A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Jász-Nagykun-Szolnok [XXXVII. rész]

A Duna-Tisza közén és a Tisza folyó mindkét partján elterülő vármegye, területe ötezernégyszáz négyzetkilométer, lakóinak száma lendületes növekedés mellett 1891-ben háromszázhúszezer fő volt. Nemzetiségre nézve a legmagyarabb vármegyék közé tartozott, a 99% magyar mellett csak ezerötszáz német, ezer szlovák és hatszáz egyéb nemzetiségű lakosa volt (a tízezer izraelita és a cigányok többsége magyarnak vallotta magát). A lakosság javarészét a jászok és kunok tették, akik azonban a sajátos származás tudatán kívül nem különböztek a magyaroktól.

    A vármegye területe öt járásra oszlott (jászsági alsó, jászsági felső, tiszai alsó, tiszai közép, tiszai felső), hét rendezett tanácsú városa volt (Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Kunszentmárton, Mezőtúr, a megyeszékhely Szolnok, Túrkeve). A városokon kívül negyvenöt nagyközség volt a megyében (kisközség egy sem), a puszták száma száznyolcvanöt volt. A községek mind igen nagyok voltak, ezernél kevesebben csak egyben laktak, ellenben tizennyolc község volt ötezernél népesebb.

    Jász-Nagykun-Szolnok Magyarország egyik leglapályosabb megyéje volt, felszíne egészen róna. A lapály tengerfeletti magassága északon 98 méterig emelkedett, dél felé 87-90 méterre szállt alá, valamivel magasabb a Zagyva melléke, mely Jászfényszaru mellett 122 méterig emelkedik. A vármegye talaja általában véve dús termékenységű, melyen műveletlen részek csak a Tisza kiáradásai által ingoványossá tett helyeken és néhány homokos részen találhatók.

    Folyóvizei közül legnagyobb a Tisza, mely Szolnok mellett jobb felől magába veszi a Jászberényen alul a Tarnával egyesült Zagyvát. A vármegye déli részét a kacskaringós folyású egyesült Körös s a Mezőtúrnál belé szakadó Berettyó öntözi, mely utóbbi a Hortobágyi-csatorna vizét is magába veszi. Ezen folyók mentén azelőtt terjedelmes mocsarak voltak, melyek a XIX. századi szabályozások és lecsapolások folytán terjedelmükből sokat veszítettek.

    A közművelődés nem állt a legtökéletesebb fokon, a hat éven felüli férfilakosságnak harminc, a nőknek harminchat százaléka nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek közül nyolcezer nem járt iskolába. A vármegye területén volt kétszázhúsz elemi, s egy felső népiskola (összesen négyszáz tanítóval), tizenkilenc kisdedóvó, egy börtöniskola, tizenkét szakiskola és öt középiskola. Szellemi központja Szolnok és Jászberény volt.

    Története

    A vármegye ebben a formában az 1876-ps közigazgatási reform terméke. Területét a Jászkun Kerületet alkotó Jászságból és Nagykunságból (a Kiskunság Pesthez került), valamint a hódoltság alatt Heveshez csatolt Külső Szolnok megyéből alakították, Pestből és Békésből is hozzákanyarítva egy keveset. Ilyenformán a vármegyének közös történelme nemigen volt, egyes területeinek annál inkább.

    A jászok a népvándorlás egyik utolsó, iráni eredetű népe, amely a Kaukázus felől Európába vándorolva lényegében szétszóródott, környezetébe beolvadt, egyedül Magyarországon őrzött egy ideig bizonyos önállóságot, cáfolva azt a nézetet, hogy a magyarság a XIX. század utolsó harmada előtt (amikor valóban megjelentek ilyen törekvések) a többi népelem beolvasztására törekedett volna. Magyarországba több hullámban telepedtek be, egy részük a kunokkal együtt jött, és a hasonló életmód következtében velük némileg keveredtek is. A jászok kezdetben elsősorban nomád állattartók voltak, de hamar áttértek a földművelésre is.

    Első okleveles említésük 1318-ból való, többségük ekkor a mai Jászság területén élt, de máshova is kerültek töredék népcsoportok. Keresztény hitre térítésük a ferencesekhez fűződik, a XV. század végére iráni nyelvüket is elhagyták, magyarra cserélték. Jogi különállásukat azonban a XIX. századig megőrizték.

    A kunok legkorábbi eredete máig vitatott, a legvalószínűbb feltevés szerint a nép keletkezése (idegen szóval etnogenezise) Észak-Kínában zajlott le. A rájuk vonatkozó legkorábbi írásos emlék a VIII. századból való, ekkor a mai Mongólia területén éltek. A X. században egy újabb népvándorlási hullám elindítói. Ekkor törzsszövetségre léptek egyes ujgur csoportokkal, valamint a szibériai kipcsakokkal, akiktől nyelvüket és részben a nevüket is átvették. A XI. században az Al-Dunától Közép-Ázsiáig hatalmas, jóllehet lazán szervezett birodalmat hoztak létre, amelyet a korabeli források Kipcsak puszta néven emlegettek. A XI. század folyamán tovább nyomultak nyugat felé, ahol hol hódítóként, hol szövetségesként jelentek meg. Legnagyobb uralkodójuk, Köncsek kán az időközben meggyengült birodalmat erős állammá szervezte, ám munkájának eredményét elsöpörte a mongol (tatár) vihar.

    A hódító mongolok elől menekülő kunok egy része Kötöny kán vezetésével 1240-ben Magyarországra jött, ahol hatalmas területet kaptak katonai szolgálataik fejében. Mint ismert, a tatárjárást közvetlenül megelőzően, már az az elleni védekezésre készülve, többszöri félreértések következtében a felzúdult magyarok Kötönyt az egész családjával együtt legyilkolták, mire a kunok dúlva elhagyták az országot. A tatárjárás után IV. Béla ismét visszahívta a kunokat, és közvetlenül a nádor felügyelete alá helyezte őket.

    A kunok a királyi haderő ütőképes könnyűlovasságának bizonyultak, segítségükkel az újabb mongol-tatár támadásokat sikerült is visszaverni. A viszonyok rendeződését mutatja, hogy V. István kun hercegnőt vett feleségül, és fiuk, a Kunnak is nevezett László magyar király lett. A tízévesen trónra került uralkodó alatt rövid időszakoktól eltekintve szakadatlan polgárháború dúlt az országban, László egyre a kunok és az ellenük fellép urak, valamint a pápai legátus között őrlődött. A hódi csatában legyőzte ugyan ellenfeleit, de attól kezdve nem törődött többet az ország dolgával, mintegy bezárkózott a kunok közé, feleségét fogságra vettette, és mint egy nomád fejedelem, kun módra élte napjait. Életét mégis a kunok oltották ki, feltehetően belső hatalmi villongások miatt.

    A kunok a XIV. századtól fokozatosan beilleszkedtek a magyar társadalomba, megkeresztelkedtek, és a XVI. századra nyelvüket is magyarra cserélték. Belső társadalmuk úgynevezett székek szerint szerveződött. A szék a réig magyar nyelvben általában az ítélkezési hatalmat jelentette (lásd törvényszék, úriszék), ebből származóan a vármegyei joghatóság alól kivett területeket, nevezetesen a székely, az erdélyi és szepességi szász, valamint a jászkun székeket. Az utóbbiak közül egy volt a jászoké (Berényszék), hat pedig a kunoké (Halas-, Szentelt-, Kolbász-, Kecskemét-, Kara- és Hantosszék).

    A hódoltság idején a jász és kun terültek török fennhatóság alá kerültek, és ezzel az ott élők jogi különállása is megszűnt. A teljesen elmagyarosodott népesség összetartozás-tudata mégis igen erős maradt. A török kiűzése után I. Lipót a visszafoglalt területeket a Német Lovagrendnek ajándékozta, amely azt a Pesti Invalidusháznak engedte át. Több évtizedes alkudozás után a Jászkun Kerület lakói 1745-ben félmillió aranyforinton visszavásárolták szabadságukat, illetve szabadalmas jogállásukat. Ez volt a redemptio. A latin szó annyit tesz: megváltás, kiváltás, bővebb értelemben foglyok felszabadítása a fogságból. Ugyanez a szó rejtőzik az olasz irredenta kifejezésben, mely meg nem váltottat, fel nem szabadítottat jelent, és Itáliában kezdetben az idegen hatalmak által megszállt olasz területeket értették alatta (Italia irredenta), majd pedig azt a mozgalmat (főnév, valaki tagja az irredentának), amely az adott területek felszabadítására, visszaszerzésére törekedett. A magyar nyelvbe már mint melléknév érkezett meg a szó, a megszállt területek visszaszerzésére törekvő ember, mozgalom, alkotás jelzője lett.

    A Jászkun kerület egészen 1876-ig őrizte jogi különállását, akkor azonban a többi hasonló, középkori eredetű területi kiváltságokkal együtt ezt is eltörölték, és Magyarországon egységes vármegyerendszert vezettek be. A kerület nemessége és polgársága nem könnyen ment bele a dologba (a vidék a dualizmus idején mindig a „kuruc” ellenzék fészke volt), de végül tudomásul vették a fejleményeket. Érdekes epizód, hogy a kenderesi Horthy István (a leendő kormányzó édesapja, a kormánypárt megyei elnöke) azért nem lehetett főispán, mert a kormány egy bonyolult alku eredményeként a tisztséget a jászkun alkapitánynak juttatta. Az igaz, hogy a fia, Horthy Szabolcs aztán már megkapta a tisztséget 1910-ben.      

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A megye lakossága elsősorban paraszti gazdálkodásból élt, az ipar épp hogy csak megjelent, hosszú ideig csupán néhány gőzmalomra, tégla- és szeszgyárra szorítkozott. A megyének ásványkincsei gyakorlatilag nem voltak. Élénkebb volt a kereskedelem, melynek főcikkei a gabonaneműek és élő állatok voltak. Az üzleti életet élénkítette nyolc bank, tizenhat takarékpénztár és négy szövetkezet.

    A mezőgazdaság legfontosabb terményei a búza, rozs, árpa, zab és kukorica, továbbá kétszeres, burgonya, köles, cukorrépa, takarmányrépa, lucerna és lóhere voltak. Jelentékeny volt a dohánytermesztés is, mely négyezer hektár területen ötvenkétezer mázsa termést adott. Termett még sok dinnye, gyümölcs és szőlő is. Fában a vármegye szűkölködött.

    A vízjárta, sík vidéken nagy jelentősége volt a vízszabályozásnak, amely nagyobbrészt önkéntesen szerveződött, de állami támogatást élvező társulatok kezében volt. Ilyen volt a Heves-Szolnok-Jász vidéki Tisza- és belvízszabályozó társulat (Jászkisér), a Szelevényi átmentesítő- és belvízlevezető társulat, a Szolnok-Csongrád-Tisza bal parti ármentesítő társulat (Cibakháza), a Hortobágy-Berettyó vidéki belvizeket szabályozó társulat (Karcag), és a Székeséri víztársulat (Jászmonostor). Ezek a szerveződések nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy a megye területét az árvizektől megőrizzék.

    Jász-Nagykun-Szolnok állattenyésztése igen jelentékeny volt, különösen a legeltető marha és birkatartás, valamint a vegyesen ólazó és legeltető sertéstartás. A lakosságnak jövedelmező kereseti ága volt a halászat, mely a Tiszán, Körösön, Zagyván és Berettyón szép eredménnyel folyt.

    Jelentős települések

    Szolnok

    Rendezett tanácsú város a Zagyvának a Tiszába való torkolatán alul, utóbbinak jobb partján. Lakóinak száma 1850-ben csak tízezer lélek volt, 1891-ben már meghaladta a húszezret, 1914-te pedig a harmincezret. Az előző századfordulón egyike volt az Alföld legszebben fejlődő városainak. Legnevezetesebb épületei voltak a díszes vármegyeháza, a városháza, az állami főgimnázium épülete, a Ferenc-rendiek kolostora, s az ahhoz csatolt leányiskola, a réig vármegyeháza. Szolnok a vármegye törvényhatóságának, törvényszéknek, járásbíróságnak, közjegyzőségnek, pénzügyigazgatóságnak, államépítészeti hivatalnak, sóhivatalnak és több egyéb közhivatalnak volt székhelye. Volt állami főgimnáziuma, nőipariskolája, kereskedelmi bankja és takarékpénztára, két hitelszövetkezete, több nagy gyári vállalata (malmok, gőzfűrészek, szeszgyár, magyar államvasúti műhely), ipartestülete, vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói nemcsak földműveléssel, baromtenyésztéssel és halászattal foglalkoztak, de nagy mértékben kereskedelemmel és iparral is. Itt jelent meg a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapok és Gazdasági Értesítő, és volt a városban számos közművelődési, közhasznú s emberbaráti egyesület és ipartársulat.

    Szolnok Árpád-kori személynév lévén, a megye a nevét első ispánjáról kapta (mint például Csanád és Borsod). Első írásos említése 1075-ből való, ekkor már vár állott itt, amely a tatárjárás során elpusztult. Zsigmond idejében már újra mezőváros, várát is újjáépítették. 1513-tól fogva a Pálóczy-család bírta, 1527-ben Szapolyai János Krón Gorhárd budai várnagynak adományozta, de már 1538-ban Werbőczy Istváné lett.

    A törökök 1552 szeptemberében negyvenezer fős haddal zárták körül a várat, mire az ezernégyszáz fős őrségből külföldi zsoldosok megszöktek, és Nyáry Lőrinc kapitány ötvenfős megmaradt csapatával hiába próbálta meg az ellenállást, elbukott, török fogságba esett. A vár eleste (gyakorlatilag feladása) az egész országban nagy megütközést és aggodalmat keltett, ezért különösen értékes volt a két héttel később ostrom alá vett Eger sikeres védelme (ha Szolnok hosszú, nehéz ostromban esik el, az őszre fordult időben Eger vívására talán sor sem kerül).

    A hódoltság alatt a város hász birtok volt, a szultáni védelem alatt végig lakott, népes település. A kivonuló törökök 1685-ben felgyújtották, ám hamar újjáépült, erőre kapott. A Rákóczi-szabadságharc küzdelmeiben többször gazdát cserélt, az azt követő hosszú békében fokozatosan gyarapodásnak indult, bár várát széthordták, lebontották. Különös jelentőségre tett szert mint országos sólerakó hely (az erdélyi sót idáig hozták vízen, innen szekéren tovább), számos malma a környék gabonáját őrölte, kézművesei a vidék igényeit szolgálták. A többi alföldi városhoz hasonlóan Szolnok is több környékbeli falu lakosságát szívta magába, majd a nomád állattartást kiszolgáló tanyavilág alakult ki körülötte.

    A vasút már 1847-ben elért idáig, ami új lendületet adott a város fejlődésének. A szabadságharc tavaszi hadjárata során Damjanich és Vécsey Szolnoknál nagy győzelmet aratott a császáriakon. A szabadságharc bukása urán Szolnok fejlődése is megtorpant, de elsősorban a vasút továbbépítésének köszönhetően (1857. Debrecen, 1858. Arad, 1873. Hatvan) ismét megindult. Megyeszékhellyé válása után egy sor nagy építkezés indult, amit a gyáripar (malom, tégla, cukor) megtelepedése követett. A korabeli viszonyokhoz képest is gyorsan fejlődő város 1902-ben nyitotta meg máig is fennálló művésztelepét, ezzel is jelezve, hogy az ország legfontosabb városainak sorába lépett.

    Jászberény

    Rendezett tanácsú város, járási székhely a Zagyva mellett, 1891-ben huszonnégyezer magyar lakossal. Volt itt főgimnázium, iparos iskola, Ferenc-rendi kolostor, dohánybeváltó hivatal, ipartestület, vasúti állomás, posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár. A monda szerint Attila városa, kinek vára a ferencesek kolostorának helyén, sírja a Zagyva medrében volna. A helyén állott település a tatárjárás alatt elpusztult, jászok népesítették újra. A XVI. század elején már mezőváros, a hódoltság alatt szultáni (hász) birtok, aminek következtében önállóságát bizonyos fokig megtarthatta, sőt a jászkun kerület közigazgatási központja lett. Kisebb mértékben, mint Debrecen, de Jászberény is magába szívta a hódoltság alatt elnéptelenedő falvak lakosságát, határát kiterjesztette. A redemptio után a város határában a ridegmarhatartáshoz kapcsolódó tanyavilág alakult ki. A város már az előző századfordulón is számos műemléképülettel büszkélkedhetett. A városházán őrizték a valószínűleg bizánci eredetű, híres Lehel kürtjét, mely a jász-kun kapitányok jelvénye volt.

    Karcag

    Rendezett tanácsú város, 1891-ben tizennyolcezer magyar lakossal. Volt járásbírósága, adóhivatala, közjegyzője, református gimnáziuma, iparos iskolája, ipartestülete. Itt jelent meg a Nagy-Kúnság című újság. Első írásos említése 1506-ból való, de a régészeti leletek jóval korábbi településre utalnak, feltehetően a tatárjárás után létesült kun falvak egyike volt. Mát a hódoltság alatt a Nagykunság legfontosabb települése lett, és ezt a szerepét a török kiűzése után is megtartotta, sőt erősítette. A redemptio során Karcag is megváltotta magát, és széles határt vásárolt maga körül. A város fazekassága évszázados hagyományokra tekint vissza, egyéb ipara azonban a millennium idején nem volt, lakossága a csekély számú intelligencia kivételével teljes egészében földművelésből és állattartásból élt.

    Kisújszállás

    Rendezett tanácsú város, 1891-ben tizenkétezer magyar lakossal. Volt református gimnáziuma, ipariskolája, ipartestülete, járásbírósága és adóhivatala, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Kisújszállás és vidéke című hetilap. Első írásos említése 1395-ből való, Karcaghoz hasonlóan feltehetően ezt is kunok alapították a tatárjáráskor elpusztult korábbi telep helyén. A XVI–XVII. század fordulóján zajló tizenöt éves háborúban elpusztult, újra települt, a török kiűzése után megint lakatlanná vált. Korábbi lakói idővel vissza települtek, és Kisújszállás már mint önálló község vett részt a redemptióban, amikor széles határt is vásárolt magának. A lakosság fő megélhetési forrása az állattartás volt. A mezővárosi jogot 1806-ban szerezte meg, 1872-től rendezett tanácsú város. Híres református iskolájában segédtanító volt Arany János és diák Móricz Zsigmond.  

    Kunszentmárton

    Rendezett tanácsú város a Körös bal partján, 1891-ben tizenkétezer magyar lakossal. Volt járásbírósága, pénzügyőrbiztosi állomása, iparos iskolája, ipartestülete, gőzfűrésze és gőzmalma, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Első írásos említése a tatárjárás előttre esik, de ez a település elpusztult, a kunok telepítették újra. Az első török háborúkban leégett, majd a tizenöt éves háborúban megint elnéptelenedett, és ekkor sokáig lakatlan is maradt. A török kiűzése után Orczy István jászkun főkapitány a közeli jász falvakból telepítette újra. Egy évvel Kisújszállás után, 1807-ben mezővárosi, 1873-ban rendezett tanácsú városi rangot kapott.

    Mezőtúr

    Rendezett tanácsú város, járási székhely a Berettyó mellett, 1891-ben huszonnégyezer lakossal, kik között kétszáz volt német, a többi magyar. Volt járásbírósága, közjegyzősége, nyolcosztályos református gimnáziuma, felsőbb leányiskolája, ipariskolája, ipartestülete, több egyesülete és társulata. Itt jelent meg a Mezőtúr és Vidéke, a Mezőtúri Híradó című hetilap. Lakói gabonatermeléssel, s állattenyésztéssel és fazekassággal foglalkoztak, a város marhavásárai igen élének voltak. Mezőtúr határa két részre oszlott, a felső részt Mátyás királytól fogva a Kállay család bírta, de 1847-ben megváltotta magát a város, az alsó rész az Erdődy grófok birtoka volt, de ez is megváltotta magát. Első írásos említése a tatárjárás előttről való, de mint Kunszentmárton, ez is elpusztult. A XVI. században ismét jelentős település, amely Nagy Lajostól (aki többször volt vendége) címert és vásártartási jogot nyert, és kiváltságait Zsigmond és Mátyás is megerősítette. A török kiűzése körüli háborúkban elnéptelenedett, de újra települt. A rendes tanácsú jogot 1886-ban nyerte el.