A nap
bágyadtan a felhőkbe szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A föld
bús arca derűs hamvat ölt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Élet
nyelte el ismét a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...
Tudom,
nagy nyári délután lesz,
fülledt, meleg, esőutáni,
és hirtelen zuhanó, sosemhallott
redőny-mondatokra ébrednek
a versek a költők agyában,
de már hiába, hiába minden,
eljő akkor váratlanul… – -:
Mintha ezer fúrópajzs
dolgozna alant, kipúposodik a föld
s homorul az ég, akárha óriások
tartanák vissza a levegőt tüdejükben,
vibrálni kezd és fényesedni minden…
Cirreg, cirpel az esti bogár
és önti illatát a hársfa.
Sárga asztal az érett határ.
Fénylik a búzák kalásza.
Cigányom most az esti bogár.
Mézes-boros kancsóm a hársfa.
Kortyolom daluk és mézük
s míg pillog a villám rózsaszín szárnya,
suttog a fürjes búzák kalásza.
Csengő-bongó versikével
Hát köszöntsük a nyarat,
Amely eljött, amely itt van,
Utcáinkban, házainkban,
S most már végre itt marad.
Nem a március van mostan,
Nem van most az április,
Amit hőben most mi élünk,
Megirigyelheti tőlünk
Szicilia, Kápri is.
A víg tivornya tétovára torpant idebent.
Sikongó hangszerek vad jajja halkra lankadt.
A pergő, döngő dobok tompa buffogása közt
Egyszerre földöbbent a Csend...
Kint lomhán haldoklott az éj;
Hűlő, nagy teste némán nyújt a vízen el...
És ekkor hirtelen megborzongott a tó.
A mélyből finom fodrok, apró reszketések keltek.
Titokzatos, halk zsongás támadt parton a víz fölött;
Nyüzsgése színnek, nesznek, illatoknak.
Jegenyék közt ülök egy szürke kőpadon,
S merengve nézek el a vén Balatonon.
Szellőcsókok súgnak nem hallott dalokat,
Élet ritmusába fonom én azokat.
Muzsikás agyamban piroslik az élet,
Szívemben lüktető vágy zenéje éled.
Köröttem kavargó emberár hullámzik,
Egyik jegenyétől a másikig… százig.
Vajj’ ők is érzik, ha a Balaton dalol,
Mely a szellők szárnyán itt suttog valahol
A Balaton partján a jegenyék között...
Mely engem megbűvölt s szívembe költözött!?
Balatonfüred, 1931.
A tó fölött megáll a felhő,
sötéten csillogó kerek kalap,
szikrázik, serceg egymagában,
mögötte süt a nap.
1985
Kiment a kisasszony arany székre ülni,
Aranyszékre ülni, arany inget varrni.
Feltette a lábát egy kis arany székre,
S egy pár arany gyűrű csördült az lébe.
Anyám, anyám, anyám, mi annak a jele,
Egy pár arany gyűrű csördült az ölembe?
«Lányom, édes lányom, az annak a jele,
Örökös úrfinak adtalak kezébe.»
Anyám, anyám, anyám, minek adott annak,
Inkább adott volna egy pujkapásztornak!…
Inasom, inasom, kezem táplálója,
Eredj föl a hegyre, ama nagy toronyba!
Mátyás napja
Ez a kis tréfás eset is a nagy király körül termett, hát megérdemli, hogy ideplántáljuk ebbe a könyve.
Bizony az ideig nem volt még olyan fejedelme a magyaroknak, akit a nép úgy szeretett volna, mint Mátyás királyt. Mert Mátyást a nép úgy szerette, mint galamb a tiszta búzát. Ez az édes szeretet irányozta annak a derék budai vargának a lépéseit is, akit egy reggel elindult a királyi palotába, s egyenesen fel akart menni a királyhoz.
- Mit akarnál, jó ember, a királytól? – kérdi a katona, aki őrt állott a kapuban.
- Mátyás napja vagyon, vitéz uram – azt mondja a varga
Hol a hús?
Három font húst vásárolt a hodzsa a mészárszékben, hogy majd annak módja szerint elkészíti otthon újdonsült felesége. Szulejma asszony megsüti és megfőzi, és azon mód meg is eszi. Jön estefelé a hodzsa haza fáradtan és éhesen, odaáll a felesége elé, és mondja neki, hogy tálalja elő azt a húst. Azzal hozakodik elő az asszony, hogy mind felfalta a macska. Nosza, kapja Naszreddin a macskát, a mérlegre teszi, hát csak három fontot nyom az állatja, egy lattal sem többet, sem kevesebbet.
- Hazudtál nékem asszony, a teremtésedet – támad nagy dühvel a feleségére. – Ha ez itt a macska, hol a hús? Hogyha pedig ez itt a hús, kérdem én, hol a macska?
Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József
Jóvágású gazdaember szállott fel a vonatra az egyik kis állomáson. Nagyon ismerős neve volt a falunak, de soha nem tudtam megállapodni benne, honnan is ismerem, hol is hallottam, csak akkor eszméltem rá, mikor a jó harmincas gazda elmondta valamelyik érdeklődőnek, hogy mi járatban utazik. Aratógépet akar vásárolni a község néhány módosabb gazdája, őt küldték a maguk képében a városba, hogy ott körülnézzen… Aratógép?! Meg vagy már elbujdosott emlék gyermekkori félelmes kísértete a város borzadásnak!
I.
A falu körül hullámzott a vadvíz, a piszkos zöldár...
Róma. Krisztus előtt 240. április 25. A légiók még sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett arany porban száguld a Nap tüzes szekere.
A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olimbosz istenei élnek még és ők uralkodnak az örök Róma felett.
Uralkodnak, büntetnek és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad.
Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő élet, a panis, a kenyér.
Gyere, ha tudsz, gyere, ha úgy gondolod,
Hogy a rabbilincset tovább nem hordozod,
Gyere, ha tudsz!
Gyere, ha azt hiszed, átlépve a határt
Idegen országban boldogságra találsz,
Gyere, ha azt hiszed!
Megmondom én Neked, hogy itt mi vár Téged;
Rabbilincsed helyett kapsz aranyat, ékszert,
Gyere, ha kell Néked!
Ehetsz itt kalácsot, hófehér kenyeret,
Csináltathatsz ruhát, bársonyt, nylont, selymet,
Mindened lesz Neked.
De hazátlan leszel! Mindenkitől távol
Fájni fog a szíved az örök honvágytól,
Keserű lesz szádban a hófehér kenyér!…
Szabadságod ennyit, gondold, hogy megér?
Nem kesergek új helyet már sehol,
amerre járok minden idegen.
A fészkem is kihűlt, úgy gondolom,
kívüle mégis minden hidegebb.
Hogy eljöttem nem az én bűnöm,
s nem érdemem, ha visszatérek.
De fáj, hogy nem ember megy haza
és nem is test, inkább csak lélek.
Lehet, hogy gyors szelek visznek majd
hamu vagy porszem alakban már,
a jövőt kis nem tapinthatom s tán
sóhaj lesz csak, ami hazaszáll.
Akárhogy is lesz, haza kell jutnom,
mert vágyaim halhatatlanok
és megtalálják otthon helyemet
akár hamu, akár por vagyok.
Hol vagytok, ti tarka rétek,
vadvirágos búzaföldek,
bárányfelhők égi bája,
hűs patakok csobogása!…
Hol lebegsz, te tünde álom,
délibáb a Hortobágyon,
a legelőn ménes, gulya,
pásztor ajkán a furulya?
Hová lett az erdők dala,
gyöngyvirágnak dús illata,
gólyafészek a kéményen,
bádog Krisztus az útszélen?…
Ezer esztendeig Isten bokrétáját,
– mostanában Krisztus tövis koronáját –
viselné szent Hazánk;
s a vörös hóhérok ácsolják is fejfáját!
De a dróton innen, az aknán túl
tízmillió magyar vastürelme
a sírásókat fejfa-faragókat
hamuvá perzseli végleg és örökre!
Gyakran elfog engem is honvágy.
Úgy gyötör, éget a hazaszeretet!
Csak addig szeretnék élni,
míg minden magyarral egyszer hazamehetek!
Úgy hív haza, úgy csábít
Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
ékes koronában te vagy a csillogás.
Palástod a róna, arany mezeivel,
trónusod támasza Mátra erdeivel.
Királyi díszedben ékköved a Duna,
méltóságod tükre Balaton alkonya.
A kanyargó Tisza vártád erőssége,
néped a földnek leggazdagabb népe.
Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
az isteni műben a legszebb alkotás.
Vitézi vér adja rózsáidnak színét,
Isten dicsérete kenyerednek ízét.
Az Ég csillagai mind a katonáid,
szépségedre Hazám egy fél világ áhít.
De ameddig csillag ragyog magyar égen,
Te élsz, míg ellenid elbuktak már régen!
Non omnis moriar
/Nem halok meg egészen, Horatius/
Pár hete – szokásom szerint valahol letett telefonom megtalálva – olvasom a rövid üzenetet, Nagy H. Ilcsi szerkesztőtársam írta: „Feri autóbalesetben elment!”.
– Első gondolatom: miért? Miért, miért kell most újabb barátnak, szerkesztőtársnak felballagnia a csillagösvényen a végtelenbe, Gaál Áron, Jagi, Kapui Ágota és más barátaink után? Miért most irányította az Úr Ferit a felragyogó felhőkön túli világba, a csillagerdők úttalan utain. –
A végtelen kulcsát hagyta rám,
egy hófehér, hideg éjszakán
fülembe súgott pár érthetelen
kusza mondatot életről, nőkről
meg ki tudja még miről.
Az álmait mesélte a
mindenről és a semmiről.
Arról, hogy néha nincsből
lesz a bőség, és a semmi
nem más, mint újabb
lehetőség elindulni a
minden felé. Mesélt arról is,
hogy a hideg viszonylagos
más, más értelme van
északon és délen, mást
jelent nyári nagy melegben
A sziklák, a tenger, s persze az öböl
a monarchia épületei-
A kimosott szennytől átláthatatlan
az amúgy kék és híres Adria
A városház mögött hegyen az erőd
falait befutotta a repkény
A móló vascölöpein ülve
mintha a pesti Közraktár utca
dunai sirályaival együtt keresném
a Gellérthegyet, a Várat,
mondataim, ami ott voltam
A vizet fürkésztem, a vizet a várost
egyik sem enyém, szeretője sem
lehetek házai belsejének
hátsólépcsőnek, mosókonyhának, gangnak
Résnyire másnak nyitják meg, sóhajtva
kapukat, udvaraik sokszögletét.
/Istria/
Szemeidben csodát látok,
Hóból növő gyöngyvirágot,
Párkányra szállt fecskepárt,
Tarka réten lepke száll...
Égben játszik a színvarázs,
Harmatcseppben a látomás,
Édenbéli emberpár
Dédelgeti magzatát.
Szemeidben csodát látok,
A megnyugvó nagyvilágot,
Határtalan óceánt,
Csillagtengert, álmodást.
Olajágat madárcsőrben,
Kisgyermeket bölcsőjében,
S látom magunk halványan
E gyönyörű szép csodában.
2008
Tedd, hogy az emberek
a te hangodon szóljanak hozzám
jóságod béklyóját csatold
vágtatni készülő indulatomra
nyugalmad legyen biztos
fegyvered
hogy kiolthasd hirtelen támadó
nyugtalanságom
őriztess engem türelmed szunnyadó
komondoraival
ugrásra készen
Tedd, hogy simogatássá szelídüljön
közöttünk a szó
ellobanó éveinken
át
hogy vérünk
s életünk árán is
hogy vérünk
s életünk árán is
mind egy szálig
mind egy szálig
játszunk
katonásdit
játszunk
felnőtt fejjel
aztán a sebesültek
igazi sebesültek
a halottak
igazi halottak
1978
A fejlődés örök jogot
adott egykor a népnek,
hogy béklyót osztó zsarnokok
pohos hasára léphet.
S ez ős-jogon a milliók
szunnyadtak ezred-évig,
de jöttek, kik a riadót
felzúgatták az égig.
A nagy csatákra érkezők
verték az ósdi rendet,
tisztul tüzekben égtek ők
s babéron nem pihentek.
Volt nekem egy olyan kutyám —
zongorázott köcsögdudán!
Aztán volt egy olyan kocám —
átlibegett a tű fokán!
Aztán volt egy olyan macskám —
három ökör ült a farkán!
Aztán volt egy olyan nyulam —
rókát evett sasraguval!
Végül volt még egy tehenem —
tanított az egyetemen!
Ilyen volt az én kis falkám —
ha megvolna, neked adnám!
1980
Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz.
S szívégető szemeiddel
Belém ezért tőrt nevetsz.
Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycéne
A kellem bájövében.
Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyiladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek mulatoznak.
Miről ismerek én vajon reád,
S miről ismersz te majd meg engemet,
Hogyha fárasztó életünk lejár,
S a nagy nyugalom összehoz veled?!
Ha megszakadva távolság, idő,
Megsemmisülve rajtunk por, salak, –
Ha eltűnt rólunk földi a mi volt,
Csak mennyire méltó az, mi megmaradt.
Mi lesz velünk e földi lét után? –
Egy-egy csillag tán, mely tovább ragyog,
Mely majd tehozzád oly közel viszen,
A milyen távol tőled most vagyok!
Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúlani érzem régi lángomat.
Ez ő! ez őt kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogván jobbomat.
S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.
S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körüle glóriát von.
Búsan csörög a lomb,
Mert fú a szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled, szerelem! jön ez éjjeli bú.
Lyány sziklakemény, lány
CSillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?
A böjti szél konok sarat dagaszt,
de fent a felhők fürtösek, pufókok,
pletykázó fürjre fülel a haraszt:
a rögnek titka rendre kitudódott
s mit rejteget még, napra hajtja azt
a jácinthagyma s tulipángumó. Sok
nyelven tud április. Rám a tavaszt
némán deríti mélyebb titku csókod.
Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiúk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban,
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.
Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.
Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.
Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
1923. máj. 18.
Hiszem,
és egyre inkább:
nem a kimondott
s leírt szavak
illő elrendezésén,
hanem a bentrekedtek
léleküledékén
ámulnak s dolgoznak
majdan az igazi tolmácsok,
fordítóirodák –
Hiszem,
és egyre inkább:
a legbenső sötét
és mély vizek fölött
galamb köröz,
majd leszáll,
hogy aztán fölröpítse
a szél táplálta láng –
Hiszem,
és egyre inkább:
a zúgásnak
tiszta csöndje lesz
s vigasza minden árvaságnak:
fehérizzású remény,
legyőzött halál.
1. Fekete éccaka borulj a világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.
Jaj! csak egyszer volt a csókos ajkod számon,
Azt az egy csókodat kérem tőled számon,
mert csak hitegettél, mert a másé lettél!
Miért csókoltál meg, hogyha nem szerettél?
2. Ezer bűn hazugság csillog a szemedben,
Annak a két szemnek örök rabja lettem.
Hő kebledet vágyom átölelni lágyan,
Részegen a vágytól mámorittas lázban,
Lezárni egy csókkal szemed azt a rosszat!
Aztán rád borulni némán órák hosszat.
3. Egyszer még had égjen bíborajkad számon,
Aztán eltaszíthatsz, elűzhetsz nem bánom.
Add ide a szádat remegőn még egyszer,
Véresre csókolom százszor és ezerszer!
Aztán szálljon éjfél e cudar világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.
Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vízen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő –
ez volt gyermekkorom.
Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.
Szerelmes asszonyi rigolyákról Erdős Renée mert dalolni először és magyarul. Szeretem ezt az úgynevezett magyar Szapphót, s fáj nekem, hogy nem egy nagy irodalom leánya. Új verseskönyve (Új versek. Kleopatra.) csak növeli az én fájdalmamat, s már-már elsiratom a poéták közül Erdős Renée-t. Ez az asszony vagy leány (én nem tudom: ki ő személyében) egy szerencsétlen, egy húrú s egy szenvedélyű dryád. Gazdag és becézett irodalomban okvetlenül megbecsülnék az ő kétségbeesett, szomjas, szerelmes, szilaj jajveszékelését. Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik.
Nem ismerem a boldogságot,
Tündöklő arcát nem láttam soha.
Félek, hogyha előmbe jőne egykor
S rám mosolyogna nyájas-szelíden:
Hátat fordítanék neki.
Nem ismerem a boldogságot,
Csengő szavát nem hallotta soah.
Félek, hogy egyszer, ha utamba téved
S neven szólít, én föl nem ismerem
S durván kiáltok rá: eredj utamból!
Nem ismerem a boldogságot,
De hogyha a Te arcod ölti fel,
Ha szemeiddel mosolyog reám,
Ha a Te hangod csendül meg szavában,
Felismerem legott – s elé borulva
A hála hangján, szívrepesve
Mondom neki: légy üdvöz százezerszer!
Isten hozott! Oly régen vártalak!
Nem vagy te az enyém, soha nem is voltál.
Hazug volt az ajkunk, a szemünk, a vágyunk,
Minden pillantásunk, minden sóhajtásunk,
Mikor csókoltalak, mikor te csókoltál.
Hajh’ mire gondoltunk? Vajon mit éreztünk?
Fáradtan, bódultan, mit látott a lelkünk
A nagy, titkos tűzben, mely szemünkben égett?
Örök boldogságot? Futó üdvösséget?
Ébren és álomban, igaz, hogy kerestél?
Igaz-e, hogy é is mindig reád vártam?
Most zokog a lelkem, hogy rád nem találtam.
Most hull a te könnyed, hogy így elvesztettél.
Istenem, istenem, jobb lett volna nékünk
Egymást sohse látnunk, egymást be nem érnünk.
Kétség és remény közt – egyik sincs meg többé –
Kerestünk vón’ egymást tovább is, örökké…
Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
Csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!
Te vagy a párom. Te hiú, te nagy;
Te keleti véremnek vére vagy,
Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam,
Alázatosan, némán, ittasan!
Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
De hej, sokáig te se kellesz nékem!
1907
I
Néha találkozom emberekkel, akik pár év alatt egészen megváltoztak. Szemük valamit vesztett a tüzéből, arcuk elsápadt, s a beszédük halkabb, nyugodtabb és szomorúbb lett, kézmozdulatuk pedig oly távolinak tetszik, mintha nem is az övéké lenne, hanem valami más, fáradt és előkelő emberé, akit mi nem ismerünk. Ez a fehér, sápadt-aranyos könyv ugyanezt az impressziót kelti bennem. Egykor hallgattam Erdős Renée líráját. Akkor csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás.
Akácvirágok permeteznek lágyan..
Lángol fölöttem izzó déli nap.
– Úgy szomjazom szavad,
Ki messze vagy s akit hiába vártam
Sok éjszakán, – ó meddő lázas éjek! –
Sok nappalon, – ó vágyó nappalok! –
S lehet, hogy sorsom már szövi az élet,
A búsan szépet, melyen meghalok.
Mert meghalok!
Mert meg kell halni itten.
Azért zenél az ágyú. Szent e dal!
S mert ott szunnyad a várt, a Diadal,
Riadót pergő elítélt szívekben.
Kértelek: takarj el, ne lássák a lelkem.
Falánk gonosz szemek üldöznek, fölfalnak,
Csúf csapdába csalnak…
– Uram te tudod nem nekik énekeltem.
Meghallgattál! – Óva borítottál ködbe,
Úgy hogy farkasfogak nem tudtak megmarni.
Gondoltam örökre
Jó így elrejtőzve magamnak maradni.
Jaj, de egy szempárnak csillaga, hogy rámszállt
(Szent szerelem fénye, tisztaság és hűség)
– Szörny keserűség
Roppant össze most, mint vad orkán a nádszált.
Tépd le takarómat, megbújó varázsom!
Mit törődöm vele, ha halálra marnak…
Dobj ki a viharnak
Hadd lásson mindenki, csakhogy Ő is lásson!
Mit álmodsz Édes, csóktalan sok éjen,
Mikor a könnyes vágyódás elaltat?
Zendülés régi nászi muzsikája
A fehér arcú szótalan falaknak?
Hálószobánknak sok-sok meghitt tárgya
Mesél-e rólam csókos szép mesét?
Míg messze Tőled szegény katonádnak
Csapzott haját a szél kuszálja szét.
Hallod-e hangját száz és száz harangnak?
Vágyam harangoz: biz… bam… zúg a dal.
Karom kitárom… suttognék füledbe,
De szomjas szóm az éjszakába hal.
És meghal minden forró ölelésem…
De árva lelkem ölelőn fon át,
Míg imádkozva föltekint az égre
Szép drága asszony, a Te katonád!
Szávapart, 1915.
A haladó tudomány megfosztott bennünket bizonyos illúzióktól. Még a költészettől is elvett néhányat. Úgy értem ezt, hogy a mai költő már nem írhat úgy, mint például a középkori históriaíró, aki a tudatlanságon, ezen a puha és jó kispárnán aludt. Az ő hősei sohase haltak meg vérmérgezésben és vakbélgyulladásban (holott ezek a nyavalyák éppúgy pusztítottak a középkorban is, mint ma), csak szerelemben és lázban, s ő maga teljes joggal írhatta, hogy a nyavalyatörőseket az ördög csikarja, és a hold nyirkos betegségeket okoz. Ma már még az őrül költőnek sem szabad ilyen tudatlannak lennie. Hiszen azóta felfedezték e betegségek okait. Hasonlóak vagyunk – a háborúval. Régente metafizikai, emberen túl való jelenségnek tartották. Azt mondták: a föld vajúdik.
Húszévesek ... szép, kék szemük
anyjuk drága tejétől lágy még,
most elküldte őket az a föld, aki szülte
az a havas mező, az a délszaki tájék
és húszévesek ... most rajtuk a sor!
(Fáknak a levelét, ne vedd el ég,
tőről a bimbót ne mard le fagy,
Isten, ne mocskold be arcod
és legyél, ha vagy.)
Nézd őket, Testvér, nézd, menekülők…
Idegen földön járni tanulnak,
Idegen szóba majd belefúlnak,
Egyik a pénzit hagyta el, másik eszét
S remegve fogja hitvese kezét
És járni tanul.
Oly gyönge még,
Utakat kereső
S az ökle annyi hiába
Szorításába
Belefúlt az erő.
Didergő szívben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.
Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.
Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.
Gyöngyvirágillatos – májusi reggelen,
Künt járok a réten.
Százszor-szépek között, vigyázva lépkedek
- s gyönyörködve nézem.
Napsugaras fényben, játszi libbenéssel
- bogárkák zümmögnek.
Kis harang csengése – pacsirta zengése:
Lágy harmóniában Istent dicsőítve,
- szárnyal fel az égnek!
1923
Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
