Amikor fakulni kezd
lelkemben ragyogó képed,
majd eltemetlek,
mint kialvó tüzek hamuját szokás.
Élő szikrák nem maradnak belőled,
mert önmagamba temetlek,
és megfojtlak,
mint rőt vörös tüzek parazsát a hideg föld,
kedvesem,
és megemészt bennem az idő,
hogy amint kívántam,
örökre egy lehess velem.
Margitnak
Hát hidd: szeretlek. Végül is igaz.
Válassz testemből bátran egy szöget,
szilánkot, más csecsebecsét
magadnak. Bár mind a tied
e sok kacat: vérsár, csonttörmelék,
csikorgó mész, hegek, halálnyomok,
szétszedheted, ha kell, s ha nem -
nyugodtan szétdobálhatod.
Szórja úgyis e tékozló idő.
Most bennem halnak meg barátaim,
szerelmek bennem hullnak el
„Az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés.
Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat vetésébe.”
Máté ev. 9, 37-38
Mint kit magától messze dobtak
s nem érzi fáradt tagjait
a Holdra nézek mely lehajlik
hol rést a felhők ajka nyit
Halvány tüzével tompa árnyék
hajó talán ki csendben áll
Dunánk keblét a vágy dagasztja
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok
Szövetére, mely fénylő volt s remek.
S azóta jött az ébredés, az álnok
És jöttek szürke órák és terek.
Ó régi Anna, emléked malasztja,
Neved harangja zeng mély éjeken
S e lankadó szív elfogyó patakja
Beléd omol, szelíden révbehalva,
Ó szerelem, halál, ó végtelen!
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.
Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.
És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.
1925
Nézted már a Szent-Anna tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak mélységein át…
De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol…
Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
A „Csók” c. vígjátékból
Nem értik azt meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba’ jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék.
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn a szikra gyújt két födelen.
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrablasz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomjú fél
A csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak venni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
– Anno 1931, hősök napja –
Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva, s az álmos este
verseket súg a tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,
áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estéjén,
téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
glória ívét
Ide is, oda is fut a lány, a hamis.
Csuda jó az apó söre is, bora is.
Illegés, billegés ez a tánc, az a tánc,
karikán a zománc, barikán a románc.
Kicsoda? Micsoda fuvallat? Sugallat
kergeti, vergeli a buta nyulakat?
Körkörös örökös móka ez. Róka ez?
Aki itt a csalit közepére szemez?
Róka ez, farkas ez. Bor és boróka szesz.
Vékony a dereka, téboly beremeg a
testire, lelkire, kerek ülepire,
úgy száll az utcára mint a gyerek-pihe.
Engedi, bánja is, szereti, szánja is,
állja és járja is a heves táncra is,
öleli az apót, öleli az anyót,
maga is buta volt, maga is csuda volt!
A lámpa sárga lángja sápad,
A szürke füst lassan lebeg
S már látok boldog déli tájat,
Fantasztikus, új szigetet.
Az unt jelen spanyolfalán túl
Kitárul egy zengő világ,
Mely új vigaszt ujjongva árul
S mutat száz álom-Indiát.
Mily gyönyörűség így lebegve
Örvény, való, bánat felett,
Mint óceáni fellegek
És szállani arany egekbe
S egy résen át csak nézni őt:
Gonosz, silány, szép földi nőt.
Birizdón egy régi ólban
heten mosdottunk meg hóban.
Kettő közülünk gulyás volt.
Ő suttogták, hogy a hólé
tavasszal nagy újulást hord.
Szeretőért – szerencséért
meg is mosták egymás hátát –
én meg a kis kócos bojtár
balfelől a szívem táját
kerek két tenyérnyi helyen
mostam meg, az élet ellen.
A másik négy kondás legény
volt és mindegyik holt szegény.
Embertől, társtól távol, a pusztán,
Bár senki se hallja, senki se látja,
Megfakad, mint az árva tücsökszó
A szegény legény dala-furulyája.
Mint a megvágott ujjnak vércsöppje,
Gyöngyözik tisztán, pirosan, búsan,
Ahogy a szív a seb piros ajkán
Fölküldi magából meleg ritmusban.
Pásztortüzeknél s fénytelen éjben
Kunyhókba, erdő- s nádas-homályba,
Vagy suba alatt dudorászva-rejtve
Vérzett, szólt mindig népünk nótája.
Mert mindig volt itt seb, aki fakadjon,
Vérző, sajgó szív, aki csorduljon
Előbb sovány zabföldek menetelnek
aztán a bársony Korponainé
vérével jelölt kapun át a város
a várfalon házak mint fecskefészkek
de benn krajcárra váltott reneszánsz
lábasház késő gőgje PULCHRITUDO
CIVITAS CONCORDIA elégedett
tükörbe néző bőség kőbe rótt
álmain virraszt a fekete-könyv
ma élhetsz de idegén tartsd a vágyat
pincében kéztőn százados bilincs
s a hatalom kétélű pallosa
suhog suhog mint mogyorófavessző
Az 1848-49. szabadságharcban sok egyházi személy és sok irodalmár is buzgólkodott a haza védelmében. Többük életrajza és művei is szerepelnek a Szózat havilap Emlékezet rovatában, mint Pados János badacsonytördemici plébános, http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/8332-pados-janos .
Nem kevésbé érdekes a jezsuita papköltő és tanár Rosty Kálmán életútja sem, aki 1832. július –én született a Gömör vármegyei Rozsnyón, protestáns szülőktől. Édesatyja jogász- táblabíró, földbirtokos és megyei főpénztárnok volt
Tavasz, nyár, ősz, tél jönnek, mennek ők,
Az olvasó ül békén és virraszt,
Virulnak és hervadnak a tetők,
Mint óbor, az ó könyv ad új vigaszt.
Az élet álom. Tavaszunk rövid,
Nyarunk forró és őszünk szomorú,
Telünk hideg és mindent elföd itt
Nyirkos síron a fonnyadt koszorú.
A bölcs szelíden és bánatosan
A csöndes és jó könyvekhez oson,
Ezek a sírig hűséggel kisérnek.
Felelni ők se tudnak a szegénynek,
De, amiért itt mégis élni jó:
Van bennük sok szép rezignáció!
1.
Ha a hazai kenyeret eszem, régi, elfeledett ízek csiklandják ínyemet. Ennek a kenyérnek nyilván megvan a maga receptje. De a receptet hiába adnám oda egy itteni péknek, az a kenyér, melyet így sütne, nem lenne ugyanaz, mint az, amit otthon ettem, sok-sok éven át. Lemérhetné gyógytári mérlegen a sót, a lisztet, a kovászt, ügyelhetne a keverés vegyi folyamatára, a dagasztásra, a sütésre, mégse sikerülne úgy, mint édesanyámé. Minden csip-csup dologban van valami rejtély. Az értelem, a képzelet, a tudomány boszorkánykonyhája céltalanul igyekszik ellesni
Minden valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No, én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.
Ő az, aki akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.
- Uram teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?
Nincs annak a szegény kislánynak egyéb baja
Otthon, az én hazámban, túl a gömbölyű hegyeken, amelyekre hósapkát rakott ma virradóra a bórás éjszaka, otthon az én hazámban Búzaszentelő napja van, mikor ezt az éneket dúdolni kezdem, innen a hósapkás hegyeken, a tengerfölön, amelybe beleesett az ég, virágzó kaméliafák alatt, cerciszek violás felhőiben és geniszták aranyesőjében. Ezen a földön nem szentelnek búzát, mert itt nincsenek más barázdák, csak amiket lobogós bárkák hasítanak a habvirágos vizeken, és a babér szenteletlen is megterem a borkőszínű sziklákon.
negyvenedik születésnapra
Szája mogorva, szeme csacska,
Önnön súlyától fáradtacska,
Szívében gyermek ősz uracska, –
Ma vitte el nyarát a macska.
Ma vittel el nyarát, ha nyár volt,
Hogy napja csak sötétbe lángolt
S míg kútvízen tartá a jámbort,
Csak álma szűre néki lángbort.
De ám az bor volt, nem kevert,
Nemes vesszőről szüretelt
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted
(Arany)
Vad iramban fut e vad fogat.
És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe
S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
Nem baj, nem sirok. - Oh fussatok hát vad lovak
S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
Ki ölni megy el, nem fél, - nem tekinti fenn a Teremtőt,
Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?...
Ó Uram, engem bántanak - - -
Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom
És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon,
Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak - - -
Ó Uram, én mozogni nem kivánok - - -
Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek:
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
És kijövök és piszokban élek - - -
Én sírni sem akarok: és szemeim
Mély kútjai a vizet zuhogva ontják - - -
Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim - - -
I
Annyiban vagyok, amennyiben különbözöm: – ez minden költő jelszava, és Füst Miláné is ez lehetne. Mert a költő, akinek a Modern Könyvtár összegyűjtött verseit hozza, az igaziakból való, akik nagyon különböznek másoktól, és azt keresik, látják, markolják ki az életből, ami a világtól elválasztja őket. Ha egy jelzővel kellene jellemezni őt, ezt írnók róla: komor. Ez nemcsak a színeire vonatkozik, az életfelfogására, de a művészetszemléletére is, amely tiszta és puritán, szigorú. Egy bús és ideges lélek hangjai ezek.
A házakon sötétség taraja.
A széken ruháim gubanca s égő gyertyaszál.
Ágyamban fekve, könyved hátán így írok neked
éjfél után, félelmes dolgok pókja, Mesterem.
Engedd, hogy szóljak hozzád s bár ifjú volnék, hadd tegezzelek,
mint isteneket s ringyókat szokás: mert szólni könnyebb így nekem.
S ma fáradt gondolataim úgy lógnak ki az éjszakába,
mint holtak meszes lábai a takaró alól…
Sötét, talányos, zöld vízrengeteg:
Hajlik, hullámzik, imbolyog, dagad –
Fölötte fényben: röpke bogarak,
S mint színes bárkák – pillék lengenek…
Ha jő az éj – hát még rejtelmesebb
A víz – zsombékos, süppedő ölén
Sikolt a szárcsa és dobol a gém,
S csapongó kedvű békaraj brekeg…
Éber vadász jő s készül esti lesre,
Riasztó puska dörren messzi csendbe,
Ijedt sirály szeszélyes ívet ír…
Szellő támad… fűtenger ring,
Lángcsóvákat szór a nap –
Zöldes tajték közt bíborló
Ékkövek csillámlanak…
Ég a földre csókkal omlik,
Tűzrubintok vére hull,
S a rét, mint parasztleányka
Szégyenlősen elpirul…
Fényvirág, habvirág
Ezre száll a fénybe,
Illanó, csillanó,
Déli napsütésbe…
Fényvirág, habvirág –
Éltük egy csipetnyi –
Cikázik, hintázik,
S örül valamennyi…
Hajnaltól – alkonyig
Tart az édes mámor,
S bódultan, ájultan
Hull a pille-zápor…
A hajlásúban van valami csodálatos,
szárának enyhe ivét ecset nem fogja,
kő nem rejti, zene nem őrzi,
furcsán, mereven koppanó szavak
öleljétek ti hát magatokba:
megérdemli. Illatát, fényét,
színét szilárd keretbe ő zárja,
a büszke és mégis megadóan gyöngéd
finom hajlású szár,
e soha meg nem énekelt
szegény kis cseléded, gyönyörű rózsa.
Pompázó szavaimat tenyerére így emeli
rejtetten és mégis lüktetőn: a gondolat.
1935
Bekapcsoltál az életedbe, engem a porszemet,
adtál szavakat, hullattad rám, mint a nap az aranyat:
«Válogass, teljen kedved benne,
de ne feledd, hogy a szívem is ott van belerejtve,
minden szóban egy pici darab,
minden hangban egy atomnyi rész,
ha összerakod egyszer, vedd, a tiéd!»
Azóta minden szót úgy emelek a számhoz,
hogy Te vagy benne!
s mikor a lábam elé telepedik a csönd
Mindig körülbástyázom magam sok-sok virággal,
mint aki titkos, ismeretlen érzések ellen védekezik
és csodálatos szépségük s bájuk lenne a pajzs,
mely megóv, ha rámtör alattomos daccal a baj.
Az ablak fehérét is átfesti a zöldárnyékú fény,
asztalon, állványon szétszórt szigetként tanyáz,
s mint gyógyszer a széles polcokon hasas üvegben ül,
úgy rejti apró cserépbe, öblös vázába vékony derekát.
Néha lehajlok, s emelem magamhoz vigyázva,
mint pohárba tiszta vizet a fáradtan remegő kéz, —
Krisztust a Golgotára felvivék
Papok, írástudók és sok pribék.
Mind egybegyűltek, számra sok,
Szemforgató, vén farizeusok.
Tegnap virágot hintő nép bután,
Réved szemekkel állt a Golgotán,
S míg reszketett a véres kőhalom,
Ember szívében nem volt irgalom.
Míg a templomban meghasadt a kárpit,
A gyáva np komédiára várt itt.
S közönnyel nézte, kéjesen sziszegve,
Miként verik az áldott szent kezekbe
Bakók kalapáccsal a szeget.
1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam,
— már nem tudom: miért.
A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.
Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért,
— én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.
Itt szántogatok a határban,
Kardomból rég ekét csináltam,
Búzamezőn éneklek itt,
Kenyér, kenyér nekem, nekik!
S az ellenség csak rámrohan,
Mindenfelől: roham, roham!
A magvetőre fittyet hánynak.
Igazságot Magyarországnak!
A vak zsarnok úr meg se látja,
Sorvad a tavaszok virága,
Megfullaszt bimbóéletet
Alig bírtuk, füve perzselte lábunk,
de a tisztásig kellett menni még,
fölöttünk, mint egy órjás rózsa kelyhe,
éretten, égőn, fulladásig telve
alig légzett a júliusi ég.
E csenddel szemben lent a fűben, bezzeg,
száz kórus zengett összevissza-dalt
oly harsányan, hogy kutyám ráncos füllel
és lógó nyelvvel bosszankodva dült el
s szöcske után a levegőbe falt.
Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!
1930
ahogy az aratók jönnek estefelé
egy-egy kévével a háton futtában
kapkodva-tallózott búzafejekkel
a karjukon kapaszkodó kosárban
s az ijedten ide-oda vigyázkodó
pillantások is ott zizegnek a
kosár aljában a tavalyiból sütött
megszáradt kenyérmaradékkal sóval
hagymával szalonnabőrrel
jószomszédságban
mert a szalonnabőrt is
elrágogatja-szopogatja
s ha már ínye sincs kutyának macskának
Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Úgy vágja a sűrű rendet.
Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.
Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszorúja;
Igy mennek be a faluba.
Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.
Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Mintha Füred oldottabb bora
folydogálna titkos földi
ereken által, - olyan az ízed.
Savanyú víz vagy bár, de majdnem
gyenge borízű ital: ideg és gyomorgyógyító!
Ó, jókedvet adó forrás! ne száradj ki soha
és légy időtlen időkig szomjúságot
csillapító vigaszunk!
Herendi porcellánon, holicsi poháron, Rohbock rézmetszetén, aranykeretben ábrándozik Füred. A magyar Mózes, Széchenyi ide is eljött forrást fakasztani. Jókai sétált a nyárfák alatt, tízezer hősével.
Ma ő a szépanya a balatoni kútfők közt. Fehérarcú dámának festeném; nagyon egyenesen ül, hosszú, nemes kezében elefántcsontfejű pálca s a lába még mutatnivaló. Körülállják a lányok, «jaj, ha nekünk is olyan lábunk volna, mint szépanyának» nevetgélnek s ő is nevet, de közben fölhúzza a szoknyáját. Csakugyan az ő bokája a legszebb.
Ne rémüldözz, ne reszkess,
csak ámuló szemet meresztgess:
e parazsat fúvó lovak,
fűrészes krokodil-fogak,
e tarajos-sárkány-gerincek,
torkuk tüze, mely meglegyintget,
a láng-létrák, melyek fölötted
víztükröt éggel összekötnek,
a sistergések, csattanások,
dördülések és mordulások,
melyek rángatják a világot,
s a szived morzsolják e kései
vad alkonyatban –
egy őrjöngő titán megfoghatatlan,
félpercnyi rögtönzései.
1971
Ideje semmi sincsen
elfoglalt mint az Isten
ideje ám ha sok van
suhoghat nádasokban
hajában őszi fények
villódznak vízen égen
bámulják parti nyárfák
végtelen zöld szivárvány
kortyolgat fellegjáró
tavából könnyű ráró
hűsíti szomját éppen
harangszó zúg szívében
félsziget kulcsra zárva
csikordul éjszakára
ladiklánc cigaretta
villan a csillagokra
Megy a hajó a tavon.
Bizsereg a Balaton.
Fel-felszusszan álmos habja,
Esti szellő borzolgatja.
Megy a hajó a tavon.
Zümmögését hallgatom.
Selymes-bolyhos dajkaszóval
Ringat, mint egy altatódal.
Megy a hajó a tavon.
Sugárzik a Badacsony.
Feje búbján arany fáklya.
Vagy tán Isten szeme lángja?
Ihon kerekedék
Egy arany almafa,
Körül folyta tövét
Gyenge gyopár virág;
Alatta üldögél
Szegény árva leány.
Köti koszorúját,
Siratozza mát:
«– Sem apám, sem anyám,
Sem gondom viselő.»
Az ajtón hallgatja
Amikor őseink elfoglalták Hazánk területét, nyugat felé a németekkel szemben találták magukat. Tudták, hogy a Dunán túl élt avarokat, rokon népünket, a németek szétszórták. Ha nem akartak hasonló sorsra jutni, számolniok kellett azzal, hogy előbb-utóbb fegyveres összeütközésbe kerülnek.
Ez nem sokáig váratott magára. A gyors magyar lovasság meglepte a nehéz német páncélos csapatokat és nemcsak futásra kényszerítette őket, hanem meg is verte. A biztos győzelemben csalódott németség valami magyarázatot keresett, mellyel vereségét szépítgesse. Kitalálták, hogy a magyarok kutyafejűek, ami által óriási rémületet
Nézem, nézem, nézegetem a nyolc éves fiúcskákat s el-elmosolyodom: micsoda apró emberke lehettem én, amikor engem édesapám az udvarhelyi vén kollégiumba vitt! Akkoriban négy elemi osztály is volt a kollégium fedele alatt, s mert olvastam, mint a víz, a rektor, a professzor úr nem a második, hanem a harmadik osztályba írt be.
Egy beteges nagydiák gondjaira bízott az édesapám, ő volt gyámja, védelmezője a félénk, bátortalan falusi gyermekeknek. Gyenge mellű, köhögős volt az én gyámom, s mert rekedtes, károgós volt a hangja, varjúnak csúfolták szegényt, amerre járt, utána károgtak a diákok. Folyton a sarkában jártam, s már az első héten rámragadt az ő csúfneve.
A seregdeák belépett a várkapitány szobájába, hol a falakat nehéz fegyverek és mellvértek, páncélingek borították, és a nehéz, esetlen tölgyfa bútorokra ráborult az ólomkarikás ablaküvegen át beszűrődő alkonyat. Prokop, Kassa várának kapitánya, az ablak előtt álldogált, és a távolba nézett, valakit keresett benne, valakit hívott, valakit látott? A becsukódó ajtó nehéz závára nagyot csikordult, és Prokop erre a durva neszre ébredt fel álmodozásából. A külseje nem vallott valami ábrándos lovagra. Túlságosan
Hallod ezt a zengő zokogást, a tárogató bűvös énekét?
A csillagok lángolnak, forgó táncukba belelép a hold:
Gyönyörűen jelenik meg a föld peremén és könnyen lendül a magasba…
Oh, kit ragadott el a halál szépsége a tündöklő tánc közepén?
Ezer évről szól az ének,
Ezer évet kőbe vésnek,
Ezer évnek búbánatját,
Dicsőségét lerajzolják.
Írjuk mi is a lelkünkbe,
Véssük mi is a szívünkbe,
Szálljon a dal szájról szájra,
Szálljon áldás a hazára!
Állatok! Testvéreim!
Szilaj szépek és néma tűrők!
Simítón és szeretettel szeretnék szólni rólatok,
s nagy meleg barmok közt élni zöld havason.
Örülni az égnek, a kéknek, a gyepnek
és ati barna szemetek szelíd tavának.
De városban élek.
