Tömörkény István: A Nap és a Föld

Továbbá tudatlak, hogy édösanyád is möghalt, tűz is volt a tanyába, az istálló leégött, de nem baj, mert a lovakat úgyis elvitték, továbbá a kutya sincsen már mög, mert az is megszökött.
/Egy asszonylevélből/

     Apránkint kitavaszodik, mert a béka ugyancsak brekeg már a vizek szélén, a fák is levelezni kezdenek, a gyerekek örülnek, hogy sár helyett por van már a földön, lehet benne játszani, a tanyákon mezítláb van már valamennyi, mert a gyerek talpa bőrének még nem verték föl az árát. 

Bedöházy János: Erdély

A dombtetőn állok, felettem derűs ég
törültem a halmos, hullámos mezőség:
kanyargó völgyei egymásba fonódnak.
Rözbe tükre csillog tavaknak, folyóknak.
A kék messziségben borús bércek orma
fllintha körös-körül finom csipke volna.
Ezt a darab földet,
Ezt a drága földet
Amikor teremté,
Vájjon nem pihent-e
Az Isten tenyere
Rajta kissé többet?

Horváth István: Erdély

A mi anyánk,
Erdély
nehéz szívűnek szült meg.
Három itt élő nép kincsét,
fájdalmát, büszkeségét,
fenyők nem alkuvó
gerincét,
folyók szilajságát,
gyönyörű dalok
csillogását
adta számunkra
úgy, amint megfogant
a Történelem útvesztőiben.
Így bízta rám magát

Kiss Jenő: Dal a szülőföldről

Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom.
Nincs részem birtokul belőle
így az egészhez van jogom.
Enyém a dombhát és a róna:
hány bérce, völgye, mind enyém –
enyém patakja és folyója,
merenghetek szép, friss egén.

Voltak, kik messze hívtak innen:
„Jobb máshol, jöjj, amíg lehet.”
Küldött a háború parancsa,
űzött a páni rémület –
de én maradtam: meggyötörhet,
mégis egyetlen birtokom.

Lászlóffy Aladár: Ó, iskoláim, drága iskolák!

Lehűlt a kő, ahogy lement a nyár,
a hervadás a tájra visszajár
és emlékezetből a szekerek
zörögnek még a konviktus megett;
jönnek a seregek a hegyen át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Ahogy a táj ölén a patakok:
eredt, szaladt, találkozott a sok
tudásra éhes és tudást-hozó
csizmáik alatt ropogott a hó.
A rókaprémek és a kisgubák...

Szabolcska Mihály: Erdélyben

A mi Erdélyünknél
Hetedhét országon
Nincsen szebb darab föld,
Sehol a világon...
- Hetedhét országon,
Sehol a világon!

Nem tehetek róla,
Hogy nem itt születtem,
De tudja az Isten,
Nagyon megszerettem,
- Bár nem itt születtem,
Nagyon megszerettem!

Gaál Áron: Vándor

Vándor voltam közöttetek,
szerettem volna megpihenni.
Megmosni fáradt lábamat,
beszédeteket, csak figyelni.

Veletek együtt nyúlni a tálba,
borotokból egy kortyot,
egy érintéseteket éjszakámban,
s elbúcsúzni kakasszókor.

Amikor elétek álltam,
értetlenül néztetek.
Fáztam ebben a némaságban,
nézésetek elkergetett.

Jagos István Róbert: Az utolsó szó jogán

Tetteimnek mázsás súlya
Nehezedik vállamon,
Ítélkező "hős" ítészek
Korbácsai hátamon.
Belém rúgnak megvetéssel
Pálcát törnek felettem,
Bosszúéhes szenvedéllyel
Köpnek bele szemembe.
Megvádolnak bűneimmel,
- Tudom, tudom, hibáztam!
Úgy mint te és a másik,
Ebben a bűnös világban.

Kapui Ágota: A tűnt időt

A tűnt időt
az ízek hozzák vissza
a mádlenek *
s a sózott aromák
aki az Oltnak
hűvös vizét issza
annak a csendek
teremnek csodát
cukor és méz

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

Rakovszky József: Elmélkedés a zsarnok kőváránál

Hitvány gonosz volt gróf, király s a császár,
konok fajankók herceg és a pap,
kik meg nem álltak józan észhatárnál
s százezrek hulltak pallosuk alatt.
A nép haragja gyűlt a gyászos égen
és jöttek számító apostolok.
Üvöltötték a szenvedők fülébe,
mondván: legyünk hát végre szabadok!
S rontott a bősz ár, tépve annyi gátat,
amennyit úr s a pap nem védhetett.
Egy röpke percre tényleg szétdobolta
a szolganép a rabbilincseket.
De jaj! Mi lett a véres mámor ára?
Trónusra ült az ál-próféta-had.

Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák

(Egyharmados karika)

Amikor fakulni kezd
lelkemben ragyogó képed,
majd eltemetlek,
mint kialvó tüzek hamuját szokás.
Élő szikrák nem maradnak belőled,
mert önmagamba temetlek,
és megfojtlak,
mint rőt vörös tüzek parazsát a hideg föld,
kedvesem,
és megemészt bennem az idő,
hogy amint kívántam,
örökre egy lehess velem.

Szervác József: Egyedül

A maradék teutánad. Íme
a szerelem szomorú hagyatéka: szagok
verejték, csönd ágyamon, ágyékomon, agyamban.
Nem emlékek: nyomok csak.

A szerelem varázsszói lehullnak
nedveit ízét az éjszaka fölissza
odavan odavan az ünnep
mállik a május májusfák léggömb-
feje művirágkoronája lekókad

Marconnay Tibor: Májusi Ünnep

Mi szegények hosszú kínos napok igáját,
lerázzuk egy napon: a fáradt útrakel,
epres erdőn, friss, villogó, vidám-füttyös ligetben
új életet keres s feledve ünnepel.

Ma előre nézzen minden sebes, bicsaklott
miden súlyos vasakon edzett munkás-élet;
olyan a fölvirult tavasz, mint csoda-üllő
s a vén, makacs föld hátán szikráznak a fények.

Testvérem, földre nézz! Nem kell nekünk a menny!

Babay József: Tükörnél

Anyám fehér, akár a hó.
A szeme? Szeme tiszta tó.
A keze? Keze jaj, de jó.
Az anyám nem közénk való…
Anyámnak Anna a neve,
Szívét a könny szentelte be.
Lelkét az ég küldötte le,
Fehér galambot tett bele.
Hogy’ szülhetett ilyen fiút,
Ilyen gonoszt, ilyen hiút?
S miféle furcsa, szent titok,
Hogy mégis Rá hasonlítok?

1939

Dalmady Győző: Daloló anya

Sírdogál a kicsi gyermek,
Nem tud, nem tud elpihenni;
Csak dalol az édesanyja,
Alig végzi, újra kezdi.
Csupa édesség az ajka,
Áradó méz rajt’ a nóta –
Ablaknál a sötét éjjel
Meghúzódik hallgatózva.

Benne van a dalban minden
Gyöngédsége és szerelme!
Csak zeng, csak zeng kedves hangja,
Szívet, lelket fölemelve.
Néha elhal, mint a sóhaj,
Néha bátor és fölreppen,
Néha, mintha visszhangoznék
Távol, távol az egekben.

Emőd Tamás: Anyám keze

Anyám kezére gondolok:
E kéz fehér és keskeny,
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek,
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.

Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.

Gyóni Géza: A nagy dáridó

Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből a drága gyémántból
Kihűlt a régi égi fény.

Koszorút köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan úgy bocsát
A pokolbeli dáridóra.

A dáridón már zene zeng:
Sipít a halál acélsípja;
A kartács vadcimbalma zúg;

Krüzselyi Erzsébet: Az édesanya

Gyászruhás-feketék,
Hajlottak, kicsikék,
S apróka lépteik
Oly tétovák!
Másokért dolgozó,
Örök imádkozó,
Könnyezős, sóhajos
Édes anyák.

Körültök szilajon, –
Gázolva múltakon, –
Száguld a friss inú
Délceg ifjúság, –

Móra Ferenc: Levél anyámnak

Te tudod legjobban: rossz a világ szája –
Akármit mond rólam, sohase adj rája.
Ne hidd, hogy mindentől elkedvetlenedtem,
Hogy az élet unott hurcolója lettem:
Tele vagyok kedvvel, reménységgel, hittel,
Lelkem anyám, hidd el!

Előttem az élet nem volt soha még szebb,
A nap soha forróbb, az ég soha kékebb.
Nem éreztem magam soha jobb erőben,
Fütyülök, dalolok, fekvőben, kelőben.
Járom a világot csodakönnyű szívvel –
Lelkem anyám, hidd el!

Nagy Méda: Anyák

Homályban élnek, önön életükbe zárva,
de ahová lépnek, a föld szíve dobban,
virágot hajt a puszta tér,
és szivárványt álmodik az éjszaka.

Kérdezd a gyermeket: anya!
kérdezd a férfit: feleség!
a bútor azt mondja: puha kéz,
az ablak feleli: tőle jön a fény!

Tőle jön a fény! – súgja a lámpa,
az edény csörömpölve bólogat,
Meghajtja hosszú fejét a szekrény
és vígan folyni kezd a csap.

Ölbey Irén: Szeresd anyádat

Ő volt, aki halkan bölcsőd fölé hajolt.
Ő volt, aki néked altatódalt dalolt.
Tündérmesét mesélt halk, téli estéken,
Ahogy ott pihegtél csöndben az ölében.
És hogy boldog legyen játékos kis élted,
Jóságos életét adta volna érted…
Ő volt, ki éretted olyan sokat fáradt…
Szeresd, nagyon szeresd az édesanyádat!

Ő az, aki soha meg nem haragszik rád,
Aki küld a mennybe érted forró imát.
Akárhova dob is sorsod szilaj keze...

Pósa Lajos: Ima a beteg édesanyáért

Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!

Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.

Úgy reszket a szívem, mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!

Szalkai Balogh Örzse: Szépülj világ

Jaj, szomorú az én anyám szeme!
Mért szomorú…?
Hisz elrejtem a bánatot előle…
s csak lelkem taván ömlik el titokban!

Mért felhős hát édesanyám szeme?
Mért szomorú…?
Hisz’ benne tükröződik a világom!
Szépülj világ mosolygósra, vidámra,
Hogy derüljön édesanyám szeme!

Zórád Eta: Nagyanyám

„Kicsi unokám!” Ez áll a lapon
S amint úgy lassan olvasom…
…Mikor jössz haza? … Úgy vártam ma rád! …
Könnyezve hívom drága nagyanyát.

Hogy dédelgetett, hogy mesélt nekem,
Míg ott ültem a drága térdeken,
S míg bóbiskoltam a mese alatt,
Simogatta borzas hajamat.

Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik...

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.

Kosztolányi Dezső: Ha játszanak a gyermekek…

Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje s vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is? Csak elkezdődik
s máris befejeződik. A közepe, mint a semmi.

1928

Nagy Méda: Fűszeresebb, mint Magdolna olaja

Üdébb, mint a hajnalba nyitó virág,
simogatóbb, mint a tavaszi szél, a völgyből áradó,
édesebb, mint a húsvéti jácint illata,
fűszeresebb, mint Magdolna olaja,
mellyel hódolt egykor az Úrnak.
Illatosabb a tegnap kaszált fűnél,
ízesebb a barack húsánál,
frissebb a csurgatott méznél,
finomabb a lepke szárnyánál,
puhább a galamb pelyhénél,
lágyabb a bárány gyapjánál,
melegebb, mint minden szeretet,
Isten remeke,
sziromcsoda:
kislányom arca.

1932

Kányádi Sándor: Rigók

Tegnap egy rigó
fönn a fán,
füttyentett egyet,
s azután

tovaröppent
a szomszéd fára.
Ott várta
a párja.

És a párja is
füttyentett egyet.
És együtt a harmadik
fára röppentek.

Egy fa - egy fütty.
Így szálltak fáról fára -
s reggelre kizöldült
a környék minden fája.

Pethő László Árpád: Fű – fa – virágzón

Elmúltával lásd
tavaszodhat a tájon
fű – fa – virágzón

ragyoghat szülő –
és rom-haza ha lélek-
ben otthon vagy még…

Petőfi Sándor: Az erdőnek madara van…

Az erdőnek madara van,
És a kertnek virága van,
És az égnek csillaga van,
S a legénynek kedvese van.

Virítsz, virág, dalolsz, madár,
És te ragyogsz, csillagsugár,
S a lyány virít, dalol, ragyog...
Erdő, kert, ég, legény, boldog.

Hej elhervad a virágszál,
Csillag lehull, madár elszáll,
De a leány, az megmarad,
A legény a legboldogabb.

Pest, 1847. június 14 - 30.

Reményik Sándor: Fák alatt, szélzúgásban

A hangversenyhez ketten kellenek.
Ki mondaná meg zúgó rengetegben:
A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.
A teremtéshez ketten kellenek:
A lélek - és az, ami nagyobb nála.
Ezt érzem most, hogy arccal heverek
A fűben, s figyelek a szélzúgásra.

A vihar koncertterme a világ,
De orgonái néma lélek-erdők...

Sík Sándor: Madár

Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát,
Egy nagy madár suhant az éjszakán át
Észak felől.
Drága madár, ritka madár:
Hogy bújtál el a vízözön elől?

Hitetlenül, fázva, borongva
Nézünk utánad szívszorongva
És hallgatag.
Édes madár, kétes madár,
Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat.

Dr. Kerecseny János: Ne feledjük el Hőseink

Nem halnak meg vitéz hősök,
Fedi őket bár moha!
- Így tanítják dicső Ősök:
Ne feledjétek soha!

Igaz magyar szívben élnek,
Mint Kárpátunk bérc-sora,
Ezer éve ők regélnek:
Ne feledjétek soha!

Ha nem áll ki sok hős Vérünk;
Vad viharok zord kora...

Kölcsey Ferenc: Hős

          Védni menj el engem és hazád!
     Hősnek a hölgy mond és kardot ád;
  Győzve térj meg,
Búcsút így sohajta,
S véle e kard,
S ellen vére rajta!

           Hős elindul, lángban kebele,
     S fölpirúl rá bús harc reggele,
  Vág, de sebjén
Omlik drága vére,
Győz, de halva
Hull vert ellenére.

Szedenits Jenő: Hősök vasárnapján

Ma zengjen a kürtök harsány dala
Dalnokok éneke hasson fel az égig
Költők lantja mint ősi tambura
Ma zengjen újból, újabb ezredévig.

A szívekből törjön elő a csodás lángerő
Ma nem lehet gyáva, nem lehet csüggedő
Tett kövesse a kimondott szót
Rázzátok álmából a szunnyadót!

Lelkek pásztorai mécsest gyújtsatok...

Gyulai Pál: A hősök sírja

Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl...

Endrődi Sándor: Hervadt rózsák

Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmúlásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.

Ha szirmuk selyme érint:
Kikeleti verőfény
Csapkod felém belőlük,
És elborítja lelkem’
Álmokkal, sugarakkal,
És a virágtalan föld
Teli lesz körülöttem
Rózsákkal, ibolyákkal,
És teli lesz a lelkem...

legifj. Szász Károly: Édes szép Ágnesem

Az égen egy-két felleg úszott,
Köztük sok csillag égett,
Alattuk darvak serge húzott,
Szelvén az enyhe léget.
Ilyen szép estét még nem értem,
És nem ért még tán ember…
Csöndesen lépve mendegéltem
Édes szép Ágnesemmel.

S a mint mentünk, kart-karba fűzve
Szemét felém emelte,
A rózsaszál, hajába tűzve,
Illatját rám lehelte.
Óh, hogy lehetne elfelednem
Üdvét e boldog estnek,
Melyen bevallottam szerelmem
Édes szép Ágnesemnek.

Pálóczi Horváth Ádám: Sári rózsám

Sári rózsám, hová mégy?
     Állj meg csak egy szóra!
De keservesen néztem
     Szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád
     Bezárta előttem,
Mikor alkonyodtakor
     Előtted eljöttem.

Észre vette mindég is
     Azt a lopott mézet...

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem...

Szávay Gyula: Hogy megcsókoltam Jucikát

Abban az ember-rengetegben
A tengeren túl odaát,
Hol a gyárkürtök árnyékától
Az ember virágot se lát,
Ott ismertem meg Jucikát.

«Magyarház» szólt a vezetőm és
Egy kis hajlékra mutatott;
Én szívdobogva zörgetem meg
A muskátlis kis ablakot
S az ajtó kinyílik legott.

Bartalis János: Kolozsvárhoz

Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik.
   S a föld lakóit vérbe mártott
     Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát.
A balti partot s Adria öbleit
   Vér festi s a Cordillerákat
     S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
   A népek érckorláti dőlnek...

Berzsenyi Dániel: A Szerelemhez

Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Oh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Nógrádi Pap Gyula költő, etnográfus, ügyvéd

Az „ismeretlen” költőket bemutató sorozatunk egyik érdekes egyénisége az örökálmodó, az élet szelíd idilljeinek muzsikása, a XIX. század költői nemzedékének, Pósa Lajos nemzedékének egyik hűséges lantosa, révkomáromi Pap Gyula ügyvéd, aki egy hasonnevű írótól megkülönböztetésül vette fel utólag a Nógrádi előnevet. Szülei nemes Pap Károly és Okolicsányi Rozália régi felföldi protestáns-földbirtokos családok leszármazottai.

Hangay Sándor: A vén sas gubbaszt

Szeleknek táncát kis sirályok várják,
A vén sas immár összecsukta szárnyát.
Szikláján gubbaszt. Önmagának szobra
S emlékszik régi elmúlt viharokra…

Hasonlók többé nem lesznek soha!
– Zúgott az Isten villámostora.
Hegyek gördültek, felhők tornya rengett
S felettük mint a Végzet, ő kerengett.

Hangay Sándor: Baj van a Nyugatnál?!

     – HAMLET: Lenni, vagy nem lenni? BABITS: Úgy látszik, mégsem lenni! legalább is szerkesztőnek aligha lenni…

     Két füzet fekszik előttem. Az egyik a NYUGAT IV. 16-iki, a másik a kolozsvári (és ha az oláhok megpukkadnak, akkori is Kolozsvár-i) ELLENŐR, ugyancsak IV. 16-iki száma. Furcsa találkozás! Az első idehaza Csonka-Magyarországon vicsorgatja elhullajtott forradalmi csikófogait, míg a második 16 harcos évet áldozva az elszakított...

Hangay Sándor: Csodáról szóló ének

Kipp… kopp… könny hullt a rögre csitt!
Csodák történnek még manap
S a könny nyomán, a könny nyomán
Virág helyett egy szív fakadt.
Csodák történnek még manap.

És hullt a könny és hullt a könny,
Hogy száz meg száz új szív terem.
Pipacsszőnyeg a friss mezőn…
Teherbeejtett réteken
Bíborpiros sok szív terem.

Hangay Sándor: Elmentek az ólomkatonák

Álom bóbiskol a szobánkban,
Mint ködlő tón fehér virág.
És meserétek küldik hozzám
Tubarózsáknak illatát.

A kis fiam ágyában szunnyad.
Ezüst fátyolt terít az éj.
És lenn, szívemben ményen, messze
Halkan síró muzsika kél.

Az orgonák tán mostan nyílnak…
(Álmában a fiam nevet.)
De régen is volt… elmúlt s többé...