Cságoly Péterfia Béla: Erdélyi irodalom és a magyar élettér

Erdélyt mindig is kicsit a kies tájak, a furcsa, gyakran meghökkentő történetek, vagy a mesék birodalmába tartozónak vélték Magyarországon és főképp Budapesten, a távolságnak, valamint függetlenségre vágyó és öntudatos lakóinak köszönhetően. Már az is zavaró tény, ha az egyöntetű Erdélyről beszélgetünk, hogy egységes tájként és egységes lakosságként gondolkodunk róla. Bár sok minden közös bennük, de ha csak az itt élt kiemelkedő irodalmi alkotóikra gondolunk, bizony nem kevés az évbeli, lelki, szellemi és a földrajzi távolság Arany János szülőhelye Nagyszalonta és a cegei Wass grófok kastélya Válaszút, vagy Ady szülőföldje Érmindszent és Benedek Elek tusculanuma Kisbacon vagy Kós Károly Kalotaszege között. Nevetségesen hangzik, de a német nemzetiszocializmus illetve Adolf Hitler regnálása óta, az eltelt több mint hetvenöt év dacára, az „élettér” mind szó, mind eszme „kódolt antiszemitizmusnak vagy fasizmusnak” és az ezzel járó tiltott gyümölcsnek számít a publicisztikákban. Miközben ez a fogalom nemcsak a lakott környezet és annak gazdasági birtoklásának alternatívája, hanem az európai ember számára oly fontos, elsősorban keresztény-kulturális lehetőségek tárházát jelenti. Az erdélyi élettér lényege nem maga a táj, az otthon, hanem az erdélyi lélek. Mi épp ezért most az irodalom ösvényein járunk erdélyi képekért. Az író bölcsőhelyén vagy otthona körül nézünk szét, verseiben vagy novelláiban magunkba szívjuk rácsodálkozásait az erdélyi tájra, emberekre. Látszólag talán csapongó és szeszélyes így, itt ez a kirándulás, de éppen ezért nincs gondunk turista felszerelésre, mert a szerzők által sugárzott erdélyi lélek kap és ad közvetlenséget, lírai bensőségességet, s talán magasabb rendű realitást is. „A szellem: fa, mely az anyagba eresztvén gyökerét, csodálatosan megkonstruált szervein keresztül átalakítja az anyagot és virágos koronáján árasztja szét illatát”, jegyzi fel Imets Béla a Székely Szó szerkesztője. Erdély érdeklődőbb lakói már vagy négyszáz éve követelik majd teremtik meg a maguk kulturális közegét. Tolnai Lajos írja: „1655-ben a halhatatlan Apáczai Csere János »Magyar Encyclopaediá«-jában így kiált fel: »münekünk vallásunkon való fejedelmünk, bő országunk vagyon, s hol az akadémia?« A sok huzavona, torzsalkodás, irigység megtette. S íme, azt amit a sok árulkodó apró ember miatt fejedelménél kivinni nem bírt: kétszáztizenhét évvel később egy szerencsés politikai fordulat Kolozsvárnak megadta. De éppen csak ilyen akadémiát értett-e a mély logikus, a milyen még ma is a kolozsvári egyetem? Én azt gondolom, olyat, a hol egy hatalmas ifjúság pezsgő, lángoló élete mellett tudósok, írók, költők versenyben égő társulata adja az irányt, segíti a küzdőt, vezeti a bátortalant; a hol a régi Boetiusok, Csoda Miklósok, Dávid Ferencek, Szenczi Molnár Albertek, Geleji Katona Istvánok új fényben támadnak fel. Erre az akadémiára a kolozsvári egyetemben minden szegeletkő megvolna. Brassai, Imre Sándor, Szabó Károly, európai hírű tudósok és ha ilyen élet ott még sincs: hát akkor akármilyen szegény köntösben is, de meg kell indítani máshol és akárhol. De annak az akadémiának melyről ezer gondja és szenvedése között is a dicső Apáczai álmodozott, legalább sátorkaróját le kell verni egyszer valahára, ha talán most még Marosvásárhelyt is; Zilahon és Sepsiszentgyörgyön, Enyeden és Udvarhelyt, Kolozsvárt és Csíksomlyón”. Ez igények alapján alakult meg a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1876-ban. És milyen céllal alakult ez irodalmi kör?

Hogy a régi és újabb székely-magyar nyelvészeti sajátságokat és népköltészeti emlékeket felkutassa és összegyűjtse;
hogy a széptudományok köréből dolgozatokat nyújtson, s a Társaság jelesebb munkáiból nyilvános felolvasásokat tartson;
hogy a régi és újabb jelesebb szépirodalmi és nyelvészeti művek megjelenését eszközölje;
hogy a törekvő nemesebb ifjúságnak az irodalom terén vezetője, bátorítója legyen.

    Az erdélyi nemesség kezdte felismerni, hogy a magyar irodalom és műveltség oktatásának hiányában az elrománosodás megállíthatatlan lesz. Ezen az alapon helyezkedett el az akkori erdélyi magyar polgár, a régi hivatalnok és dzsentri, a szabadelvűbb eszméket valló főúri réteg – mégpedig a tiszta és magyar nyelvű művészetnek a köztük meglévő ellentéteket elmosó egységében. E korszak rémképét eleveníti fel később Rákosi Viktor „ Az elnémult harangok” könyvében: „Simándy Pál; erdélyi fiu volt. Hunyad vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt, hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a messzeterülő völgyeket... Százával, ezrével látott magyar típusú, magyar nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását s lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme, idegen nemzet szolgála­tába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak utolsó szikrája is kihamvadt bennük.” Egyre többen és többet tettek irodalmi művekben ellene. Az erdélyi literatúra vezérfonala leginkább a gazdag, színes képzelőerő, a Természettel való szoros együttérzés, régi mitológiák lélekben való újraforrása, gyermekies, naiv mesehajlam és egészséges, alkalmazkodni tudó világnézet lett, mert ez a földből nőtt erdélyi magyar lelke. Az irodalomban való megnyilatkozása semmi esetre sem pusztán formai. Fő ismertető jele nem az, hogy a témák Erdély határán belül esnek, mert erdélyi író-költő a Felvidékről hozott témát is erdélyi levegőjűvé festhette át; ámbár bizonyos, hogy az a lélek, amelyet az erdélyi dolgok határoztak meg, amelyik az erdélyi hegyek tövében és az erdélyi égbolt alól nőtt ki, a legteljesebben, legillőbben erdélyi keretek közt tud megszólalni. És az is igaz, hogy Erdély hű fiai völgyeik hosszában éppen elég kedves és személyes megírni való dologra néznek, nem szárnyalnak túl gyakran át a határhegyeken, legfeljebb meseparipán, s így az erdélyi témakörrel a transzilvanista ideológiát próbálta átadni, mert az erdélyi lélek legfőképpen az erdélyi irodalom nyelvében nyilatkozik meg.

Hogy ha pedig valamint az szónak módja kilenbez,
És az szólásnak új folyamása leend:
Mindjárt az régi székelyek nyelvére tekintsen,
Kiknél tiszta magyar nyelv maradéka vagyon,
Ököztök példát ez könyvbeli szóra keressen,
És tőlök módot mostani óvásra vegyen.

/Vilmányi Libécz Mihály: Corrector pio lectori, 1558./

    A nyelvben, amely hű és pontos mérője annak, hogy az író a dolgokat hogyan közelíti meg, hogyan látja és hogyan veszi kezébe. Abban a nyelvben, amely távolról sem ugyanaz, mint az úgynevezett stílus – annál: több és lélek-kútba mélyebben belenéző. A magyar irodalmi nyelv kialakulásánál a magyar vidékek külön nyelvterületei – íróik révén – jórészt mind munkás részt vettek. S így irodalmi nyelvünk többé-kevésbé általános képlete lett minden magyar nyelvterületnek: benne maradván mindaz, ami közösen megegyezett és kihagyódván belőle, amit a külön vidékek speciális sajátosságképpen akartak volna hozni. Amint mondtam, a nyelvben az a mód jut kifejezésre, ahogyan az író a dolgokhoz közeledik, azokat látja és kezébe veszi. Az erdélyi íróknál a lelkük – sok színes képzelet, a dolgokkal való testvérség, gyermekes mesehajlam – úgy jut kifejezésre, hogy nyelvük csupa szemléletes hasonlat, ami által a dolgok rokonság válik nyilvánvalóvá, és telve van mesebeli különösségekkel, amelyekre fölfigyel és elbódul mindenki. Balázs Ferenc az erdélyi magyar irodalomról szóló esszéjében kifejti, hogy: „az erdélyi ember nem szakította ki magát a természet öleléséből s érzi a dolgok – állatok, fák emberek – misztikus együvé-tarozását. Ezért, ha valamit lát, testvérét is meglátja fűben, fában, patakvízben. Ha valakinek haragtól csillogó szemét látja, a nap jut eszébe, amely vöröslően a hegyek mögé bukik. S az egész mozgó, nyüzsgő világ él és lélegzik, mint az ember. A hatalmas jegenyék a föld ujjai, az ösvény kanyarogva dombra mászik, a hold ezüstöt hint, a csillagok kereken gyűlnek az ég aljára vigyázkodni – ezek a bővérű, színes, szemléletes hasonlatok csak olyan lélek gyermekei lehetnek, amelyben a világ dolgai nincsenek idegenséggel elválasztva, de ősi kollektivitásban súrlódnak, kapcsolódnak egymáshoz. A meseszáj pedig különös és bizarr képeket festeget. Régi csatamezőn a szétrugdosott emberkoponyák olyanok, mintha borzalmas hittérítő barát elszakadt olvasó-láncáról peregtek volna szanaszét. Ezek a gyermekies mondások gyakran mitologikus ízűek: a két együtt induló lélek megcsókolja a fára esett holdat, mintha ezzel a hold s a fa s a többi dolgok lelkét szívnák magukba. Az erdélyi nyelv csupa hasonlat – Szabó Dezső leggyakrabban használt szava a mint – ami a természettel való együvétartozásból s mesétlátó, mitológiás lelkéből folyik. Megtehetném, hogy példák garmadával bizonyítsak. De aki most igazamra rá nem ismer, azt küldöm az erdélyi írók munkáihoz. Olvassa Adyt, Szabót, Nyírőt, Berdét… mindahányat. Akkor ő is látni fog. Egyszóval, ebben a speciális erdélyi nyelvben legfőképpen fejeződik ki az a mód, ahogy az erdélyi lélek a dolgokat a maga közelségébe vonja. De ez a lélek egyébként is megnyilvánul. A témák műfajában is. Földből nőtt történetek, mesék, mesék s mitológiák”. Az erdélyi magyar irodalom reneszánsza – bár lelassult – tovább gyűrűzött Erdély román megszállása majd a trianoni diktátum után is. Kellet is remény, hiszen a már említett Imets Béla ezt írta naplójába: „Egy eszme kell, mely megváltja ezt a sorsverte fajt s az igazság és emberség örök fényébe felmagasztosítja. Egy eszme, mely ridegen elvet minden elavult társadalmi törvényt, paragrafust, ami csak végzetsorsához: földhöz nyűgözi. Repülni kell megtanítani ez emberfajtát, bőven bevetett gondolatföldet kell alája teríteni, hogy új virágzásba, új és bő termésbe szökkenjen.”Az Erdélyi Helikon első évfolyama 1928-ban látott napvilágot. Kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh, amelyet 1924-ben Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő, Paál Árpád és Zágoni István alapított, és amely az 1926 júliusában létrejött Erdélyi Helikon Szabad Írói Munkaközösség hatósugarába került. Ez a kötetlen írói társulás – amelynek történetét egy résztanulmány erejéig talán meg kellene írni – Kemény János kezdeményezésére és az ő vendégeként évente egyszer ült össze háromnapos tanácskozásra a házigazda marosvécsi kastélyában. A tanácskozások Bánffy Miklós irányításával, legalábbis az ő elnökletével zajlottak le. A szabad munkaközösség létrejöttét kiváltó okok és lehetőségek közül elsősorban a gazdaságiakat kell hangsúlyozni. Maguk az írók már korábban is kísérleteztek, hogy önálló összefogások révén műveik számára kiadási lehetőséget teremtsenek. Ezek a próbálkozások azonban meg felelő anyagi fedezet vagy támogatás híján rendre megbuktak vagy elhaltak. Ezúttal azonban az erdélyi magyar főnemesség, a földbirtokkal rendelkező réteg és a viszonylag vagyonosnak vagy legalábbis jómódúnak minősíthető úgynevezett középosztály hajlandónak mutatkozott egy szabadelvű és elméletileg pusztán művészi szempontokat magáénak valló szélesebb összefogás támogatására. Ugyanakkor a csakugyan tágabb gondolkodású és művésznek sem utolsó Bánffy Miklós, akivel a „plebejus” Kós Károly is kitűnően megértette magát, szellemileg és anyagilag is alkalmasnak látszott a szabad írói társulás legfőbb védnökségére, talán irányítására. A politikai körülmények is közrejátszottak ennek a szélesebb írói arcvonalnak kialakulásában. A két korábbi nemzetiségi politikai alakulat: a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt 1922-ben Magyar Párt néven egybeolvadt, és az így kialakult új képződmény a főnemességtől kezdve (és annak vezetésével) a polgárságig és a kispolgárságig húzódó nemzetiségi alapon egyetlen tömörülést hozott létre. Végül s harmadikként említhető körülmény vagy ösztönzés a szabad írói csoportosulás megvalósítására az alkotók döntő többségének irodalmi egységre – bármilyen képzeletbeli is lett volna az! – való törekvése volt. „A különböző szemléletű polgári írókat… – állapítja meg Láng Gusztáv dolgozatában – (akik a polemikus küzdelmekbe, az önálló fórumteremtés kudarcaiba amúgy is belefáradtak) nemcsak vonzotta a közös tábor utópikus gondolata, hanem egyre erősebb érdekszálakkal kötötte meg a Helikon hatáskörébe tartozó (de éppen a munkaközösség vezetőnélkülisége miatt sok szempontból a Helikont irányítóan befolyásoló) könyvkiadó és folyóirat.” Ma már többé-kevésbé világos, hogy ez a közös eszme vagy jelszó az úgynevezett „erdélyi gondolat” vagy másképpen transzilvanizmus volt, amelyet ugyan nem a vécsi munkaközösség talált ki, de amelyet mindenképpen alkalmasnak vélt az egység megteremtésére irányuló törekvéseihez. Az „erdélyi gondolat” éppen pontosan körül nem írtsága és lényegi meghatározhatatlansága folytán kitűnő lehetőségeket kínált a különféle indítékokból származó, mégis közösnek feltételezett cselekvés alátámasztására. Az egymástól sokban eltérő gondolkodású résztvevők mindegyike a számára legkedvezőbbnek tetsző vagy legvalószerűbbnek látszó eszmei tartalommal tölthette meg a más-más alkalmakkor, de mégis egységesen használt kifejezést. Éppen ezért lehetővé tették, hogy bár pontosan körül nem határolt közös alapokon, mégis színvonalas, sokszínű irodalom szülessék, olyan egymástól merőben eltérő gondolkodású költői egyéniségek találkozhassanak a folyóirat hasábjain, mint teszem R. Berde Mária, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor, Tompa László és Dsida Jenő, Áprily Lajos, Olosz Lajos vagy Bárd Oszkár. Ezek az írók és költők nemcsak magyarságtudatukat és a magyar nemzethez való ragaszkodásukat bizonyították munkáikkal, hanem nyitottak voltak az erdélyi szülőföld, a táj szépsége és az itt élő emberek és állatok világa iránt is. Kovács László: Séta bölcsőhelyem körül című könyvében így vall minderről: „…Emberi színeket és írói egyéniségek színét kapjuk így a képekhez kíséretül. Kedves titkok pattannak fel, képek és emlékek keverednek. A föld, ahol járunk, nem csupán önmagában érdekes így; az író és földje néznek egymásra, élettől mosolyogva, vagy gondoktól komolyan…” A kép tágul: nem csupán ki a szemhatár kék csipkézete felé, de le a tükröződő lélek gyöngéd mélyei felé, a szellem rejtekhelyeihez, amint egy-egy otthoni kép mögött meghúzódott. Kibomlik a szülőföld képével együtt egy-egy visszahozhatatlan gyermekkor, mint az egyszer nyíló virág; örök mézkamrájával, melyhez az emlékezés gyöngéd útjain mindig vissza lehet járni a férfigondok sötétlő erdejéből. Vagy visszamegy a szeretet legszebb kifejezéséért, és így szól: „Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben a földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és józanít fűszereket. Rabja vagyok. És nem tehetek egyebet: hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen…”

    E vallomások olyan, mint egy elénk guruló könnycsepp, apró gömbje nem csupán a maga külön ízét kínálja, de ott tükröződik rajta a maga módján az egész világ. A fényképezőgép lencséje azoktól a képekből rögzített, amelyek mégis e világból legélesebben verődnek rajta. Ezeken szűrődik át a nagyvilág. Ezeknek a vonalai rajzolódnak fel, ha a képzelet játszani kezd, s az alkotásban szellemét és lelkét elénkbe tárja. Erdély tarka szőnyege és a magyar erdélyi élettér bomlik századok óta e könyvekben az olvasó elé.