Törőcsik Marinak
Akkorra már belepték a legyek
túl az agónián
túl a tetanuszon,
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvánosan
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó),
se röpülés
barát,
barátság mindörökre.
Hullik az ősz fehér haja
s lebegve száll a szélben.
Összefonódik, elakad
kerítésen, sövényen,
s fehér zászlóként hirdeti
a felhőnek s a szélnek,
hogy az ősz megadja magát
a fenyegető télnek.
1937
Ősz apó a barátom.
Színes falevelek hullása közben
Felveszem érte, kopott kabátom.
Avar-tenger közepében
Meglessük a nyugvó napot,
- Hiszen megadatott -
Pirosló korongján,
Néhány felhőt ott hagyott
Ősz apó barátom...
Végig futunk hosszan a széllel,
Madaraktól búcsúzva, állunk
- Némelyiktől végleg -
A sárguló fűtől foltos
Alföldi határon...
Ősz apó a barátom!
November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergő.
Templom magaslik messziről, sötéten, elmosódón.
Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben;
Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban!
Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal.
Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll.
Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal,
Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba.
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kisértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?
Rálehel a fákra a tél,
leájul egy sárga levél,
sárga levél.
Ködös a november,
szeles:
bújj közelebb hozzám,
szeress,
ködös a november,
szeles.
Ránk lehel miránk is a tél,
hajad, rémült arcod fehér,
arcom fehér:
rálehel a fákra a tél.
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Volt egy úrnak hat szép fekete lova,
Volt is annak egy szép barna kocsisa,
Még vasárnap jó bort ivott kedvire.
Hétfőn reggel szépen ki volt terítve.
Jaj de véres a Kis Sándor ruhája,
Elvérezte a csorvási csárdába’.
„Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre,
Majd elmegyek a nagy törvény elébe. – –
Bíró uram, adjon isten jó napot!”
„,Isten hozott, édes fiam, mi bajod?”’
„Bíró ram nagyon súlyos a bajom, –
Legkedvesebb pajtásom szúrtam agyon!”
Egyszer volt Budán kutyavásár
Bizony ilyen csuda se esett se Krisztus előtt, de Krisztus után semerre a kerek világon.
Egyszer esett az a csuda a Földön, az is Magyarországon, mégpedig Mátyás király idejében.
Hogy kutyavásárt tartottak szép Budavárában, akárcsak lóvásárt vagy baromvásárt tartottak volna.
Ez is csak Mátyás eszétől telhetett, aki nemcsak hogy a legbölcsebb uralkodója meg a legtudósabb hadvezére, hanem ezenfelül még
Nyolc éves voltam, amikor megismertem az első lemondást életemben. A temesvári aszfaltot méregettem naponta az Arany utcától a Józsefvárosi zárdáig. Útközben egy esztergályos-üzlet kirakata előtt haladtam le. Sokszor csodálkoztam azon, hogyan adhatják az emberek fejüket esztergályos mesterségre. Hiszen olyan kevés dolguk lehet! Például sodrófa, ugye, minden háztartásban csak egy kell, az is elég egy egész életre. Nem is méltattam sok figyelemre a kuglibábukat, sodrófákat és széklábakt mindaddig, amíg valami rendkívüli esemény fel nem keltette az érdeklődésemet.
A sok, nekem értéktelen tárgy között egy hüvelyknyi porcelánbaba ült, sárga kenderkóc hajjal, nevetős kék üvegszemekkel. Festett sárga cipője is volt és fehércsipkés sirting ruhája.
Először csak megnéztem, mosolyogtam neki, aztán továbbmentem.
A nemeslevél
A Lenkey testvérek egyrészt hivatásuknál fogva, másrészt nyugtalan természetüktől vezérelve nem maradtak meg Borsod vármegye határain belül. 1822-ben Károly, József (Ákos) és Lajos nemességét Arad vármegyében hirdették ki1. 1839-ben pedig Pest–Pilis–Solt vármegye vette föl Lenkey Károlyt és fiait, Antalt és fiát, valamint Ákost és fiát a nemesei sorába2. A nemeslevél, melyet Lenkey Károly dédunokája, Czagányi Lászlóné (Lenkey Ágnes) őrzött meg az utókor számára, így hangzik. „ MI ARAD VÁRMEGYE: Egyházi Fő Rendek Ország Fő Zászlósainak Nagyajainak és Nemesseinek Közössége adjuk tudtokra e jelenvaló Levelünknek Rendeiben mindenkinek a’ kiknek illik, hogy minek utána dicsőségessen
Itt egyszer álmomban az ég felé szálltam,
itt kölyökkoromban eszeveszetten sírtam,
itt nagyapámmal súlyos füveket kaszáltam,
itt meg, valami okból, szomorú verseket írtam.
Itt megsimogatott egy szőke.
Itt köveket kapartam föl az útról,
igazságaim bizonyítandó,
itt forró füvek s az ég közt feküdtem,
ezen az úton egy éjjel rohantam,
hogy kimeneküljek bár egy éjszakából,
itt magas emelvényen szónokoltam,
épp hogy csak dicsfény nem volt már fölöttem.
Itt leköpdöstek
Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.
A földre akarok most leborulni,
Amelyre első, kicsiny lépésem hullt.
Emlékezni… És másról mit se tudni,
Csak amit hord a homályba omló múlt.
Hagyni világot, álmot, büszkeséget,
És rácsókolni szentelt rögödre
Búval patakzó, forró könnyem,
Édes szülőföldem.
Nyárádmenti áldott-emlékű tájék,
Olyan jólesik állani halmidon.
Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,
Előmbe fénylik a régi-régi nyom…;
És én megyek, miként az alvajáró,
Míg ujjongva roskadnak térdeim,
Hogy homlokommal arcod födjem,
Édes szülőföldem.
Ott túl a déli Erdély-gránicon
Újév hajnalán csordult a pohár,
Keserűségtől túlpezsgő pohár:
Csak ennyi egy képes-lapon;
„Hallja: hogyan süvít a szél??!”
S két név. S túloldalon a hegyek-kép:
Az égbenyúló hegyeké.
Öröktől fogva a mieinké.
És én most már szabad magyar vagyok
És hallgatom – –
Belülről hallgatom
Hogyan süvít ott künn a szél,
Süvít, mint a végítélet szele
S én a lelkemben majd megszakadok.
Mert még annyit, annyit sem írhatok
Válaszul: h a l l o m, hogy süvít a szél.
Piros rózsa boltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jól tevő álom.
Úgy is ha volt víg életem
Rózsák! néktrek köszönhetem
S homályos árnyéktoknak!
Most is éltem vége felé
Ha mindenbe unok belé,
Örvendek látástoknak.
Rózsák! melyeket szeretek
Nyugodjon porom köztetek
Ha eltakaríttatom.
Árnyéktok nyugodalmába
Álljon sírhalmom magába:
E végső akaratom.
Fáj a fejem!
a kín
remeg bennem,
mint a rím.
Bicskával hasogat,
lefaragva
belőlem sokat.
Visszahagyja
a keveset
e vers.
Magányom temeti az őszt.
Rám terül egy ócska nagykabát.
Barátnak fogadtam egykor -
Ő az egyetlen lelki társ.
Óv a hidegtől, a széltől,
hogy ha fázom, ottan legbelül.
Magamra karolom a kedvest,
s velem együtt elszenderül.
Dér-lepel őrzi az álmom,
régi cipőmön átfut a szél.
Fejem felett egy vén akác,
elhullott gyermekről mesél.
Azt is mondta ismer engem,
csak valahogy már más vagyok.
Felemelt kérges tenyerével
és csendesen elringatott.
2010
Már minden történetünk befejezve
lezárva minden tartózkodó részlet
tisztázatlan mozzanat
félreérhető csend
leejtett szeretetmorzsa
már becsukva minden ablak
lesütött tekintet
zavarba ejtő próbálkozás
marad a nagy befejezettség
az elmúlás kerek egésze
táguló lyuk az agyonhordott zoknin
sóhajtás a keskeny tűfokán
Jázmin-avar.
Poshadó harangszó.
Cinikus halálhuszár,
közömbösen kocogó lovak.
Miért fekete?
Nyikorgó, szikrázó fehér,
hogy az ásó, a csákány
belecsorbuljon.
Fehér, fehér,
és dáridó!
Ámen.
1968
Könyörgök a legnagyobb úrnak;
Isten, ne hagyd, hogy megvakuljak!
Hisz mikor oly szép ez a világ,
Melyet két szemem még látni vágy!
Szeretnék még mindent csodálni,
Hegyet, tengert, világot látni!
Isten, ne hagyd, hogy legszebb kincsem,
A két szememet elveszítsem!
Sátoraljaújhely, 1938. XII. 5.
Gyermekem,
Néhány hónapja még,
Úgy öleltelek,
Mint termőföld
A csírázó magot.
Most magam vagyok,
S egy fénykép csupán,
Amit belőled még
A sorsom meghagyott.
Agyamban,
Kuszált gondolatok közt
Emlékek után kutatok,
Mint a korhely,
Aki zsebeit forgatja ki
Borozás után, hajnaltájban,
Mikor fizetni kell.
gyöngyvirágkáprázat az éj
fekszem szétlőve darabokban
föltépett katonatemető a testem
a csönd fölszívja súlyomat fölolvadok s
ablakaimon számon szememen
a lerongyolódott katonák kiszöknek és a
tömegsír megürül már csak
bemeszelt látomásaim maradnak
FERTŐTLENÍTVE
és az egyszer-már-elesetteket újrasorozzák
Jön óra, mikor visszavárlak…
A rezgő, búcsúzó sugárok
Egymást csókolva lágyan, szépen
Simulnak el a tiszta légen;
Csobban a tótükör hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya;
Tévedt madár sikítva szálldos,
Kavarog, még egyet kiáltoz
S lehull a holdfényes habokba;
Távol valami lassú ének
– Mint hogyha hárfát pengetnének –
Szól titkos vágytól áradozva,
Azután csend lesz, és sötét lesz,
Sugár, dal elszállnak, kivesznek,
Csak szívem bágyadt tüze reszket,
Csak lelkem sejt, emlékszik, érez,
S azt hiszem: most fog jönni árnyad, –
Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!
Ím, itt e nő
magastetejű zöld kalapban!
Előkelő!
És fiatal!
És ellenállhatatlan!
Az oldalára bal
felől nagy táska lóg.
A derekára jobb
oldalt lecsüng egy kurta bog -
avagy cilícium gyanánt
keskeny kötelet övezett? ...
Tűsarkai nyomán
likasodik a kövezet,
amely felett
gótikusan megnyúlt alakja
mégis aszkétaként lebeg,
s meg sem remeg
az utca-por alatta.
A nyugodt, tiszta üdvnek vége,
Bár azt hivém, örökre tart;
Borúlat gyűl a derült égre,
Érzem a támadó vihart.
Fekete felhők hamvas szárnya
Terjeng a láthatár fölött,
Halotti csend borul a tájra;
De távol villámlik, dörög…
Oh, halld szívem riadt verését,
Míg szemem hozzád emelem:
Szerelmünknek arany vetését
Kíméld meg, égi kegyelem!
Hol sápad már az ősz varázsa,
ma furcsa nászt ül két madár:
bele-kering a hervadásba
rikoltozó, vad Héja-pár.
Egymásnak mennek, összevágnak,
keringő csókjuk: csillanás,
de jaj, az őszi szerenádnak
csapongó csókján nincs varázs.
Szerelmi nász ez? Hej, ki tudja:
talán csak őszi búcsúzó.
Mindegy. Nálunk az őszi útra
szerelmes szó a búcsúszó.
Meg szeretnék halni,
Hogy halál-ágyamhoz
Híjjalak még egyszer.
Meg szeretnék halni,
Hogy mielőtt válnék
Lássalak még egyszer.
Meg szeretnék halni
S hosszan haldokolva
Nézni, nézni téged,
Hogy lelkemről többé
A halál se tudja
Eltörölni képed.
Meg szeretnék halni,
Hogy az utolsó perc
Ajkadon találjon –
És e csókban lelkem
Ne a mennyországba,
De szívedbe szálljon.
A süvegem darutollas, virágos
Félrevágva olyan szilaj betyáros;
Most vettem a turi vásár idején…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
Hej csapláros az angyalát, bort ide,
Hamar azzal a kancsóval, izibe!
Nincs még rovás fokosomnak a nyelén…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
A csárdában két szem cigány hegedül,
Magam járom a táncot csak egyedül;
Leng a virág a süvegem tetején – –
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
Kezemben a fokos nyele úgy pereg
Ide vele! ki a talpán a gyerek?
Megmutatom: tízzel is elbánok én…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!…
A magyar irodalomoktatás sok más hiányossága közül kiemelkedik az a tény, hogy a nép ajkán született művek keletkezése, hátterének bemutatása minimális. Pedig fontos lenne tanítani azt a felismerést, amit legjelentősebb íróink, zene és irodalomtörténeti kutatóink rég rájöttek, hogy nem létezne önálló legújabb kori magyar literatúra e művek nélkül. Bár az kétségtelen tény, hogy népi líránk egy újkori válfaja a betyárnóták, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében XIX. századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, bujdosóénekhez.
Mint emberek ha szél átfújja őket
s lengenek mint száradó ruhák
már nem hallottam hívását a földnek
de nem követtem el még árulást...
Bevallom azt hogy többször is kimondtam
"csak látogatni" s "néhány hét elég"
fekete fények tánca vár amottan
s az alkonyatban pálmák énekét
teríti szét az óceán felől
egy hűvös áram...zöldes láng jelöl
irányt az elnémuló éjszakában...
De itt a fák között Visegrád villan
és visszaint a vár mint álmaimban
s a RENDÜLETLENÜL-re rátaláltam.
Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre,
sok új vers, mint sok hangya,
Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen
szerelmed tüzes langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek
gyönyörű édes hangja.
Dr. Kiszely Árpád, Liptó és Turóc vármegyék volt főispánja, 1906-ban, amikor Balassi Bálint csontjait visszahelyezték a hybbéi templom kriptájába, a liptói járás főszolgabírója volt s így személyesen is részt vett a temetési szertartáson. Állításait mint szemtanúét, tehát hitelesnek kell elfogadnunk. „Sietek eleget tenni azon kívánságának, hogy nyilván irodalomtörténeti kutatásának kiegészítéséhez közöljem mindazt, amit Balassa Bálint költő földi maradványainak eltemetésére vonatkozólag tudok. A temetéskor én a liptóújvári járás főszolgabírója voltam, tehát még nem főispán s így a temetés az én volt járásomban Král.
Drága jó poétám,
Kit magános sétán
Gyakran viszlek társamul,
Egy bánatos verset
Rólad most hadd szerzek
Sok sebemre balzsamul,
Sorsod felidézem,
Szemem fájó könyje hull.
Akkortájt születtél,
Hegedőssé lettél,
Mikor a lant cifraság –
Kard kellett a kézbe,
Csak kemény vitézre
Szállt babér és pálmaág,
Jaj kinek fejébe
Harci vágy helyébe
Rímjáték jár s szóvirág!
Pázmány Péter közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságoskönyve, hitvitái, haragos prédikációi és országmentő levelei napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.
1
Vajon honnan az érdeklődés?
Sokszor, ha belémerülök ebbe a vonzó és csalogató, bűbájosan színjátszó szövegbe, magam is csodálkozva ocsúdok a kérdésre és választ várok. Nyilvánvaló, a tárgy messze van tőlem. Száz és száz olyan munkát lelhetnék, mely hozzám rokonabb, szívemet és elmémet jobban izgató eszmekörben forog.
Irgalmas, kegyelmes Isten, ki az Izráel fiait a tenger közepin száraz lábbal víd által, és a három szent királyt csillagod által vezérléd; adj nékünk és a mi útonjáró atyánkfiainak jószerencsés utat, és csendes üdőt; hogy a te szent angyalod vezérléséből, ahová indultunk, és végre az örök életnek nyugodalmába boldogul juthassunk.
Úristen, ki a te szolgádat, Ábrahámot a pogányok közül, a kaldeusok tüzébűl kihozván minden utaiban megőrzéd: kérünk téged, hogy minket is, te szolgáidat, oltalmazz! Légy nékünk készületünkben segétségünk, utunkban vigasztalásunk, melegben árnyékunk, esőben és hidegben hajlékunk, fáradságunkban
Sok volt a baj, – s a pártviszályok átka
Sötét felhőként ült hazád felett;
Vigasztalás, testvéri szó helyett
Magyar magyart, ahol találta, vágta.
Te hűn szeretted pusztuló hazádat
S küzdöttél tollal, szóval szüntelen,
Rád támadott bár minden hűtelen;
Hitért, hazáért vívtál bősz csatákat!
Korodnak íme eljött most a mása!
…De itt van szellemednek is varázsa,
S mi büszkén hordozzuk dicső zászlódat:
Kezünkben toll, ajkunkon bátor szózat.
Küzdünk, temérdek küzdővel vitázván…
…Idézünk téged, nagy vezérünk, Pázmány!
Liszt Ferenc művészi eszményeiért folytatott küzdelmének egyik igen hathatós, nagyértékű fegyvere volt írói működése. írásai egyéniségének olyan hű tükrei, hogy ha semmit sem tudnánk életéről, akkor is teljesen megismerhetnénk belőlük emberi és művészi sajátságait. Ragyogó univerzális szellem megnyilatkozásai, ahol az alkotó, a mély gondolkodó, a minden fenkölt és szép iránt fogékony rajongó művész, az érzékeny költő, a nemeslelkű ember, a bátor, megalkuvást nem ismerő úttörő, a jövő művészetét céltudatos propagandával előkészítő zenepolitikus egyformán érvényesült. Már kora ifjúságában megkezdett, széleskörű írói működését leginkább az utóbbinak köszönhetjük. Legfőbb missziójának tartotta az általa felismert, új művészi értékeket
Az öreg Tánhofer bácsinak a sümegi plébániatemplom menti Piac-utcában jóforgalmú üzlete volt. Lehetett ott mindent kapni a kaláris gyöngytől kezdve a gyömbérig. Bálisos iskátulában tartotta az igazsáfrányt. Sőt még muszka teát, brazíliai kávét, sósheringet is árult. Hetenként Sopronba döcögő szürkéjén két süvegcukrot, négy kősót is hozott egyszerre. Együtt száz rőf «kanavásszal», egész vég «moldon» szövettel. Nem volt iszákos, kártyás, korhely ember, mégis tönkre ment. A táblabírák a pámpiláskodó asszonyban keresték a hibát. Nem is csoda! Hisz az ingóságok licitálóján hat bécsi kávéscsészét is találtak az asszonyszobában.
Meg is jegyezte nyomban Skotty uram: «Das sind die Bankrott Becherln!»⃰
Ápril 20-án 1845
Csordultig áll a telt pohár
Somlyó arany nedével,
Csordultig telve szívem is
Kedvemnek érzetével;
Kelyhem- s szívemnek fenekét
Ma még mindenki lássa -
Az áldomás, mit ma iszom,
Deáknak áldomása!
Midőn pohárt tölt a magyar,
Előbb azt föl nem önti,
Míg égre nem fohászkodik,
Vagy társra nem köszönti:
S így a magyar, ha bort iszik,
Nagyot, dicsőt említhet;
Az áldomás megszenteli
Hő ajkin a beszédet.
/Beszéli Dőry János bátyánk az »Órá«-ban./
Hát úgy volt biz az, öcsém, hogy az öregúr nagyon félénk ember volt, mint minden ember, akinek jól megyen a dolga. Mert tudvalevő dolog, hogy a kanonokok és a püspökök a legfélénkebb emberek. Fürhéces kocsira fel nem mernének ülni a világért, vásárban ha lovat vesznek, legelőbb mindig azt kérdik, nem-e ragadós a ló, nem-e szilaj természetű.
Szegény öreg Deák bátyám sohasem mert felülni valamely gavallér ösmerősének a kocsijára, mindig azt hajtotta: »Eszeveszett gyerekek vagytok és a veszélyekkel labdáztok szüntelen, én nem szedtem szemeten az egészségemet és az életemet; azért hát nem is kockáztatom könnyen.«
A magyarhoni ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház – Győry Vilmos, Szász Károly mellett – egyik legtermékenyebb pap költője a XIX. század végén, a XX. század elején. Egyháza vallásos énekkincsét száznyolcvan énekkel gazdagította, imádságos áhítata bensőséges költői formákban nyilatkozott meg. Elődeitől – Heltai Gáspártól, Bornemissza Pétertől vagy Zovarics Mihálytól – eltérően versei nem csak egyházi, vallásos vonatkozásúak. Költészetét elemezve, ő maga úgy nyilatkozott:
„Zengtem hazát, szerelmet, Istent,
Szent eszményképem volt e három;
Piciny csillag, bujdostam itt lent,
S e hármas fény volt a világom.”
/részlet/
Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban. Felemelte a fejét. Már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszűnt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe. Egyszerre szép szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó. Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívják új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült.
Mintha magamnak számolnék be, vagy valamelyik barátomnak, ki minden célzásom elérti, úgy igyekszem megírni ezt a bírálatot, kikerekítés nélkül, egymás mellé sorakoztatva azokat a tárgyi megjegyzéseket, melyeket olvasás közben papírra vetettem. Ezeknek talán inkább hasznát veheti a szerző és olvasó, mint azoknak a „beállított” és regényes kritikáknak, melyek a költő alakjával foglalkoznak, és hímet varrnak a semmire. Nadányi Zoltán első verseskönyve. Gazdagon és tökéletesen – meglepően – tud magyarul. Nyelvünk 1921-ben.
A költő, kit senkise emleget,
a költő festi kékre az eget.
A rózsaillatot ő leheli,
a csillaglángok az ő szemei.
Ő hajtja a Dunát és a Tiszát
és a leroppant hídon ő visz át.
A zászlórúdon az ő lelke leng
és ő fegyverzi fel a meztelent.
Mint ősanya, szül, táplál, betakar,
őnélküle nincs ország, nincs magyar.
A sóhajotok hova leng el?
ó, kis falu népe, mi fáj?
Ne fájjon a távoli tenger,
ne fájjon a távoli táj.
Ó, kis falu népe, ne fájjon,
hogy Párizsig oly nagy az út
és elrohan itt a lapályon
a gyorsvonat és tovazúg.
Nem csillan a tenger elétek,
de tenger a hajnal, az est
és tenger az emberi lélek
és tenger az emberi test.
Gulyás Imre dolgozott,
eggyé tett éjet-napot
s a hajnala is nap volt.
Gulyás Imre paraszt volt.
Első élete füst lett,
a haja is ezüst lett
s most akart élni szegény,
őszi fénnyel a fején.
Vénülő testét ágyra
vetette házasságra.
Ment az év és jött az év,
hozta síró gyermekét.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Építsék mások New York meredek palotáit
s a Temze-parti dokkokat,
reszkessen bár végig a Földön a gépbe igázott
elektromos kör árama,
lengjen a gép roppant testével a tág levegőbe
a krétakor hüllőjeként,
ontsa ki bár egymás vérét a nyugtalan ember
lerontva kék zsilipjeit,
öljön meg mindenkit az orvul fojtogató gáz
a kékszemű kisgyermeket,
nőjön a csend tornyokká, s a holt emberiségről
a hús fantomja tűnjön el:
csontja felett kibomolva túlélik az emberiséget
a lombok őstörvényei.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
ábrándom estharangjai!
Századokig bámulnám lombotok álmatag árnyát,
mint a homok ködét a Szfinx.
A HAJDÚKHOZ
Nektek az Isten tengert nem adott,
idedobott az Óceán mögé,
de fölöttetek lengnek a csillagok –
számítsátok ki a csillagok szögét!
A csillagoknak az összehajlását,
amelytől függ duzzadó véretek –
lessétek meg a konstellációkat,
ők szűrnek a füvekbe mérgeket!
Nektek az Isten tengert nem adott,
de véretekbe dobta ritmusát:
zúgó katlan a testetek… Lessétek
meg a művészet logaritmusát!
Zúgó katlan a testetek, úgy ültök
előttem, mint a forgó indulat
mozdulatlan szobrai, arcotokra
piros rózsát fest az alföldi Nap!
Kiadja vissza, amit
elvettek, éveket,
kedvet, fiatalságot? –
Ints nekik: - Ég veled,
vissza nem adható!
Mert mit érnél vele, ha adnák?
Mit ér vakulónak a ló,
vénnek lobogó fiatalság?
De elvették-e valóban,
vagy csak hitték, hogy elvehetik?
ha számba veszi az ember,
hogy mit nyer, mit veszít:
