alatt
Mi érettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még ily szegény.
Ama fehér nyárfák alatt,
A part felé,
Sűrű rekettye közt vezet
egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
irtóztató;
Ott egy vityilló, abba’ nyög
A szép Kató.
Hiszen no csendes este van,
Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
A nyárfalevél.
Oh szép Katóm! nem reszket úgy
A nyárfalevél,
Mint én teérted reszketek:
Hová levél.
Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi –, hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Óh, hogy ha mint ők, párba állva
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.
Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?
A szem, melyet én szerettem,
Mely szívembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Sírjon, ríjjon a hegedű,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirosítja.
Húzd rá, cigány! Ne is állj meg!
Sötét még az éjjel…
Muzsikánál majd az idő
Tán hamarabb mén el.
Hosszú nekem az éjszaka,
Úgy szenvedem végig…
Tán a hajnal az én rózsám
Szép orcáján késik.
Az aradi városháza…
Az aradi városháza de sárga –
Holnap visznek, babám, vizitálásra.
Ráültetnek valamely zöld lócára,
Levágják a göndör hajam simára.
Kiugrom a mérték alól begyesen,
Összeütöm a sarkantyúm kényesen.
Még a kapitány úr is azt kiáltja:
Nincsen a bácskai legénynek párja!
A katonaénekek egy része – mint a fenti is – siratóének, a női hozzátartozó lelki fájdalmának rögtönzött, dalbeli megfogalmazása a bakának állt férfi időszakos vagy végleges elvesztéséről.
Be jó is volna elbolyongani
A Nyitra partján, künn a Szigeten,
Selymes gyepágyon verset mondani
Horácisból úgy, mint egykoron…
(Holnap feleltet jó professzorom,
S egy szép ódával sokra vihetem.)
Be jó is volna elbolyongani
A Nyitra partján, künn a Szigeten!
Be jó is volna elbolyongani
A vadvirágos, szép hegyoldalon,
Hol várnak szőke múzsám csókjai
S a vén Zobornak gyöngyöző bora;
Hol bús magyar dal zengő mámora
Kísér hazáig nyári hajnalon…
Be jó is volna elbolyongani
A vadvirágos, szép hegyoldalon!
Ha most nem édes énekem
S nem ég poéta-tűzzel:
Ne bántsd! legyen borom nekem
Egy szív-szerette szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lesz az én nevem,
S myrtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.
Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az én szépembe egy summába látok.
Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!
1
Egyszer, amikor Debrecenben jártam, s egy kora júniusi éjszakán cél nélkül kószáltam, megállapodtam szobra előtt. A szobor a kis méreteivel, a meghitten-törékeny arányaival oly puhán helyezkedett belé a térbe, a sötétkék, bársonyos égboltba, hogy percekig szemléltem. Mögötte a kollégium épülettömbje komorlott, századok elkondult harangzenéjével. A háttér, az égbolt élő díszlete, a világítás és csönd, távolban pedig az ősi város lefekvő zaja szinte emberivé tette az alakot, aki a halhatatlanság őrhelyén várakozott. Úgy éreztem, hogy „négyszemközt” vagyok vele.
Lásd, ez itt az Ipoly.
Rétek zöld selymén ezüstszín szalag,
Keskeny, lassú víz, álmos hallgatag.
Két partján fűzfák állnak álmodón,
Árnyékuk nyúltan reszket a folyón
S a két nagy árnyék majdnem összeér.
A víztükör most ezüstszín-fehér
S az árnyékok még egymást keresik;
De jön majd hajnal, pírban lángolón:
A két bús árnyék átölelkezik
És hidat ver a vérszínű folyón;
Jön majd a Dél s a hídon átrobog,
Északra bődül száz ágyútorok
S ujjongni fognak völgyek és hegyek…
Add, Istenem, hogy én is ott legyek!
Költő vagyok, az biz’ ám!
Álmok álmodója;
Csókjait a múzsa rám
Mosolyogva szórja.
Nagy titokba látogat
Éjnek csöndje mellett,
Eszme, érzés, gondolat
Fényes szárnyra kelnek.
Szívem mélyén dalt terem
Az öröm, a bánat;
A barátság, szerelem
Hangot kér magának.
Megvert már az Isten engem:
Megteremtett bús magyarnak,
Vigadók közt síró jajnak,
Nyarat nem élt kora ősznek,
Későn zengő hegedősnek,
Tarolt pusztán bujdosónak,
Nemzetek közt utolsónak;
Rég ver már az Isten engem,
De csak most ver igazán:
Fajom tépett erdejébül
Szél süvölt a puszta éjbül
S azt süvölti: nincs hazám!
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
I
Vér és arany!… A reneszánsz véres és aranyos kora ragyog szemembe, Benvenuto Cellinit, a kacagó, tőrön, véren és aranyon keresztül szeretkező és alkotó reneszánsz művészt látom, a túlfeszített, izmos élet diadalmas, dagadó teljességét. Arról van szó, hogy Ady Endre versekben ugyanezt az életet éli, a vér és arany életét. A mi izgatott sietségű modern korunkban ő valósággal fürdik, s tárt kebellel, nekiszegzett, dacos fővel megy neki mindennek, ami szép, ami új, ami élet. Ebben és nem holmi furcsa külsőségekben s bizarr eredetiségben van az új kötet súlya, s ez az út jelzi Ady Endre mindig följebb kanyarodó hegyi pályájának magas céljait és meg-megújuló fejlődését.
Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom?” -
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át...
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.
Ady Endre, itt néha nincs kinek
verset írni, és néha nincs minek.
Számban a házaló alázat
kékre fagyott dadogás.
Ünnepet kinek jósolnék itt?
Mint egy panoptikumban, itten együtt
díszelg fölbujtó, tettes, áldozat.
Nyájasságuk, mint egy bélrenyheség.
Őrzőjük csak e csend, mit nem sért
munkadal, himnusz, fegyverropogás.
Megsokasodtak, mely igen,
Uram, én ellenségeim,
Őseim büszke földjein.
Mely sokan vannak a rám támadók!
Észak és Dél és Nyugat és Kelet
Köríti láncba ellenségemet.
Verik százhúrú citerán napestig:
Hozzájuk pártolt ő is – az Isten
S rab-magyaroknak szabadulás nincsen!
Balogh Péter szántogat,
Nógatja a két lovat.
Öröm pattog szaporán
Hegyes-szavú ostorán:
- Jó az Isten! Tiszta-kék
Fölöttünk a sima ég.
Balogh Péter megijed,
Régen hallott már ilyet,
Se előre, se tova –
Visszahőköl két lova:
Villám vágtat hirtelen
Keresztül a kék egen.
Balogh Péter hátra lép,
Két lova hótt, maga ép,
De didergő rettenet
Ül meg a szíve felett,
Tekintete tétova: …
Minek él, ha nincs lova?
1939
I.
Féllábbal már kint vagyunk a télből.
Elég is volt zajos öröméből!…
A köd elszáll, a hó elolvad,
Csak sietne már jobban a tavasz!
Botorbeszéd… Odakint most is hogy havaz!
Féllábbal már kint vagyok a bajból.
Elég is volt a fojtó sóhajból!…
A gond elszáll, a bánat elhágy,
Csak sietne már jobban az öröm…
Botor beszéd… A bánt az én örököm!
II.
Lesz-e nekem
Valaha boldog órám?
A hű vigasztalás
Szeretettel hajol rám:
Megsimogatja forró homlokom
S a boldogságról álmodom!
Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
1. Maupassant összes versei - egy ifjúkori kötet, - a maguk korában igen modern, vád alá helyezett versek, ma egyszerű, kedves költemények, könnyed és sima holmik, részben finom pikantériák - itt-ott egy-egy tüzesebb, mélyebb hang, amely nagy erotikus költészet elmúlt lehetőségeire enged következtetni - majd néhány kitűnő arckép, megfigyelés, jelenetek a vulgáris életből, melyek már a nagy novellista, a kérlelhetetlen realista, a karikatúra nélküli, de épp azért rettenetes szatirikus árnyékát vetik előre - szerzőjüknek nem legnagyobb remekei, talán nem is olyan dolgok, hogy sürgetőbb átültetni valót ne találnánk, - de érdekes adatok, kedves olvasmányok - Kosztolányi Dezső fordításában.
I
Erről a kötetről* és erről a költőről nem szabad általánosságokat írni. Mégis egy általánossággal kezdem. Azzal az általánossággal, amely kiemelődik a teljességekből, a fogalmak tisztultabb világa felé tör, s nagy távlatokba mossa el az életet. A régi kötete megjelenésekor majdnem mindenki egy kis általánosságot vett észre. Azt, hogy ez a költő csodaverselő, kígyóbűvölő, operaíró, szimfonikus zenész és filozófus egyben. Szeretném, ha ezúttal letompulna ez a szenzációnk, amely csak külsődleges, és csak a laikusnak szenzáció, s továbbmennénk, és nem a műhelye titkait lesnénk, de az idegrendszere rezdülését, a szíve és a vese enunciációit.
Szintén a mára nagyobbrészt elfeledett lírai költők egyike volt az a Keleti Arthur, aki Várkonyi Nándor kultúrtörténész szerint a XX. század lírai újítói közé tartozott. Az ezerkilencszázhúszas években „neve” volt az irodalmi ínyencek közt. Tóth Árpád, Füst Milán elismerő kritikai műveket írt róla, de még nem sokkal a II. világháború vége és a szovjet megszállás után Fodor József is, Benedek Marcell is méltatta jelentőségét, mindenki mástól különböző poétai hangját. Meg általában még azt is mindig megemlítették, hogy mint „könyvművész", a szép könyvek tervezésének egyik legkiválóbb hazai mestere. Azután már a neve sem került bele legbőségesebb irodalomtörténetünkbe. Még kevésbé antológiáinkba.
A hazugság hiú és hivatalszagú. - Vélem
a kevés költőtárs különb szava köszönt.
Méltó munkát végeztél; ez a lényeg. Egyébként
engedd ki füleden a hamis szóözönt.
Illyés Gyulának
Furulyát sem könnyü csinálni;
annak is csinja-binja van.
Hány bodzabokrot nyestem, furtam,
faragtam én is hasztalan!
Meg kell az ágat válogatni;
legyen nagyvölgyű, egyenes,
hosszu hajtás. Idei zsengét
lemetszeni sem érdemes.
Ha jó az ág, ha jól kifurtad,
ha sípja leheletre zeng,
hátra van még akkor a hat rés
hátra van a legnehezebb.
/Gondolatok Illyés Gyula születésnapja okán/
Semmi nincs távolabb a székely havasoktól, mint a dunántúli puszta, ahogy Illyés Gyula megrajzolja. Katolikus táj mind a kettő, annál kirívóbb az ellentétük. Tamási csupa misztikum, Illyés józan, kézzelfogható. Tamásinak így zeng a prózája: „olyan a meleg is, mint a költöző madár: amikor eljön ősszel az ideje, egyszerre nyugtalankodni kezd, aztán otthagyja a fészkét és a házát s elmenyen szépen Afrikába”. Illyés pedig így versel az egyik nagyapjáról:
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán.
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
Szót fogadok és megvetem,
akinek szót fogadok.
A kenyeremet keresem,
nem békét, rendet, érdemet,
nem is a barátságotok.
Meghajlok; hajlik a favágó
ha a napszámért odavág.
Kivágni magunk a világból
már eszközünk vagy, szolgaság!
Ki felettem áll és vezet:
mint kő, fa, vas, durcás anyag,
ugy vezeti csak kezemet. –
Meghajlok, hogy ne lássalak.
Gyengülök? Igy keményedik
a lélek bent. Hátrálva rég
igy késziti ütéseit
s gyilkol majd akkor is, midőn
én már tán megbocsátanék.
egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra
1984
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
meztelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki sem keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
