A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Nógrád [XIX. rész]

Az egykori Magyarország Duna balparti részének egyik megyéje, területe 4355 km² volt. A vármegye egészben véve hegyes-dombos, s több jelentékeny völgy különíti el az egyes hegycsoportokat. Maga a Duna csak délen, és csak kis darabon érinti a vármegyét. Fő völgye az Ipolyé, mely északról délnyugat felé szeli, s alsó részében tetemes szélességet ér el, öbölszerűleg belé nyíló tág mellékvölgyeivel együtt abban található a vármegye legtermékenyebb alluviális talaja. Kissé mélyebb fekvésű a Zagyva völgye, mely a vármegye keleti részét érinti, részben határát is jelöli, de déli részében inkább hullámos térség, mint sík róna. Hegységei közül legkiterjedtebb a Cserhát, melyhez mindama hegyeket és dombokat számítjuk, melyek a vármegye déli határától nyugat felé a verőcei Katalin-völgyig és a Nógrád és Diósjenő közti lapályig, északon az Ipoly völgyéig, keleten a karancsság Nagypatak, a Tarjáni patak, és a Zagyva völgyéig terülnek el. E kiterjedt hegyvidék legkiemelkedőbb pontjai a Vác fölötti Nagyorál, a Szadai hegy, a Dobogótető és a Tepkei hegy. Magasabbra emelkednek a tőle keletre emelkedő, már az Ajnácskői hegycsoporthoz számított hegységek, úgy mint a Karancs, Medves és a Salgótarjáni hegyek. Ezek kiágazásai észak felé Fülekig, dél felé Kis-Terennéig nyúlnak, ahol a Zagyva völgye a Mátra-hegységtől választja el. A vármegye délnyugati szélén, az Ipolytól délre emelkedő Börzsönyi vagy Diósjenői hegység csekély terjedelme dacára a Csoványosban 939 méter magasságig emelkedik. Az Ipolytól északra emelkedő jelentékeny hegység, az Osztroski-csoport már a Kárpátok hegyrendszerének tagja. Folyóvizei közül a legjelentékenyebb az Ipoly, melynek mellékvizei a Losonc-patak, Tiszovnyik, Szalatna ésa Kürtös-patak. Megemlítendő még a Cserhátból fakadó Dobráda, Nagypatak és Lókos patak. A Zagyva szintén a vármegye területén, a Medves aljában ered, és a Tarján és Suha patakot veszi fel. A vármegyének egy állóvize van, a kis Jenői-tó, jelentékenyebb ásványos vize nincs. Éghajlata a déli részen elég mérsékelt, az északi hegyes vidéken sokkal zordabb.

A vármegye hét járásra oszlik: Balassagyarmati járás: székhelye Balassagyarmat; Füleki járás: székhelye Salgótarján; Gácsi járás: székhelye Gács; Losonci járás: székhelye Losonc; Nógrádi járás: székhelye Rétság; Szécsényi járás: székhelye Szécsény; Sziráki járás: székhelye Szirák. A vármegyében egy rendezett tanácsú város, 16 nagy- és 253 kisközség volt. A községek általában kicsinyek voltak, 2000-nél több lakosa 9 községnek van. Nógrád a ritkábban lakott vármegyék közé tartozott. A lakóinak száma 1870-ben 198 269, a századfordulón 214 444. Lakosok közül 62,2 % magyar, 18,8% német és 27,7% tót. A nem magyar ajkú lakosságból 19,9% bírja a magyar nyelvet. A vármegye férfilakosságának 28,2%-a, a női lakosságnak 29,7%-a sem írni, sem olvasni nem tudott, s a tanköteles gyermekek 20,8%-a nem járt iskolába.

A vármegyében mindössze 1 állami főgimnázium (Losonc), 7 ipari és kereskedelmi iskola, 1 tanítóképző intézet (Losonc), 3 polgári iskola, 310 elemi népiskola, 8 kisdedóvó és 1 árvaház volt. A szellemi élet központja Balassagyarmat és Losonc.

Története

Nógrád helyei között és az Ipoly folyó mentén kőkorszaki kultúra nyomaira bukkantak, melyek a Majorhegyen (Dolyánban), a Kőlyuknál (Kis-Hartyánban), a Hadászónk (Kőkút-pusztán) és a szécsényi Kerekdombon összevegyülnek a bronz- és vaskor emlékeivel. Fontos leletek: a sziráki La-Tene-korabeli temető, a szakálli pogányvár és pötényi őstemető az Ipoly- és Ménes-szögben, a balassagyarmati bronzlelet. Elvétve egyiptomi emlékek is tanúskodnak ősrégi csereberéről, kelte érmek korán fejlett bányászatról.

A népvándorlás hullámai szabadon hatoltak be a vármegye területére, különösen az Ipoly folyó és Bér patak völgyébe, mert a hegyek közt mindinkább kialakult az ősköri várrendszer, melynek összképe később Nógrád vármegyét köröskörül erődített területnek mutatja.

Az Árpádházi királyok fejlesztik a várrendszert, de továbbra is Nógrád vára maradt az irányadó központ. A vármegyét Szent István király hozta létre Nógrádvár központtal. Hozzá fűződik és tőle kölcsönzi nevét a nógrádi várispánság és a vármegye is, melynek millenniumi területe csaknem azonos az akkorival.

A várispánságnak, mely alig élte túl az Árpád-kort, hasonlíthatatlanul nagyobb szerep jutott a vármegyének, mely egyházkormányzati szempontból két részre oszlott, de politikailag osztatlan volt, és gyűléseit a nádor elnöklete alatt Balassagyarmaton tartotta, hol 1244. április 22-én IV. Béla király is megjelent. A tatárjárás a vármegyének csak a déli, nyíltabb részeit érintette, de így is nagy károk keletkeztek: elpusztult Balassagyarmat, Gesztve, Lucin, és számos helyen a nép vissza sem tért régi telepeire. A tatárjárás utáni időszak legtöbb baját Fülek ura, Fulkó okozta, aki a fejetlenséget rablásra és hamis pénzverésre használta (monetae Falconis).

Az Árpádok kihaltával beállott zavarokban Hollókő ura, Myskus, Csák Máté pártjára állott, miért is Róbert Károly király 1313-ban a várat Szécsényi Farkas Tamásnak, a rozgonyi hősnek adta. Zácz Felicián tragédiája nagy birtokváltozást idézett elő.

Már Zsigmond király idejében csírái mutatkoztak a vármegyében a huszitizmusnak. Hívei Pardus de Horka fővezérük alatt főképp az Ipoly völgyében nyomultak előre, de a Tugár és Losonc vizek mentén is felhatoltak Poltárig és Uhorszkáig, Ozdinig és Gácsig, mely utóbbi kettő Giskrának fészke volt, aki innen minduntalan kicsapott és Losonc közelében még Hunyadi Jánoson is győzelmet aratott. Ahol jártak, nemcsak politikai, de vallási hatást is kifejtettek és útját egyengették Luther vallási tanainak, melyre itt rekedt híveik át is tértek. A huszita mozgalom el lett fojtva, amikor Szarvas-Gede alatt Giskrát leverte Loránthy György 1460-ban, illetve Szandánál megverték a cseheket és mikor Mátyás Balogot, Ozdint, és Zagyva várát is rohammal bevette. Mátyás király a huszitákon kívül még a nógrádi oligarchákat is megtörte, kik óriási birtokaikon semmibe vették a királyt, sőt fegyverrel is ellene szegültek.

Mohács után 40 helység volt puszta lakatlan, 21 falut meg egyáltalán nem lehetett összeírni. A vármegye Szapolyai mellé állt, Ferdinándnak eleinte kevés híve volt Nógrádban. Az 1543. évi pozsonyi országgyűlésen Nógrád vármegyét Buják várával együtt az egri főkapitányra bízták, de a belső küzdelmek csak a törököt segítették. 1544 tavaszán elesett Nógrád vára is. 1552-től egymás után kerültek török kézre Szécsény és Hollókő, Buják és Salgó, úgy hogy a nemesség gyűléseivel előtt Fülekre, majd ennek elestével, 1544. szeptember 4-e után Zólyomba húzódott. A török 1576-ban Kékkő, majd Divény és Somoskő urai is lettek, így a vármegyének jelentős része a hatalmukba került. Az 1580-as években már történtek kísérletek a várak visszafoglalására, de döntő az 1593. év volt, mikor Mátyás főherceg, Pálffy és Tieffendbach előbb Fülek, Divény, Somoskő, Salgó, Szécsény, Hollókő és Kékkő várakat, majd 1594. február 17-én Nógrád várát is visszafoglalták. 1625-ben Gyarmaton békét kötöttek a törökök II. Ferdinánddal, és ettől fogva 1683-ig Fülek vára lett Nógrád, Heves és Pest vármegyék székhelye és közgyűlési színhelye is. 1663-ban a török visszafoglalta Szécsényt, 1683-ban Sobiesky kiverte a félholdat Hollókőből, de ugyanakkor Thököly felperzselte Füleket, ahol a vármegye levéltára is megégett, és elfogta nagy ellenfelét a labancpárti Koháryt. A reformátusok által szorongatott evangélikusok Rákóczihoz fordultak segítségért. E kor nevezetes mozzanata volt a szécsényi országgyűlés, melyen 24 más vármegyével együtt Nógrád vármegye is lelkesedve állott a szabadság zászlaja alá. 1709-10-ben óriási pestis dühöngött a vármegyében, kivált Losoncon, hol a vándor-megyegyűlések korában (1683-1763-ig a vármegyének nem volt székhelye) nem egyszer tanácskoztak a vármegye urai. Nógrád vármegye a kurucvilág leveretése és Rákóczi elárultatása után is megmaradt ellenzékinek. II. József korában a vármegye a legmerevebb ellenállást fejtette ki. A vármegye a legerélyesebb önvédelem terére lépett, a demokratikus francia eszmék erősen működtek a nemesi középosztályban. Martinovics eszméi kulturális hatással is voltak. Az ellenzéki szellem, bár csendben elvonulva megmaradt, hogy újból lángra lobbanjon I. Ferenc korában.

A fejlődést megakasztotta, de meg nem szűntette a szabadságharc, melynek egyik sötét pontja Losonc pusztulása, de lélekmentő mozzanata a nemzet és vármegye által támogatott önsegélye. Világost követő időben a vármegye területén, mint hadi biztosok előbb Forgách Antal gróf, majd Andreánszky Sándor működtek. Az alkotmány beköszöntével jelentékeny fejlődésnek indult a kereskedelmi, az ipari és a kulturális élet. Az utóbbinak hullámai túlnyomóan Losoncra irányultak, míg a székhely és municipális központ Gyarmat maradt.

Gazdasági élet az előző századfordulón

Ásványországból a terményei főleg barnaszénre szorítkoznak, a legjelentősebb szénbányák Salgótarján, Zagyva, Kazár, Baglyasalja, Karancsalja, Nemti, Mátra-Szele, Homok-Terenne, Kis-Terenne, Mátra-Novák, Vizslás, Andrásfalva, Herencsény, Nagy-Kürtös, Óvár és Kis-Zelló határában vannak, köztük a legnagyobbak a salgótarjáni és baglyasaljai bányák. Ezenkívül csekély mennyisében előfordult vasérc (Puszta-Kálnó, Turicska), mészkő, kvarc, kréta. Kitűnő minőségű építőkövet fejtettek a somos-újfalusi kőbányában.

A vármegye termőföldje 395 245 ha, legjelentékenyebb terményei: búza, rozs, árpa, zab, tengeri, burgonya, cukorrépa, len, kender, repce, hüvelyes vetemények, dohány. A legjobb borok a vármegye déli részében termettek. A mezőgazdaság fejlesztését célozta a Nógrád vármegyei gazdasági egyesület, mely faiskolát és szőlőtelepet tartott fenn, a szécsény-vidéki gazdasági egylet és a herencsényi gazdakör. A vármegye területén 25 közcélú szőlőtelep állt fenn.

Az állatállomány 1884-ben: 33 304 magyar és 15 037 nem magyar fajtájú szarvasmarha, 36 bivaly, 21 299 ló, 719 szamár és öszvér, 66 187 sertés, 325 989 juh és birka, valamint 899 kecske volt. A szarvasmarhatenyésztés iránya az erdélyi magyar fajta mellett a piros-tarka hegyi fajta volt. Nagyobb állattenyészetek Degenfeld Lajos gróf lipicai ménese Szirákon és Koburg herceg igásló tenyésztése, magyar gulyája, merinó-juhászata és sertéstenyésztése a fülei uradalomban. A vármegyében a szarvasmarha és sertés hízlalása is dívott, s utóbbiból Németországba vittek ki. A lóállomány nemesítésére 8 fedeztetési állomás szolgált.

A lakosság fő foglalkozása az őstermelés volt. Az ipar a századfordulón néhány nagyobb gyár által vett nagyobb lendületet. Igen jelentékeny iparág volt a kőszénbányászat és a kohászat, mely leginkább Salgótarjánban és Baglyasalja vidékén virágzott. A rimamurány-salgótarjáni vasmű részvénytársulat vas- és acélgyára hazánk legnagyobb ipartelepei közé tartozott ebben az időben. A salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság Salgótarján, Zagyva és Kazár határában, az észak-magyarországi egyesített kőszénbánya- és iparvállalat-részvénytársaság Baglyasalja, Karancsalja, Nemti, Mátra-Szele és Homok-Terenne határában űzött jelentékeny barnaszénbányászatot. Emíltendő ipartelep még a szinóbányai vasöntő. Jelentősek a vármegye üveggyárai (Cseh-Bréző, Zlatnó, Málnapatak, Hámor, Látka, Farkasvölgy, salgótarjáni Lukács-Bélahuta. Továbbá van a vármegye területén nagy cukorgyár Selypen, 2 gyapjúfonó- és szövőgyár Gácson és Losoncon, 22 gőzmalom (legnagyobb a losonci műmalom), 5 szeszgyár, 1 cognacgyár Salgótarjánban, 1 gőzfűrész. A kereskedelem fő cikkei gabona, bor, fa, kőszén, vas- és acéláruk.

A vármegyében volt 4 bank és 3 takarékpénztár, 90 állami anyakönyvi hivatal. Törvénykezési tekintetben az egész vármegye a balassagyarmati királyi törvényszék területéhez tartozott, volt 6 királyi járásbírósága. A vármegye területén 13 gyógyszertár volt.    

Jelentős települések

Losonc

Rendezett tanácsú város volt, a vele összeépített Losonc-Tugár községgel, Kisfalu és Fatinka nevű pusztákkal egyesítve 7460 lakossal, melyből 85,2% magyar, 11,3% tót, 2,7% német. Losonc a Losonci járás székhelye szolgabírói hivatallal, járásbírósággal, péznügyőrbiztossággal, királyi közjegyzőséggel, és a 25. hadkiegészítő kerület székhelye volt. Volt állami főgimnáziuma, mely hajdan református főiskola volt, állami tanítóképző intézete, községi polgári leányiskolája, alsófokú kereskedelmi és ipariskolája, nyilvános könyvtára 18 000 kötettel, takarékpénztára és népbankja, ipartestülete, több nevezetes iparvállalata, mint posztógyár, két zománcozó gyár, gőzmalom, két enyvfőzőgyár, három könyvnyoma. Élénk volt továbbá a kocsi- és asztalosipara, bőr- és gyapjúpiaca. Volt továbbá számos közhasznú és jótékony egyesülete. Itt jelent meg a Losonc és Vidéke című hetilap és a Losonci Hírlap. Losonc közelében kedvelt sétáló és nyaralóhelyül szolgáltak a sugári, de kivált a losonci fürdők, mely utóbbinak gyenge kénes vizénél nagyobb vonzerő a szépen gondozott erdő, melynek magaslatain villák épültek.

Már a honfoglalás előtt település állt a város helyén. A XII. században „Lutetia Hungarorum” néven a losoncapáfalvi apátság birtoka. 1247-ben említik először mai magyar nevén „Luchunch” alakban az oklevelek. Határában a Királydombra a XV. század közepén a husziták emeltek erődítményt. Losoncot még a cseh hadak ideje előtt megerősítették és kőfalakkal vették körül. Sokat szenvedett Giskrától, ki Hunyadi Jánost 1451-ben itt megverte. A török időkben sokat szenvedett. 1622-ben a kurucok sarcolták meg, és ez időben egy ideig Bethlen Gábor itt őriztette a Szent Koronát. A XVII. században többször dúlták fel a seregek, mivel gyenge védművei nagyobb hadaknak nem állhattak ellen. 1719-ben pedig a pestis tizedelte lakosait. Ennek dacára a város a szabadságharc küszöbén egyike volt a legvirágzóbb magyar iparos városoknak. 1836 óta működő dilettáns színtársulata jelentékeny összeggel járult a pesti nemzeti színház alapjához. 1846-47-ben társadalmi hetilapja volt: Pelikán címmel, Kubinyi Ferenc pénz-, régiség-, ásvány- és fegyvergyűjteménye pedig párját ritkította az országban. A szabadságharc alatt folyton két tűz között volt. 1849. március 24-én itt verte szét Beniczky Lajos őrnagy serege a császáriakat, augusztus 9-én a cári csapatok bosszúból felgyújtották.

Salgótarján

Nagyközség a füleki járásban, melynek székhelye volt, 1891-ben 9478 lakossal, melyből 60% magyar, 22,2 tót, 11,1% német, a többi jövő-menő bányásznépség, különösen vendek. Földje nem valami termékyen, azért régen Kenyeretlen melléknévvel emlegették. Területének 43,66%-a erdő, 34,51%-a szántóföld, a többi legelő és rét, kertje, szőlője alig volt.

Salgótarján az alkotmányos éra óta virágzott fel, 1857-ben még csak 926 lakosa volt. Nagyközséggé válása után nemcsak Sástó, kisponyi, pécskő, Ponyi, Salgó és Vadaskert nevű pusztákat abszorbeálta, hanem az úgynevezett Vasgyár, Salgóbánya, Kőszénbánya, Jakab-tárna, Új-akna, Forgách-rakodó, Forgách-akna, József-tárna, József-akna, zagyvai rakodó, Király-tárna és Emma-akna telepeket is. Volt szolgabírói hivatala, virágzó kőszénbányászata, vasfinomító gyára, vasútja, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára, bányatársládája, takarékpénztára, kórháza, gyógyszertára, olvasóegylete, tűzoltó-testülete.

A Salgótarjáni bányászat két bányaterületre oszlott, úgymint a salgóira és az inaszóira. A széntelepek harmadkori (neogen) képződményben fordulnak elő, s az alsó széntelep az 1900-as évek elején 0,6 – 1,2 m vastag volt. Ekkor 105 134 kilométer hosszú földalatti vasútja, 4,5 kilométer függő vaspályája, 21 kilométer mozdonyüzemű és 1 500 lóüzemű vasútja és 4 kilométer sodronykötélpályája volt. Voltak hatalmas gőz- és szállító gépei, csilléi, különféle szeleltető, vízemelő és osztályozó gépei, egytől-egyig az akkori technika legújabb vívmányai szerint berendezve. A Salgótarjáni vasfinomító társulat 1869-ben alakult, s működését gőzerőre berendezve 1871-ben kezdte meg. Több nevezetes hengerművel, vízszivattyúval, metszőgéppel, kör- és olvasztókemencével rendelkezett. Gyártmányai különféle hegerelt és öntött vasárúk, drótszeg, fehér bádog, kocsitengely, bány- és erdőtermények, higiéniai és iskolai felszerelések voltak.  

A település történetét a honfoglalás idejéig vezethetjük vissza. A X. század első évizedében a Tarján nevű törzs birtokolta, melyet a belső gyepűvonal védelmére telepítettek ide. Egy 1348-ban kelt oklevél már említette Salgó várát is, melynek közelében feküdt a község. Salgótarján nevét a határában fekvő Salgó nevű vártól nyerte, amelynek romai a Zagyva felé, meredek hegyen voltak. A kőszirteken a letűnt századokban nemcsak boltozott lakóhelyek, de torony is állott. Kútja nem volt, hanem az esővizet ciszternákkal fogták fel. A várat a Balogh-nemzetségből származó Derencsényi család bírta, de hogy ki építette az nem bizonyított. 1554-ben Arszlán basa csellel vette be, s csak azután került ismét a keresztények birtokába, miután 1592-ben Tiefenbach Kristóf és Pálfi Fülekkel együtt Salgót is visszafoglalta. A Derencsényiek után a költő Balassi Bálint bírta, kinek halála után a kincstárra szállott, majd a király Volkra Ottó grófnak adományozta, kitől a vár Szluha Ferenc báróra, később a jeszenicei Jankovich családra szállott. Amit róla s a Kompolthyakról Petőfi megénekelt, merőben költemény.

A XIX. században többször érték a helységet súlyos elemi csapások. Az 1840-es években az árvíz döntötte romba a katlanszerű völgyben álló lakóházakat és gazdasági épületeket. Árvíz volt még 1870-ben és 1873-ban is, 1821-ben pedig nagy tűzvész pusztított.

Balassagyarmat

Nagyközség a balassagyarmati járásban. Nógrád vármegye és a járás székhelye az Ipoly melletti síkságon, a Darászdói-patak (Szentlélek-patak) mellett fekszik. 1891-ben 7738-an lakták, közülük 90,4% magyar, 6,6% tót és 1,2% német volt. A községben volt királyi törvényszék, ügyészség, adó-, tanfelügyelő-, szolgabírói székhely, közjegyzőség, illetékkiszabási és államépítészeti hivatal, ügyvédi kamara, pénzügyőrbiztosi állomás, városi kisdedóvó, kórház, kaszinó és számos egylet, szép megye és fogházzal, s az Angolkisasszonyok nevelőintézetével. Volt ipartestülete, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, népbankja, takarék- és hitelintézete, könyvnyomdája. Asztalos és szűcsipara jelentékeny volt. Vasúti állomás, posta és távíróhivatal is működött itt. Balassagyarmaton jelentek meg a Nógrádi Lapok és Honti Híradó (Horvát Danó) hetilapok, Nógrádmegyei Hivatalos Értesítő hetilap és a Nógrádmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője kéthavonként.

Az eddig ismert legrégebbi régészeti leletei a középső rézkorból származnak. A római korban a kvádok telepedtek itt meg. A honfoglaló magyarok Gyarmat nevű törzsének megtelepedésére utal a név utótagja, előtagját pedig legfontosabb birtokosairól, a Balassa családról kapta a XV. században. Gyarmat az Ipoly folyó átkelőhelyét védte. Vára a tatárjárás után létesült őrhelyből fejlődött ki. Első írásos említése 1244-ből származik. Mezővárosi jogot 1437-ben kapott. A török 1552-től 1593-ig tartotta megszállva. Az időben még Nagy- vagy Ipolygyarmat volt az elnevezése, csak miután a vár a Balassa családé lett királyi adományképpen, nyerte el a jelenlegi elnevezést. 1626-ban itt köttetett meg a béke II. Ferdinánd és a törökök között. A törököket végleg Forgách Ádám érsekújvári főkapitány felmentő serege űzte el a környékről 1648-ban. A hódoltsági harcok során a környék elnéptelenedett. A lakosság visszatelepítése csak a XVII. század második felében kezdődött meg. A török kiűzése után kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően gyorsan benépesült.

1683 után Nógrád vármegyének nem volt állandó székhelye, a vármegyegyűlésekre felváltva Szécsényben, Losoncban vagy Gáncson került sor. 1790-ban Nógrád vármegye székhelyét a közgyűlés Balassagyarmatra helyezte, a megüresedett kaszárnyába, ami egy idő után szűkké vált, ezért a vármegye 1832-ben elrendelte az újjáépítését. Az új vármegyeházát 1835. október 19-én avatták fel.

Balassagyarmat jelentős kereskedelmi csomópont volt végig a reformkorban, emiatt lakossága a reformkor végére 7529-re duzzadt.

1849. július 8-án itt vívott ütközetet Pöltenberg magyar tábornok Anrep orosz tábornokkal.

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején alakultak ki a település mai szerkezetének alapjai. Balassagyarmat arculatának kialakításában nagy szerepet játszott Wälder Gyula építész, későbbi műegyetemi tanár. .

Szécsény

Nagyközség a vármegye szécsényi járásában, melynek székhelye is egyben. 1891-ben 3518 magyar lakta. A járási szolgabírói hivatal és járásbíróság székhelye volt. Volt takarékpénztára, ipariskolája, élénk marhakereskedése, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

Szécsény már az őskorban egyike a legrégibb ipolyvölgyi telepeknek. A kerekdombon a csont- és kőkor emberei telepedtek meg, Danda-Szemetjén és a Dögtér mellett a bronzkor lakói, a Kőhegyén és a Strázsapart alatt a vaskor népe. Szécsény nevét 1219-ben említették először az oklevelek. 1334-ben Károly Róbert király Szécsényt ugyanolyan kiváltságokkal ruházta fel, mint amilyeneket Buda polgárai bírtak. Ebben az oklevélben Tamás vajda engedélyt kapott arra is, hogy a várost falakkal vegye körül, tornyokkal, bástyákkal is megerősítse. 1439 után Szécsényi László fia László itt várat építtetett, melyről 1461-ben emlékeznek meg először az oklevelek. 1453-ban a vármegye már itt tartotta a közgyűléseit. 1544-ben a törökök támadást indítottak a város ellen, de Losonczi István katonái visszaverték. A török terjeszkedésének hatására az 1546 évi országgyűlés határozata alapján a vár birtokosa és kapitánya, Losonczi István, palánkkal és sáncárokkal is megerősítette Szécsényt. A várat 1552. szeptember 6-án foglalta el Ali pasa vezette török had, amelytől Tiefenbach és Pálffy seregei szabadították meg 1593-ban. 1600. március 23-án a császáriak kinyitották a város kapuit, és a lakosokat, nőket gyermekeket is lemészárolták. 1605-ben meghódolt Bocskai Istvánnak. 1683-ban Thököly Imre Gyürky Pált nevezte ki várkapitánnyá, akitől és a törököktől megint Sobieski János kozákjai foglalták el. 1705-ben II. Rákóczi Ferenc e térségben, melyet „borjúpást”-nak neveztek, országgyűlést tartott a szabad ég alatt, itt választották fejedelemmé és kimondták Erdély unióját az anyaországgal. 1709-ben a várostól félórányira a kurucok erejét megtörte, s azok vezéreit végleg szétkergette.

A régi várból később csak egy kerek torony és egy bástyafal maradt meg.