Bereznay András: A román történelmi atlaszról [I. rész]

Ezt az atlaszismertetést eredetileg a Századok fölkeresésére írtam, 1975-ben. Az akkori szerkesztő, Pamlényi Ervin, miután megmutatta nekem az Atlas Istoric egy példányát, jelentőségteljesen annyit mondott: „Erre válaszolni kell”. A válasz, ez az ismertetés, megszületett. Időközben azonban új szerkesztő került a Századokhoz. Különböző olyan események után, mint lektori jelentések (melyek észrevételeim jogosságát elismerték, a cikk megjelentetését mégsem javasolták), az ismertetés részleges módosítása (hogy a szókimondó fogalmazásom ne sérthessen esetleges román érzékenységeket), került sor 1977-ben egy találkozóra az új szerkesztő, Kónya Sándor és köztem. Ezen Csatáry Dániel is jelen volt, aki korábban tanácsokkal látott el az átdolgozást illetően (,,Ne használjon jelzőket!”). A hangulat leközlés-ellenes volt. Kónya Sándor, miközben elismerte, hogy cikkem nem nacionalista indítékkal íródott, úgy vélte, „nacionalista körökben örülnének a megjelenésének”. Én itt megkockáztattam, hogy az 1939-es német-szovjet megnemtámadási szerződésnek is örülhettek náci körökben, a Szovjetunió ettől függetlenül helyénvalónak látta azt megkötni. Mint ahogy akkor a lényeg a Szovjetunió szempontjából nem az volt, örültek-e a nácik vagy sem, hanem, hogy a szerződés a saját érdekeit szolgálta, 
úgy a mi számunkra is mellékes kéne hogy legyen, örülnek-e a nacionalisták a cikkemnek vagy sem. Ami számit az az, hogy egy történelemhamisító munkára megfelelő választ adjunk. Érvelésem nem bizonyult népszerűnek. Ismertetésemet nem közölte le a Századok. Viszont aznap, késő éjjel, telefon-csörgésre ébredtem. Egy ismeretlen női hang bemondta a kagylóba: „Rohadj meg, te nacionalista dög!”, majd letették a telefont.

Az itt megjelent ismertetés egyébként egy harmadik, az első két írás egyes eltérő elemeit összehangoló, de az eredetihez közelebb álló változat. (Az írás digitalizálása kapcsán 2009-ben egyes elírásokat/tévedéseket kijavítottam.)

A román történelmi atlaszról (Atlas Istoric)

1971-ben a Didactică şi Pedagogică Kiadó Bukarestben Atlas Istoric címen 132 térképoldalas történelmi atlaszt adott ki, mely a világtörténelmet a neolitikumtól napjainkig igyekszik bemutatni. A térképekhez 32 oldalon kartográfiatörténeti illusztrációk járulnak, végül részletes (az atlaszban szereplő összes helynév minden változatát feltüntető) névmutató zárja a munkát.

Az atlasz, mint erre előszava is utal, valóban nagy hiányt pótolt, úgy tudom, 1935 óta Romániában hasonló mű nem jelent meg. Egy meglévő hiány betöltése azonban önmagában még nem egyértelműen hasznos dolog, kérdés, hogy ez minőségileg hogyan történik.

Más atlaszismertetéseimből is kiderült, hogy igazán jó történelmi atlasz készítése nem könnyű feladat, hibák valamilyen okból még a legszínvonalasabb munkákba is szoktak csúszni. Más dolog azonban, hogy egy történelmi atlaszba a hibák a történészek és kartográfusok nem megfelelő együttműködéséből származó félreértések, egyes esetekben szakmai tájékozatlanság, vagy olykor nyomdatechnikai eredetű elcsúszások, néha elnagyolások, vagy elhibázott átvételek miatt kerülnek – vagy, mint ahogy ez az Atlas Istoric-ban történik, (ahol azelőző típusú hibák is bőségesen jelen vannak), a történelemnek egy merőben sajátos szemléletéből fakadnak.

Mielőtt azonban erre a kérdésre, az atlasz alapvető kérdésére rátérnék, szükségesnek érzem, hogy rámutassak, az Atlas Istoric kartográfiai, nyomdatechnikai szempontból sem sikeres alkotás, elmarad (egyébként történeti hűség tekintetében is) az egyik forrásául szolgáló, 1935-ben, Nagyszebenben, a Globus kiadásában megjelent Atlas pentru Istoria României színvonala mögött. Itt említem meg, hogy egy másik, ugyancsak 1935-ben, Craiova-ban megjelent román történelmi atlasz is, a Scrisul Românesc S.A. által kiadott Atlas Istoric, ha kivitelében nem is, szerényebb terjedelme ellenére tartalmában többet és pontosabbat nyújt tárgyalt művünknél.

Az Atlas Istoric e nagynak látszó terjedelmével kapcsolatban érdemes utalni az atlasz egyik nagy szerkesztési ellentmondására, arra, hogy éppen, mert mindent be akar mutatni, végül kevesebbet közöl mint amennyit terjedelmével összhangban közölhetne. Gyakorlatban ez úgy fest, hogy az atlasz, bár formailag minden terület minden időszakáról térképet közöl, ezt csak úgy éri el, hogy az egyes területeknek más, illetékes atlaszokban megjelent, több időszakot tárgyaló különböző térképeit, a túlzsúfoltságot elkerülendő, kényszerűen és önkényesen megszűrve, egy térképre átveszi. Bár szemre ezek az átvételek az atlasz legtetszetősebb lapjai, képzelhető, mit érnek, ha egyes területek 600-700 éves történetét egy térképen ábrázolják. Azt is el lehet mondani általában, hogy az atlasz lapjai, bár nagy formátumúak, a rendelkezésükre álló teret nem eléggé használják ki ábrázolható, sőt ábrázolandó történelmi események bemutatására, ezáltal viszonylag üresen maradnak.

A helynévrajz nem mindig megbízható, több esetben előfordul, hogy helységeket tényleges helyüktől erősen eltolva jelenítenek meg.

Bár az atlaszt az elmondott dolgok jellemzik, mégsem ezek azok a tulajdonságok, melyeket a legszembeszökőbbeknek kell tartanunk, hanem azok a félrevezető szándékú történetbeállítások, melyeknek célja, majd látni fogjuk, milyen meggondolásból, az, hogy az atlasz szemlélőjében a román történelemről valótlan képzeteket keltsenek.

Lélektanilag esetleg érthető, és szépirodalmi műveknél igazán elfogadható, hogy egy nemzet történetét színesebbnek, dicsőbbnek és hősiesebbnek lássa vagy láttassa. Tudományos munkában azonban a tudományosság szempontjából annál kevésbé engedhető meg, hogy múltjáról bármely nemzet a térképen, esetleg óhajtott, de a történelmi valóságnak egyáltalán nem megfelelő képet adjon, néha csak a történeti nagyságnak hamis képet sugalló sejtetésével, máskor pedig a történeti ellenőrzés legelső próbáját sem kiálló nyílt hamisítással, torzítással, légből kapott adatok, sosem létezett határok térképrevitelével.

A továbbiakban annak az állításomnak a jogosságát, hogy az Atlas Istoric a román múlt területi és presztízs szempontból történő hamis megnagyítására törekszik és, hogy emellett célja a szomszédos magyar (és részben bulgár) nép és állam történetének messzemenő elbagatellizálása, térképről-térképre haladva bizonyítani fogom, és ki fogom mutatni azokat az eszközöket is, melyekkel az atlasz készítői a céljukat el kívánták érni.

Nem fogok hallgatni azokról, a különben nagyszámú hibákról sem, melyek az atlaszba nem román vonatkozásban, hanyagságból, vagy hozzánemértésből kerültek.

I.

Bár Románia határait a II. világháború után kötött békeszerződések egyértelműen tisztázták, és ezekről a szerződésekről Románia egyetlen szomszédállama képviselőjének aláírása sem hiányzik, és bár ezek közül a Romániával baráti kapcsolatot fönntartó országok közül Romániával szemben területi igénnyel egyetlen egy sem lépett föl, a román történészek mégis minden jel szerint úgy vélik, hogy országuk határainak senki által nem fenyegetett biztonságát jobban megvédhetik, ha minden, ma Romániához tartozó területről, visszavetítőleg kimutatják, hogy azok valamilyen formában mindig, de legalábbis a Római Birodalom idejétől román jellegűek voltak.

Román vonatkozásban az atlasz célja nem kevesebb, mint annak a kimutatása, hogy a ma Romániához tartozó területeket, sőt azokat is, amelyek csak 1913 ill. 1918 és 1940 között tartoztak Romániához, a történelem során mindig ugyanaz a nép lakta, majd az, hogy a középkori államiság megjelenésétől ez a nép ezeken a területeken államokat is alkotott.

Az atlasznak ezt a célját, vagyis legalább annak a folytonosságnak a kimutatását, hogy a mai Románia területén mindig egyazon nép lakott, és más népek, ha odaérkeztek, legföljebb keresztülmentek rajta, csak egyetlen módon, az úgynevezett dákó-román elmélet elfogadásának alapján lehetne elképzelni. E szerint az elmélet szerint a román nép, Dáciának a Római Birodalomhoz tartozása idejében az ott élő dákok ellatinosodása útján keletkezett, de az így kialakult latin jellegű nép e területet soha el nem hagyta. Nem lehet ennek az atlaszkritikának célja sem az elméletnek, sem cáfolatának részletesebb ismertetése, sem bemutatása annak, hogyan nyert bizonyítást az, hogy a mai román nép ősei új-latin nyelvükkel először a Dunától délre a Balkán félszigeten tűntek fel, majd bizonyos kényszerítő elemek, ill. kedvező körülmények hatására előbb kis számban, majd a XIII. századtól kezdve, de főleg a tatárjárás után mind tömegesebben költöztek mai hazájuk területére.

Mindenesetre ennek alapján kifogásolom először a 27. térképen (Dácia a népvándorlás idejében, a VI. századig) a jelmagyarázatnak azt a mondatát, hogy „késő dákó-román erődítések” mivel ezek az erődítések elsősorban nem lehettek dákó-románok, mivel ilyen nép sohasem létezett, másrészt nem tudom fölfogni, hogy Dácia kiürítése után is a Római Birodalomhoz tartozó területen. Scythia Minorban olyan területen, mely még atlaszunk szerint sem volt korábban Dácia része, ezek az erődítmények miért nem lehettek egyszerűen rómaiak vagy kelet-rómaiak? Hacsak azért nem, hogy a román nép (egyelőre csak dákó-román nép) jelenlétének folytonossága már e korai időtől kezdve Dobrudzsában is kimutatható legyen.

A 30. oldal térképén (Gazdasági központok és kereskedelmi utak Európában a VI. században) és a 31. oldalon (A Bizánci Birodalom – VI.-VIII. század) a már ismertetett okokból helytelen a „dákó-románok” kiírás. Az első térkép, amely alkalmazza a sugallásnak azt a módszerét, melyben elöljáróban utaltam, a 32. oldalon lévő Népvándorlás Románia területén keresztül (VI.-XI. század). A szemlélőnek aligha lesz módja erre vonatkozó jelmagyarázat híján, de tekintettel az előző térképek „dákó-román” kiírására, mást látni a három, valamennyire államalakulatnak látszó kiírásban, hogy ti. „Bihari Vajdaság”, „Erdélyi Vajdaság” és „Bánáti Vajdaság” mint román államalakulatot. E hitében még három más kiírás is megerősítheti. A Tiszántúlon szerepel a „Gepidák” kiírás, amiből a szemlélő nagyon könnyen merítheti azt a gondolatot, hogy ahol nem románok laknak, ott a térkép azt föl is tünteti. Körülbelül Nagyszebentől az Olt fölső folyásáig látható a „Silva Blacorum et Bissenorum” szöveg, továbbá az Argeş és a Ialomiţa között a „Codru Vlasia” (román erdő), amiből
két dolog következhet, az egyik, hogy ezeken a területeken is éltek románok, a másik, hogy szemben a három vajdasággal, nem állami szervezetben. Mégegyszer mondom: a térkép ezt nem állítja, ez látszik. Annál is inkább így látszik, mert miközben az említett vajdaságok, ill. területnevek nem csak jelmagyarázat, de a térképen szereplő évszám híján is látszólag az egész hat évszázadban szilárdan álltak, területeiket a vonulás idejének századát, vagy századait jelezve avarok, bulgárok, szlávok, magyarok, besenyők és kunok rajai szeldesik át. Mármost legalább annyit mindenki megkérdezhet, a hat kiírás tényleg az egész időszakra vonatkozik-e, vagy mint ezt esetleg föl lehet tenni, csak a XI. századra, amikor a magyar állam keretén belül erdélyi vajdaság már tényleg létezett? Ha viszont az eset az utóbbi lenne, elég nehéz volna fölfogni a gepidák jelenlétét, akik legkésőbb a magyar honfoglalás idejére végleg eltűntek, de azt is, mit kell Bihari ill. Bánáti Vajdaság alatt értenünk? Ha az ember valahogyan túl is teszi magát (igazán nem könnyen és nem szívesen) azon a megrökönyödésén, amelyet az utóbbi vajdaság „bánáti” jelzője kivált belőle, – lévén ez olyan fogalom, amely erre a területre, a Temesközre vonatkozóan csak a XVIII. században jelent meg, és atlaszunk ebből az időből vetíti vissza a VI.-XI. századra, – némi töprengés után arra az eredményre juthat, hogy e két vajdaság azoknak az Ano-
nymus által említett, és a 35. oldalon románnak tartott államalakulatoknak kíván előképe lenni, melyeket az Anonymus Glád – Ajtony ill. Ménmarót vajdaságainak nevezett, és mivel a forrásul szolgáló Anonymus ezeket a honfoglalás idejére helyezte, előzményeiket – személynevekről lévén szó – mégsem lehetett ugyanazon a néven nevezni, ezért kapott itt helyt – jobb híján –a „bihari”, és a „bánáti” jelző. Egyébként pedig, hogy az atlasz e térképétől a korhűtlenség igazán nem idegen, azt legkézzelfoghatóbban a Silva Blacorum et Bissenorum kiírás jelzi, mely nem más, mint egy a jelzettnél egyébként jóval kisebb kiterjedésű földdarab, amelyet 1224-ben kiadott oklevelében II. Endre a német hospeseknek adott (erről, és az oklevél szövegéről a Fekete Nagy Antal és Makkai László által szerkesztett Documenta historiam valachorum in Hungaria illustranta (Budapest, 1941.) c. munka révén tájékozódhatunk), és amely ilyenformán nagyon furcsán fest egy VI.-XI. századi térképen. Csak megemlítem, hogy talán többet ért volna ebben az. időszakban térképre vinni a nagyhatalmú Avar Birodalmat, majd annak bukása után a keleti részét uralma alá vonó Bulgária jelenlétét.

A 33. oldal Európa a népvándorlás korában (VI.-XIII. század) című térképén szintén nincs nyoma sem az avar, sem a bulgár, de még a magyar államiságnak sem, helyén van viszont a dák jelleget közben úgy látszik, levetkőzött románok fölirat, Erdélyt átszelve, a Dunától a Prutig.

Már a korábbiakban utaltam egy vonatkozásban a 35. oldal térképére, melynek címe: Román politikai alakulatok (IX.-XI. század). Ennek legszembetűnőbb vonása, hogy ezeket az alakulatokat (kilenc van belőlük) egytől-egyig olyan területekre helyezi, amelyek a jóval később, a XIV. században valóban megalakult román államok területein kívül fekszenek, és Románia részévé csak 1878-ban ill. 1918-ban váltak. A IX.-XI. századi román államalakulások színtere tehát Dobrudzsa és Erdély, valamint az Erdélytől nyugatra fekvő, körülbelül a mai román határig terjedő részek. A Kárpátokon innen föltüntetett hat alakulat közül háromnak, és a Dobrudzsában, akkori nevén Paristrionban ábrázolt háromnak eredete annyiban közös, hogy a román történetírás ezeket nem kis erőfeszítéssel, de annál kevésbé meggyőzően, bizonyos középkori írásokból magyarázza. A dobrudzsaiakat Anna Komnene Alexiasából, ahonnan Tatosz, Szeszláv és Szatza államalakulatait meríti.

A román történetírásnak ezt a kísérletét Gyóni Mátyás vette alapos vizsgálat alá. A paristrioni „államalakulatok” etnikai jellege című tanulmányában, (Budapest 1942. Magyar Történettudományi Intézet) melyben erre a végkövetkeztetésre (i.m. 91. o.) jutott: „Szó sem volt tehát a Paristrionban semmiféle oláh államcsírákról, autonómiáról, vagy éppen vajdaságokról, melyek bizánci mintára a thema-szervezet utánzása révén keletkeztek volna. Mindössze annyi történt, hogy a paristrioni városokban állomásozó s az azok környékére telepített besenyő határőrök föllázadtak a bizánci uralom ellen, és ezt a lázadásukat a bizánci központi kormányzatnak 1074-től 1091-ig nem sikerült levernie.”

A Kárpátokon belül eső hat román alakulat felének forrása az Anonymus
Gesta Hungaroruma. Bár ezidőtájt Erdélyben és nyugati mellékein különben
sem lehet román államokat, sem embereket föltételezni, mégis érdemes szem-
ügyre venni, hogy a kontinuitáshoz ragaszkodó román történeti térképkészítés
hogyan nem veszi figyelembe ezen fölül még saját forrását sem. Ha a Gestában
megvizsgáljuk Ménmarót bihari országát, azt találjuk, hogy annak lakói kazá-
rok. Ha az Atlas Istoric ennek dacára, és dacára annak, hogy Győrffy György
Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumaban című
írásában. (Ethnographia 1965. 3.) magának a Ménmarót névnek kitaláltságát.
ill. azt, hogy gyökerének a későbbi magyar bihari dukátushoz nem sok köze
van, bebizonyította, Ménmarót országában mégis román államalakulatot lát,
azt csak azért teheti, mert román államot akar látni, mint minden más mai romá-
niai területen, itt is, lehetőleg az Ártánd-Bors határállomásig.

A Glád-Ajtony-féle államról ismét Győrffy idézett munkájából kiderül, egy-
részt, hogy Glád költött alak, másrészt, hogy serege – mely még a Gesta sze-
rint is bulgárokból, kunokból, és csak részben oláhokból állt – a második bul-
gár cárság Anonymus saját korabeli (XII. század végi) viszonyainak visszavetíté-
se. Glád állítólagos utódáról, Ajtonyról pedig, akinek tényleg kezén volt a XI.
század elején a szóbanforgó terület, kétségtelen, hogy magyar törzsfő volt. Az
egyetlen terület, amelyről legalább Anonymus azt mondja, hogy románok lak-
ta, Erdély lenne, Gyelő országa, amelyről azonban megintcsak Győrffy idézett
munkájából kiderül, hogy a Szent István által legyőzött és kétségkívül nem ro-
mán Gyula nevének és országának visszavetítése, román lakói pedig az Anony-
mus idejében megjelent oláhoknak a visszavetítései a honfoglalás korába. Ami
pedig a visszavetítés okát illeti, más aligha lehet, minthogy Anonymusnak a
honfoglaláskori Erdély tényleges etnikai viszonyairól sejtése nem volt, ezért
érthető logikával oda általa erdélyinek ismert nem magyar népeket helyezett. Ezt
az is bizonyítja, hogy még szerinte is, a költött Gyelő országában sem csak ro-
mán, hanem szláv lakosok is éltek, akiket pedig kunok és besenyők sanyargat-
tak. Egyébként pedig mindhárom államalakulatra nézve nehezen megmagya-
rázható, miért nevezi őket az atlasz vajdaságoknak, hiszen a Gestában nem
ilyen néven szerepeltek. Az eddigiek alapján önként kínálkozik a gondolat,
hogy ismét csak a sugallás egy formájáról van szó, arról, hogy az erdélyi vajda-
ságnak Gyelő-Gyula országában valami román előképét adják. Ezt az a szorga-
lom is alátámasztani látszik, mellyel Erdélynek ezt a különigazgatottságát lehe-
tőleg önálló állami létnek tüntetik föl, nem egyszer egészen hamisan román jel-
leget is adva neki, később pedig, olyan időkben, amikor Erdélynek a szűkebben
vett Magyarországtól semmiféle különállása sem volt, arról mesterségesen le-
választják, sőt fogalmát történetietlenül területileg kiterjesztik, vagy abban a
hitben, hogy ezzel a folytonosság látszattal a román jelleget valószínűsíthetik,
vagy, ami ezzel párhuzamosan is elképzelhető, egyszerűen, mert szívesebben
látják és láttatják Magyarországot tényleges kiterjedésénél kisebbnek.

A térkép három másik államalakulatáról. „Hátszeg földjéről” (országáról),
„Olt földjéről” (országáról), „Máramaros földjéről” (országáról) nem sok mon-
danivalóm van, ezek nyilvánvaló visszavetítések a XIII-XIV. századból, persze
olyan visszavetítések, melyek közben messzebb kerülve föl is nagyobbodnak.
Ami még a perspektíva fizikai törvényének is ellentmond.

Arra, hogy mindaz, amit Erdélyről és korábban a magyar történelem elba-
gatellizálására irányuló szándékról írtam, minden, csak nem túlzás, egészen félreérthetetlen bizonyítékul szolgál a 39/a oldal Magyar Királyság (XI-XVI.
század) című térképe. Akármilyen furcsán hangzik is a magyar történelem e hat
évszázadáról, melyből öt Magyarország virágkorát, nemegyszer nagyhatalmi
állapotát jelentette, annyit lehet az atlasz e térképéről megtudni, hogy Magyar-
országot szomszédai fölosztották, így Magyarország megszűnt létezni. A föl-
osztó szomszéd államok a következőek: Habsburgok (Ausztria), Velence, Tö-
rök Birodalom és Erdély, mely eszerint sem a fölosztás pontosabban meg nem je-
lölt idejében, de erre mutató – akár legkisebb – jel híján, a hatszáz év alatt Magyar-
országhoz sohasem tartozott.

Habsburg vonatkozásban az atlasz úgy jár el. hogy az ország egy részét a Né-
met-Római Birodalmat jelölő színnel csíkozza, és e csíkozott területről a jel-
magyarázatban azt mondja: Habsburgok által elfoglalt területek. Arra nézve,
hogy ez a foglalás mikor történt, a legkisebb utalást sem lehet találni a térképen,
így joggal föltételezhető – alighanem ezt szeretné is sejtetni az atlasz –, hogy
ez a Habsburg birtoklás a hat évszázadnak legalább jelentős részére vonatkozik.
A legkevesebb utalás sem történik arra, hogy Velence mikor foglalta el tőlünk
az egyébként korhűtlenül XVIII. századi határai között szereplő, velencei színnel csíkozott dalmát-horvát területet. A vidék legdélibb részébe az 1102-es évszámot írták,
erről az évről azonban tudjuk, hogy egész Horvátországnak a Magyar Király-
sággal történt egyesítése éve, a velencei hódítás idejének így semmiképpen sem
tartható. Föltéve, hogy ez az évszám, ha minden magyarázat nélkül is, sőt a csí-
kozásnak nem kis mértékben ellentmondva, tényleg a terület Magyarországhoz
kerültét jelentené, úgy a Boszniára vonatkozó, 1464-es évszámtól sem várhat-
nánk a logika szabályai szerint egyebet, mint a magyar birtokbavétel idejének
jelölését. Erről azonban szó sincs, a terület, vagy legalábbis déli része épp ezidő-
tájt lett török. Ami Magyarország közbülső részeit illeti, ezekről az atlasz jelma-
gyarázatának annyi közölnivalója van, hogy miután a térképen a területet tö-
rök csíkozással ellátta, azt írja: budai, temesvári és boszniai pasalik. Arról, hogy
e pasalikok mikor alakultak ki, a szemlélő tájékoztatást nem kap, hacsak a bel-
grádi ostromot jelző 1521-es, és a mohácsi csatát jelző 1526-os évszám, valamint
a Buda mellé írt, de szintén meg nem magyarázott 1541. nem ad némi tájékoz-
tatást. Ezek után néhány szó Erdélyről. Túl azon, hogy a térkép az erdélyi vaj-
daságot, túltéve magát minden történeti valóságon, önálló országnak tekinti az
egész középkoron át, amit eddigi sugalló-sejtető ábrázolásmódjain úgy látszik
fölbátorodva, most már határozottan is állít, ugyanis a jelmagyarázatban azt
írja: erdélyi vajdaság (a XVI. század közepéig), viszont más korábban magyar
területekkel szemben a korábban Magyarországhoz tartozást jelentő csíkozást
Erdélyre nem alkalmazza, ezt ráadásul rosszul meghúzott határok között is te-
szi, hiszen szó sem volt arról, hogy Zaránd megye keleti része valaha is az erdélyi vajdasághoz tartozott volna.

Az egyetlen, Magyarországtól elcsatolt csíkozott részt, amelynek elcsatolá-
sa idejéről a jelmagyarázat tájékoztatást ad, a Partiumnak erdélyi színnel csíko-
zott területe.

Föltűnő, hogy az Erdélyhez kapcsolt részeket egészen rövid ideig tartó, ez-
által nem jellemző XVI. századvégi állapotukban ábrázolja a térkép, azonban
mindjárt érthetőbbé válik ez az első látásra különösnek tűnő eljárásmód, ha fi-
gyelembe vesszük, hogy a tizenötéves háborúnak e néhány évében kialakult er-
délyi-török frontvonalak szemre igen hasonlóak a mai román határokhoz. Így
valószínű, hogy ezeknek a frontvonalaknak más, szerződésben rögzített hatá-
rok helyetti, különben megmagyarázhatatlannak tűnő előnyben részesítése
csak azért történt, hogy a szemlélőbe a mai országhatár történeti jellegének gondolatát ültesse. Ezt egyébként alátámasztja az is, hogy a korábbi gyakorlatot
szentesítve az 1570-es speyeri szerződésben végleg Erdélyhez kapcsolt Márama-
ros megyét a térkép mint Habsburg területet mutatja be, föltehetően azért, mert
történethű, vagyis Erdélyhez tartozókénti bemutatása esetén a határok a mai-
aktól szemre túlságosan eltértek volna, ami esetleg csökkenthette volna a mai
határok történetiségének illúzióját.

Elöljáróban beszéltem már az atlasznak arról a szerencsétlen gyakorlatáról,
hogy bizonyos területeknek túl hosszú történetét igyekszik egy térképen bemu-
tatni. Ez a törekvés más esetekben, pl. Lengyelország, Német-római Birodalom,
Anglia, Franciaország esetében sem járt sikerrel, mégis nagy különbség, hogy
szemben a többi terület térképével, ahol azért a kezdeti és végső állapotok be-
mutatása mellett úgy-ahogy a közbülső változások ábrázolására is sor került, a
Magyar Királyság a XI.-XVI. században című térképén, anélkül, hogy erre leg-
alább egy magyarázó szóban fölhívná a figyelmet, a térkép csak a „tárgyalt” kor
legvégső állapotát mutatja be, azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy a ma-
gyar történelem legfontosabb eseményeit, a magyar állam legjelentősebb terüle-
ti kiterjedéseit teljesen elhallgatva, Magyarországot eltüntesse a térképről.

Kérdés, miért nem látható itt az Árpádok két császárság ellen küzdő, de köz-
ben néha Stíriát, néha Halicsot is birtokba vevő országa, mely közvetlen igazga-
tása alá vonta Havasalföldet, és amelynek nemegyszer függősége volt az egész
északi Balkán? Hol van az Anjouk nagyhatalmi Magyarországa, amellyel szem-
ben pedig (ami román szempontból éppenséggel nem volna közömbös) először
emelte föl Baszarába friss havaselvi román vajdasága az ellenállás egy ideig
győztes fegyverét? Miért hallgat teljesen a térkép Hunyadi János törökellenes
harcairól annyira, hogy Nándorfehérvárnál az 1456-os diadalt fel sem tüntetve,
csak az 1521-es évről, a város elestéről emlékezik meg? (Hunyadi harcait az at-
lasz külön térképen mutatja be, szerkesztési szempontból is teljesen érthetetle-
nül, 30 oldallal később, XVII.-XVIII. századi események bemutatása után, föl-
tehetőleg azért, nehogy a Magyar Királyság térképén bemutatva e harcokat.
Hunyadi Jánost esetleg a szemlélő függetlenül esetleg részben tényleg román
származásától – aminek azonban pályafutására, ha igaz sem volt semmi be-
folyása – annak vélhesse, aki volt, Magyarország kormányzójának.

Végezetül miért nincs legalább valami utalás Mátyás Magyarországára,
mely nemcsak a török előnyomulást tudta – ha területileg kis mértékben is –
visszavetni, de uralma alá vonta a Német-római Birodalom jelentős területeit is?

Csak az atlaszon végigvonuló, a mai viszonyokat visszavetíteni akaró külö-
nös történetfelfogással magyarázható a „Máramaros”, „Körösvidék” és „Bá-
nát” kiírás. Ezek közül a fogalmak közül Körösvidéket az első világháború utá-
ni román adminisztráció teremtette meg, és ugyanaz szülte Máramarost is, lega-
lábbis az itt használatos értelemben. Máramaros megye persze már ekkor, ill.
sokkal korábban is létezett, de egyrészt ez lenne az egyetlen megye, amelyet a
térkép föltüntet, másrészt az elnevezés itt más, annál nagyobb területre vonat-
kozik, érezhetően a IX.-XI. századi térkép „Máramaros földje” folytatásának
szánva. Ami pedig a „Bánát” fölirat korhűtlenségét illeti, arról már a 32. térkép
tárgyalásakor meggyőződhettünk.

A 39/b oldal a kijevi állam című térképén teljes képtelenség most már nem-
csak kiírás formájában szerepeltetni a románokat, hanem a Dunától a Dnyesz-
terig terjedő területen – a későbbi Havasalföldön és Moldván – összefüggően
színezve területüket, annak kifejezett állítása nélkül ugyan, de az állami lét lát-
szatát adni neki. A dolog már csak azért is különös, és meg kell, hogy erősítsen
abban a gyanúnkban, hogy ismét az állítás nélküli sugallás egy formájával ál-
lunk szemben, mert ugyanez a térkép más, államba nem szerveződött népek
esetében, megelégszik azok nevének szállásterületükön szereplő kiírásával, szál-
lásterületüket azonban egységesen színezetlenül hagyja úgy, ahogy ez egyéb-
ként történelmi atlaszokban általában szokás. A románságnak e területén ily
módon mint kizárólagosan jelenlévő népnek föltüntetése ellentmondásba ke-
rül nemcsak azzal a vitathatatlan ténnyel, amiről többek közt Lükő Gábornak
Havaselve és Moldva népei a X-XII. század ban című, az Ethnographia – Nép-
élet 1935-ik számában megjelent írásából győződhetünk meg, hogy ti. ezidőtájt
Havaselvén és Moldvában különböző török és szláv nyelvű népek, sőt magya-
rok is tanyáztak, hanem – egyebek között – 1951-ben Moszkvában a Glav-
noje upravlenyije geodezii i kartografii által kiadott Atlasz Isztorii SzSzSzR 1.
részének 9. és 10. térképével is, mely szerint a tivercek szláv törzse moldvai terü-
leten a Prut és a Dnyeszter között élt, ezen fölül pedig maga Moldva a kijevi
állam, majd annak széthullása után, a Szerettől keletre, Halics része volt.

Erdéllyel kapcsolatban az atlasz most már odáig megy, hogy az Árpádok
idejében is önálló államként kezeli, ráadásul az említett, Kárpáton-túli terület
színével csíkozza, amivel az önállóvá tett Erdélynek még román jelleget is ad.
Erdély és Magyarország határául kideríthetetlen okokból az 1732 utáni vonalat
húzza meg, pedig a Szilágyság és Kelet-Zaránd az erdélyi vajdaságnak része
sohasem volt. A kijevi fejedelemséggel kapcsolatban hihetetlen az is, hogy a ki-
jevi állam a Kárpátokon átterjedve a Tiszáig ért volna.

Míg a 40. oldal térképén, melynek címe A feudális arab állam kialakulása
és az arabok terjeszkedése, pusztán a Temesköztől Bukovináig húzódó „romá-
nok” kiírást kifogásolom, a 42. oldalon, ahol a térkép címe Román politikai
alakulatok a XII.-XIII. században, már ennél jelentősebb észrevételeket is lehet
tenni. Bár ez a térkép a 35. oldal hasonló című térképéhez képest történeti meg-
bízhatóság szempontjából hatalmas fejlődést jelent, mivel román politikai ala-
kulatként főleg a magyar királyságnak a déli Kárpátok mentén a határ megerő-
sítésére létrehozott, legalább részben tényleg román jellegű kenézségeit és vaj-
daságait tünteti föl, azonban az állítás nélküli sugallás eszközeiről még mindig
nem mond le. A jelmagyarázat semmit nem árul el arra nézve, hogy román poli-
tikai alakulatnak csak azokat a területneveket kell-e tekinteni, melyeket aláhúz-
tak, vagy azokat is. amelyek aláhúzás nélkül szerepelnek a térképen. Ilyen alá
nem húzott, de kiírt terület nevek: „Bulgár-vlah cárság”, amelyet már az itt hasz-
nálatos nevéből (-vlah) esetleg román államnak lehetne tartani. „Paristrion”,
ahol a 35. oldal ilyen témájú térképére emlékezve szintén könnyen föl lehetne
tételezni a román államiság folytatásosságát. „Erdélyi Vajdaság”, amelyről utol-
jára a 39/b térképen láttuk föltüntetve annak román jellegét. „Máramaros föld-
je” (országa), amelyről megintcsak a 35. oldal térképe állította, hogy román ál-
lamalakulat, és a „Bolohovenek földje” valamint a „Halicsi Fejedelemség”, me-
lyek közül főleg az utóbbiról már mégsem lehet föltételezni, hogy román jellegű
államként kívánták volna szerepeltetni. Erre mintha utalna is a többi kiírásétól
eltérő betűtípus amivel megjelenítették. Ha viszont az itt fölsorolt állam – és
területneveket az atlasz esetleg tényleg nem kívánta volna többé-kevésbé ro-
mánnak sejtetni, kérdés, az aláhúzásokat miért nem magyarázta meg? Esetleg azért, hogy a szemlélő elől ne vegye el annak legalább a lehetőségét, hogy e terü-
letneveket románnak tartsa. Erre mutat a tény, hogy Magyarország nevét, noha
területének (még Erdélyt leszámítva is), kb. a fele a térképen van, nem tüntették
föl. Ha ugyanis egy mindenki előtt nyilvánvalóan nem román jellegű „politikai
alakulat” nevét aláhúzatlanul föltüntetik, ez kételyekhez vezethetett volna a
szemlélők előtt a többi alá nem húzott alakulat román jellege tekintetében. E
föltevésemnek csak látszólag mond ellent Halics nevének kiírása, amennyiben
Halicsról (ha annak román jelleget kifejezetten talán nem is akartak sugallni) a
szerkesztők remélhették, hogy – rég eltűnt országról lévén szó –, nem román
jellege az átlagos szemlélő előtt egyáltalán nem lesz olyan egyértelműen nyil-
vánvaló, mint Magyarországé.

Ezt, vagyis, hogy a szerkesztők tényleg román alakulatokat kívántak láttat-
ni még az aláhúzatlan kiírásokban is, egyébként alátámasztani látszik az a jel is,
mely a jelmagyarázatban szerepel, feudális várat jelöl, és mellyel Erdély és a mai
határig terjedő peremvidéke, valamint Paristrion eléggé sűrűen be van szórva.
Mármost, ha az atlasz nem kívánná a szemlélővel ezekre a területekre nézve a
román államiság valamiféle meglétét sejttetni, kérdés, hogy egy ilyen című
(megegyszer: Román politikai alakulatok a XII.-XIII. században) térképen e
jelek föltüntetését olyan területeken, amelyeken semmiféle román politikai ala-
kulat nem létezett, mi indokolta?

Nem lesz érdektelen ezek után áttekinteni az aláhúzásból ítélve, a térkép ál-
tal okvetlenül román államalakulatnak tartott területneveket, melyeknek kö-
zös jellemzője, hogy szemben a 35. térkép államalakulat-neveivel, végre olyan
területeken, vagy azokkal szomszédságban láthatóak, amelyeken aztán a XIV.
században a román államok tényleg kikristályososdtak. Mindazonáltal erről a
térképről sem hiányzik a törekvés, hogy ezeknek az államalakulatoknak rész-
ben tényleg nevezhető területeknek egyrészt számát szaporítsa, másrészt őket
tényleges létrejöttüknél korábban kialakultnak sejttesse.

Az Olttól nyugatra találhatóak „Farkas és János kenézségei”, amelyeknek
meglétét oklevelekkel igazolni lehet, a probléma a kenézségekkel kapcsolatban
nem is abban áll, hogy fönnállottak-e vagy nem, sőt kenézeik valószínű magyar
léte sem zárja ki, hogy lényegében román kenézségekről lehet szó, a probléma
ott van, hogy e kenézségek alig tekinthetők államalakulatoknak: IV. Béla
1247. VI. 2-án kelt oklevelében területüket a szörényi bánság részeként a Jo-
hannitáknak adta. Már csak ezért is különös, hogy a szörényi bánságot a térkép
szintén aláhúzza, tehát román politikai alakulatnak tartja, és ami még furcsább,
mint ilyet, a Kárpátoktól nyugatra, jórészt Krassó megye területére helyezi, úgy,
hogy az még magát Szörényvárt sem látszik magábanfoglalni.

A szintén aláhúzott „Litovoj vajdaságát”, melyet IV. Bélának ugyanez az
oklevele említ, kifogástalanul ábrázolták, helytelen csak az, hogy belőle külön
aláhúzva leválasztották „Hátszeg földjét”, (az oklevélben Terra Harszoc), mely
pedig az oklevél szövege szerint – ami megtalálható Győrffy Györgynek Ada-
tok a románok XIII. századi történetéhezés a román állam kezdeteihez című
tanulmányában – (Történelmi Szemle 1964. 3-4.). valamint a fekete Nagy
Antal és Makkai László szerkesztette Documenta Historiam valachorom in
Hungaria illustranta című Budapesten 1941-ben megjelent könyvben is – kife-
jezetten Litovoj vajdaságának része.

A többi aláhúzott politikai alakulat közül igazi jelentősége csak „Szaniszló
vajdaságának” volt, melyet IV. Béla, Kunországot is a Johannitáknak adomá-
nyozva, ugyanúgy nem utalt azok igazgatása alá, mint Szörényben Litovoj terü-
letét. Makkai László Az erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben című Kolozsvárott az Erdélyi Múzeum – Egyesület által 1943-ban közrebocsá-
tott írásában külön is megemlékezik oklevéllel igazolható területként arról a
vidékről, ami a térképen Fogarasban „Románok földje” néven aláhúzva jelenik
meg, azonban erről (Terra Blacorum) kimutatja, hogy a XIII. század elején léte-
zett korlátozott önkormányzatú királyi kerület volt, ami azt jelenti, hogy min-
denképp túlzás azt valamiféle román államalakulatnak tartani. A többi aláhú-
zott területnév, mint román politikai államalakulat neve, de még részben önma-
gában is igen különös. Nehéz mit kezdeni azzal az „Olt földje” névvel, mely a
Fogarasi havasokban olvasható, de azt sem könnyű megérteni, hogy miért lát-
nak román politikai alakulatot a szerkesztők a II. Endre által 1222-ben (erről
szintén Győrffy idézett műve tudósít) a Német Lovagrendnek adományozott
Burza földben (Barcaság), mely a térképen aláhúzva mint „Birsei föld” jelenik
meg? Merőben önkényes dolog a bizonytalan, de valószínűleg legalább részben
szláv etnikumú brodnikok vándornépét „Brodnikok földje” néven mint román
politikai alakulatot megjeleníteni, de nem kevésbé önkényes a „Berladnikok
földje” ilyen értelmű kiírása sem, mely egy XII. századi orosz évkönyv bizony-
talan értékű közlésére támaszkodik. Egyébként, ha ez a „Berladnikok földje”
tényleg román volna, amit, ha jól értem, Elekes Lajos szavait (A román fejlődés
alapvetése, Századok, 1940.) az orosz krónika sem állít, ez volna a fölsoroltak
közül az egyetlen valóban XII. századi román politikai alakulat, a többi mind
XIII. századi, így a címnek arról a részéről, hogy ezeket az alakulatokat a XII-
XIII. században ábrázolja, csak azt tudom mondani, hogy félreérthetetlenül a
kontinuitás szellemében próbál ismét csak visszavetíteni, ha ezúttal csak száz
évvel is, utóbb bekövetkezett eseményeket. Még egy aláhúzott területnévről
nem szóltam, ez egy másik „Románok földje”, ezúttal északnyugat Moldvá-
ban. Ez, mivel tudjuk, hogy a románoknak e területre költözése XIV. századi
esemény, nyilvánvaló, hogy (talán az üresen maradt hely betöltésére szolgáló)
visszavetítés. A 43. oldal kereszteshadjáratok című térképen éppúgy képtelenség
a román területeknek valamiféle állami szintű egybetartozását sugallni, mint
ugyanilyen módszerrel a 39/b térképen volt. Az erdélyi vajdaság színe szerint
magyar-román közös birtoknak tűnik, amihez nem lehet sokat hozzáfűzni, leg-
följebb azt, hogy most a román jellegtől függetlenül nehezen érthető, hogy a
Magyar Királyság társországát, Horvátországot és már Száván túli részeket,
így Boszniát, miért nem tartották érdemesnek elhatárolni a legszűkebben vett
Magyarországtól, hiszen azok belső önállósága Erdélyénél e korban kétségtelenül
szélesebb körű volt. Mivel Erdélynek, és csak Erdélynek, e Magyarország töb-
bi részétől különábrázoltsága a 44. térképen (Európa kereskedelmi térképe a
XII-XV. században) is folytatódik, nehéz megszabadulni attól a gondolattól,
hogy ez a különábrázolás annak érdekében történik, hogy az erdélyi vajdaság-
ban a román államok egyikét láthassa, aki akarja. Ha az államhatárok, mint a
jelmagyarázat közli, a XV. század végére vonatkoznak, helytelen Havasalföld
birtokában lévőnek tekinteni Kisnikápoly és Gyurgyevó vidékét, mivel ezek
1417 óta közvetlen a Török Birodalomhoz tartoztak.

A 45/b térképen, melynek címe a Habsburg-osztrák birtokok (az 1740. évig)
igen különös, hogy míg a már ismertetett okokból kifogásolt Bánság, Kőrösvi-
dék és Máramaros vidéknév jelen van, sőt (nagyon helyesen) Horvátország és
Szlavónia neve is szerepel, a Magyarország szó sehol nem látszik. Ez, úgy lát-
szik, összhangban van a Magyarországot fölosztó, azt mintegy eltüntető koráb-
bi (39/a) térkép szellemével. A jelmagyarázat szerint egy szín a Habsburgok ter-
jeszkedését hivatott jelölni virágkorukban, 1526 és 1618 között. Nem tudom, e
szín Magyarországon miért nem vonatkozik a Balaton és az Alsó-Rába, ill. egy szakaszon a Duna közti részre, és arra a területre, melyet Bethlen csak később,
1621-ben a Nikolsburgi békében vett el a Habsburgoktól, és melyet ezért Beth-
len hét megyéjének hívnak. Hasonló módon – de nem megfelelően –  jelölték, nyolca-
dikként, Ungot. Minthogy a jelmagyarázat e kérdésről semmit nem mond, és a
térképről sem sokat lehet leolvasni, hibának talán nem tekinthető, de legalábbis
különös és érthetetlen, hogy e térképen, mely Magyarországon, ha elejétől-
végéig is de mégiscsak a török-kori állapotokat mutatja be. Erdély, melyet feje-
delemségnek hívnak, miért legszűkebb határai közt jelenik meg, akárcsak uta-
lás nélkül a változó kiterjedésű, de még a törökök kiverése után is részben hoz-
zátartozott Részekre. Kisnikápoly és Gyurgyevó vidékét is török területként
kellett volna bemutatni. Havasalföldhöz tartozónak ábrázolásuk helytelen.

A 48/a térképen (Bizánci birodalom (IX-XI. század) (1096)) éppen mert a
cím világosan közli, hogy az 1096-os állapotokról van szó, nem annyira a már
megszokott, a Dunától a Dnyeszterig terjedő „Románok” kiírást kell helytele-
nítenem, hanem inkább azt a csíkozást, mely az Erdély és körülbelül a mai ma-
gyar keleti határ közti területet borítja, és melyről a jelmagyarázat azt mondja,
hogy a feudális magyar állam kezdődő uralmát jelenti. 1096-ban már nemcsak a
bihari, szilágysági, szatmári, ugocsai, részben máramarosi és zarándi területek
tartoztak régen Magyarországhoz, hanem Erdély és a Temesköz is, melyeknek
ellenálló törzsfőit. Gyulát és Ajtonyt, amint az emlékezetes, még Szent István
verte le, 1002-3-ban, az utóbbit talán valamivel később. Ezáltal e területeknek a Magyar Királysághoz nem tartozó, államba nem szervezettkénti színezése még akkor is helytelen, ha a különben alig észrevehető magyar keleti határt a Kárpátoknál mégis meghúzták. Magyarország területét a térkép máshol, délnyugaton is csökkenteni igyekszik. A térkép állításával szemben, ebben az időben magyar volt a Dráva-Száva közének középső része, mely már az államalapítás idejében határvédő ispánsággá szerveződött (Marchia), az időközbe birtokba vett Szerémség, sőt, a Száván túlterjedő, 1089-ben elfoglalt Szlavónia is.

A 48/b A Bizánci Birodalom a XII-XIII. században című térképén Horvát-
országgal kapcsolatban csak az érthetetlen, hogy ha már Horvátország határát
körülbelül helyesen meghúzták, és azt, valamint az összes Dráván túli magyar
területet Magyarországhoz tartozást jelentő színű csíkozással ellátták, mi indo-
kolta, hogy a csíkozott területeket a jelmagyarázatban a „Horvátország” szóval
magyarázzák, amivel ellentmondásba kerülnek egyrészt a 48/a térképpel, mely
tud arról, hogy Horvátország 1102 óta magyar lett, másrészt azzal a ténnyel,
hogy Horvátország hatalma ekkora területre (keleten a Morváig) még a magyar
foglalás előtt sem terjedt soha ki. Ez az eljárás annál is különösebb, mert az igen
szűkös jelmagyarázat más, fontos, balkáni kérdésekről semmilyen tájékoztatást
nem ad, és csak egyetlen okot lehet elképzelni, mely miatt az atlasz szerkesztői
számára ez az ábrázolásmód indokoltnak tűnhetett, azt, hogy ebben is láttak
valamelyes lehetőséget Magyarország területének legalább látszólagos csök-
kentésére. Egészen érdekes az a türelmetlenség, amellyel a szerkesztők annyi
kitalált román államalakulat, államcsíra térképrevitele után, a később valóban
megalakult Havasalföld és Moldva tényleges létrejöttének idejét be nem várva
azok területét, méghozzá teljes későbbi kiterjedésükben, egy XII-XIII. század-
ról szóló térképen megjelenítik. Ezen az sem enyhít, hogy területükre Havas-
elve esetében az „1300 után”, Moldváéban pedig az „1352 után” kiírást helye-
zik, mivel a kérdéses századok elsejében Havaselve részben, másodikában egé-
szen a Magyar Királyság része volt, és az volt részben Moldva is, melynek Szere-
ten túli része a tatárjárás előtt a Halicsi Fejedelemség, azután meg, nagyrészt, a
kipcsaki tatárok földje volt.

 

A 48/c térkép címe Az első bulgár állam (VII-X. század). Nehéz megérteni,
hogy ez a térkép miért nem mutatja be az Alföldre és részben Erdélyre közel egy
évszázadon át kiterjedt bulgár uralmat, mindenesetre elképzelhető, hogy azért
nem, mert akkor (az ilyenfajta ismétlés mindig hasznos), nem jutna hely Gyelő,
Ménmarót és Glád állítólagos vajdaságainak újbóli bemutatására. Furcsa,
hogy a magyarságot a térkép a honfoglaláskor, kifejezetten a IX. század végén a
Dunántúlon jeleníti meg, holott az első megtelepedés Erdélyben és a Nagyalföldön történt, a Dunántúl csak a X. század elejére tehető.

A 49/a, Al-dunai feudális államok a XII-XV. században című térkép román
vonatkozásban csak annyiban követ el mulasztást, hogy elfelejti közölni azokat
az alapvető adatokat, melyeket a terület egyéb részeire nézve az atlaszban ritka
körültekintéssel közöl, más szóval nem tájékoztat arról, hogy a térképen látha-
tó Moldva és Havasalföld ilyen határai közt a térkép által fölölelt négyszáz év-
nek melyik szakaszában volt meg. Aligha esek nagy tévedésbe, ha föltételezem,
szívesen láttatnák az atlasz készítői e két román államot már a XII. századtól
ilyen állapotukban. E hitemben nemcsak az látszik megerősíteni, hogy e külön-
ben is csak a XIV. században kialakult vajdaságok magyar, ill. Moldva eseté-
ben időnként lengyel vazallusi viszonyairól a térkép mélyen hallgat, nem tün-
teti föl azt sem, hogy a szörényi bánság, melynek nevét sem írja ki, végső soron
a magyar korona közvetlen tartozéka volt, és ha Havaselvével egy kézbe került,
akkor az mindig a havaselvi vajdának, mint a magyar király hűbéresének a ma-
gyar király adományakénti megbízatásából eredt. Arra viszont, hogy a hűbéri
függés föltüntetésének elmellőzése nem valamilyen szerkesztési fölfogás ered-
ménye, bizonyítékot szolgáltat Dobrudzsának havaselvi hűbérként való bemu-
tatása, ami különben több szempontból hibás módon történik. Elsősorban mi-
vel a térkép semmi tájékoztatást nem ad arra nézve, hogy e területnek Havasel-
vétől függő viszonya mikor állt fönn (valójában rövid ideig, a XIV. század utol-
só évtizedétől legkésőbb 1417-ig) a szemlélő viszont ennek nem ismeretében,
nemcsak eshet abba a tévhitbe, de a látottak alapján abba kell is esnie, hogy
Bulgáriának ez a része Péter és Aszen (1187-97) majd, az aszenidák Bulgáriájá-
nak egy Havaselvével váltakozva birtokolt ill. Havaselvétől függő területe. A
másik nem kevésbé lényeges szempont, ami miatt Dobrudzsa ilyen megjeleníté-
sét kifogásolni lehet, a terület és Bulgária határa, mely körülbelül a mai román-
bulgár határral megegyezik, ami nemcsak korhűtlenség, hanem képtelenség is
annyiból, hogy amikor Dobrotica Bulgária széthullása idején a maga részfeje-
delemséget (mely később havaselvi hűbér lett) létrehozta, annak székhelyét Ka-
liakrába tette. Kaliakra pedig a térképen jelzett hűbéres terület határán kívül
fekszik. Erdélynek a Magyarországhoz tartozást megengedő, de azt kifejezetten
nem állító föltüntetése elfogadható volna, de csak akkor, ha más, még inkább külön igazgatott magyar területeket, nevezetesen Boszniát, a Bánságokat, Szlavóniát és Horvátországot is hasonló módon ábrázolták volna. Ismételten kifogásolom az
anakronisztikus „Bánság”, „Körösvidék” és „Máramaros” kiírásokat. Dob-
rudzsa havaselvi függésként való bemutatása, ha lehet, még bántóbb, és törté-
netietlenebb a 49/b térképen, melynek címe: A Moszkvai állam kialakulása,
mivel ez a térkép legalábbis a balkáni állapotokat félreérthetetlenül 1355-ben
ábrázolja, amikor pedig Dobrudzsát havaselvi függésnek tekinteni semmikép-
pen sem lehet.

Az 54. térkép címe: Román országok (a XIV. század közepétől a XVI. szá-
zad közepéig). Mint az a korábbiakból kiderült, az atlasz román vonatkozású
térképeivel eddig sem tudtam egyetérteni, de legalább, és ez nem elhanyagolan-
dó szempont, megértettem őket. Megértettem, hogy a dákó-román elmélet alapján Erdélynek a népvándorlás korában román lakosságot adnak, megértet-
tem, hogy a Kárpát-medence keleti részén és Dobrudzsában krónikák félreér-
telmezett, vagy hitelt nem érdemlő adatai alapján román államokat ábrázoltak
a IX-XI. században, megértettem azt is, hogy valóban meglévő különigazgatásának jellegét fölnagyítva, Erdélynek a középkorban külön állami létet, sőt,
annak helyenként részben román jelleget is adtak, az 54. térkép tartalmának je-
lentősebb része azonban a legtöbb jóakarattal is fölfoghatatlannak és megma-
gyarázhatatlannak tetszik. A korábbiakban látottak alapján már nem is az a fő
kérdés, hogy Erdély 1350 és 1550 között miért „román ország”, inkább az, hogy
mégis mivel magyarázható a térképnek az az Erdély-ábrázolása, mely a vajda-
sági Erdély határát föl nem tüntetve egy olyan alakzatot rajzol, mely északon
Máramaros, Ugocsa, Szatmár, délen Kelet-Zaránd, Arad megyékkel, valamint
Temes és Krassó megyék egy részével kibővülve a szomszédos Magyar Király-
sággal, úgy látszik, közösen birtokolja Bihar, Kővár, Közép-Szolnok, Kraszna
és nyugat-Zaránd területét, ezenkívül úgy tűnik, tőle függő terület a temesi
bánság(?) is. Mivel sem a térkép, sem jelmagyarázata semmiféle tájékoztatást
nem nyújt arra nézve (láthatjuk, ez a homályban maradás kedvelt eszköze az
atlasz szerkesztőinek), hogy e határviszonyok a címben jelzett 200 évnek mégis
mely szakaszában keresendők, arra a következtetésre kell jutni, hogy azok csak-
is 1526 után kereshetőek, amikor ugyanis Magyarország a kettős királyválasz-
tás következtében tényleg kettészakadt, és Szapolyai János Erdélyt is magában
foglaló nemzeti királysága a Habsburg Magyar Királysággal 1538-ban a bir-
tokviszonyokat rögzítve (határhúzásról beszélni túlzás lenne) a váradi békében
kiegyezett, így, legnagyobb jóakarattal, a térképen látható helyzetet 1538 és
1541 közé helyezhetnénk, mivel Buda és a Duna – Tisza közének 1541-re eső
török uralom alá hajtása óta a Magyar Királyságként jelzett terület egy részét a
Török Birodalom részeként kéne látnunk. Azon túlmenően, hogy mégiscsak túl-
zás lenne e néhány év állapotának kétszázra való kiterjesztése, ez amint mon-
dottam, legjobb akaratú föltevésem különben sem lehet helytálló, mégpedig
több okból nem.

Az egyik, és talán kisebbik, hogy Szapolyai nemzeti királysága, még ha Er-
délyt magában foglalta is, aligha volt román ország. A másik, egészen kizáró ok
az, hogy a váradi béke megállapította országfölosztás szerint, a lényegében
ugyan keleten fekvő Szapolyai – Magyarország azért a Tiszántúli, a Duna –
Tisza közi részeket és a Dunántúl nagyobb részét is magában foglalta, nem volt
viszont része, kis darabkákat leszámítva, az a Máramaros megye, melyet a tér-
kép Erdélybe olvaszt. Mindezekről és általában Erdély határviszonyairól Lu-
kinich Imre Erdély területi változásai című munkája tájékoztat, mely Budapes-
ten 1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában jelent meg.

Ha az elmondottakhoz még hozzáveszem, a már említett temesi bánság
különös képét, mellyel kapcsolatban magyarázat híján ismét csak föltevésre va-
gyok utalva, arra, hogy a színezésből következtetve, félig önálló, félig Erdélytől
függő államról van szó a Temesköz nyugati felén, – de amelynek még nevéről is
tudjuk, hogy csak a XVIII. században keletkezett, (talán a temesi grófsággal
keverik), – akkor azt hiszem, konkrétan is elmondható az, amit elöljáróban
általában említettem, hogy ugyanis az atlasz légből kapott adatokat, sosem lé-
tezett határokat visz térképre. Egyébiránt, függetlenül a térkép tartalmának
Erdéllyel kapcsolatos tarthatatlanságától, az is teljesen érthetetlen (most akár
későbbi időkre is gondolva), hogy miért ábrázolják Szatmárt és Ugocsát, me-
lyek csak időnkint, átmenetileg voltak erdélyi kézen, – a Partiumba soha nem
tartoztak, – és Máramarost szorosabban vett erdélyi területnek, mint a többi, már említett csíkozott kelet-magyarországi megyét, melyekre viszont, szintén
érthetetlenül az Erdély kiírást terjesztik, úgy, mintha az Erdély szó a Nagyvá-
radtól a Kárpátokig terjedő területre vonatkozna.

Ami az Erdélyben lévő, és Moldva színével csíkozott, „Moldva birtokai
Erdélyben” szöveggel magyarázott területeket illeti, azokról el kell mondani
hogy egyrészt csak időnként voltak moldvai kézen, akkor sem mind egyszerre
hanem más-más időkben, amit az atlasz elfelejt közölni, azt a látszatot keltve
így, mintha a területecskék 200 éven át Moldva tartozékai lettek volna másrészt
pedig azt, hogy ezek valójában egyáltalán nem voltak Moldva birtokai, hanem
pusztán némely moldvai vajdának, mint a magyar király hűbéresének különfé-
le szolgálatáért adományozott magánbirtokai, melyeket a magyar királyok
nemegyszer ugyanattól a vajdától, akinek adományozták, vissza is vettek.
Mindez, ugyanígy, az Erdélyben lévő havaselvinek tekintett területekre is áll.

Igen különös a térkép eljárása Dobrudzsával kapcsolatban is. Annyit ugyan
elárul a jelmagyarázatban róla, hogy csak öreg Mircea idejében tartozott Ha-
vasalföldhöz, de mivel együtt kezeli Brăila vidékével, mely 1540-ben lett csak
török, amit a térkép föl is tüntet, nagyon könnyű a látszatnak engedve abba a
tévhitbe esni, főleg, ha valaki esetleg nem ismeri Mircea uralkodásának idejét,
hogy Dobrudzsa is ebben az évben szakadt el Havasalföldtől, pedig ez már leg-
később 1417-ben megtörtént. Nagyon meghökkentő, az előző kissé sejtető el-
járásmódnál még visszatetszőbb Dobrudzsa déli határa. Itt pontosan az a vonal
szerepel, mely Bulgária és Románia határává 1913-ban, a második balkán há-
ború után vált, amely anakronizmus megjelenítésével a szerkesztők egészen vi-
lágosan elárultak azt a szándékukat, hogy minden, a két világháború közt Ro-
mániához tartozó területre visszavetítsék a korábban is román kézen lételt,
ellentmondva ez esetben még a forrásul szolgáló Atlas pentru Istoria României
józanabb 2. térképének is. Különben, hogy a fő cél a mindig Romániához tarto-
zás igazolása, az kitűnik dél-Beszarábia esetéből is, ahol a térkép egészen egy-
szerűen nem vesz tudomást arról, hogy a Török Birodalom 1484-ben e területet
meghódítva elvágta Moldvát a tengertől. Egyébként érdekes az is, hogy a román
egység szellemétől fűtött szerkesztők teljesen elhagyják a Havasalföld és Mold-
va közti területváltozások (Kília, Putna, Vrancea megye) tárgyalását, melyek-
ről pedig még az 1935-ös atlaszok megemlékeztek. Úgy látszik, hogy ilyen ro-
mánok közötti torzsalkodások nem férnek meg a szerkesztők koncepciójával.
Megemlítem azt is, hogy elég különös, hogy míg annyi energiát fektet az atlasz
egyes ma román területek korábban is románnak föltüntetésébe, egy kis galíciai
területet, Pokutiát, mely időnkint tényleg Moldvához tarozott, mellőz ilyen-
ként bemutatni. (Csak találgatni lehet, vajon azért, mert ez a terület a két világ-
háború közötti Románia területén és ezzel az atlasz érdeklődésén kívül esett?)

Más vonatkozásban, az atlasz értékéről sokat elárul az is, hogy a Duna tor-
kolatának szulinai ágánál következetesen föltüntetik az ó- és középkorban is,
azt a XIX. század végén épített, és csak XX. század elején befejezett csatornát,
melyen a hajóforgalom ma tényleg bonyolódik. Az 55. oldal Eurázsiát, a mon-
gol hódításokat ábrázoló térképén, a 43. térképpel megegyezően történetietle-
nül román államiságot sugallnak Havasalföldre és Moldvára, az erdélyi vaj-
daságot ismét magyar – román közös birtokként ábrázolják.

Az 59. oldal Európa a XVI. században című térképén román vonatkozásban
csak annyi kivetnivalót találok, hogy a térkép helytelenül tartja havasalföldi te-
rületnek Brăila, Gyurgyevo és Kisnikápoly vidékét, melyek közül az első lega-
lábbis 1540 óta, a másik kettő mindvégig török volt. Magyar vonatkozásban
pedig föltűnő, hogy bár Magyarország török kézen lévő területeinek török volta a színezésből amúgyis félreérthetetlenül kiderül, a szerkesztők szükségesnek lát-
ták a török jelleget mintegy megerősítendő, a hatalmas Török Birodalom e vi-
szonylag kis területén két pasaliknak a kiírását, amit egyébként a Török Biro-
dalom nem magyarországi területén egyetlen egyszer sem tettek meg; a Magyar-
ország szót viszont még csak nem is szerepeltették.

A 66., a Török Birodalom kialakulása és terjeszkedése (XIV-XVI. század)
című térkép jelmagyarázata Erdélyt a Török Birodalom román vazallus államai
egyikének tartja, mellesleg nem tudni miért, területét a Részek nélküli ábrázol-
ja, a Részeket ismét csak kifürkészhetetlen okból olyan területnek tartja, mely
1520 és 1566 között került a Török Birodalomhoz. Ilyennek ábrázolja egyéb-
ként a térkép egész Magyarországot, ellentmondva így saját helyes, a hódítás
idejét jelző kiírásainak is, melyek Eger és Nagyvárad mellett szerepelnek (1596
és 1660). Ez az ábrázolásmód éppúgy téves, mint az, mely a Dunától és Szávától
délre elterülő korábbi magyar bánságokat a Török Birodalom által 1481-ig
megszerzett területek közé sorolja.

Igen tanulságos, nem annyira az eddig szokásos területi visszavetítések
szempontjából, mint inkább a szerkesztők bámulatos tájékozatlansága, vagy
talán inkább nemtörődömsége miatt a 68. A román országok a XVI. század kö-
zepétől a XVIII, század elejéig című térkép. Az, hogy Erdély román ország, az
atlasz eddigi szemlélése után már egyáltalán nem kell, hogy meglepődésünket
kiváltsa, különösképp nem, ha a tárgyalt időszaknak, ez esetben kb.
160 évnek legalább néhány hónapjára nézve igaz, hogy Erdélynek román ura volt. Amitől ugyan Erdély éppúgy nem vált román országgá, mint mond-
juk Románia a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztia 1866–1947 közti ural-
kodása alatt németté.

Amiben a térkép valami igen zavaros újat hoz, az a kelet-magyarországi,
Erdélytől hosszabb időn át függő területek bemutatásának módja. Máramaros
megye területének a királyi Magyarország és Erdély színeivel csíkozása főleg
azért különös, mert, bár igaz, hogy a megye egy rövid időszakon át (1613 végé-
től 1615 májusáig) nem tartozott Erdélyhez, de ha ennek bemutatását a térkép
fontosnak tartja, joggal el lehetne várni a kétszer is (1621-29 és 1645-48) Erdély-
hez kapcsolt hét megyének, sőt, a még tovább, 1659-ig Erdélytől függő Szatmár-
nak és Szabolcsnak ehhez hasonló ábrázolását. Máramarossal kapcsolatosan
kérdéses az is, hogy a térkép miért nem tartja a Részekhez tartozónak, amikből
legalább annyira megokulatlanul Arad megyét, kelet-Zarándot, s a Lugos-Ka-
ránsebesi területét is kihagyja. A Részeknek Szatmár és Közép-Szolnok közti
határáról érdemes megemlíteni azt a furcsaságot, hogy bár a szerkesztők a he-
lyes vonalat ismerik, mivel a Vitéz Mihály által uralt terület határául azt húzzák
meg, mégis, átvéve ezt a tévedést az Atlas pentru istoria României-ből, Szatmár
egy részét a Kraszna mentén, attól keletre a Részekbe kebelezik. Ez a tévedés
már az 1935-ös atlaszba föltehetően az elnyomatáskori Magyarország belső
határainak félreértett, török korra történt kiterjesztéséből került. Amikor az
előbb arról a helyes vonalról beszéltem, melyet a szerkesztők Szatmár és Közép-
Szolnok mögött, mint a Vitéz Mihály által birtokolt terület határát húzták meg,
nem akartam azt állítani, hogy ez a határ tényleg a Vitéz Mihály birtokait helye-
sen övező vonal, csak azt, hogy amit ilyen értelemben Szatmár és a Partium kö-
zött meghúztak, mint Szatmár megye határa helyes vonal. Ami azonban Vitéz
Mihály birtokainak tényleges kiterjedését illeti, azzal kapcsolatban le kell szö-
gezni, hogy a térkép ezeket erősen megnöveli, mivel a valóságban Vitéz Mihály
hatalma (a térkép ilyen állításával szemben) Máramaros, Közép-Szolnok,
Kraszna és Bihar megyékre sohasem terjedt ki, ami kiderül Lukinich Imre idézett művéből. A térkép Máramaros és Kelet-Zaránd kivételével az összes Er-
délyhez kapcsolt részt török csíkozással látja el, és a jelmagyarázatban erről azt
közli, hogy az 1660 és 1668 közt a Váradi pasalik területe volt. Ez pedig két ok-
ból helytelen. Az egyik az, hogy a Lugos-Karánsebesi terület bár 1658-ban tény-
leg török lett, (az lett egyébként kevés idő múltán kelet-Zaránd is), nem a váradi,
hanem a temesvári vilajet részét képezte, a másik pedig, hogy a Szilágyság és
észak-Bihar, Debrecennel együtt, nem vált török birtokká, hivatalosan tovább-
ra is Erdély kezén maradt. Igaz, hogy a törökök az itteni falvakat hódoltatták,
ha viszont a hódoltság a Török Birodalomhoz való tartozást jelentené (nem jelenti azt), akkor Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megyék egy jelentékeny részét is hasonlóképpen kellett volna föltüntetni, mivel a törökök egészen Désig és Kolozsvárig hódoltatták.

Legalábbis tendenciózusan történetietlennek kell neveznem azt a beállítást,
mely a királyi Magyarország területére föltűnő nagy betűkkel az a szót írja,
hogy „Ausztria”, és sokkal kevésbé észrevehetően, inkább csak Szabolcsra,
mint az egész területre vonatkozóan jelenteti meg a „Magyarország” szót. A ter-
vezők bizonyos fokú tájékozatlanságára vall, hogy értesülve az Atlas pentru
Istoria României-ből, arról, hogy 1707-ben Ónodon valami történt (ott azt a tr.
azaz tratat – szerződés – szóval rövidítették), a kérdésnek jobban utána nem
járva. Ónod neve mellé mechanikusan (mivel ilyen kiírás egy sor Tiszántúli és
egyéb város neve mellett szerepel), azt írták: turc. (török) 1707.

A 69/a térképen végre („Annyi balszerencse közt, s oly sok viszály után”)
elérkezünk ahhoz a már említett, de mind mostanáig hiába várt térképhez,
melynek címe: Törökellenes harcok Hunyadi János vezetésével. A térkép azon-
ban nem sok örömöt okoz, a történetiséghez esetleg ragaszkodó szemlélőnek,
mivel a déli magyar bánságokat egytől-egyig Szerbia és Bosznia részeként mu-
tatja be, úgy, hogy Magyarország déli határául a Dunát és a Szávát húzza meg,
Erdély fogalmát a nagyjából jól meghúzott erdélyi vajdaság határának ellent-
mondva, körülbelül Gyuláig, Makóig kiterjeszti, végezetül pedig hibásan Ha-
vaselve birtokának tartja a török Gyurgyevót és Kisnikápolyt.

Az 1448-as rigómezei csatával egyidőben a térkép bemutat egy havaselvi
hadtestet, mely valamicskét haladt volna ugyan délnyugat felé, végállomása
azonban a csata színhelyétől igen messze esett. Talán nem tévedés föltételezni,
hogy az effajta ábrázolást a térkép tervezői a havaselvi sereg nem valami dics-
teljes rigómezei szereplését elkendőzendő tartották helyesnek.

Éppenséggel nem hiba, de legkevesebb föltűnő és figyelmet érdemlő, hogy a
Hunyadi harcait ábrázoló térkép három csata-melléktérképe közül egy sincs,
amelynek a főtérkép témájához köze volna; az egyik Vitéz Mihálynak egy erdé-
lyi csatáját, a másik egy moldvai-török, a harmadik pedig egy, a tizenötéves
háború alatt történt havaselvi-török összecsapást ábrázol.

Nem lehetetlen, hogy ennek a mindenképp szokatlan eljárásnak az oka ab-
ban keresendő, hogy Hunyadi csatái bemutatása esetén, az ütközet-térképeken
elkerülhetetlenek lettek volna az olyan kiírások, mint „magyar lovasság”, „ma-
gyar gyalogság”, ami a törökellenes harcoknak magyar jelleget adott volna,
amit pedig Hunyadit, mint ez a jelenlegi román történetírásból közismert, ro-
mán nemzeti hősnek tartva, az atlasz szerkesztői, amennyire lehet, el akartak
kerülni.

 

A 70., Európa a Vesztfáliai béke után (1648) című térkép román vonatkozás-
ban Brăila, Gyurgyevó és Kisnikápoly havaselvinek jelölése miatt hibás, ezenkí-
vül az, hogy a török birodalom hűbéres államai közül csak a román vajdaságo-
kat és Erdélyt jelölték ilyennek, a többi hűbérest a Török Birodalom közvetlen
részének tartva, azt a gyanút ébreszti, hogy ismét a román államok (köztük a
szokott módon Erdéllyel) valamiféle mesterséges kiemelését kívánták elérni.
Erdélynek egyébként a határai is hibásak, mivel Ung megye nem Erdély, hanem
Magyarország, Lugos-Karánsebes viszont nem a Török Birodalom, hanem Er-
dély része volt. A „Körösvidék” kiírás anakronisztikus.

A 72., Európa 1699 és 1789 közt című térképen először jelenik meg Erdély-
nek az a szintén történetietlen bemutatásmódja, mely ha néha kisebb eltérések-
kel is, de kísérteni fog az atlaszban egészen az első világháborúig. A térkép úgy
jár el, hogy színt adva az összes Habsburg területnek (a jelmagyarázatban: az
osztrák-Habsburgok birtokai), egész Magyarországot így színezi, csak az Er-
délyi Nagyfejedelemségnek ad ettől eltérő színt.

Bár kétségtelen, hogy a Habsburgok annak ellenére, hogy Erdélyt maguk is
a magyar korona jogán birtokolták, annak adminisztratív különállását fönn-
tartották, az ilyen ábrázolásmód mégis legalábbis tendenciózus, hiszen Ma-
gyarország és az örökös tartományok között legkevesebb ugyanakkorának kell
tekintenünk a különállást, mint Erdély és a tulajdonképpeni Magyarország
között.

Az eddig is gyakran kifogásolt „ Körösvidék” kiíráson túl e térképen egy má-
sik anakronisztikus területnév jelenik meg: „Szlovákia”. A Brăila, Gyurgyevó
és Kisnikápoly körüli területek ezidőben sem Havasalföld, hanem közvetlenül a
Török Birodalom részei voltak. 1699 és 1789 között Moldva megkisebbedett,
ezt, vagyis Bukovina 1775-ben történt Habsburg kézre kerültét azonban a szer-
kesztők ezen a térképen figyelmen kívül hagyták.

Néhány meglepő adattal a 73. Közép-és délkelet-Európa 1683 és 1792 kö-
zött című térkép is szolgál. Azonkívül, hogy ismét letagadják a három Dunán
inneni terület (Brăila, Gyurgyevó, Kisnikápoly) Török Birodalomhoz tartozá-
sát, még Moldvát is kiterjesztik a tengerig, olymódon, hogy az 1484 és 1538 kö-
zött Moldva által elvesztett, és a török Birodalomhoz került területet, a Budzsá-
kot, Moldva színével keretezik, viszont e csík jelentését az atlaszban már meg-
szokott más kétes értékű jelekhez hasonlóan, megmagyarázni elfelejtik, így azt a
látszatot keltik, hogy Budzsák 1683 és 1792 között egy pontosabban meg nem
határozott időszakban Moldváé volt, ami persze a valóságnak nem felel meg.

Igen helytelen Magyarország és Erdély beállítása a 74/b, Lengyelország föl-
osztása a XVIII. században című térképen, mely bemutat egy Habsburg biro-
dalmat, amelyről zárójelben, Magyarország területére írva azt is közli, hogy
„Ausztria”, azonban mind a kiírás elhelyezésének, mind Erdély színezésének
tanúságaként Erdély e birodalomnak nem része, hanem önálló ország. Moldva
területét hibásan terjesztik ki Budzsákra, mely a valóságban török volt. Igen
problematikus a 75. térkép is, melynek címe: A román országok a XVIII. szá-
zadtól 1859-ig. Itt nemcsak rosszul meghúzott határokkal, a valóságtól eltérő
közigazgatási kép bemutatásával találkozunk, hanem valami olyan, leginkább
talán kificamodottnak nevezhető történetszemlélettel is, mely az 1848-49-es
események vonatkozásában igyekszik a román történelemről ezúttal nem a
nagyság, hanem a haladás eszméjének szempontjából, a valóságossal ellenkező,
kedvezőbb képet nyújtani. Lássuk, hogyan jár el a térkép? Balázsfalva és Lugos
mellé egy kis piros zászlócskát helyez, mely, mint a jelmagyarázat közli, 1848-as
forradalmi mozgalmakat jelöl. (Ilyen zászlócskák a megfelelő helyen Moldvában és Havaselvén is vannak.) Bár a Balázsfalvi gyűlésnek ilyen (forradalmi)
föltüntetése némileg problematikus, de azért végeredményben elfogadható,
aggodalommal kell azonban szemlélnünk azokat a kis piros köröket, melyek a
jelmagyarázat szerint románok és magyarok forradalmi harcait jelentik az Er-
délyi Nagyfejedelemségben, mely harcok, a térkép azt sugallja, az említett for-
radalmi mozgalmaknak most már katonai folyományai. Mármost annyi két-
ségtelen, hogy Erdélyben I848-49-ben a magyaroknak voltak forradalmi har-
caik, sőt az is igaz, hogy ugyanezen a területen románok is harcoltak, csakhogy
korábbi megmozdulásaik haladó jellegének elvesztésével, éppen a forradalmi
magyar csapatok ellen. Szerintem legalábbis nem közömbös, hogy románok és
magyarok forradalmárként közösen harcoltak-e, a térkép mindenesetre ezt kí-
vánja elhitetni, vagy pedig, ahogy ez történt, egymás ellen, mely esetben csak
az egyik fél lehetett forradalmi. Annyi pedig mégiscsak világos, hogy ez a fél
nem a Habsburg-szövetséges román volt. Itt még azt is érdemes megjegyezni,
hogy ezek a bizonyos piros körök nemcsak az Erdélyi Nagyfejedelemség terü-
letén találhatóak, hanem Magyarország más részein is, Temesvárnál, Aradnál,
Világosnál, ami azon túl, hogy e harcokhoz a románoknak semmi közük sem
volt, annyit mindenképpen jelent, hogy a jelmagyarázat ebben a tekintetben is
hibás.

Területi szempontból kifogásolandó Erdélynek Magyarországtól való elté-
rő színezése, ez esetben azért, mert Magyarország és Galícia, vagyis az 1804 óta
császárság Ausztria, azonos színt kapott. Ezenkívül a térkép tervezői súlyos
félreértés áldozatai, amikor Zaránd megye nyugati részét 1861-ig Erdélyhez
tartozó területnek tartják; ez a rész már 1732 óta nem tartozott semmilyen mó-
don Erdélyhez. Változatlanul kifogásolandó az értelmetlen „Körösvidék” ki-
írás. Megtévesztően került bemutatásra az 1812-ben Oroszországhoz került területnek az a része is, mely 1856-tól 1878-ig Moldvához tartozott. A térkép, bár a jelmagyarázatban egy jelről azt mondja. „Az Orosz Birodalomba kebelezett terület 1812-ben”, az említett délnyugat Beszarábiára ezt a jelet nem alkalmazza.

A 76. térképen értelmetlen Erdély és az Osztrák-Magyar Monarchia határá-
nak meghúzása.

A 79., Európa és a Francia Birodalom Bonaparte Napóleon idejében című
térképen ellentmondásos Magyarországot a különben nem 1806-ban, hanem
1804-ben létrejött Osztrák Birodalom részének tekinteni, viszont, ettől külön
államnak tartani az Erdélyi Nagyfejedelemséget, melynek még fölöslegesen
meghúzott határát is (Magyarország és Ausztria között nincs határ) rosszul ve-
zették; a Szilágyság ugyanis a Nagyfejedelemség része volt. Kifogásolom a „Kö-
rösvidék” kiírást és Máramaros kiterjesztését. Napóleon idejében Brăila, Gyurgyevó, Kisnikápoly nem tartozik Havasalföldhöz.

A 80. térképen úgy mutatja be a bécsi kongresszus utáni, Szent Szövetség
korabeli Európát, ill. benne a Habsburg Birodalmat, mintha Magyarország a
Birodalomnak olyan közvetlen része lett volna, mint pl. Galícia (nincs is határ
köztük), az Erdélyi Nagyfejedelemség viszont külön államként csupán aláve-
tettje lett volna a birodalomnak.

A 81. térképen, melynek témája az 1848-49-es forradalmak Európája, hely-
telen a magyar-erdélyi határ meghúzása, az Uniónak éppen akkor történt létre-
jötte, ezáltal a határ eltörlése miatt, ezenkívül történetferdítő a Habsburg szö-
vetségben a magyar szabadságharc ellen fölkelt móc vidéknek, mint Erdély forradalmi központjának ábrázolása.

 

Az atlasznak 82/c, Ausztria-Magyarország a dualizmus (1867) után című
térképe, az, amely, ha lehet, még néhány korábbi térképnél is világosabban elá-
rulja az atlasz készítőinek felületességét, tájékozatlanságát, de mindenekelőtt
azt a nemzeti elfogultságát, mely szellemiség nevében az atlasz fogant. Mert ne-
héz másnak, mint tudatlannak és fölületesnek nevezni Ausztria olyan ábrázolá-
sát, mely csak Bukovina, Galícia, Szilézia, Morva- és Csehország határait húzza
meg, és neveit írja ki, úgy, hogy a többi osztrák tartomány közt határt nem húz,
nevét is elhagyja, mindegyiket a szorosabban vett Ausztria részének tekinti, ki-
véve Dalmáciát, melyet viszont tévedésből Magyarország részének tart. Figye-
lemre méltó, ezúttal a ferde történetszemlélet szempontjából, hogy ugyanaz a
térkép, mely az Osztrák Császárságban több máson kívül pl. Stíria Tirol, vagy
Krajna föltüntetését is mellőzte, a Magyar Királyság területén – szerkesztői
tudják, milyen okból – jónak látta a semmiféle közigazgatási különállással
nem rendelkező ..Erdély”, „Bánság”. „Körösvidék”, és a szó elhelyezéséből is
félreérthetetlenül nem az azonos nevű megyét, hanem az 1920 utáni román tar-
tományt jelentő „Máramaros” nevének kiírását, sőt azt is, hogy minden törté-
neti valóságnak ellentmondva, Erdélynek korábbi (1848 előtti) határát meghúz-
za, annak dacára, hogy Erdélynek Magyarországtól különállása 1867 óta vég-
leg megszűnt. Az ilyen határhúzás szándékos történelemhamisítás.

A nemzeti elfogultságok ennél még inkább mutatja egy a térképen szereplő
jel (csíkozás), mely a jelmagyarázat szerint Ausztria-Magyarország román-lak-
ta területeit hivatott jelölni. A puszta tény, hogy az a térkép, melynek címe
Ausztria-Magyarország a dualizmus után, etnikai határokat is jelöl, még nem
volna zavaró, a soknemzetiségűség a kettős monarchia egyik fontos jellemzője
volt. Elgondolkoztató kell hogy legyen azonban, az a beállítás, mely a Monar-
chia soknemzetiségű jellegéről meg sem emlékezve, annak pusztán egy nemzeti-
ség által lakott területét, az atlaszt kibocsátó ország nyelvét használó etnikum
területét emeli ki. Az ilyen beállítás már önmagában nacionalista ízű, és a törté-
nelmi térképkészítésben eléggé szokatlan, de történetietlen is annyiban, hogy az
Osztrák-Magyar Monarchiának talán mégsem az volt a legfőbb jellemzője,
hogy területén románok is éltek. Az pedig, amiben a térkép különlegesen elfo-
gult volta jelentkezik, az, hogy a ténylegesen román-lakta területeket minden
etnikai valóságot semmibevéve körülbelül megkettőzi, román-laktának mutat-
va be az ukrán-lakta észak-Bukovinát, Magyarországon pedig a Székely- és a
Szászföldet, továbbá, többek közt olyan területekkel együtt, melyek ma is Ma-
gyarország részeit alkotják, a fél Tiszántúlt, ezáltal úgy látszik, mintha Erdély-
nek más mint román nyelvű lakossága egyáltalán nem lett volna.

Az atlasz többi román vonatkozású hamisításáról nincs sok mondanivalóm.
Ezek – semmivel sem menthetőek – és arra irányulnak, hogy a Kiegyezés utá-
ni időkben, amikor Erdély Magyarországon, vagy különösen, az Osztrák-Ma-
gyar Monarchián belül nemhogy az állami, de még a közigazgatási különlét leg-
csekélyebb formájával sem rendelkezett, vagy Ausztria-Magyarország függő
területeként kerüljön bemutatásra, mint ez a 83., 85/a., 85/b., 86., 95. térképe-
ken történt, vagy egyenesen önálló államként (87/a., 87/b., 90. térképek).

Ha figyelemmel kísértük Erdély területének bemutatásmódját, a római ura-
lom után, azaz láttuk, hogy Erdélyben a rómaiak kivonulása után újlatin lakos-
ság maradt, mely a magyar honfoglalás előtt ott államokat alkotott, majd a ma-
gyar államnak a Kárpátokig történt kiterjeszkedése után a terület Magyaror-
szág román jellegű autonóm vajdaságává vált, a török terjeszkedés nyomán lét-
rejött önálló Erdélyi Fejedelemség pedig román ország volt, a törökök kiverése
után Erdélynek Magyarországhoz kevesebb köze volt, mint annak Ausztriához, érthetővé válik, hogy a szerkesztők nem akarták arról a területről, melynek ro-
mán jellegét és államiságát minden akadályt átlépve bizonygatták, elárulni,
hogy ez legalább 1867 és 1918 között Magyarországhoz tartozott, mégpedig
úgy, hogy az egységet semmiféle olyan belső autonómia, közigazgatási külön-
igazgatottság, melynek esetleg román jelleget lehetne tulajdonítani, nem zavar-
ta meg. Mondom, ez a törekvés érthetővé válik, azonban az, hogy valaminek, ez
esetben, egy valótlan történetábrázolásnak indítékait megértjük, nem jelenti,
hogy azt el is fogadjuk, mint ahogy nem is fogadom el az atlasznak sem ezt, sem
a többi, már kimutatottan valótlan adatközlését és ferde ténybeállítását.

(Folyt. köv.)

Bereznay András

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf