Értékeink

Ön itt van: Kezdőlap

Értékeink

Rónay György: Öreg próféta tűnődése

Minden igének megadni a testét?
Mind kevesebb, akiért érdemes még.
Mit törje magát? Mivégre beszéljen,
ha szavát sem értik már Ninivében?

1975

Rónay György: Zene

Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, sírnak a fák
és lassan egyetlen szomorú remegés a világ:
így megyek egyre hajómon a különös tengeren át;
elengedem az evezőt, ragadj, hullám, amerre jólesik,
a magasból hallom a madarak csodálatos énekeit,
este lesz lassan, hajamba szállnak a csillagok,
virágos partra fektessetek, ha meghalok,
lombok alatt fogok feküdni, körülöttem dalolnak a lányok,
szőke hajukkal betakarnak, éneklik: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon.
Mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.

1937

Lendvai István: Őszi áldás

Őszi erdő, aranyerdő
álmodoz a napverőn.
Mondhatatlan csöndességben
puha fű a heverőm,
fölémkéklik csodakéken
az ég boltja messze fönt,
és a Mindenség öröme
titkon, szelíden elönt.

Milyen távol, milyen könnyed
minden, amit sok-sok év
elémhordott szépet, rosszat!
Őszi erdő méla rév,
honnan a megbékélt hajós
merengően kitekint,
s minden elmúlt orkánjárást
újra vállalna megint.

Petőfi Sándor: Az utósó virágok

Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
Minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.

Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem
S tán velök sem tész roszat.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Sík Sándor: Októberi rózsák

Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.

Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.

Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.

Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.

Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, - hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.

Tornai József: Őszi kert

Nem nézem már,
csak ezt az őszi kertet,
                                   valami megtörténik itt a fű fölött,
                    nyáriorgonák alatt:
                                                  virág és bokor
           leszek,
mire este, este jön s a nyugatra
                                   csúszott nap
                                   aranya szemembe fagy.
                   Nincs más menekvés a semmiből:
                                                                      ez az éhes-zöld gyöp,
         sárga-bíbor fügék
                                   az ágon, a fal előtt borzolódó
jegenye óriás rókafarka,
                                   de már minden árnyékban, lelkem,
                    minden nyugalomban,
                                  halálban.

Babits Mihály: Ősz, kripta, ciprus, szüret, tánc, kobold

A szürke ég ma roppant kriptabolt
s a remény zöldje: síron ciprus ág –
ki vagy, te titkos, suttogó kobold,
kinek a lába tört vállamra hág?
ki vagy te láthatatlan új kobold,
kinek lába vállamon tipor?
a gondok lába gyakran ott tiport,
de te könnyű vagy, mint a könnyű bor.

„Bár életed, – így suttogsz ó kobold
rossz álom s benne láz az ifjúság”
s a szürke ég egy roppant kriptabolt

Gárdonyi Géza: A bor legendája

Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Noé: „No megöregedtem,
De ilyen jó bogyót még nem ettem.”

Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelet Noé: „Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!”

Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: „Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”

1890

Juhász Gyula: Október

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Lesznai Anna: Szüreti kis nóta

Kedves a tavasz, jó a nyár
Ki tárt kehellyel magra vár
S a szél, a szelídült betyár
Selyem topánban súgva jár.

De édesebb az őszi est:
Mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ:
Legérdesebb az esti pár.

Ó esti illat, őszi kéj!
Szívem, zengő serleg, remélj.
Búcsús örömmel szerte szét
Ontsad dalos nyarad delét.

Szávay Gyula: Bordal

Cseng a pohár, csordultig áll,
Ne sóhajtozz, inkább igyál
Jó pajtás.
Forog a föld, forgunk véle,
Nem használ itt semmiféle
Sóhajtás.
E pohár a mi vigaszunk,
Az a mienk, mit megiszunk.

Tele szív és tele pohár
Összeillő testvéri pár,
Tudod jól.
Az a bútól, ez a bortul,
De mindkettő ki-kicsordul
A soktól.

Kántor Teri - Magyar népköltés

Három bokor saláta,
Kántor Teri kapálta,
Egyél dzsidás belőle,
Isten ugyse! megveszekedel tőle.

Kántor Teri azt hiszi,
A kapitány elveszi;
Ne félj Tercsa előre
Isten ugyse! semmi sem lesz belőle.

Elment már a regiment,
A házasság füstbe ment,
Kántor Teri itt maradt –
Isten ugyse! – két szék közt a pad alatt.

Szász Károly: A herceg sólyma

Börtönben sínlik Géza herceg,
Négy hosszú, hosszú éve már.
Oly lassan haladnak a percek.
Oly súlyos, törhetlen a zár.
Kívülről semmi hír be nem hat.
Ő a világtól idegen.
Nem tudja: hogy készül a szent had,
S kit bűntudat nyom, mint megyen…

Bár ő mehetne! Ím azonban
Ajtó csikorg, zörg a kilincs;
A padló dobban, fáklya lobban, –
Lehull a rabról a bilincs.
Sértett királya szavát hallja:
„Szabad vagy, jó fiú, szabad.
Ím itt a kereszt, itt a szablya.
Vezér vagy, készen vár a had.”

Szüreten /magyar parasztmese/

Hűségesen őrizte Péter a mennyországot, mikor egyszerre csak nagy lövöldözés, rikolgatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majd hogy ki nem bökte az oldalát. A neszre kijött Krisztus urunk is, és mikor látta a kíváncsiskodó Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végire járhasson a nagy zenebonának. Jött Péter sietve, nagy kíváncsian, mert a nagy lárma után azt hitte, valami különöset lá t, talán háborút. Pedig dehogy! Csak a szüret járta: kurjongattak, lődöztek, muzsikáltak, mint közönségesen. Már az első pincénél nyakoncsípték őkéimét s itatták vele a bort, ha kellett neki, ha nem. Majd meg egy öreg puttont nyomtak a nyakába, hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott.

Tamási Áron: Egy pásztorfiú története

Felséges templom: ez a havasi mező! Fenyők országa körül. A keleti szélen magányos erdei ház. Száz lépésre tőle lécából kerítés s abban háromszáz juh, talpon immár az első fényre. Kívül egy kutya mereven megáll, majd merészen előre néz és hátra. Az ő neve Bátor, és harmat csillog az orrán.
Dereng.
Az illatos csendben két marcona kosfej összecsattan. A hang végighullámzik a mezőn, majd a nagy fenyők mmillió tűlevele között elmúlik, mint a tünemény.
A félszárnyú kaliba alatt kicsi Jankónak a zsme.
- Bátor! – így szól a szava.
S a kutya puha menésben megindul fejéje. Mellette okosan megáll és nézi a legényke arcát.
- Hát felkőtél, hálistennek? – int rá nevetéssel, mire Bátor is megmeríti a fejét a levegőben és körülnyalja a száját.

T. Ágoston László: Lenkey huszárok

Württemberg huszárok

Petőfi Sándor: Lenkei százada

Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbűl,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbűl…
Kinek adnám é ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?

Ez ám csak a sztázad,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Odaillenének.
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!

Győry Dezső: Hegyi szél a Dunánál

Fönt zúg, lent súg. A szlovenszkói ember
hol égboltot zúz, hol meg sírni sem mer

rongy civódások nap-napmenti sója,
nagy szusz, kis ugrás tette koporsója,

s bár sorsa egy nép sorsának a téte,
egy pohár vízben háborog a léte,

hidat verhetne, s csak az árkot ássa,
gyakran felejti, mi a hivatása,

a vágya hűdött, nappalai esték
eszi, roncsolja a börtönbetegség.

S míg testvérkéztől fojtva dől a rögre,
a szélben mintha Európa hörögne.

Habán Mihály: Tánc

Mikor a nap elmerül, mikor az éj legszebb dalai ébredeznek,
A föld tücsök-szája énekre nyílik, a föld tücsök-szája,
Mikor a nap elmerül, mikor a vándor vizek harmata lehull.
Halljátok a ciripelést? Oh barátaim, minket hív ez az este,
Az enyhülést hozó harmat méze, ez a boldogságot ígérő
meleg éj.
Ez a tücsök-dal, ez a fénytől remegő fallikus ének.
A láthatatlan istenek szólnak, készüljünk föl a táncra,
A lüktető sötét mélység fölött, a föld alvó szíve fölött

Komlós Aladár: Vásár

Ahogy ma reggel – vásár volt ma éppen-
kimentem a templom elé, a Kubinyi-téren
jöttek rakott, nagy szénásszekerek
(a szénán bámész parasztgyerekek)
s alattuk a falvakról csak úgy özönöltek
fonottfarkú lovakkal, kemény kocsikon
bőrsapkás szlávok, pattogó palócok, –
egy-egy falusi öreg úr kezelget a járdán, –
hemzsegnek az ökrök, a parasztok és a szekerek, –
s úgy néztem az egészet bámulva, meglepődve,
mint külföldön ha jársz, egy-egy idegen teret,
s úgy éreztem: most látom ezt először,
de azt is éreztem ugyanakkor: milliószor
láttam már én ezt, ez az én hazám.

S én azt hiszem, hogy tőled van ez is.
Tőled lett szép a város
és melegebb.

Hogy hazahoztál: köszönöm neked.

Mécs László: Nézem a menetrendet

Enyhe ősz van, nyitva még az ablak.
Íróasztalomnál üldögélek.
Hangok jönnek be az éjszakából,
testvérhangon egymást szólongatva
vadludak vonulnak messzi délnek.

Nincs batyujuk. Egy magocska nem sok,
annyit sem cipelnek. Száz határon
így vonulnak végig víg-erősen.
Egyetlen poggyászuk: csöppke szívük
s benne egy rajongó tavasz-álom.

Én belém is oltott vándorösztönt,
tavasz-álmot aki megteremtett.
Vadludak hangjára nyugtalan lett
szívem s majdnem öntudatlan kézzel
előveszem a kis menetrendet.

Miklós Jenő: Sóhaj

Én édes Istenem,
Ha egyszer lehet még –
Feledni szeretnék.

Szeretnék még egyszer
Az anyámhoz menni,
A sírján pihenni –

Szeretnék még egyszer
Valakit fogadni,
Kezét simogatni –

Vagy csak az árnyékát
Eltűnő zsarátnyi
Valahol meglátni –

Szeretnék még egyszer
Múltat felidézni
A szemeimbe nézni.

Gaál Áron: Orbi et urbi

A város itt azt mondják örök.
Héber, latin, görög vándora
uticélja a Sixtusi kápolna.
Benne a földgolyó összes zarándoka…
arcukon látom, hogy átlényegül
a ránc lassan kisimul a bőr
az Ave Mariat. Előretör, majd hátraszorul a tömeg,
az ezernyelvű, zsong, bolyong
körbe, körbe egyre csak körbe
/van ki fecseg, van ki imát motyog/
s egymás szemében önmagát látja,
mint tükörben a szenegáli,
a kínai, a germán, a szláv ma,
míg kézenfogva is magában járja
Ádámtól-Évától kapott életét,
Kálvária stációit, végzetét,
itt, e, pásztor választó, talán túlfestett
falak között.

(Róma)

Jagos István Róbert: Belül kezdődik

őszül a szív, s feledékennyé lesz a szerelem,
a kezek öntudatlanul aljasodnak el.
a mosoly furcsa görbülete mögött
fogak és fogadkozások haldokolnak,
amíg az öleb lassan rákúszik
a tenyér alatti szeretetre.
az öregedés belül kezdődik.

Kapui Ágota: Őszi enteriőr teával

Lábaid elé lomha csendek
komondor testtel heverednek,
kályhádban szikrakölykök laknak,
fény-kukoricát pattogtatnak,
faladon árnyék ákombákom,
alkonynak rongya leng az ágon,
teáskancsódnak lóg az orra,
mintha csak oly sok gondja volna,
tenyered vackán ül a csésze,
felforrt a víz is fütyörészve,
tealevélke könnyben ázik,
illatos lében dagonyázik…
Körülölel az este lágyan
ebben a hallgatag világban.

Kányádi Sándor: Indián ének

vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol

pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében

vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak

1982

Rakovszky József: Oh, hányszor álmodott a Nép!

Oh, hányszor álmodott a Nép
dicsőt, nagyot, szegény.

Oh, hányszor lakta bús szívét
a csalfa, vak remény.

Oh, hányszor húzta pap s király
terhét igás nyaka,

hogy végre annyi éj után
feljő majd hajnala.

S ha volt is egy-egy villanás
koromsetét egén,

nem gyulladt tűzbe senki más,
csak pár szegénylegény.

Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák (A hetedik)

Majd,
ha már kibékültem önmagammal,
neked rózsát viszek,
egy egész ölre valót.
             Vérpiros szirmot viszek
             és sápadt fehéret,
és mindent elhiszek,
ha lesz még számomra mondanivalód.
             Nem kérdek semmit,
             de beszámolok verejtékes, szép napjaimról,
s a borgőzös önmarcangolás
álmatlan éjszakáit letagadom,
             hogy elhihesd
             sem szívet

Szervác József: Magánvigasz

… mint amikor
két igen kis fiu
lapdázik künn domb
oldalt lapdatéren és
lapdájuk elgurul.

… és a kisebbik kis fiu
pityereg és lapdáját keresne.

… és a nagyobbik kis
fiu vigasztalja
nem is van az a lapda el
veszve

… és a kisebbik kis fiu
kis ráncai simulnak és
megmagyarázza

Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni.
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Boruth Elemér: Népdalok

Szomorú fűz ága
Hajlik a virágra,
Fáj a szívem érted,
Falu szép leánya!
Fáj a szívem érted,
De te azt nem bánod,
Van néked nálamnál
Gyönyörűbb virágod.

Istenem, Istenem,
Ugyan mit csináljak?
Hogy nyerjem meg szívét
Ennek a kis lánynak?
Hiába bíztatom

Nagy Gáspár: Szerettem az őszi nőket

Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
mint elúszó gyors hajókat
amíg néztem láttam őket
a folyton télre készülőket
szemükben is didergőket
de fák példáján vetkezőket
igen – a velem vétkezőket
sóhajuk ívén az óh-kat
a velem együtt meghalókat
nagyon szerettem a jókat

Sáfáry László: Jó lány a kedvesed

Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Én huszonhárom éves vagyok,
katona vagyok most
és a kincstári kenyérért eléggé megdolgozom,
s ha este a városba megyek,
nem vár senki a kapu előtt,
se odébb, a liget esőverte fái alatt,
sem pedig meleg szobában.
Annál inkább örülök,
hogy legalább ti egymásra találtatok.
Ha majd megint otthon lehetek,
meghívlak egyszer hozzám kettőtöket.

Szép Ernő: Egy szűz után való bánkódás

A bánat mécse mellett magányom éjszakáján
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki engemet szerettél, kit magamtól elküldtem.

Mellyemre illeszkedtél, a nyakamra kötötted
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És eljöttél ágyamhoz, melyen lustán feküdtem.

Nem híttalak magamhoz, befordultam s aludtam.
Bezárt, elhalt szobámban egy árva őszi légy zúg.
Istenem, hogy lehettem oly őrült, olyan gyáva?

Zöld Marci: Ütött-kopott hegedűm

Ütött-kopott a hegedűm,
Törött a vonója,
Foszladozik, szakadozik
Minden húr róla;
Búbánatos a nótája,
Hej, kevesen értik,
Csak a kinek lelke beteg
És a szíve vérzik.

Cságoly Péterfia Béla: Katonadalok, betyárnóták II.

E műfaj népszerűségét fokozta az írótársadalomban, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben – részben a 1868-as kiegyezés hatására – ismét felerősödött a „nemzeti irányvonal iránti igény”, ahogy ezt Endrődi Sándor költő, újságíró, tanár „Bokréta” című három kötetes dalgyűjteményének előszavában olvasható. Egyre többen ismerték fel, hogy a magyar népköltésnek annyi szépsége és kincse van, hogy szinte kimeríthetetlen. Erdélyi, a Kisfaludy–Társaság és a MTA levelező tagjaként olyan neves, de ma már részben elfeledett népdalkutató és gyűjtők társaságában mint Kriza János vagy Kálmány Lajos rendkívül gazdag anyagot szedett össze. Ennek jelentősége – mindössze tizennégy évvel az I. világháború előtt

Sebesi Ernő: Eperjes

Hodinka Tivadarnak

Királyi kezek vaksin tapogatták
mostani helyén városom szűz testét,
szép nevét, mondják, okos papok adták,
az eper ízét ajkukon, hogy lesték.

Most gondolatban a Táborra kúszom,
itt Petőfivel szemezett a Tátra,
s a Multak szerpentinjén visszacsúszom,
mert régen nincs előre, nincs, csak hátra!

Nemegy álmomba haltam én itt szörnyet,
hogy Caraffa hóhérja fölém görnyedt,
de kuruc fejek bókoltak felettem.

Ó, Rákóczi-ház, csaknem elfeledtem,
a vén kapu is titkos szélre tárul,
és sóhajtozik örök, nagy Uráról.

1928

Darnay Kálmán: Kisfaludy másodszor házasodik

A fakadó empire-kor legdaliásabb lovagja, legnagyobb álmodozója Kisfaludy Sándor volt. Ábrándozásai elkísérték élete alkonyáig. – Szívének fiatalságát akkor is belsejében hordta, amikor ősz fejjel, roskadozó léptekkel rótta a baglashegyi utat. – Kisfaludy ifjúságától aggkoráig a szerelem berkeit járta. Rajongó lelkével a lombhullató őszt is tavasznak látta.
Rejtett gondolatainak letéteményese Nanica húga volt, akinek asszonyfészke – a lépcsős Mayer-ház – útjába esett hegyi sétáinak. A barátok kútjára néző kúriából indult el másodszor útjára Kisfaludy nászának virágos szekere.
A költő 1831-ben sógorához írt levelében még így kesereg hitveséért, Szegedy Rózáért:

Ady Endre: A nagyszalontai ünnep

Soha nem éreztük a tömegek erős érzésének magával ragadó hatalmát olyan erősen, mint vasárnap Nagyszalontán.
Nagyszalonta büszke hajdúnépét csak most tudjuk megérteni és megbecsülni igazán. Nagyszerű, ősi erejű nép ez, amilyen sok-sok kellene ennek a gyönge országnak.
Mikor a nyalka, árvalányhajas lovaslegények körülfogták a szobor körül tolongó népet, s a déli nap míg lovaikon valósággal pörkölt mindenkit ott a szabad ég alatt, ők a Kossuth nótáját énekelték szilaj lelkesedéssel – ekkor ihletett meg bennünket ez az érzés. Mint tud ez a nép lelkesedni! Mennyi hit és remény van ezekben a szívekben: Mennyi erő és egészség!...

Juhász Gyula: Kossuth-nóta...

A lóca végén, óbor mellett,
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az Ő nótája.

Az Ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.

A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!

Kapui Ágota: Kossuth-monológ

Szent magyarjaim, ti
maradéknyi sarjam!
Ezer veszteségért,
eltiport hazánkért
mi az amit adtam?

Mi az amit adtam?
Mi az amit hittem?
Elveszett szabadság
vérrel szántott földjét
két marokban vittem.

Könnyáztatta álmok,
Maradék remények…
Ingem melegében
Összetépett zászló,
Elhamvadó fények.

Mády Ferenc: Romlott hazafiság

Te legnagyobb magyar, hontalanná lettél,
Mint hajdan Rákóczy, te is száműzettél.
Rákóczy is nagy volt, szolgált a hazának,
Kossuth védője volt – népnek, alkotmánynak.

Mi történt Kossuthtal, azt mindenki tudja.
Őtet a kormánypárt végleg kitagadta.
Miért történt mindez? Mert Bécs úgy akarta
A gyáva kormánypárt törvénybe iktatta.

A muszkavezetők hivatalban vannak,
A sok honárulók nyugdíjakat húznak.
Szegény öreg honvéd, ki védte a hazát,
Agg hátán cipeli a koldus-tarisznyát.

Mikszáth Kálmán: Mit csinál Kossuth Lajos?

Unalmasan szövődik a dohányvita. Sohasem láttam én ilyen Házat. Se beszélni nem akar, se hallgatni. Türelmetlenül viseli magát a szónokok iránt. Ma valaki belekiáltotta a Madarász beszédébe »Halljuk«, s ez derültséget okozott. Ki ne nevetne azon, hogy Madarász Józsefet hallani akarja valaki…
Ilyenkor az okos ember kimenekül a folyosóra. Ni, éppen ott ül az egyik széken a »Kossuth palatinusa«, Helfy Ignác: azzal most jó lesz szóba állni, mert tele van olaszországi élményekkel.
– Beszélj valamit, kedves Náci bátyám. Hogy van Kossuth?

Rákosi Viktor: Elnémult harangok /részlet V-VI. fejezet/

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá egy nagy cölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába be¬vonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki eddig ugy kézen közön, a jószivü emberek portáján szépen eléldegélt. Ő lett a gazdasszony, főzött, takaritott, s közbe-közbe imádkozott. És alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a fecskék, s bár már másutt raktak fészket

Benedek Elek: A kis gömböc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc.
Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kis gömböcöt!

Benedek Elek: A legjobb barát

Ha elhagyna tán minden barátod,
Ne bántsa azért szívedet harag.
Magad egyedül akkor sem látod,
Legjobb barátod, a könyv megmarad.

Benedek Elek: Szép kerek almafa

Kertemnek közepén szép kerek almafa,
Öröm nézni rája:
Ezer alma rajta, meghajlik alatta
Ékes koronája.

Van az én kertemben almafa sokféle,
Ilyen szép egy sincsen.
Adta jó kedvébe s adta kegyelmébe
Ezt a fát az Isten.

Százszor is megnéztem kertemnek a fáját,
Azt hiszem, hogy álom:
Gyönyörű formáját, szép piros almáját
Meghatva csudálom.

Kosztolányi Dezső: Herczeg Ferenc

A sváb szó szerencsés leleménye a magyar nyelvnek. Csúfszó, és mégse olyan, mint az oláh, vagy a rác. Sok szeretet lappang benne. A magyarnak – még a történelemben is – a némettel volt baja, a svábbal soha. Legföljebb józannak tartotta, nagyon is körültekintőnek és szorgalmasnak, a saját vérmérséklete skarlát alapján kissé savószínűnek látta a vérmérsékletét és a polgári erényeit. Ha németről beszélt, sohase gondolt a svábra. Az valami rokoni osztályba tartozott. Nem dicsekedett vele, de az atyafiság sorában adott neki helyet. Sógora volt, komája, s néha – majdnem – testvére is.

Ami kedvesség, évődés, humor és báj van ebben a szóban, azt Herczeg Ferenc új – friss és bájos – regényében fölfejti, és elénk tárja. Véletlen-e, hogy regényét most, a világháború idején jelenteti meg, mikor a magyar-német fegyverbarátságot

Cságoly Péterfia Béla: Szalay Fruzina költőnő

Szalay Fruzina a korszak legjobb női lírikusa Czóbel Minka [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/11558-czobel-minka-kolto] mellet, különb és kifinomultabb szerző volt nem egy nevesebb férfi kortársáénál. Mondhatjuk azt is „könnyű volt neki”, hisz nagyhírű és művelt irodalmár családból született 1864. szeptember 10-én Kaposvárott, Somogy Vármegyében. Édesanyja a verseiről szintén ismert Kisfaludy Atala[A Petőfi-Társaság első női tagja], vérszerinti rokona a törzsökös dunántúli nemesei famíliának, a híres Kisfaludy családnak, így Ányos Pálnak és a neoromantikus hangulatlíra költőjének, Endrődi Sándornak is. Édesapja Szalay Károly ügyvéd, egy időben a Függetlenségi Párt parlamenti képviselője, aki 1855-ig Balatonlellén gazdálkodott és itt vette feleségül Kisfalu Atalát is. Később a fővárosban rövid ideig ő szerkesztette a fajvédő Magyar Ujságot.