A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Hunyad [XLVI.]

64 varmegyeHunyad vármegye hazánk királyhágóntúli (erdélyi) részében feküdt, a Maros folyó két partján, határai nagyrészt természetesek voltak. Területe 6932,04 km2 volt.

    Hunyad vármegye hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott, melyben az alacsony hullámos dombvidéktől az örök hóval fedett magas hegységig a hegyképződés minden nem fellelhető. A vármegye domborzatának alapját a folyóvizek adják meg, legészakibb részét a Fehér-Köröstől északra a Bihar-hegység nyúlványai borítják, melyek a Gajnában érik el legnagyobb magasságukat (1480 m.). Ettől délre a Maors völgyéig az Erdélyi-érchegység több csoportja emelkedik, ú. m. a Körösbányai hegység (Magura 904 m.), Csetrás vagy Nagyági hegység (1134 m.) és az Ompolymelléki-hegység végső ágai (Vulkán 1264 m.). A Maros völgyétől délre a vármegye nyugati részeit behálózzák a Pojana Ruszka (1359 m.) kiágazásai, melyek dél felé a Vaskapu-szorosig érnek, kelet felé a Sztigy völgyéig bocsátott dombsorban végződnek. Ettől kelet és dél felé merednek gének a vármegye leghatalmasabb hegységei: legdélnyugatibb sarkában a Godján-Szárko hegység néhány magas csúcsa (Vurvu Petri 2195 m., Petreanul 1898 m.) emelkedík, míg a Sebes völgyétől keletre húzódik a vármegye legimpozánsabb s legzordabb hegysége, a Retyezát (2486 m.), mely 2000 métert meghaladó főgerincével, keskeny szaggatott oldalgerincével, s mélyre bevágódó völgyeivel a Magas-Tátrára emlékeztet. Vele párhuamosan, a Román-Zsil völgyén túl a Határszéli hegycsoport kevésbé zord gerince húzódik, melyen át a Vulkán-szoros s a Zsil völgye közvetíti az átjárást Románia felé. A Zsil völgyétől keletre a Preng csoportjának egy része esik Hunyad földjére, míg ettől északra a Kudsiri havasok nagy kiterjedésű csoportja terül szét, melynek ágazatai a Sztrigy és Maros lapályain lapulnak le. A HUnyad művelhetőbb területeit a Maros és mellékvölgyei (főleg a szászvárosi, a Sztrigy és Egregy mente) szolgáltatják a vármegye derekán. Innen egészen elzártan az Érc-hegység gerince mögül fejlődik ki északon a Fehér-Körös völgye és délen a Romániához csatlakozó Zsil-medence. A Sztrigy által a Maroshoz csatlakozó Hátszeg-völgy hatalmas görkövei miatt szintén alkalmatlan a művelésre. Geológiai szempontból a Maros-balparti hegyek palákból alakultak, északon az Érchegység trachitból áll. A Cserna és Sztrigy környékén a harmadkor szelíd hajlású rétegei domborodnak fel, míg a Maros mentén diluviális teraszok követik s a hátszegi medence is negyedkori kavics- és görélylerakódásokból áll.

    Folyóvizei közül a Maros Balomirnál a Kenyérmezővel köszönt a vármegyébe, s csak Déván alul kezd szűkülni. E 100 km hosszú völgy a vármegye legtermékenyebb részét képezi. Balparti jelentékenyebb mellékvizei a Kenyérvíz (Kudsir patak), a Városvíz vagy Pec, a jóval nagyobb Sztrigy, mely a Sebest veszi magába, a Cserna vagy Egregy és a Dobra. A jobbparti vizek közül a gyógyi víz leghosszabb. A vármegye második főfolyója a Fehér-Körös  északi határon ered, s Kristyrig délre, onnan nagyobbára nyugatra folyik, Baszarabászánál lépve át arad vármegye földjére. A harmadik vízmedence a Zsilé, mely Kudrisi havasokban eredő Magyar-Zsil és a Retyezét déli oldalán fakadó s hosszabb Román-Zsilnek Alsó-Borbatyennél való egyesüléséből alakul. A vármegye nyugati szélén a Vaskapu-hágó által Hátszeg vidékétől elválasztott s nyugatra lejtő Bisztra a Temes mellékvizeihez tartozik. Így a folyók a vármegyei felföldet is széttagolják, a külső keretet mindenütt a már említett hegykoszorúk alkotják, s a közép felé lankásodó dombvidék hullámzik.

    Nagyobb állóvizek a vármegyében nincsenek, néhány kis hegyi tó a Retyezát csoportját ékíti. Ásványos forrásai közül az algyógyi és bábolnai tiszta hévforrás, az alsó-vácai kénes hévforrás, a dévai konyhasós és boholti savanyúforrás említendő. Alsó-Vácán, Boholton és Algyógyon kisebb fürdők is voltak.

    Lakónak száma 1891-en 267 895 volt, egy km2-re 39 lélek esik, így a vármegye hazánk ritkább népességű vidékei közé tartozott. Nemzetiség szerint volt ekkor a vármegyében 17 167 magyar (6,4%), 8047 német (3%9, 238 486 oláh (89%), 347 tót, 47 rutén, 30 szerb és 3756 egyéb nemzetiségű.

    Közművelődés tekintetében a vármegye örvendetesen fejlődött a millennium idején. 1891-1892. 40552 tanköteles közül 57 járt iskolába (23 119), holott azelőtt 20 esztendővel, 1871-ben még alig 10 %-uk látogatta az iskolákat. A magyarság az iskolalátogatásban is első helyen állt, a 3719 tanköteles magyar gyermekből 3541 (96%) járt iskolába. 1891-ben a vármegye 428 községéből 282-nek volt helyben iskolája, 125 szomszédos község iskolájához csatlakozott és 20 község teljesen nélkülözte az iskoláztatást. A 60 magya tannyelvű elemi iskola mellett 260 román tannyelvű és 2 német tannyelvű iskola működött. Az elemi iskolák mellett még 2 polgári leányiskola (Déva és Szászváros), egy bányászati szakiskola (Nagyság), 8 ipariskola, egy 1892. Kuun Kocsárdgróf alapítványából az EMKE és földívelési minisztérium által Algyógyon létesített székely földmíves-iskola, egy állami tanítóképző (Déva), egy állami főreáliskola (Déva), egy ev. ref. felekezeti gimnázium (Szászvároson az ev. ref. Kuun-tanoda) működött ekkor. Ehhez járult még 10 óvoda (6 az EMKE segélyével) és 24 menhely (2892), (ezek közül 6 az EMKE költségén). A közművelődési intézmények közül az egész vármegyére kihatott a hunyadvármegyei történeti és régészeti társulat, melynek dévai múzeuma országos értékű leleteket tartalmazott. A társulat államsegélyt élvezve, Várhelyen, Dacia egykori fővárosában (Sarmisegethusa) évről-évre ásatásokat s a megye több pontján is történelmi, etnológiai kutatásokat rendezett.

    Az őstermelés mellett a bányászat, kohászat és ipar is jelentékeny volt. Utóbbi telepei közül a vasgyárak (Vajda-Hunyad, Kudsir, Puszta-Kalán) voltak a legjelentékenyebbek. Voltak ezenkívül nagyobb fűrészgyárak (Puj, Iszkrony, Petrozsény), szeszgyár (Szászváros), gipszgyárak (Szászváros), mozdony- és kocsijavító-műhely (Piskitelep). A házi ipar egyes cikkei is el voltak terjedve, így a falusi népi bodnármunkáival egész Erdélyben házalt. A kereskedelem tárgyai leginkább fal és faáruk, kőszén, vasércek és vasáruk, állatok, gyümölcs és gabona voltak. Élénkebb marhapiacok Algyógyon, Déván, Hátszegen, Maors-Illyén, Szászvárosban, Petrozsényban és Vajda-Hunyadon voltak. Az üzleti élet élénkítésére szolgált 1 bank, 5 takarékpénztár és 7 szövetkezet. 

    Hunyad vármegye  10 járásra oszlott (Algyógyi járás – székhelye Algyógy; Brádi járás – Brád; Dévai járás – Déva; Hátszegi járás – Hátszeg; Körösbányai járás – Körösbánya; Marosillyei járás – Maros-Illye; Petrozsényi járás – Petrozsény; Puji járás – Puj; Szászvárosi járás – Szászváros – Vajdahunyadi járás – Vajda-Hunyad), valamint 4 rendezett tanácsú város volt benne (Vajda-Hunyad, Szászváros, Déva, Hátszeg), továbbá 6 nagy és 422 kisközség, valamint 47 puszta. A községek túlnyomó részben kicsinyek voltak, 2000 lakoson felül csak 11 volt, legnépesebb volt Szászváros 5650 és Déva 4657 lakossal. A vármegye székhelye Déva volt.

    Törvénykezési tekintetben a kolozsvári királyi ítélőtáblához tartozott, s törvényszéke Déván székelt. Járásbíróságok voltak: Dáva, Maros-Illye, Körösbánya, Szászváros, Algyógy, Vajda-Hunyad, Hátszeg, Puj. Ezek közül Szászváros, Hátszeg, Körösbánya telekkönyvi ügyekben bíróh hatáskörrel fel voltak ruházva. Királyi főügyészsége és sajtóbírósága Kolozsváron, bányabírósága Gyulafehérváron volt. A vármegye az aradi közjegyzői kamara kerületéhez volt csatolva, Déva, Szászváros, Hátszeg, Körösbányán királyi közjegyzők székeltek. Ügyvédi kamarája Gyulefehérváron székelt. Hadügyi beosztása: az egész vármegye a Szászvároson székelő 64. sorgyalogezredhez s a nagyszebeni hadtestparancsnoksághoz s a Nagyszebenben székelő 23. honvédezred 2. számú zászlóaljához tartozott, s alakította a 75. számú népfelkelési járás 75 számú I. osztályú, 171. számú II. osztályú népfelkelő zászlóalját, melyek a kolozsvári VI. kerületi parancsnokság alá tartoztak. Csendőrségi szárnyparancsnoksága Déván székelt s a dévai szakaszparancsnokság alá volt rendelve. Pénzügyi tekintetben a dévai pénzügyigazgatóság 5 adóhivatallal (Déva, Hátszeg, Körösbánya, Szászváros, Vajda-Hunyad), 4 pénzügyőrséggel (Déva, Petrozsény, Hátszeg, Boica) működött. Ipar- és kereskedelmi ügyekben az aradi kamarához tartozott, államépítészeti hivatala Déván székelt, s a temesvári kerületi felügyelőséghez, posta- és távirdaügyekben a kolozsvári igazgatósághoz tartozott. Állami erdőfelügyelősége Déván, a kincstári erdőhivatal és erdőrendezőség Nagyszeben vármegye területén Szászsebesen székelt, a községi erdőket a brádi, maros-illyei, hátszegi, vajda-hunyadi gondnokságok kezelték. Állami méntelepe a vármegyének nem volt, illetékes teleposztály Homoródon (Nagy-Küküllő vármegye) székelt. Állami állatorvos Déván volt, s a nagyenyedi állategészségügyi felügyelőség részét képezte. Szőlészeti és borászati tekintetben a nagyenyedi kerültbe volt osztva. A Kolozsvárt székelő kultúrmérnöki hivatal felügyelete alatt állt. Vulkánon mellékvámhivatala volt. A vármegye területén 17 gyógyszertár volt a millennium idején.

    Közlekedés tekintetében a vármegyében 167 km állami és 639 km törvényhatósági út volt akkor. A vasutak 3 irányban szelték a vármenyét: Zámtól Alkenyérig, mely fővonalból Piskinél a vajda-hunyadi és petrozsény-lupényi vonal ágazott ki, melyeknek hossza 200 km volt.  

     

    Története

    A magyarság betelepedésekor valószínűleg szlávok lakhatták főleg a Maros alsó vidékét és a Retyezát alját. A vármegyék megalapításakor Hunyad a szinte az egész Dél-Erdélyt elfoglaló Fehér vármegyerésze volt, ebből vált ki a XIII. század folyamán Hunyadvár központtal. A tatárjárás pusztítása az amúgy is gyér magyarságot még jobban megtizedelte, egyes törzsfők (kenézek) a Balkán félszigetről betelepítettekkel pótolta a hátszegi és hunyadi királyi birtokok megapadt lakosságát. Velük egészítették ki várjobbágyaikat is, kik a vármegyében volt 7 királyi vár valamelyikéhez tartozva, oda bizonyos szolgálatokat teljesítettek egészen a XVII. századig. A dévai várat a tatárjárás után IV. Béla építtette újjá. 1264-ben itt veri meg Csák Péter a IV. Bélát támogató kunokat. Károly Róbert csak az erdélyi kiskirály Kán László 1315-ös halála után tudja Erdélyt az uralma alá vonni. Hunyadvár a XIV. századig volt a vármegye központja, azután Déva lett a székhely. Mátyás királysága idején a török többször betör Erdély területére. 1479-ben azonban Alkenyér mellett, a híres kenyérmezei csatában Kinizsi Pál vezetésével a magyar csapatok megverik a törököket, akik ezután csak kisebb portyákat mernek vezetni a déli területek ellen.

    A Retyezát alja éppen útjába esett a középkorban volachi néven összefoglalt balkáni népelemek beáramlásának, s a terület különösen kedvezett addigi életmódjuknak is, a havasi legelők, szállások közelében a mindennapi életre nélkülözhetetlen gazdasági terményeket is előállíthatták. A hátszegi királyi várnagy (castellanu) területén találkozunk a legrégibb kenézségekkel s olykor csak éppen a tulajdonjog elismerésének kifejezésül fizettek némi járandóságokat. II. Ulászlónak a hátszegi várhoz tartozó összes kenéziatusok csupán 600 ezüst márkával, 200 juhval adóztak s 1494-ben a török pusztításai címén azt is elengedte a király.

    A magyarság a török betörések útjában folytonos tűzvonalban állva fogyatkozott. A hódoltság idején a vármegyéhez tartozó Maros déli partja majdnem Lippáig, ezt a török elfoglalta. 1550-ben Dévánál arat győzelmet Török Bálint fia, Enyingi Török János hunyadi főispán az akkori budai török pasa előhadai felett. A török pusztítások idején, a Básta és Mihály vajda-féle török-tatár vérengzésekben a vármegye sokat szenvedett. Déva katonai jelentősége különösen 1660-os Várad elfoglalása után nőtt meg, amikor a török jelentős részt elfoglalt az erdélyi fejedelemségből. Déva vára volt csak magyar kézen, melyet 1687-ben szállták a meg császári csapatok, és a Rákóczi-szabadságharc alatt 1704–1706 között kuruc kézen volt. 1746-ban a Hunyad vármegyéhez tartozó Körösbányát a megcsonkított Zaránd vármegye székhelyévé nevezték ki. 1766-tól a Szeben vármegyei Orlát központú 1. oláh határőrezred része lett, és nagy számban oláh határőröket telepítettek a vármegyébe. Ez nagyban hozzájárult az 1784-es Hóra-féle oláh parasztlázadáshoz, lángba borították Zaránd vármegyét, majd a felkelés átterjedt Alsó-Fehér, és Hunyad vármegyékre is. Hunyadban Dévát ostromolták, de az ide menekülő nemesek és a vár helyőrsége könnyen visszaverte az oláhokat. A császár nemtörődömsége miatt a lázadók nyíltan szembeszálltak a katonasággal, és elfoglalták Marosillyét, ahol Hórát fejedelemmé választották. Több mint 4000 ártatlan magyar civilt mészároltak le és 133 magyar települést gyújtottak fel. 1785-ben császári csapatok a lázadást hamar leverik, az elmenekült vezéreket saját embereik adják át, és Gyulafehérváron kivégzik őket, a szétszéledő, havasokba visszamenekülő oláh tömegeket békében hagyják. 1817-ben I. Ferenc császár dévai látogatásakor elrendeli a vár helyreállítását.

    Az 1848–49-es szabadságharc több jelentős eseménye zajlik a vármegyében. Avram Iancu által vezetett osztrákbarát oláh felkelők a Hóráéhoz hasonló népirtást hajtottak végre. Piskinél zajlott a szabadságharc erdélyi hadműveleteinek egyik fontos csatája. Az Észak-Erdély felszabadítása után Vízaknánál visszavonulásra kényszerített Bem Piskinél újraszervezte csapatait, és 1849. február 9-én legyőzte az őt üldöző Puchnert, és visszatámadott, majd ezután további erdélyi területeket szabadított fel. 1849. május 27-én a dévai várat is elfoglalta a magyar honvédsereg, de a vár lőporraktára máig tisztázatlan körülmények között augusztus közepén fölrobbant, és mintegy 150 honvédet temetett maga alá.

    Az erdélyi határőrvidéket 1851-ben számolták fel. A vasút 1866-ban éri el a vármegyét. Ekkor épült a későbbi Piski első épülete, a mai is álló vasútállomás. 1868-ban adták át a Piskitől Petrozsényig vezető vasútvonalat, amely jelentőségét a Zsil-völgyi bányászat fellendülésének köszönhette. 1883-ra elkészült a vajda-hunyadi szárnyvonal is. A petrozsényi vonalba csatlakozik 1908-ban a Karánsebes felől érkező vonal Hátszegnél.

    A vármegye végső formája az 1876-os vármegyerendezéskor alakul ki, amikor a területéhez csatolták a megszűnő Zaránd vármegye egyik felét, valamint a szintén megszűnő Szászváros-széket.    

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Ásványkincsekben bővelkedett a vármegye: Nagyát, Nagy-Almás, Ruda, Kis-Bánya, Füzesd-Bárbura aranybányászatát az egész országban elsőrendűnek ismerték el. Nagyág tellúrércei a legjövedelmezőbb kincstári bányászat alapjául szolgáltak 1746 óta. Vajda-Hunyad közelében a gyalári vashegy, a govasdiai magas kemencén kívül a vajda-hunyadi 3 kohót is jó minőségű érccel látta el. Hunyadi János lovagvára alatt hatalmas ipartelep keletkezett, s 1891-ben a Martin acélgyárat is megépíttette az állam. Gyalárról Obach rendszere szerint épült sodronypályán szállították a vaskövet, s e sodronypálya folytatása a Ruszka-Pojana erdőségeiből termelt faszenet is lehozta.

    Vajda-Hunyad mellett Alsó-Telek a brassói bánya- és kohótársulat puszta-kaláni kohója és vasolvasztója számára termelte a gyalárihoz hasonló minőségű vasércet. Az múlt század fordulóján a Ruszka-Pojana völgyeiben még igen sok kiaknázatlan vastelep volt, s a Cserna mentén működött apró kohók és hámorok szerepét ekkor teljesen Vajda-Hunyad egyesítette magában. Innen a nyers vasat Piskin át az alkenyéri állomásra, azontúl Kidsirra szállították, hol hengerművek végezték a további feldolgozást. A nyers vas igen nagy részét a diósgyőri állami vasműveknek szállítják. A Zsil-medencében hazánk leggazdagabb széntelepét a petrozsényi vasútállomás körül 1867-től a brassói bánya- és kohótársulat vette művelés alá, mely ezután Dilsán túl nyugatra az Anyiosza-völgyben is működni kezdett. Az állam a távolabb eső Petrillán, Lónyabányán megkezdettt szénfejtéshez iparvasutat építtetett a petrozsényi állomáshoz. A brassói társulat az állami szénmezőket is haszonbérbe vette, és ez idő szerint kizárólagosan rendelkezett a Zsil-medence széntelepei felett. A szénmedence nyugati szárnya egészen Kimpuluj-Nyágig fejlődött, és Zsil-Farkaspataknál újabb bányatelep alakult, mely 1892 júliusától vasutat is kapott.

    A kőfejtés is nagy arányokat öltött. Az arany hegy augit-andezitjét többek között a Tisza-hídnál, Szolnoknál használták a gyertyánosi kitűnő mésszel együtt. A dévai augit-andezit kockái szolgáltatták Arad kövezetének nagy részét. A rómaiak által is fejtett bukovai márványbányát újra megnyitották. Petrozsény és Banyica körül is sok kőfejtés volt látható. 

    A mészégetők ekkor leginkább helyi fogyasztásra termeltek. Szászvároson egy gipszgyár is működött. Az ásványtermékekkel űzött házi iparból a fazekasság Vajda-Hunyadon, Nagy-Baár és a volt Zarándban, Obersián a lakosság fő foglalkozása volt. Stanirsán, Dupapiatrán, Kőboldogfalván malomkövet termeltek.

    Növényország terményei sokfélék. A földmívelés főbb terményei: a búza, rozs, zab, kevesebb kétszeres, árpa, burgonya, és bőven kukorica. Mindezeket a téresebb völgylapályokon, az erdő hegyhátakon termelték. A Maros terén főleg a Kenyérmező, Lozsád határa s a Hátszegvidék egyes községei (Fejérvíz, Buj, Bajesd) kitűnő búzát termelt s amellett sok volt ott a rozs és a zab. A kukorica vármegyeszerte elterjedt volt, s a Zsil-völgynek saját koránérő kukoricafaja volt. A vármegye északi részében (a régi Zaránd vármegyében) a rozs és a zab, az Erdőháton a tavaszi búza volt jelentős. A mezőgazdaság szolgálatában áll a hunyadvármegyei gazdasági egylet és az algyógyi földmívesiskola. A hegységben jelentős volt a szilvatermelés, melyből Brád, Dobra, Maros-Illye vidékein nagymennyiségű szeszt s lekvárt készítettek. A Fehér-Körös vidéke, főleg a jobbparti völgyekben fel a Gqaináig, kitűnő cseresznyét, meggyet, almát termeltek. A bulzesdi almát, cseresznyét, meggyet szállítottak Kolozsvárig, Nagy-Enyedig, Déváig, sőt Aradig. A Marosba néző völgyek (gyógyi) gyümölcsét messze földről keresik. A dévavidéki batulalma, kajszi és őszibarack, a százsváros-vidéki dió (Sebeshely) Budapesten is csemegeszámba ment. A Maros jobbpartján (Bokaj, Algyógy, Bábolna, Rapolt), a Sztrigy mellékén (Mácsó, Oklos) jó bort készítettek.

    Sok vidék fő bevételi forrása az erdőgazdaság. A megye hegyesebb területei kizárólag erdőművelésre alkalmasak. Az erdőterület a vármegyének majdnem felét teszi ki, s sok vidéken egyedüli foglalkozást és jövedelmet nyújtott a lakosságnak.  Vajda-Hunyad, Déva mögött az Erdőhát 1500 km2 területét a favágás, szénégetés tartotta fenn a millennium idején. Ekkor a retyezátalji hegységek, valamint Felkenyér lakói épületfa-, zsindely-, deszkaáruk eladásával foglalkoznak. Puj, Petrozsény, Iszkrony gépfűrésztelepei áruikkal az Alföldig eljutottak. Dobroiz község, Riskulica bordái, Tipunyateb abroncsa a Dunáig, sőt Romániáig eljutott.

    Állatállománya 1884-ben több mint 114 ezer magyar és 20 ezer nem magyar fajtájú szarvasmarha, majdnem 3 ezer bivaly, több mint 10 ezer ló, 141 szamár és öszvér, több mint 74 ezer sertés, 178 ezer juh és birka és 33 ezer kecske volt. A szarvasmarhafajták közül az erdélyi magyar faj mellett a pirostarka hegyi fajt tenyésztették. Nagyobb tehenészet Déván és Zámonon volt. A lónevelés emelésére 6 fedeztetési állomás szolgált. Legfejlettebb a juh- és sertéstenyésztés volt. Utóbbinak a nagykiterjedésű havasi legelők is kedveztek. A vármegye szárnyasállománya több mint 155 ezer tyúk, 1648 pulyka, 9448 lúd, 8013 kacsa és 3103 galamb volt. Ezenkívül volt még több mint 12 ezer méhkas.

    A vadászat a magasabb hegységekben igen gazdag zsákmányt nyújtott.

     

    Jelentős települések

     

    Déva

    Rendezett tanácsú város Hunyad vármegyében, a Maros balpartján termékeny völgyben fekszik. A rege szerint hajdan tündérek lakták a hegyet, némelyek szerint Decebalus dák király építette a várat.

    A város 1891-ben 816 házból állt, lakóinak száma 4657, melyből 2187 (47%) magyar, 415 német, 1996 (43%) oláh volt. Déva a Maros középső völgyének legélénkebb s legfejlettebb városa volt, a vármegye törvényhatóságának, a dévai járási bírói hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek, törvényszéknek, járásbíróságnak, telekkönyvi hatóságnak, királyi ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrségnek, királyi közjegyzőnek, államépítészeti hivatalnak, királyi erdőfelügyelőségnek, honvédzászlóalj és csendőrségi szárparancsnokságnak székhelye volt. Volt internátussal kapcsolatos állami főreáliskolája, állami tanítóképző intézete, állami polgári leányiskolája, alsófokú ipariskolája, több elemi iskolája, kisdedóvója, takarékpénztára, előlegező szövetkezete, 2 könyvnyomdája. Számos volt egyesülete közül a Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat, a gazdasági egyesület, a nemzeti kaszinó, az EMKE fiókválasztmánya említendő. A város legrégibb épülete a Hunyadiak korából származó, kezdetben Szent Miklósnak szentelt, s 1545–1550 óta a reformátusok által használt templom, szentélyének boltozatán az Anjouk, I. Ulászló, Hunyadi és Szilágyi címerekkel.

    Dévának volt ipartestülete és gőzmalma, de ipara még az előző századfordulón is fejletlen volt. Annál élénkebb kereskedelmet folytatott, melynek főcikkei voltak: nyerstermények, bőrök, élelmiszerek, gyümölcs, szilvaíz. Marhavásárai is élénkek voltak. Déva az arad-tövisi vasútvonal egyik legélénkebb állomása volt, volt posta és távíróhivatala is. Három újságja volt a millennium idején: Hunyad; Déva és vidéke; és a Kisművész című zenelap.

    A vidék már az őskorban is lakott volt. A rómaiak korából sok emlék maradt fenn, neve valószínűleg Decidava volt. A mai várhegyet valószínűleg megerősítették már a dákok és az ő erősítéseikre emelték a rómaiak a magukét.

    Déva első említése 1269-ből való. 1307-ben László erdélyi vajda birtokában volt, aki Ottó magyar királyt itt vetette fogságba s itt vette el tőle a magyar koronát. Ettől fogva három századon keresztül állandóan, mint a vajda székhelye szerepel, s a hozzátartozó 56 faluval együtt tulajdonképp ilyen címen nyerte meg Hunyadi János, az eredetileg királyi vár örökös magántulajdonná vált.

    1504-ben ismét a korona birtokába került, Fráter György idején császári katonaság szállta meg. Ekkortájt jóformán állambörtön szerepe jutott Déva erős várának. 1556-ban Izabella királyné itt tartatta «békóban» Dobó Istvánnak, az egri hősnek nejét és gyermekeit. 1579-ben Dávid Ferenc unitárius püspök, mint istenkáromló és vallásújító élethossziglani fogságra ítélve itt halt meg börtönében az év november 15-én. 1599-ben Báthori András fivérét rövid ideig tartó fogság után nyakába malomkővel a Marosba fullasztották.

    1601-ben Báthori Zsigmond fejedelem innen irányította Erdélyt. 1605-ben ismét császári csapatok szállták meg, de Bocskai vezére, Nagy Albert megadásra bírja a német parancsnokot. 1607. országgyűlési határozat mondta ki Déva váráról, hogy sohase legyen magánkézben, hanem mindenkor az ország fejedelmének birtokában legyen. II. Rákóczi Ferenc hadai 1705. novemberétől 1706 február 22-ig ostromolták. 1717-től 1719-ig gróf Steinville erdélyi parancsnok megerősítette a várat. Az újabb javítást 1752-ben Braun Miksa Ulisszes gr., erélyi parancsnok végeztette, miről kronosztichon tanúskodik:

QVAE TEMPORARA DESTRVXERVNT VLISSIS
TRANSSILVAMIAE GENERALIS SOLERTIA RESTAVRAVIT

    Déva vára veszített stratégiai jelentőségéből, midőn felismerték, hogy a szomszéd magaslatokról könnyű megtámadni, s a Maros távol van ahhoz, hogy vízi úton élelmet szerezhessenek. 1773-ban II. József látogatta meg a várat. 1784-ben ide menekültek Hora és Kloszka vezérelte oláh lázadók elől a magyar nemesek. A lázadást leverték, és Jankovich Antal gróf elnöksége alatt itt gyűlt össze az ítélő császári bizottság. 1800-ban Mitrovszki gróf erdélyi hadparancsnok javaslatára a várat kiürítették, ajtókat, kapukat, ablakokat Pogány Franciska vette meg, s így a vár pusztulásnak indult. 1817-ben I. Ferenc király nejével, Karolina Augusztával Erdélyt bejárta, s rendeletet adott ki a vár helyreállítására, mely 12 évig tartott és 216000 forintba került. A főkapu felett olvasható felirat is bizonyítja: «Franciscus I. restauravit MDCCCXXIX.»   

    Az 1848–49-es szabadságharc idején 200 császári katona tartózkodott benne 1849. május 27-ig, amikor is parancsnoka, Kudlich főhadnagy, Forró ezredesnek feladta a várat. A magyar sereg kezén volt 1849. augusztus 19-ig, amikor is a lőporraktár gondatlanság vagy árulás következtében fölrobbant, és mintegy 150 honvédet temetett romjai alá.      

     

    Vajda-Hunyad

    Rendezett tanácsú város a vármegyében, a Cserna vize mellett, 1891-ben 624 házzal és 3037 lakóval, köztük 904 (30%) magyar, 1601 (53%) oláh és 360 német volt. Vajda-Hunyad a hunyadi járás szolgabírói hivatalának széke, járásbírósággal és adóhivatallal, takarékpénztárral, Ferenc-rendi szerzetházzal, élénk marhavásárokkal, vasúttal, posta- és távirdahivatallal és postatakarékpénztárral. Itt telepítették le a Bukovinából beköltözött csángók egy részét.

    A város a hazai vasipar egyik jelentős központja volt. Az itteni magyar királyi vasgyár a környék vasérceit dolgozta fel, melyeket Telekes, Plocka, Gyalár, Alun, Vadu-Dobri és Krivina határában, nyugat felé egészen a Pjána-Ruszkáig nagy mennyiségben bányásztak. Az érceket 32 km hosszú drótkötélpályán szállították Vádu-Dobriból Vajda-Hunyadra. Az itteni vasgyár, melyhez a nagy olvasztótelep, továbbá a govasdiai és gyalári bányatelep tartozott, évenkint 1 millió q vasércet kohósított, kizárólag a gyalári vasbányákból. Az évi termelés 4-500,000 q nyers vas, továbbá nagy mennyiség vasöntvény és finomított vas volt. A munkások száma 800 (fele bánya-, fele kohómunkás) volt. Volt itt magyar királyi vasgyári hivatal és magántulajdonban levő vashámor. 

    Az Árpád-kori, Hunyad vármegyének nevet adó földvára a mai vártól délre emelkedő Szent Péter-hegyen állt. Vajda-Hunyadot, mint koronabirtokot és határvidéki várat már IV. Béla és Nagy Lajos alatt említik. A birtokot 1409. október 18-án kelt oklevelében Luxemburgi Zsigmond Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta, amelyről később a család a nevét is vette. Ezután építették a mai vár elődjét birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Ez idő tájt átépítették és kibővítették az építményt. A település mezővárosi kiváltságot kapott és 1448-ban ferences szerzetesek telepedtek le benne. 1457-ben Hunyadi Mátyás adott engedélyt ortodox vallású jobbágyainak, hogy a városban kőtemplomot építsenek. 1482-ben a várat hatalmas uradalmával együtt Corvin János kapta meg, aki 1494-ben Kinizsi Pálnak zálogosította el. A XV. században már vasat és aranyat bányásztak.

    1528-ban 124 ház tűzvészben leégett. 1534-ben Czibak Imre ostromolta. 1536-ban Szapolyai János enyingi Török Bálintnak adományozta. 1601-ben Vitéz Mihály eredménytelenül ostromolta. 1618-ban került az itkári Bethlen család tulajdonába. Bethlen Gábor átalakíttatta és küldő vádművekkel erősíttette meg a várat, majd az uradalommal együtt unokaöccsének, Bethlen Istvánnak adományozta. 1648-ban Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin szerezte meg.

    Bethlen Gábor 1619-ben megerősítette a szűcsök céhének alapszabályát, 1627-ben létrejött a szabók, 1635-ben a bőrösök és csizmadiák, 1676-ban a takácsok céhe. 1671-ben Thököly Imréé lett az uradalom, aki többször időzött itt. 1685-ben Apafi elkobozta Thökölytől. 1731-ben évi négy országos vásárt tartottak benne: nagyböjt negyedik vasárnapján, áldozócsütörtökön, Péter-Pálkor és Szent Mártonkor.

    A vár utolsó birtokosa Apafi Kata volt, aki után 1724-ben a kincstár vette át a várat. I. Ferenc 30,000 forintot adott a vár helyreállítására. A várat utoljára 1784-ben használták katonai célra, amikor a vármegyei nemesség nagy része ide menekült a Hora vezette felkelés elől. A XVIII. századtól kincstári tulajdon, így elkerüli az osztrák megsemmisítési parancsot. Több tűzvész is pusztította azonban a várat. 1870-es években Steindl Imre és Schulek Frigyes tervei alapján restaurálták. A vár egy részének utánzata nagy feltűnést keltett az 1896-iki millenniumi kiállításon.

    A modern vasgyártás kezdetei a XVIII. század közepére tehetőek, mikor megépült a toplicai olvasztó.  1782-től a Nebojzsa-torony háta mögött, a Szent Péter-hegy aljában a Bănie (bánya) néven ismert helyen kohókból és három hámorból álló vasmanufaktúra működött. 1869-ben kapaverővé alakították át, és az 1880-as években számolták fel végleg. 1837 és 1840 között Debreczeni Márton szervezte újjá vidékén a vasgyártást. A század második felében Vajda-Hunyad is vaskohászati központtá fejlődött. 1882-ben két drótkötélpályát létesítettek Govasdia és Vajda-Hunyad között és 1884-ben befejezték a Vajda-Hunyad–Piski vasútvonal építését. Ugyanekkor megépült az első nagyolvasztó, amelyet 1903-ig további négy követett- ezek közül az 1895-ös negyedik húsz méteres magasságával a legnagyobb volt az akkori Magyarországon. 

     

    Szászváros

    Rendezett tanácsú város szabad királyi város címével a vármegyében, a Városvíz mellett, 1891-ben 1062 házzal és 5650 lakossal, melyből 1437 (25,7 %) magyar, 1371 (24,3 %), 2570 (45,5 %) oláh nemzetiségű volt.

    Szászváros volt a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és a 64. hadkiegészítő kerület székhelye. Volt állami felsőbb leányiskolája és szász polgári iskolája, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, Ardeleana pénz- és hitelintézete, előlegező egyesülete, szeszgyára, 3 gipszgyára, ipari szeszgyára és élénk marhapiaca, valamint vasútja, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára.

    Szászváros ó- és új-városból áll, az előbbi dombon épült s keskeny, rendezetlen utcákból állt, az utóbbi lapályon terült el s modernebb jellegű volt a millennium idején. A város azelőtt székhelye volt Szászváros-széknek, melynek területe 435 km2, lakóinak száma 1891-ben 22,479 volt.

    Már a szászok beköltözése előtt is település létezett itt. A szászok a korábbi lakosság helyére a XII. század második felében települtek. 1224-ben II. András király könyvében, az Andreanumban még Waras-ként írnak róla, a Királyföld nyugati végpontjának nevezték. 1239 körül ferencesek telepedtek le a városban és feltehetőleg ők alapították első iskoláját is, amely 1332-ben már működött. 1309-ben dákanátus vagy káptalan székhelye volt. A körülötte létrejött Szászváros-széket először 1334-ben említették. 1376-ban 25 mesterséget űztek a városban a 19 céhbe tömörült mesteremberek.

    1479-ben a Maros völgyén benyomuló török csapatok elpusztították a várost. A királybírót már 1464 óta maga a város választhatta. Eztán az évente cserélődő királybírói és székbírói tisztség egyikét mindig a magyarok, a másikát a szászok jelöltje töltöttebe. A céhek élén is felváltva álltak magyar és szász céhmesterek.

    1509-ben Temesvárról, Lippáról, Borosjenőről és Bánátból a török elől menekülő magyarok költöztek a városba. A városban a reformáció valószínűleg a többi szász székhez hasonlóan korán végbement. Az első biztos adat a XVI. század közepe tájáról származik, amikor Károlyi Boldi Sebestyén, a lutheri irányhoz közel álló prédikátor, a gyulafehérvári iskola egykori rektora 1558-ban kezdte el szolgálatát a városban. A kálvini reformációt követően egykori plébániatemplomának papja áttért a református hitre, de külön lelkészt tartottak a lutheránus vallás mellett maradt szászok is. 1581-ben már biztosan létezett az unitárius egyház is. 

    1572-ben Báthory István fejedelem a szászok követelésére ismét elrendelte, hogy a városi tanácsba a magyarok és a szászok egyenlő számú képviselőt válasszanak. 1661-ben Ali basa serege fölégette a várost. 1725-ben a ferencesek visszaköltöztek a városba és 1730-ban római katolikus egyházközséget hoztak létre. 1731-ben ortodox népiskolája alakult a városnak. Nem sokkal később azonban a város románságának egy része tartósan görögkatolikus hitre tért.

    1727-ben alapították a város első gyógyszertárát. 1784-ben a város, a parasztok bosszújától tartva nem fogadta be a menekülő nemeseket. A XIX. század első felében viszont a Hunyad megyei birtokos nemesség szokásos téli tartózkodási helyévé vált a város.

    1848 taaszán a város magyar és román lakói közös, uniópárti tüntetést tartottak, mely elsősorban a Szász Universitas ellen irányult. 1849. február 6-án Bem serege rohammal foglalta el a várost, de 7-én vereséget szenvedett a császáriaktól. Az itt vívott harcokban zúzta össze Bem jobb kezének középső ujját egy golyó.

    A várost 1851-ben leválasztották a Szászföldről. 1854 és 1861 között kerületi székhely volt. Ezután másfél évtizedre még feltámasztották Szászvárosszéket, de 1876-ben Hunyad vármegyéhez csatolták, melynek székhelye Déva maradt. Szászváros rendezett tanácsú városi címet kapott és járási székhely lett. A városi képviselőtestület nemzetiségi alapon elkülönült „klubokra”: magyarra, románra és szászra oszlott. A dualista korszak elején megkötött megállapodás értelmében a városi tisztségeket arányosan osztották föl a nemzetiségek között és mind a három nemzetiség nyelvét jegyzőkönyvi nyelvvé nyilvánították.

     

    Hátszeg

    Rendezett tanácsú város Hunyad vármegyében a híres Hátszegi völgyben, 1891-ben 366 házzal és 1852 lakossal, köztük 457 (24%), 145 német, 1196 (63%) oláh volt.

    Hátszegen volt a járási szolgabírói hivatal, görög keleti, görög katolikus és római katolikus esperességek székhelye, volt járásbírósága, telekkönyvi hatáskörrel, királyi közjegyzősége, adóhivatala, takarékpénztára és előlegező intézete, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, könyvnyomdája, többfél közhasznú egylete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Hetivásárai és marhavásárai igen élének voltak, volt két nagyobb tehenészete is.

    Hátszegvidék a regék és mondák megszentelt földje.

    Az első írásos források a XIII. századból származnak, melyekben Hatzak-ként említik, de találkozunk még Hatzok, Haczokvár és Hatczokvár névvel is. Ekkor Litovoi román kenéz földjéhez tartozott, és közvetlenül IV. Bélának fizetett adót. Az 1241–42-es tatárjárást követően épült kővárak egyike volt az István bán által építtetett kővár Hátszegen. Egy XIV. századi forrás tesz róla először említést, a királyi castellanus lakóhelye. A kenézi szék 1418-ban itt székel és bíráskodik a betelepített olachusok birtokügyeiben. A kenézség a magyar közjoggal nem fért össze, a XVI. századra elenyészik, de a kenézi elnevezés udvarbíró jelentésében 1599-ben is előfordul.

    A XIV. század elején nem román lakói voltak. 1366-tól városnak írják, később a Hátszegi kerület székhelye lett, melyet betagoltak Hunyad vármegyébe és 1867-ig annak mindig egyik alispánját adta.

    1420 szeptemberében a város közelében súlyos vereséget mértek a törökök Csáky Miklós erdélyi vajda seregeire. 1479-ben is pusztítottak a törökök. 1527-ben Cserni Jován serege foglalta el. 1550. november 16-án Kendeffy János, Török János, Vas Benedek és Hátszeg vidéki nemesség itt verte meg az Erdélybe betört havasalföldi-török sereget. 1648-ban a tatárok fosztották ki a várost. 1690. október 3-án itt verte meg Bádeni Lajos őrgróf császári serege Thököly alvezérei, Petróczy István és Sándor Gáspár vezette sereget. 

    1764–66-ban a vidéket teljes egészében az I. Erdélyi Román Határőrezredhez csatolták, és itt állították fel a 2. század parancsnokságát. 1784. november 9-én Karp alezredes a város mellett verte meg a felkelő parasztokat. Első gyógyszertára 1864-ben nyílt meg. 

    1848. június 26-án a határőrezred katonái leverték a kaszárnyára tűzött magyar zászlót és megtagadták az enbedelemsséget a magyarbarátnak vélt Riebel őrnagynak. 1848 őszén Riebel őrnagy 1600 lőfegyvert osztott ki a nép között. 1849 tavaszán ideiglenesen, Déva várának elfoglalásáig a magyar forradalmárok egyik katonai körzetének székhelye is volt, Forró Elek parancsnoksága alatt. Augusztus 11-én itt tette le a fegyvert a VI. hadtest.

    1851-ben megszüntették a határőrezredet. A város az 1860-as években helyi jelentőségű román politikai központtá vált. Az októberi diploma után nemcsak a belső ügykezelés, de a felsőbb hatóságokkal való érintkezés nyelveként is a román lett, amit a magyar hatóságok is tiszteletben tartottak. 1869 és 1910 között a magyar lakosság körülbelül a kilencszeresére nőtt, főként a távolabbi vidékekről való bevándorlás révén.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf