A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Torontál [XLIII. rész]

64 varmegyeTorontál vármegye hazánk déli részében, a Duna-Maros szögében feküdt. Területe 9521,42 km2 volt. Az egész vármegye lapályos és részét képezte a nagy magyar alföldnek, melynek legmélyebb fekvésű részei közé tartozott. E kiterjedt síkság keletről nyugat felé lassan aláereszkedik és tenger feletti magassága mindenütt kevesebb 100 méternél, csak a BErzeva folyótól délre eső, nagy terjedelmű Delibláti homokpuszta képez jóval magasabb fekvésű, hullámos területű feltérséget. A vármegye folyóvizekben igen gazdag volt, délnyugati és déli részén a Duna képezi a határt, melynek szélessége 560–700, mélysége 6–16 méter, partjai alacsonyak és számos holtág és ér keresztezi a szomszédos vidéket. A legmocsarasabb rész, az úgynevezett pancsovai öböl, a századfordulón lecsapolták, és a bukovinai csángókat telepítették oda. A Tisza a nyugati határát jelöli a vármegyének, lassú, lomha folyású és gyakran kiáradó folyó, partjain mocsarakkal és tavakkal. Északon a Maros határolja a vármegyét, belőle az Aranka-ág szakad ki, mely délnyugati irányban öntözi a vármegye északi részét, Pádénál csatlakozva a Tiszába. A többi folyóvíz mind északkeleti-délnyugati irányban szelte át a vármegye földjét: így a csatornázott Béga, a Temes és a szintén csatornázott Berzava, mely Moravicai- és a Teréz-csatorna vizeit veszi magába. Ásványos forrásai az ivándai keserűvíz és a melencei Ruszanda-tó.

    A vármegyében 1891-ben 588,750-en éltek, mihez 1316 főnyi katonai népesség is járult. Torontál vármegye a sűrűbben lakott vármegyék közé tartozott. A lakosság nemzetiségre nézve igen kevert volt: 98,129 (16,7%) magyar, 184,827 (31,4%) német, 14,031 (2,4%) tót, 87,445 (14,8%) oláh, 4690 horvát, 186,231 (31,6%) szerb és 9611 bolgár. A lakosság legnagyobb része földműveléssel és vele kapcsolatban állattenyésztéssel foglalkozott. Az előző századfordulón a városokban és nagyobb községekben az ipar és kereskedés is élénk volt. Az ipar jelentékenyebb ágai voltak: a selyemipar (Pancsován volt állami selyemfonógyár), malomipar számos gőzmalommal, sörgyártás, ecetgyártás, szeszfőzés, építőipar, téglagyártás, mészégetés és bőripar. Háziiparilag űzték a pamut- és gyapjúszövetek, valamint kosarak és kocsioldalak készítését. A kereskedelem és forgalom központjai voltak: Nagy-Becskerek, Nagy-Kikinda, Pancsova, Zsombolya és Török-Becse, a kereskedelem főbb cikkei voltak: gabona, élő állatok, fa, szalonna, zsír, nyers bőr, építőanyagok. A hiteligények kielégítésére 24 bank és földhitelintézet, 39 takarékpénztár és 27 szövetkezet állt fenn, mindössze 6 millió frt tőkével.

    Közművelődés tekintetében a vármegye férfinépességének 42,9, a női népességének 58,7%-an nem tudott sem írni, sem olvasni és a tanköteles gyermekeknek 14,5%-a nem járt iskolába. A vármegyében 385 tanintézet volt: 3 gimnázium (Pancsován állami fő-, Nagy-Becskereken községi fő-és Nagy-Kikindán állami gimnázium), 1 földművesiskola Szerb-Nagy-Szent-Miklóson, 11 ipari és kereskedelmi iskola, 2 állami felső kereskedelmi, 5 polgári, 2 felsőbb nép- és 362 elemi népiskola és 104 kisdedóvó. Az iskoláknál 261 iskolai könyvtár volt, 47,206 kötettel. A szellemi élet Pnacsován, Nagy-Becskereken és Nagy-Kikindán központosult.

    Millennium idején a közlekedést elsősorban a vasutak közvetítették, melyek minden irányban keresztülszelték Torontál vármegyét. Jelentékeny volt a hajóközlekedés a Dunán, Tiszán és Bégán, a tutajozás a Maroson és Temesen.

    A vármegye 14 járásra oszlott és volt benne egy törvényhatósági joggal felruházott város és 2 rendezett tanácsú város. Ezeken kívül volt még 164 nagy- és 53 kisközség. A községek általában véve nagyok, 2000-nél több lakója 114-nek volt. Legnépesebbek voltak: Nagy-Kikinda 22,934, Pancsova 17,948, Szerb-Nagy-Szent-Miklós 10,340, Zsombolya 9580, Mokrin 8723, Melence 8691, Réva-Újfal 7391 és Török-Becse 7276 lakossal. A vármegye székhelye Nagy-Becskerek volt.

     

    Története

    Torontál vármegye Temes és Krassó-Szörény vármegyékkel együttesen olyan kikerekített természetes határokkal bírt, hogy e tartomány története az ősi idők óta a legújabb korig sok tekintetben egybefüggő egész. Torontál vármegye területén is gyakoriak az őstelepek. Első lakói, kiket a történet említ az agatirsztek lehettek, kikről Herodotos feljegyezte, hogy a Maris mellékén laknak. Kr. e. I. században a rómaiak birtokában került e vidék is, majd a nemsokára megindult népvándorlás alatt gótok, hunok, longobárdok, avarok és magyarok egymást váltották az uralomban.

    Honfoglaláskor a Maros-Tisza-Duna szögletét Anonymus szerint Glád fejedelem bírta, s ezt Árpád vezérei: Boyta, Szoárd és Kadocsa a Temes vizénél győzték le, mire az egész tartomány, így Torontál vármegye is a magyarok birtokába került. Ez a győzelem még nem jelentett szoros kapcsolatot az ország többi részével, így Ohtum ezt az országrészt a bizánci császár fennhatósága alá akarta juttatni. Ohtumot Szent István legyőzte, és e vidéken lakó és vallása miatt Bizánc felé hajló népet a nyugati vallás felé térítendően az országhoz szorosabban kapcsolva 1030 táján megalapította a Csanádi püspökséget. Kezdetben az egyházmegye a családi vármegyével esett egybe, míg később a vármegye több kisebb megyére bomlott fel. Az ősi Csaánd vármegyéből keletkezett Keve, Temes, Krassó és Szörény vármegyék mellett Torontál vármegye is, de míg az előbbi megyékről már jóval előbbről találunk hiteles feljegyzésekre, addig Torontál vármegye neve csak egy 1326-iki oklevélben fordul elő legelőször. Torontál vármegyei főespereseket is csak a XIV. századtól kezdve említették.

    A középkorban Torontál vármegye ugyanazon szenvedéseken ment át, mint a Marostól délre fekvő többi vármegye. Legtöbbet szenvedett a XV. századtól kezdve a török gyakori becsapása miatt. A mohácsi vész után Torontál vármegye is a Szapolyai országrészhez tartozott. A nagyváradi béke megkötése és Szapolyai halála után a vármegye Izabella tartománya lett és Erdéllyel lépett államjogi kapcsolatba s annak határvidék volt. A Ferdinánd és Izabella között kötött diószegi egyezség folytán 1551-ben Torontál vármegye is urat cserélt, de 1552-ben Temesvárt elfoglalták a törökök, vele együtt Torontál vármegye is a birtokukba került. A török a Marostól délre eső vidéket külön ejaletté alakította, s azt szandzsákságokra osztotta. A vármegye területén a hódoltság korában három szandzsákság létezett, de a folytonos pusztítások miatt Torontál vármegye annyira elnéptelenedett, hogy még a neve is csakhamar feledésbe merült, és volt idő a XVIII. században, mikor az udvari kancellária mindenütt kereste, mindenfelé tudakozódott, hogy hol volt hát valamikor az a Torontál vármegye?

    A mohácsi vész után beállott idők lakatlanná tették e hajdan viruló, szép magyar vidéket. A XVIII. század elejéről való feljegyzések nagy kiterjedésű posványokat, tavakat, lakatlan fövénysivatagokat és csak apró, részben elhagyott vagy egészen néptelen falvakat mutatnak benne. Legelhagyatottabbak voltak a becskereki, pancsovai kerületek, a folytonos török betöréseknek következtében. A török uralom 1552-től névleg 1718-ig tartott, de már az 1697-es zentai győzelem óta Torontál vármegye is tényleg a király birtokához tartozott, mert a temesvári pasa csak annyiban szóltatott bele a tartomány ügyeibe, amennyiben azt megvédeni bírta. A törököt 1716-ban Temesvárról is kiűzték, ezzel a vármegye is végleg felszabadult a török rabság alól, az 1718-iki passzarovici béke pedig az egész Maros-Tisza-Duna-szögletet szerződésileg is III. Károly birtokába juttatta. Ez még nem jelentette az anyaországgal való egyesülést, még 63 éven át maradt elszakítva a vármegye, mert a Maros-Duna-Tisza-szögletet III. Károly Savoyai Jenő herceg tanácsára egyedül a bécsi udvartól függő külön tartománnyá alakította, melynek prédája lett a többi ősi vármegyével együtt Torontál vármegye is. A bécsi kormány a temesi bánságot 13 kerületre, a kliszurai hegyvidékre és még külön hat katonai századkerületre osztotta. Torontál vármegyére a csanádi, becskereki és pancsovai kerületek, ezeken felül a mokrini, kikindai, franyovai, melencei és a bótosi századvidékek estek.    

    A töröktől való visszafoglalás után 1717-es nem éppen pontos összeírásból kitűnik, hogy mennyire elnéptelenedett a vármegye. Területén összesen 81 falut jegyeztek fel 1768 lakóházzal, de falunak írták az alig 3–4 házból álló telepet, illetve lakóháznak a legnyomorúságosabb putrit is. A beláthatatlan prédiumok parlagon, haszonvétlenül hevertek, s az egész vármegye az enyészet képét nyújtotta. A lakatlan táj mocsárrá változott. Az ide telepített lakosságnak legnagyobb része az egészségtelen éghajlat áldozata lett, így a III. Károly által Barcelona vidékéről ide telepített spanyolok, az első német telepesek többsége, így nem sikerült a bécsi kormánynak tiszta német betelepülőkkel gyarmatosítani a vidéket. Szívesen láttak szerbeket is, kik nagy számmal telepedtek le a vármegyében. Magyar telepes aránylag kevés jött, a bécsi kormány nem is látta szívesen a magyarokat, még a visszakapcsolás után sem. A magyar országgyűlések kezdettől fogva nem akarták a Temesi bánságot, s abban területeket elismerni. Az új Torontál vármegye ünnepélyes felavatása és a megyei tisztviselői kar beiktatása 1779. július 13-án és 14-én történt.

    Torontál vármegyének a szabadságharc alatt nevezetes szerep jutott, mert a vármegye déli részeiben eleinte a szerb felkelők jutottak uralomra, s kivált a perlaszi és tomaseváci táborokból ki-kitörve sok kárt és bajt okoztak a vármegye magyar lakóinak, mígnem az újonnan alakított magyar honvédségnek Kiss Ernő, Vetter A. és Damjanich alatt jelentős küzdelmek után sikerült a szerbeket e két fészkükből kiostromolni és Pancsováig visszaszorítani.

    A szabadságharc leverése után Torontál vármegyét is elszakították az anyaországtól, s a felállított Szerb vajdaság és Temesi bánságnak lett kiegészítő része. Eleinte a megyék mg megtartották régi határaikat, de 1853-ban a tartomány öt cs. kir. kerületre osztották, s ezzel a vármegyék nevei is megszűntek. Torontál vármegye az úgynevezett nagybecskereki kerületet alkotta és nyolc járásra osztották. Ez az állapot 1860. október 20-ig tartott, amikor azt a császár megszüntette, s az 1860. dec. 27-iki leirattal a Szerb vajdaságot és Temesi bánságot Magyarországhoz visszakapcsolták, s így 1861. év elején Torontál vármegye újólag megalakult. Az 1871. jún. 8-iki királyi rendelettel a magyar határőrvidéket polgárosították, ennek alapján az 1873. XXXII. t. c. megállapította a volt bánsági határőrvidék új beosztását. Ennek rételmében Torontál vármegye területe a volt szerb bánsági ezred egy részével, valamint a volt német bánsági ezred első tíz századával gyarapodott. Ezekből alakultak a pancsovai, újfalvi, alibunári, antalfalvi és perlaszi szolgabírói járások, míg Pancsova városát önálló törvényhatósági joggal ruházták fel. Az 1876. XXXIII. t. c. a kikindai szerb kerületet is, mely 1774 óta nagy kiváltságokkal bírt és az 1870. XLII. t. c. szerint is közjogilag független és önálló törvényhatóság volt, megszüntette, és Torontál vármegyéhez csatolta. Hertelendy József volt torontáli főispáné volt az érdem, hogy e bekebelezés, mely a kikindai szerbeket eleinte megdöbbentette, minden nagyobb súrlódás nélkül, a magyar állameszme teljes diadalával történt.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A vármegye ásványos kincsekben nagyon szegény; köve nincs, csak téglakészítésre alkalmas agyag fordul elő helyenkint. Növényzete annál gazdagabb. Általában véve a vármegye talaja igen gazdag s a vármegye egyike hazánk legdúsabb búzatermő helyeinek. A gabonafajok közül leginkább búzát termeltek, kívüle még kukoricát termesztettek igen nagy mennyiségben, míg zab, árpa jóval kevesebb, rozs és kétszeres csak elenyésző mennyiségben terem. A gabonafajok legnagyobb piacai Nagy-Becskerek, Nagy-Kikinda, Pnacsova, Párdány és Zsombolya. A gabonafajok mellett még repcét, burgonyát, kevés kölest, lent, kendert, rizst és hüvelyes veteményt termesztettek. Aránylag jelentékeny volt a dohánytermelés, kivált a törökkanizsai, cseneji és zsombolyai járásban. Rét és legelő bőven volt, ami az állattenyésztést segítette. A szőlőművelésnek a filoxéra pusztítása előtt sem volt nagy jelentősége, a termelt bor csak helyi fogyasztásra szolgált. A gyümölcster5melés a helyi szükségletet sem volt képes fedezni. A vármegyének igen kevés erdeje volt, faszükségletét legnagyobb részt Krassó-Szörény vármegye óriási erdőségei fedezték, melyekből a fa nagy része a Bégán jött le tutajokon s Pancsován és Török-Becsén került piacra. A Maroson is szállítottak fát.

    Állattenyésztése igen virágzó volt. A vármegye állatállománya legnagyobb részt magyar és nem magyar fajtájú szarvasmarha, ló, sertés, juh és birka, kevés kecske és bivaly, valamint szamár és öszvér. A lótenyésztés a millennium idején szép virágzásnak örvendett és igen jelentékeny volt Franz-felden; a vármegyében volt 38 fedeztetési állomás és Zsombolyán jeles ménes. Nagyobb tehenészet volt Zsombolyán, Csókán, Beodrán, Nagy-Szent-Miklóson. Nagyobb juhtenyésztést űzött Török-Kanizsa, Magyar-Cernya, Ó-Besenyő, Csatád, Szerb-Szent-Péter és Nagy-Jécsa. A sertéstenyésztést nagyobb mérvben űzték Nagy-Torák és Osztern. A sertéskereskedést Tamásfalva, Partos és Csóka. Nagyobb marhavásárai által Nagy-Kikinda, Zsombolya, Nagy-Becskerek, Pancsova, és Perlasz tűnt ki. Szárnyas állatokat a nagyobb városok környékén és a Béga-csatorna mentén fekvő községekben tenyésztettek nagyobb mennyiségben. A méhészet a századfordulón jelentős fejlődésnek indult. Igen jelentékeny volt a selyemtenyésztés, mely Bács-Bodrog után első helyen állt.

    A gazdaság érdekeit több egyesület szolgálta, ilyenek a vármegyei gazdasági egyesület és a németcernyai, perjámosi, nagyszentmiklósi és nagybecskereki gazdasági egyesületek vagy körök. A lakosság legnagyobb része földműveléssel és vele kapcsolatban állattenyésztéssel foglalkozott. A városokban és nagyobb községekben az ipar és kereskedés is élénk volt.    

    Jelentős települések

    Becskerek

    Nagy-Becskerek, rendezett tanácsú város a Béga partján, a megye törvényhatóságának és a Nagy-Becskereki járás szolgabírói hivatalának székhelye s a megye szellemi és anyagi életének központja. Az adófelügyelőségnek, a királyi tanfelügyelőnek, államépítészi, illetékszabási hivatalnak, a 14. sz. déltorontáli honvédzászlóaljnak, valamint a 29. sz. hadkiegészítő parancsnokságnak volt székhelye. Volt törvényszéke, járásbírósága, királyi ügyészsége, pénzügyi és kincstári ügyészsége, közjegyzősége adó és dohánybeváltó hivatala, dohányáruraktára, pénzügyőri biztossága és államjószági ismpánsága. Itt székelt a temesvár-nagybecskereki görögkeleti esperesség, volt kegyesrendi szerzetháza és főgimnáziuma, iparos és kereskedelmi tanonciskolája. Anyangi jólétét emelte az osztrák-magyar bank fiókintézete, a takarékpénztár, népbank, torontálmegyei takarék- és előlegjegyző egylet, a Torontálmegyesi háziiparegyesület, a gőz- és gázfürdő részvénytársulat, valamint a hidegvíz, belégzés és savógyógyintézet részvény Társulat. Volt a városban színház, számos közhasznú egyesület és intézet. Ipartelepei közül a fűrészmalom és három ecetgyár említendő. Marhavásárai jelentékenyek voltak.

    Nagy-Becskerekben 1891-ben 2895 házban 21,934-en laktak, köztük 5116 magyar, 7874 német, 417 tót, 382 oláh és 7969 szerb. Határa 19,371 hektár, igen termékeny föld. Állattenyésztése jelentékeny volt. A múlt század fordulóján volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    A város neve már a XIV. század eleje óta szerepel az okiratokban a legkülönbözőbb formákban: Beche, Becke, Bechereky, Bechkereky, Bekuskrekei, Bekuskerequi, Pechbereky, Pechkereki, Bechekereke, Bechekereky, Pechkereky, Betschkereck, Weschekargekh. Neve a kutatások szerint avar eredetű, s őrhelyet jelent.

    Az ásatásokban sok cercus communis agancsai, csont- és bronzszerszámok és házieszközök kerültek elő, valamint kiégett tűzpadokra akadtak, körülöttük konyhahulladékok és agyagipari cikkek hevertek, mely szerint a népvándorlás kora utolsó periódusában egy népnek szolgált hosszabb ideig lakóhelyül a terület. A közelben fekvő bántelki puszta leletanyaga bizonyítja, hogy Nagy-Becskerek a római uralom alatt is lakott hely volt, nagymennyiségű római pénzt, urnákat, téglákat, falakat találtak itt. A város a római uralom elvonulta után is megmaradt lakott helynek, a vele szemben félkörben húzódó avar gyűrű pedig arra utal, hogy ezen az oldalon Nagy-Becskerek volt a mögötte elterülő vidék kulcsa.  

    A honfoglalás idejéből nincs adat Becskerekről és környékéről. Az első magyar lelet az Anjouk korából származik, Róbert Károly kis ezüstpénze került elő 1320–1321 tájáról. 1331-ben már vásár volt itt. 1332-ből való pápai tizedlajstrom szerint Becskereknek már volt egyháza, papja, kit Jánosnak neveztek, plébániája, mely az által fizetett tized szerint a tekintélyesebbek közé tartozott.

    1398-ban Zsigmond király Bosnya elleni hadakozása közben járt először Becskereken, amit egy levele árul el „in crastino festi beati Michaelsi” keltezve. Ő ajándékozta oda az egész területet Brankovics Györgynek. Brankovics a várost később Birini Pálnak adta több értékes birtokkal együtt. Tőle a rendek vették el az egész Délvidékkel együtt, mely határozatnak Hunyadi János szerzett érvényt. Később a birtok újra Brankovicsé lett, Mátyás király Szilágyi Mihálynak adta, ha Brankovics György hűtlen lenne. Tulajdonosa később is többször változott.

    1482-ben Kinizsi, Dóczy Péter és Brankovics Wuk a becskereki mezőkön diadalmasan ütközött meg a szendrői basával. A törökök 3000 embert veszítettek, s vele egész táborukat. A győztesek sok foglyot ejtettek, gazdag zsákmány és fegyverkészlet került a kezükbe, s a javát mindennek Hainburgba küldték a királynak.

    Az 1500-as években a török harcokban Becskerek a Délvidék kulcsává lett. A becskereki várat először Istvánffy említi 1536-ban. A törökök is mint bevehetetlen erődről írnak 1551. augusztus 20-án Budán kelt levélben. 1551. szeptember 22-én a vár feladásának az elégtelen őrség volt az oka. 1605-ben viszont már a török uralom következményeként elpusztultként írnak róla.

    A várat többször megpróbáltak visszafoglalni a következő évtizedekben. 1594-ben rövid időre visszafoglalták a Palatich György lugosi bán kezdeményezésére felkelt szerbek, románok és bolgárok Vladika Tódor, Doczián, Lugosi János, Majsócz Péter és János vezérlete alatt, melyhez a becskereki szerbek is csatlakoztak. A temesvári basa négy ízben is sikertelenül próbálkozott a vár visszavételével. A szerbek Versecet ostromolták, amikor a temesvári basa 30.000 főnyi sereggel indult ellenük, és a vár előtti ütközetben a szerbek 300 ember kivételével mind elestek. A török többé nem erősítette meg a várat, így indult gyors pusztulásnak.

    Becskerek eleinte szandzsákságnak volt a székhelye és a budai beglerbéghez tartozott, később azonban, mikor a temesvári vilajetet szervezték, egy-egy török földesúré lett. Béget, muftit, kádit, mesedárt kapott, úrilakot, mecsetet, fürdőt építettek benne a törökök keleti stílusban.

    A török uralom a XVII. század végén szűnt meg. Becskerek ezekben a harcokban ismét fontos stratégiai pont volt. Veterani Frigyes 1695-ben a császártól jóváhagyott terv alapján indította meg a vidék felszabadítását. Hadi műveleteinek középpontja Becskerek volt. Az 1699-ben megkötött karlócai béke szerint a későbbi Temesi Bánság területe, így Becskerek is török kézen maradt. A város csak a zentai győzelem után került vissza magyar kézre, bár még hosszú ideig veszélyeztette a török. A város fejlődését a pestis több ízben szakította meg.

    A város 1769-ben Mária Teréziától mezővárosi rangot kapott. 1778-ban a vármegyei szervezet visszaállítása következtében Nagy-Becskerek ismét a vármegye székhelye lett. A város fejlődésére nézve igen nagy jelentősége volt ez a közigazgatási újjászerveződés, és az ezt követő idők egészen a szabadságharcig a békés és erőteljes fejlődés kora volt.

    Nagy-Becskerek az egész szabadságharc alatt megmaradt a délvidéki harcok egyik legfontosabb pontjának 1848-ban, bár a küzdelmek Kiss Ernő vezérlete alatt váltakozó szerencsével folytak. Amikor Kiss Ernőt visszahívták innen, Nagybecskerek védelem nélkül maradt és január 16-án szerb kézre került. A várost Perczel Mór szabadította fel április 30-án, augusztus 14-én viszont már Jellasichot volt kénytelen fogadni.

    Az abszolutisztikus kormányzás alatt közigazgatásilag minden jelentőségét elveszítette a város. 1853-ban lett ismét kerületi székhely, a februári pátens visszaállítván az ősi alkotmányos jogokat, Nagybecskerek is újra vármegyei székhely lett.  

    Kikinda

    Nagy-Kikinda rendezett tanácsú város 1891-ben 3758 házzal és 22,768 lakossal, köztük 3519 magyar, 5719 német, 434 oláh s 12,855 szerb volt. Székhelye a járási szolgabírói hivatalnak, királyi törvényszéknek, járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, csendőrszárnya és szakaszparancsnokságnak, volt községi 6 osztályos magyar gimnáziuma, felső leányiskolája, kereskedelmi és iparostanonc-iskolája és szövőiskolája.

    Itt jelent meg a Torontáli Közlöny, melyet Kiss Károly szerkesztett, és a Délvidék című hetilap Szörényi Lipót és Koos István szerkesztésében, valamint a Torontálmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője, szerkesztette Bartók Géza.

    Kereskedelme és forgalma élénk, gabonakereskedelme és malomipara jelentékeny volt. Üzleti életét pénz- és hitelintézetei emelik, két takarékpénztár, népbank, takarék- és előlegegylet, valamint az osztrák-magyar bank mellékhelyiséget tart fenn. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása, postatakarékpénztára. 28,623 ha területű határa termékeny, s jó gabonát, gyümölcsöt és bort termett. A marhatenyésztés is jelentékeny volt.

    Nagy-Kikindát és a róla elnevezett délmagyarországi szerb kerületet az 1876. évi XXX. t. c. Torontál vármegyéhez csatolta.

    Nagy-Kikindát a XV. század elején Nagkeken néven említik először az oklevélben. A régészeti leletek tanúsága szerint már több mint 200 év óta lakott település. A török időkben lakossága megfogyatkozott, így 1718-ra már lakatlan településként jegyzik a térképeken. 1770-es évek végén Mária Terézia idején szegedi katolikus családok telepedtek le az egyházi anyakönyvek szerint. 1774-re megalapítják a Nagy-Kikindai kiváltságos kerületet, melynek székhelye Kikinda lett. Lakói ebben az időben gazdasági és politikai kiváltságokat élvezhettek az osztrák birodalmon belül.

    1848. április 14-én véres szerb népfelkelés volt a városban, melyet Kiss Ernő altábornagy sikeresen levert. 1849. március 23-án itt veri szét Perczel Mór a szerb felkelőket.

    1857-ben kiépült a Szeged-Kikinda-Temesvár közötti vasút. 1858-ban városi jogokat kapott.

    Pancsova

    Törvényhatósági joggal felruházott város a Temes balpartján, ennek a Dunába való ömléséhez közeli síkságon 1891-ben 17,948 lakossal, köztük 2055 magyar, 7248 német, 242 tót, 319 oláh, 159 horvát és 7713 szerb volt.

    Volt királyi törvényszéke, sajtó- és járásbírósága, királyi közjegyzősége, adóhivatala. Itt volt a Pancsovai járás szolgabírói hivatalának széke. Volt továbbá állami főgimnáziuma, polgári iskolája, állami és szerb felsőbb leányiskolája, tanonciskolája, számos közhasznú egyesülete, többe közt a «Gromon Dezső» nevet viselő magyar nyelvterjesztő egyesület. Volt továbbá takarékpénztára és népbankja, három ecetgyára, több gőzmalma, téglagyára és nagy állami selyemfonógyára. Itt jelent meg a Határőr és Délvidéki Híradó című lapok.

    A terület már az őskorban is lakott hely volt. A római érmek, edények és fegyverek tanúsága szerint a rómaiaknak is fontos telephelyük volt.

    A honfoglaló magyarok 896-ban itt oláhokat, bolgárokat és pecsenégeket találtak, és Kadusa, Zuárd és Boyta vezérek hódították meg.

    Anonymus a települést Panouceának nevezi. A tatárok a települést elpusztították, ám IV. Béla 1243 táján újra felépítette és lakosait visszatelepítette. Ezután sokáig nincs írásos adat a településről.

    A török háborúk idején Pancsovát elsőként érte a pusztulás. 1520-ban a törökök a várost megtámadták, lakosait kifosztották és a várost lerombolták. 1552-ben egy török bég vezérlete alatt erős török őrség tartja megszállva. A török kiűzésekor Pancsova várát gróf Mercy tábornok Temesvár szerencsés elfoglalása után 1716. november 9-én elfoglalta, és Spleni császári gerenalwachtmeirster néhány huszárezreddel megszállta, a török őrség pedig Belgrádba vonult vissza.

    Az 1720-as években a lakosságot telepítések útján is igyekeztek gyarapítani. 1743-ban Pancsován pestisjárvány tört ki. A XVIII. század közepén újból török háborúk veszedelme fenyegette Pancsovát. A török újból elfoglalta Újlakával és Kubinnal együtt. 1788. október 23-án gróf Nauendorf intézett támadást a török ellen három hadosztály Wurmser huszárral, akik az ellenséget szétverték, a török parancsnok Memich pasa is halálos sebet kapott. A törökök kivonultak Pancsováról, melyet felégettek.

    1839-ben Pancsova szabad katonai városként még a bánsági végvidékhez tartozott. Az 1848–49-es márciusi események a Délvidéken nem várt változásokat idéztek elő. Április 8-án a többségében szerbek lakta vidékről szerb küldöttség járt a miniszterelnöknél, hogy a szerbek nyelvigényét és nemzetiségi önrendelkezési jogát kérje, melyet nem ismertek el. December 29-én Kis Ernő tábornok öt zászlóalj gyalogsággal, több század huszárral és 24 ágyúval megkezdte a szerbek egyik főfészke, Pancsova elleni támadást. Kiss Ernő támadását visszaverték. Perczel Mór Nagybecskerek elfoglalása után május 6-án Pancsova ellen indult, a várost bevette és a szerbeket szétugrasztotta, egy részüket a Dunán is átkergette.

    Az abszolutizmus korában, sőt még a kiegyezés után is a katonai Határőrvidékhez tartozott Pancsova, egészen 1872-ig, a Határőrvidék feloszlatásáig, amikor törvényhatósági jogot nyert, és így minden eszköze megvolt arra, hogy a fejlődés útjára lépjen.

    Szerb-Nagy-Szent-Miklós

    Nagyközség a vármegye nagyszentmiklósi járásában, 1891-ben 1658 házzal és 10,340 lakossal, közte 1480 magyar, 3501 német, 4051 oláh és 1248 szerb. Volt itt járási szolgabírói hivatal széke, járásbírósággal és adóhivatallal, királyi közjegyzőséggel. Élénk iparos község volt, melynek földműves- és tanonciskolája, takarékpénztára, népbankja, ecet-, likőr- és sörgyártása, élénk gabonakereskedése volt, továbbá számos egyesülete és ipartársulata, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral.

    1799. július 3-án egy szerb szőlősgazda, Nakó Kristóf egyik jobbágya árokásás közben különleges leletre bukkant. A kincs 23 aranyedényből áll, korsókból, kelyhekből, poharakból, nautilus alakú ivóedényekből, csészékből, egy ivó kürtből egy kisebb szelencéből, összsúlyuk majdnem 10 kg az úgynevezett „Attila kincse”. Előkerülése óta eredete heves viták tárgya volt, mivel az edények többségét nem egyazon időben és műhelyben készítették. Ez a kincs már az által is eltér a népvándorlási emlékektől, hogy tetemes része figurális kompozícióval díszes, holott ilyenek a népvándorlás korában felette ritkák. Ennek a leletnek tárgyai egyébiránt nem találnak analógiára sem a római, sem a bizánci, sem a szasszanida, sem a népvándorlási emlékeknél. Az egyik arany korsón a királyt látjuk, amint emberfejű oroszlánon lépést nyargal, s visszafordulva nyilát egy hozzá felugró párducra röpíti. A másik korsón a király a győzelmes csatából tér vissza, kényelmesen lovagolva a hátrakötött kezű gyalog foglyát üstökénél fogva magával ragadja. Mind a két korsón a hátsó jelenet ugyanaz, repülő óriási sas, mely egy meztelen leányt magával visz. A nautilus csészéken s a szelencén az oroszlán, tulok, sas és párducfejű, madártestű és szárnyú, halfarkú alakok olyan képtelenek, hogy azoknak párját hiába keressük. Valószínűleg Attila lakomájának leírása Priscus Rheternál ihlette az elnevezést. Az aranyedényeken számos rovásfelirat látható.

    1799. október 1-én I. Ferenc király intézkedésére a bécsi Császári és Királyi Régiségtárba került. Jelenleg a bécsi Szépművészeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) őrzik.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf