Juhász Géza: A minőség forradalma

Németh László ellenállt a sikereinek. Ugyanabban az évben indította el a Tanút Kecskemétről, mikor Sértő fölbukkant. Senki nem vett róla tudomást; az „egész főváros” Sértőről beszélt. S az futott, szegény, a dicsősége után. El is vesztett mindent hamarosan. Siker van sokféle; hódolhat valakinek a szerelem, az irodalom, a hatalom, a pénz. Aki mindnek ellenáll, az szerzi meg valamennyit. A tömeg igényt tart rá, hogy fülébe muzsikálják a nótáját, ragaszt is bankót a more homlokára, de féllábon csárdásoztatja, s csak nevet rajta. Annak tartogatja tiszteletét, aki jól megmossa a fejét, nem lefele rángatja, az önutálatba, hanem fölemeli. A tömeg egy tagja sem vállalja, hogy ő tömeg, halni tud valakiért, aki elhiteti vele, hogy ő különb.

    Sikere tulajdonképp csak annak lehet, aki nem törődik vele. Németh László ennél is továbbment: valósággal menekült előle. Nagybányán született 1901. április 18-án, de hamarosan Pestre költöztek. Akkor minden magyar: fővárosi szeretett volna lenni. Neki még hozzá tanár az apja, tehát az iskola is kissé családi intézmény. S ez a boldog, úri Lacika fölfedezi magának Szilasbalhást, parasztnagyapja udvarát. Odajárnak nyaranta, s ő már ízlelgeti gazdálkodó nagybátyjai közt azt a mély magyarságot, amelyet később Bethlen Miklós a 17. századi Erdélyben fedezett föl.

Németh László: Nép és író

    Bevezető a Bartha Miklós Társaság 1929. február 27-iki Magyar föld estélyén.

    A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. Régi rítusát megbontotta s nem talál új fegyelmező szertartásokat. Szokás és hagyomány biztos partja közt folyt egykor az élete: megvolt a templombeli helye, nem ölthetett fel büntetlenül egy különállást jelentő ruhát s tudta, melyik halottját hogy kell elsiratnia. Zárt volt a lelke, mint az éggömb, mely faluja fölé borul. Hallott róla, hogy a szőlőhegyen túl is van világ s az utak akácsorai messze városok s idegenajkú országok felé szaladnak, de a lelke nem szaladt velük. Az élete csak itt volt teljes, mert itt volt érdemes; az országútja a cigányoké.

    Hol van ez a régi falu? Bomlik menthetetlenül. Hol gyorsabban, hol lassabban. Itt tartja magát a régi élet, ott minden múltat felold az új. Vannak kevert faluk, hol mint a rendetlen vágott erdőn, jövevény növények verik fel az ős fák irtásait. Százados távolok élnek egymás mellett s egyetlen zavaros sűrűbe fut szívós és burjánzó akác. Sajnálod a népdalt s bánatosan mondasz le a tengerihántás hatásos díszletéről? Ó, nagyobb dolgok vesztek el itt! A meder futott el a folyó alól. Isten tudja, mi lesz belőle: posvány vagy vízesés?

József Attila: Április 11, Kopogtatás nélkül, (Karóval jöttél…)

József Attila:

Április 11

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az útban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vidám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
A torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett

Mentovich Ferenc: Az Unio-dalokból

Roppant tengernek állunk közepén,
Melynek nehéz vésztől fölkergetett
Hulláma föl az égre tornyosul,
És minket elnyeléssel fenyeget.

Hah, mily bőszült erővel háborog:
Most csillapul, majd ismét földagad,
Nem hallod-é a bősz tenger zaját,
A minket környező szláv hangokat?

Nehéz zúgása egyre hangosabb;
Nem látod-é a terjedő özönt?
Térjünk előle biztos révbe, míg
Szétromboló árjával el nem önt.

Vagy egy sziget, egy biztos békepart –
Ki nem hallotta e sziget nevét? –
Melynek hatalmas meredek fala
Az áradat veszélyitől megvéd?

Ki nem hallá neved szent egyesség?
Te a hullámoktól megőrizesz;
Szent földeden a romlás nyilal
Ellen minket védőpajzs fedez.

Éltünk felett nem földi hatalom,
Szellem karokkal nemtő őrködik,
Keményen egybenőtt szikláidon
A bősz tenger hulláma megtörik.

Pósa Lajos: Szeresd ezt a földet

Szeresd ezt a földet,
Ahol bölcsőd ringott,
Hol először tűztél
A süveged mellé
Rózsát, rozmaringot.

Mosolya, illata
Sírodba kísérjen. . .
Magyar föld szülötte
Lótuszért, pálmáért
Hazát ne cseréljen!

Tán derűsebb, kékebb
Másutt a menny boltja:
Sugarait a Nap
Nagyobb verőfénnyel,
Pazarabbul ontja.

A Hold is, csillag is
Szebb talán az égen. . .
Magyar föld szülötte
Ragyogóbb csillagért
Hazát ne cseréljen!

Tűz Tamás: Kísérteties

a dolgok összevágnak
épp erről van szó
sűrűsödik a hideg
a templomkövön kiérlelt huzat keresztútján

Krisztus átázott gyolcskötőben
félbehagyott zsoltárok dere szitál
ráfagy a szempillákra

a sanda mészáros lapozgat
tettei spirálfüzetében
dzsip várja kint
a vérző utcasarkon

vitéz Somogyvári Gyula: A soproni túszok

Lent: őrtüzek, fent: békés csillagok
és csend borult a megkínzott vidékre.
A romlott bástyán még piheg az őrség,
de kint vigad már Ottokárnak népe.
Perzselt faluk lángolnak messze, távol,
amerre csak leportyáz a tábor
s ar őt tüzeknél cseh muzsika szól…

S most mély hang kél a kapubolt alól
– Megállj, ki vagy? Te jössz ott Dági Péter?
„Én vagyok az. Mi kell Wolfram vitéz?”
– Vigad a cseh! Tán Sopron vesztit sejti? –
„Korán vigad! Még van, ki szembenéz
e bástyafokról rabló seregével.”
– Négy hete már… az árok tele vérrel. –
„De hol bedönti bástyánkat a bak:
Ott kard fogadja, meg nyílzuhatag!”
– Csak két napig még s itt lesz a király
s tudom: a zsebrák Bécsig meg sem áll!
De ki az ott, aki most erre lépdel
a torony felől? Ismered-e Péter?
– Megállj, ki vagy? –
„Félre te ostoba,
félre a dárdát! Én vagyok: a várnagy.
Áll mint a vak itt bent a kapuba…”
– Uram… nem látunk… sötét van… bocsánat –
„Csönd! Elég a szóból. Ide azt a dárdát,
ma éjjel én magma állok itt a vártát.
Ti meg kotródjatok végre pihenőre,
ma éjjel a várnagy lesz a kapu őre!”

Imrik Klára: Április

Tavaszra készülődünk,
Benned is rügyek nyílnak –
Álmokat lép a kétség
De velünk van a szépség.

Mely új utakra kerget,
Gyomlálunk régi kertet,
Hol szánkig ér a dudva
Kezünk már érdes, durva.

És kiserken a vérünk,
Emberként, cifrán élünk,
Hazudjuk sok szép bűnünk
És egymás csókján fűlünk.

Lázakat hajt a szél is
Járatod magad s én is,
Biztatom fáradt ajkunk,
Frissüljön s kósza harcunk.

Talán ma érted szép lesz,
Ha értelek, ha értesz…
Vagy zajló jég a kedvünk?
És április a szerelmünk.

1939

M. Juhász Margit: Április

Egészen zsenge lomb hajlott az útra itt az áprilisi kertben,
Én pitypangok között a friss füvön elnyúlt testtel napon hevertem.
Még pára szállt a szilvafák között, az elvéknyuló kékes ágon
Pufók virágok színesedtek, s harmat száradt a kis sziromszoknyákon.
Avart gyújtott a szomszéd, s szállt a füst fanyar, szőkén kígyózó csíkja,
Messze, mint kék csipkeszegély, a Bükk intett az ég szélére írva.

Lankadtan alvó két kezem sugárba mártottam szétnyitva lassan,
S néztem, amint sápadt húsán az élő fény zengő papirosa harsan.
A barna ághegyek felett feszült a Nap kibontott hárfahúrja,
S fénybe kábult testemen át búgott az ébresztő jel: alleluja!

1931

Márai Sándor: Tavaszi vers

A napok hosszabbak már és az élet
Rövidebb. Felhők érkeztek a tenger
Felől és fanyar levegőben járok.

A mészáros díszíti így babérral
Barmai tetemét: hadd tűzzek én is
Majoránnát hajamba. Majd levágnak.

Legjobb, ha alszom. Az ördög is alszik,
Pamutsapkáját két szarvára húzta,
Az Istennel álmodik s néha felnyög.

Egész hideg van. (Merre vagy, te drága,
Te drága Éva? Élsz-e, s hol csatangolsz?
Lábad csatakos lesz a friss füvek közt...

De furcsa volt. Olyan volt, mint az élet.
Talán szótárban kell megkeresni.
Homályosan emlékszem csak, dadogva.)

S mert író vagyok, pennám köszörülöm.
Házam elé friss forgácsot akasztok.
Komisz vagyok és cserzett. Kiteleltem.

Sík Sándor: Ibolyák

Az áprilisi réten
Gyerekszem-kéken
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Bujócska-félve,
Mint a tavasz a télre,
De mégis diadalmas-kéken,
Mint a lebegő kék fátyol az égen,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Kék tőlük a part meg az árok:
Amerre járok,
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

Nem téplek el innét,
Ó réti picinykék,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Csak egy ami aggat:
Lesz tán aki durva, leszaggat,
Aki nem simogatja pihétek,
Nem vágy lesimulni közétek,
Mint én, öcsikék, ibolyák,
Csepp szirmaitokkal összeremegve
Nem sír föl a boldog egekbe:
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

1935

Szulik József: Csalékony tavasz

Vége ismét a tavasznak,
Alig kezde nyílni még;
Ím a szelek fagyot hoznak,
Újra gyászt ölt a vidék.

Megjelent már egy-két fecske,
S vígan, könnyen szálldogált;
De ma már a házereszbe
Némán húzza meg magát.

Mért siettél kifakadni
Gyönge bimbó itt a fán?
Lásd, most így kell elsorvadni,
Nem is nyílva, fagy mián!

Vissza, vissza kis bogárka,
Mért jössz ki a fal megől?
Nincs zöld fű, nincs nap sugára,
Éhség és hideg megöl…

Ón, ne siessünk remélni,
Csalfa tündér a remény!
Jobb, ki megtanula félni,
Mint ki vak s vesztébe mén!

1867. april 1-én.

Ahol te jársz...

«A KURUC NÓTÁK»-ból

Ahol te jársz: rózsa fakad
A nyomodba, –
A gyalogút mintha merő
Virág volna.

Ahol te jársz: gyöngyöt gázol
Pici lábad,
S mintha zengő angyalszárnyak
Csattognának.

Ahol te jársz: megáll a nap
Csudát látva –
S ezer szemmel ragyog le rád
Mint a páva.

S míg a te kis harmatlábad
Tovalebben:
Tovaszáll a nap is, csakhogy –
Fényesebben!

Gyűjtötte Endrődi Sándor

Mátyás király halálára

    Néhai való jó Mátyás királ!
Sok országokat te bírál,
Nagy dicsérettel akkoron valál,
Ellenségednek ellen állál.
    Hatalmasságodat jelentéd,
Bécsnek hogy városát te megvennéd,
Ékes sereged ott léletéd,
Királi széked benne helheztetéd.
    Németországot amikort kéványád,
Szent koronához választád,
És nagy sok részre hassogatád,
Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
    Akoron te lél1 oly igen drága,
Téged kéványa cseh Prága,
Meghervadoz ott szép zeld ága,
Nem kellemetes néki virága.
    Terekektül nerél ajándokokat,
Ne pusztítanád országokat,
Ne kerengetnéd bassájokat,
Ne fenegetnéd ü császárokat.
    Igyekezel vala sok országokra,
És nagy hatalmas városokra,
A vizen álló Velencére,
És benne való belcs2 olaszokra.
    Magyarországnak fénes csillaga,
És rettenetes bajnaka,
Numuroltaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka.
    Nagy ékessége tisztességenknek,
Nagy bátorsága félelmenknek,
Ótalmazója magyar népeknek,
Rettenetes lél az lengyeleknek.
    Királok kezett lél te hatalmas,
És nagy igyeknek diadalmas,
Néped kezett nagy bizodalmas:
Légy úristennél immár nugodalmas.

1490

/1/ Levél, lettél.
/2/ Bölcs, tudós.

Ásguthy Erzsébet: Mazsola Manci

Hat testvére volt Mazsola Mancinak. Egy nagy házban laktak, ahol rajtuk kívül még sok kis gyerek és nagy ember lakott, ezek elfogták tőlük a napot és elszívták előlük a levetőt. De a hat kis testvér azért szépen fejlődött, pirosak voltak és egészségesek, csak Mazsola Manci volt mindig sápadt és szomorú.

     Mazsola Mancinak egyébként is volt oka a szomorúságra, mert nem igen szerették a társai. Még a testvérei is nehezen tűrték meg maguk közt. Talán azért, mert szeplős volt és vöröshajú, s gyenge kis lábaival mindig befelé kacsázott. Ki tudná megmondani, hogy miért, de Mazsola Mancinak, bizony, alig akadt barátja.

    Rendesen egyedül ült a pincegádorban, vagy a padláslépcsőn meghúzódva s messziről nézte a többiek vidám ugrálását. Mégis, ha valami baj történt, vagy rosszat tettek, összetörtek vagy elrontottak valamit és büntetésre került a sor, mindig ő volt az, aki helyettük ártatlanul szenvedett. Míg a többiek hangos sivalkodással, tiltakozva menekültek, amikor csínyeikért a büntetést rájuk mérték, ő csendes rémületben remegve állott, s nem maradt ereje és bátorsága védekezni. Így aztán mindenért ő lakolt. Őt szidták meg és büntették, s ha az ijedtségtől dermedten, gyámoltalanul állt ott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy csakugyan ő a bűnös.

    Néha-néha szepegő vékony hangján végső kétségbeesésében megpróbált halkan és félénken védekezni. De akkor haragosan rámordultak, hogy ne feleseljen és ne hazudozzék össze-vissza. Utóbb már okosabbnak látta szó nélkül eltűrni a viharokat és ütlegeket, s még halk sóhajai sem árultak el semminemű lázadozást.

Tömörkény István: Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállú, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetű. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét sem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigorú volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszú és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. akkor maradsz majd csak igazán Macska.” A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigorú, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelmében volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigorú s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszú és nagyöklű Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen ígérte.

Muskátli - 2020. március

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. március
VI. évfolyam / 7. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

Kéler Gyula: Mi a csók?

Semmiből lett édes valami,
Ha a szív kezd némán vallani.
Hol hallgatva kérdez, felelget,
S hirtelen jő rá a felelet.

Gyújtó bájnak nyújtott hál’adó,
Mit hévvel ad kedves imádó.
Érintkező keblek tűzköve,
Csattanó hő szikra mennyköve.

Testnélküli vágy hő óhaja,
Beteg szívnek gyógyító olaja.
Méreg, bár vért lángra lobbantó,
Érzem, tudom: adva, lopva – jó.

1896

Kéry Gyula: Minek is van szerelem

Szomorúan búg a szellő az erdőn,
Olyan mintha künn járnék a temetőn;
Fáj a szívem, sír a lelkem,
Az hagyott el, kit szerettem,
Minek is van szerelem a világon?!

Ha megszólal a kisharang imára,
Minden este sóhajtozom utána;
A hány csillag van az égen:
Mindegyiktől csak azt kérdem,
Minek is van szerelem a világon?

Kosztolányi Dezső: Ilona

Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

Reményik Sándor: Holtomiglan

Én egyszer jártam már ezen a tájon.
Különös volt és kísérteties.
Minden ugyanaz volt és mégis más volt –
És ember, ember nem volt kívülem.
De ember voltam vajon én magam?
Dél volt, delelőn állt egy furcsa nép,
De az árnyék, mely feketén feküdt,
Jövő sorsom riadt árnyéka volt
Csupán – nem az enyém.
Én testetlenül – kép voltam csupán,
S minden körül: az Oltárkő-orom,
A tó, merev szurony-szálfáival,
Melyet Gyilkosnak hívnak egykoron,
S tovább a szirt-szoros nőttön növekvő,
Mennyet ostromló rohamosztaga:
Egy eljövendő nagy világteremtés
Ködös tervrajza volt csak – semmi más.
Éreztem: a szikla tapinthatatlan,
A tó vizének nincsen hőfoka,
Az ősfenyők is illattalanok,
S ha kést döfnek most hirtelen szívembe,
A döfés nyomán nem buggyanna vér,
Le nem zuhannék, lengve úgy maradnék,
Örvénylő képsereggel körülöttem.

Szabolcska Mihály: Leányok

Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!

Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
S kinevetni alattomban –
Ha leány volt, annál jobban!

Pósa Lajos: Dal a hazáról

Azt dalolja a kis madár
     A virágos ágon:
Legszebb ország Magyarország
     Ezen a világon.

Azt zúgja a Tisza, Duna
     Hömpölygő hulláma:
Magyarország a világnak
     Ékes koronája.

Azt ragyogja a csillag is
     A csillagos égen:
Magyarország tündérország
     A föld kerekségen.

Azt dobogja a szívemnek
     Forró dobogása:
Áldott legyen a magyarok
     Gyönyörű hazája!

Bartalis János: Kolozsvárhoz…

Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Körüljárom a Templomot,
az egyetlent, legszebbet.
S rovom az utcákat vége-hosszat.
Nézem az alkonyt.
Nézem a reggelt.
S be nem teled Veled, drága város!
Itt áll a Szobor.
Ott csillog a Szülőház.
Abban a házban
történelmet csináltak.

Ligeti Ernő: Misztótfalusi Kis Miklós

    1.

Tótfalusi Kis Miklós születése idején az erdélyi fejedelemség már hanyatlóban volt. Az apák még elmondhatták: bezzeg jól éltünk a Bethlen Gábor idejében! A nagy fejedelem rendbe hozta az ország szénáját; béke volt és rend, igazi aranykorszak.

    A gyermekek, így Kis Miklós is, azonban megismerkedetek azzal, ami eleddig csak dajkamesének tetszett: a törökkel és a tatárral. „Szidi Ahmed Kolozsvárra küldi martalóczait” száz öreg késért, a fejeket nyúzni – tíz szekérre rakták fel a szalmával kitömött fejeket, hogy majd Konstantinápolyban odadobják a kutyáknak. – Bethlen Gábor híres gyulafehérvári palotájában nem csak a finom művű muranoi üvegeket zúzták szét, a velencei tükröket és a nürnbergi kárpitokat, de magát a palotát is földdel egyenlővé tették.

Gács Demeter: Lehervadt a rózsánk…

Fekete a nádas,
nem süt a hold rája.
Bujdosó kurucnak
zsombik a tanyája.
Madártól zörgő sás
gyakor ijedelme…
Rongyos már a dolmány,
rongyos a tarsoly, de
úgy sincs semmi benne,
úgy sincs semmi benne.

Lehervadt a rózsánk
a majtényi réten.
Rákóczi csillaga
nem ragyog az égen.
Jó lovam ott hagytam
holtan a Meszesben…
Tornácos portámat,
régi szeretőmet
hiába kerestem,
hiába kerestem.

Hangay Sándor: Kuruc kesergő

Kurucéknál nincs mit enni,
Hová kéne pajtás menni?

Plundrám elnyűtt, kopott, foltos.
Hová menjen ma a zsoldos?

Bakancsomnak nincsen talpa,
Fáradt lábam eltalpalta.

A szívemben nincsen álom,
Régi magam nem találom.

Nincsen tallér borra, nőre,
Itt maradtunk veszendőre.

Azelőtt csak vót, ahogy vót,
Megértették az okos szót.
Ha rosszul ment, labanc lettem,
Innen oda telepedtem.

De most, ha már nem lesz német,
Mit csinálunk hej! vitézek?

1918

Jókai Mór: II. Rákóczy Ferenc ifjúsága

Hány keserű sóhajtás elszállt a bánatos hazafikebelből, az mind egy ember felé sietett: az volt az ifjú II. Rákóczy Ferenc.

    Ő, a Rákóczyak szellemével, Zrínyi Ilonának a könnyeivel, Zrínyi Péter és Frangepán vércseppjeivel a jövendő választott hőse, felkentje a nemzetnek: ott sínylődött a neuhausi jezsuita zárdában. Kollonics bíbornok parancsára maga is jezsuitának neveltetve.

    Hanem hát „a pap tervez – asszony végez.”

    Ferencnek a nénje, Juliánna, Aspremont grófhoz ment nőül. Ez a derék német tábornok hitvestársa könyörgésére kieszközölte az udvarnál, hogy Ferenc sógorát vegyék ki a jezsuiták kezéből, s fiatal létére nagykorúvá nyilvánítsák. Ez a mesterfogás csak úgy történhetett meg, hogy Kollonics elutazott Rómába, s amíg ő odajárt, azalatt végeztek el mindent. Mire hazakerült, már akkor az ifjú Rákóczy szerelmes is volt, el is volt jegyezve a szép darmstadti Magdolna hercegnővel. Ekkor volt Rákóczy húszéves.

    Kollonics minden módon meg akarta akadályozni Rákóczy házasságát: azt ő erővel pappá akarta tenni. Azt gondolta ki, hogy a távol elkülönítve lakó szerelmeseknek kölcsönösen halálhírét költé. Rákóczy esztendeig gyászolta lelkében és öltözetben holtnak hitt kedvesét, azt pedig férjhez adták máshoz: mikor véletlenül ismét összetalálkoztak, már akkor Magdolna hercegnő asszony volt.

Arany János: Kozmopolita költészet

Nem szégyellem, nem is bánom,
   Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
   S hazám földén túl se jár;
Hogy nem "két világ" csodája --
   Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
   Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
   Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
   Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
   Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, --
   Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
   S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
   Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
   Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen
   Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te "világ-költő!"
   Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
   Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
   Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
   Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed.
   Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
   A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
   Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
   Tűnt nekem föl nép, s haza.

Krúdy Gyula: Arany János emlékezete

Egy nap Arany János életéből

Szeretem azokat a könyveket, amelyekből tegnapi emberekről olvashatni; olyan emberekről, akiket a valóságban sohasem láttunk, de mégis úgy gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt.
Még itt hevernek a régi újságok, amelyek május havában szorgalmasan bejelentik, hogy Arany János akadémiai titoknok megkezdte üdülését a Szent Margit szigetén... még találkozunk ezüstfejű úriasszonyságokkal, akik kisleány korukban kezet akartak csókolni a mogorva, mélázó költőnek amott, a tölgyek alatt, abban a széles karosszékben... még ballagnak közöttünk varjúszínű vénemberek, akik a céhmesterléptekkel haladó Aranyt a fürdőház körül várakozni látták... még él az öreg asztalos a szigeten, aki látta a jómódú költőt, amint ezüsthúszaskáit aggodalmasan olvasgatta: vajon kifutja-e belőlük egyszerű ebédje ára ott, a felső-szigeti vendéglő teraszán, ahol Törs Kálmán, a tárcaíró mindennap rákot evett... Olyan közelről csapongnak a fejünk körül az Arany János-toronynak emlékmadarai, hogy szinte a kezünkkel megfoghatnánk némelyiket, mégis emberöltők választanak már el a nagy magyar költőtől, akinek emlékezetét nem szivárványosítja egyetlen pajkos női kaland sem, de nem is homályosítja se szilaj vagy könnyelmű cselekedet. Mintha minden időkre megmutatná a magyar költőknek életmódjukhoz az irányt ez a presbiter, ez a komoly, szentéletű költő, aki se az öregedő poéták vörös orrával, se a kis szoknyaráncok után való nevetséges epekedéssel nem ismerkedett meg életében.

Reviczky Gyula: Arany Jánosnak

Válaszul »Kozmopolita költészet« című versére

Áldom én is azt a bölcsőt,
»Mely magyarrá ringatott«,
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom, a mit érezek.

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Búskomolyság, mélaság is
Egy van csak a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.

Gúnykacaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni,
Küszködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Moliére, a francia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.

Gárdonyi Géza: Dankó Pista II.

Dankó a hegyen.

Brassó városa egy nyári napon megtelt piros plakátokkal. Dankó hirdette, hogy a daltársulatával odaérkezik.
A jegyzett napon meg is érkezett Dankó. Megnézte a termet, amelyben dallani fog, s megnézte, hogy mennyi jegy kelt el előre.
- Lesz itt annyi ember, - mondotta a vendéglős, - hogy be se férnek!
Dankó hát vígan megebédelt a társulatával együtt.
Ahogy ott ülnek a feketekávé mellett a vendéglő udvarán, Dankó meglátja a temérdek Cenk-hegyet. Alföldi ember: álmélkodik rajta.
- Hölgyek és urak! - mondja a társulatának, - délután úgy sincs dolgunk gyerünk fel arra a hegyre.
A dalosoknak tetszett az ötlet. Dankót különben is szerették.
- Hát csak gyerünk.
Megtöltetnek egy kosarat borral, egy kosarat sonkával, kalácscsal, azzal megindulnak.
A Cenk persze magasabb, mint amekkorának látszik. Pihengetnek közben, iszogatnak is közben. Jó uzsonna-idő, mikorra felérkeznek.
Áll Dankó a hegyormon és bámul. Nézi a tájat hosszan, szótlanul. Felnéz az égre is.
- Fiúk! - fakad ki végre költői lelkesedéssel, - oly közel vagyunk a jó Istenhez: fujjuk el neki a műsort!
Isznak egyet előbb, aztán csoportba állnak. Danolnak oly szépen, mint a nagyközönség előtt.
Megint isznak, megint dalolnak. Uzsonnáznak is. Megint isznak, megint dalolnak.
Egyszercsak azt látják, hogy a nap lecsúszik a hegyek mögé.
A brassóiak odalenn nem kaptak aznap nótát.

Fülöp Áron költő, könyvtárigazgató

Az írói sors nagyban hasonlatos a katonáéhoz. Annak a lírikusnak[katonának] a nevét, ki alkotásával [harctéri küzdelmeivel]sok rokonlélek vágyát, érzelmi világát diadalmas kifejezésre juttatja s ezzel a remekművel magához hódítja az addig ellenes szimpátiát is, ez ilyen művészek [katonák]nevét ismeri barát és ellenfél. Csak az ilyen vezéregyéniségek műveiben, munkásságukban van eleven, ható erő.
Az újkori magyar költőknek gazdag irodalmi anyagot nyújtottak a magyar honfoglalás mondái. A XVI. században Csáti Demeter, Valkai András és Gosárvári Mátyás tettek kísérletet a már nyomtatásban megjelent krónikák latin szövegének magyar verses fordítására. A XVIII. században Bessenyei György tragédiában dolgozta fel Attila és Buda történetét, Dugonics András a vezérek korába helyezte meséinek egy részét. A XIX. században a mondaképzésnek szinte erőszakos folyamata is megindult.

Kiss Menyhért: A magyar katonákhoz, A rongyos katona, Katonatörténet

Kiss Menyhért:

A magyar katonákhoz

Magyar volna, a magyar igazán?
Ki fenevadként dúl-fúl a hazán?
Ki ártatlant öl, rabol, fosztogat,
Kerget lidércfényt, őrült álmokat?
Magyar dobná sárba a lobogót,
Melyért a szíve vérzett, dobogott
Gyehennás tűzben, annyi éven át,
Állván egy világ minden ostromát;
Kit meg nem vert ellen sehol, soha,
Most önmagának volna gyilkosa?
Mikor nemzetek támadnak körül:
A magyar volna, aki kitörül
Lelkéből múltat, erényt, hagyományt,
Hogy súnyjon gyáván, átkozott gyanánt?
Árpád, Hunyadi, Rákóczi, Kossuth
Hős népe dudvát, gizgazt és ocsút
Termelne, s míg sírhatna száz okon,
Andalog üres fellegvárokon?…

Borsos Miklós: Egry József; Emlékezés

Először Egryvel az Andrássy úti kis Mentor-könyvesbolt előtt találkoztam: a kirakatban két akvarelljét pillantottam meg. Tizennyolc éves voltam¹, festőnek készültem, de a célomat aranyművességet és vésnökséget tanulva láttam elérhetőnek. Apám anyagért küldött Győrből Pestre a nemesfémfeldolgozó üzembe. Míg a rendelt anyag elkészült, kóboroltam az ismeretlen nagyvárosban. Ösztönöm mindég jófelé vezetett, ez esetben is ráhagyatkoztam. A könyvesbolt ajtaján egy kék fedőlapú folyóirat függött, rajta fekete betűkkel: KÚT. Belelapoztam, megvettem. Hátul, a háromlépésnyi kis helyiségben, addig eredetiben soha nem látott kis képek. Ez volt a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) első, alakuló kiállítása. Az idősebbek: Rippl-Rónai, Vaszary – a fiatalok: Egry, Derkovits, Máttis Teutsch² és még sokan mások azok közül, akikből a modern magyar művészet tábora kialakult.

    De maradok Egrynél. Ezután a Szinyei Társaság Magyar Művészet című folyóiratában láttam az első nagy kiállításának képeit³, később Rózsa Miklós lapjában, az Új Szín-ben egy egész számot a Tamás Galériában⁴ rendezett Egry–Medgyessy-kiállításról. Akkoriban Gulácsy vonzásában festettem, és készültem Firenzébe. De Egryt mindenkinél jobban szerettem.

Gyurkovics Tibor: Képek

Egry József emlékének

Nem bírja a tér a világot,
kitérne, kitörne belőle,
a lányok s a ferde halászok
elszállnak a híg levegőbe,
oly friss ez a reggeli pára,
keveregnek és kavarognak
a színek a tomaji tájba
nagy képei a Balatonnak.
Úgy ég a vidék vörös üstben
s a víz is lángol alatta,
az asztag is ég keserűen,
az ég ég s ég a veranda,
lebegve lobognak a székek,
a házak, a fák, a vitorla
s elönti a mértani képet
kibugyogva a nap teli torka,
ropogva törik meg a nádszál,
úgy égeti őket a festő,
égő madarak raja száll, száll,
s zuhog le a kékszínű eső…

Zilahy Lajos: Magány, Meghalt a hadnagy úr!, Vonósnégyes

Zilahy Lajos:

Magány

A vágyaim: fehér sirályok,
Emlékeim: gomolygó fellegek,
Szerelmem: messze kéklő csillag,
Fájdalmaim: viharzó tengerek,
– Itt állok némán összefont karokkal
Az óriás és bús partok felett.

Zilahy Lajos:

Meghalt a hadnagy úr!

Jarak mellett a szerb határon
Nagy ütközet volt este tájon, –
S a harc után úgy éjfél tájba’
Feszes, kemény haptákba állva
Jelentést ad a bakakáplár:
– A cúg huszonhat embert számlál,
S aztán – a hangja itten elszorul –
– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr! –

Féja Géza: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrincnek, saját bevallása szerint is Babits Mihály volt az első mestere, de hamar föllázadt a mester ellen, már első kötete, a „Föld, erdő, Isten” merő lázadás a mester világa, embereszménye és cellában viaskodó életérzése ellen. A tanítvány bizonyos értelemben mégis a mester folytatója: ugyancsak elsőrangú hivatásának tartja a nyugati irodalom kincsének hűséges és alázatos közvetítését. Szabó Lőrinc legkülönb műfordítóink közé tartozik s ezen a téren megbízhatóbb teljesítményt ád mesterénél. Babits ideges forrósága túlságosan magáévá olvasztotta a fordított anyagot, költői ereje leginkább fordításainak egyénítésében tündökölt. Élményekben vészesen szegény egyéniségének idegen élményanyagra volna szüksége, hogy ihlete teljes egészében feltörjön és megmámorosodjék; néhány fordítása jobb Babits-vers eredeti költeményeinél.

Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak, Ima az utcán

Szabó Lőrinc:

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
simultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…

Féja Géza: Kodolányi János

Kodolányi nevét „Sötétség” című ormánsági nagynovellája tette ismertté. Kemény könyörtelen naturalista írás volt ez s azonnal megmutatta Kodolányi legerősebb, legeredetibb vonását: a magyar naturalizmusnak ő adott szociológiai jelleget; szépprózánkat még senki sem állította ilyen tudatosan a szociológia szolgálatába. A „Sötétség” jelentkezésnek páratlanul érett írás s eldönti Kodolányi útját: mindvégig a nagynovella, a beszély marad legerősebb formája.

    Kodolányi gyermekkorát Ormánságon töltötte. Két nagy élmény feküdt reá ebben az időben s „feküdte meg” egész életére: az ormánsági népélet és családjával történt meghasonlása. Írói működésének első korszakát ez a két nagy élmény tölti be, némelyik regényében össze is folyik a kettő.

Ábrányi Emil: Cyrano de Bergerac

I. felvonásának 4. jelenetéből

CYRANO

Azt mondja, hogy nagy orrom van?… No lássa
Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: «Én nem járnék ám vele!
Sebészt hívatnék, hogy metélje le!»
Barátilag: «Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!»
Leírón: «Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!»
Kíváncsian: «Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?»

Koroda Pál: A távozóhoz

Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.

Hiába nyílnak, illatoznak,
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.

Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?

Te vagy szívemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha lehagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szívem.

Kosztolányi Dezső: Síppal, dobbal, nádihegedűvel

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a
hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,
rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,
zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.

Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Pesti József: Mindszenty bíboros

Nem robbant asztala,
nem ölte merénylet,
megmaradhatott
magyar reménynek.

Koholt vádat, vegyszert,
mind eléje tettek,
suttogta: „nem tudják
mit cselekszenek.”

Nem római gyűrű,
kezén az ólmos lánc,
körülötte lángol
élet-haláltánc.

Egy nép, egy árva nép
őt, s a csodát várja.
Csodavárók vagyunk –
a Szűz országa.

Hőkőlted azokat,
ma számukra nincs más,
megrontott hazán vagy
Te acélprímás!

Áprily Lajos: Tavaszodik

Megzenésítette Vancea Zénó

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva
lenge madárka: billegető.

Titkon a bükkben
moccan a rügyben
– mint csibe-héjban – kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

Beniczki Péter: A kívánatos kikeletnek gyönyörűségéről

Víg tavasz felderült,
Virágokkal frissült,
   S új pompával zöldellik;
Örül immár Flóra,
Jutott kívánt jóra,
   Látja: fű s fa bimbózik,
Kedvet a Músáknál
Talált, s Apollónál,
   Koszorúkat küld nekik.

Újul a forráskút
S föld gyomrábul kifut,
   Szép völgyekre siet s tér;
Mindenféle állat,
Nagy és kicsiny falat
   Örül, hogy már tavszt ér;
Nem szenved rothadást,
Mert reménl újulást
   Minden éltető gyükér.

A szép hajnal ragyog,
Gyöngyös harmat villog,
   Bús szíveknek hoz kedvet;
Mindenféle madár,
Kit dér, hideg elzár,
   Vígan kezd új éneket;
Jó hírrel jön fecske,
Újul agyag fészke,
   Csácsog az házok felett.

Dsida Jenő: Olvadó jégvirág

Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?

Ébredő, fanyar boroszlánok
simulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.

Gyóni Géza: Tavasz

Ez a te tavaszod, ez a zsongó élet.
Most hajt ki az ágon a rózsavirág;
Most pattan a bimbó, most száll a szívedbe
Hajnali álommal az életi vágy.

Ez a te tavaszod, ez a tüzes élet,
Fehér mellű fecske fészkibe repül…
Csókos kacajod száll szárnyain a szélnek, -
Valaki meg – jár majd újra egyedül…

1905

Zagyva Mária: Tavaszelőn

Zsugori vénség a nap,
Számlálja az aranyat.
Bár röpül a szél vele,
Kincseiből még sem ad!

Súlyos felhőszekerek,
Borítják el az eget.
Nem látszik a kék mező, -
Égig nőttek a hegyek!

Hébe-hóba még havaz.
Merre késik a tavasz?
Váratja a földet ő, -
Mint hamis lány, - oly ravasz!

Erdőn a pinty kesereg.
De, városi verebek
Hozzák a hírt, - közeleg már,
Sándor, - József, - Benedek!

1937