A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szilágy [XLIX.]
Szilágy vármegye hazánk Tisza balparti részében volt, területe 3628,69 km2. A vármegye túlnyomóan hegyes, csak északnyugati részébe nyúlik be az Alföld a Kraszna-völgyében meglehetősen messzire dél felé. Hegyágai délen félkörben húzódnak, melynek csomópontja Szilágy, Bihar és Kolozs vármegyék határán van. Innen északnyugat felé a Rézhegység indul ki, mely 800 métert sehol meg nem haladó gerinc a vármegye határát képezte, északkelet felé a Meszes-hegység húzódik, mely a Perjei Magurában 988 m magasságot ér el. Mindkét hegység nagyobbára erdőkkel van borítva. A hegységhez észak felé csatlakozó hegy- és dombsorok jóval alacsonyabbak, változatos, többnyire erdős dombvidéket képeznek, mely csak a Szilágy-Somlyó melletti Magura heggyel emelkedik 596 méterig. A Zilah és Szilágy völgye közti dombsor azonban odább észak felé ismét nagyobb magasságra emelkedik, s kifejlett hegység jellemét veszi fel Bükk-hegység neve alatt, legmagasabb emelkedése a Tarnica 550 méterrel. A vármegye keleti része a Szamos termékeny, tág völgye. Folyóvizei közül legnagyobb a Szamos, de a vármegye fő folyójának a Kraszna tekinthető, mely a Meszes-hegységben ered, s egész hosszában keresztül folyik rajta. Jelentékenyebb vizek még északon a Nagy-Ér, nyugaton a Berettyó, továbbá a vármegye belsejében a Zilah, keleten a Szilágy és Egregy. Az Ér vidékén kiterjedtebb mocsarak voltak. Ásványos forrás nagyobb számmal fakad, melyek közül figyelmet érdemelt ekkor a zálnoki és zoványi fürdők. Éghajlata a lapályos részen és a szélesebb völgyekben legmelegebb, a hegységek belseje felé fokozatosan hűvösödik, egyúttal csapadékban gazdagabb, mint a lapály.
Lakóinak száma 1891-en 191,167 volt, mihez még 183 katona járult, a vármegye a közepes sűrűségű vármegyék közé tartozott. Lakói közt volt 67,275 (3,2%) magyar, 1593 német, 2330 tót, 117,711 (61,6%) oláh és 2258 egyéb nemzetiségű. A lakosság fő foglalkozása az előző századfordulón a földmívelés volt. Az ipar jelentéktelen volt ekkor, nagyobb iparvállalatai: 18 gőzmalom, 9 mezőgazdasági szeszgyár, több vízi malom, néhány ecetgyár, 1 olaj- és 1 cognacgyár volt. Nagyon el volt terjedve a pálinkafőzés, a fazekas- és gubásipar. A házi ipar egyes ágai virágoztak: Szilágy-Somlyó táján nyírfából kanalakat, teknőket készítettek, a faipart leginkább a Réz-, Bükk- és Meszes-hegységben űzték.
A hiteligények kielégítésére 2 bank, 5 takarékpénztár és 2 szövetkezet szolgált. A kereskedelem tárgyai gyümölcs, bor, fa, kisebb mértékben gabona voltak. A vasúti vonalak hossza ekkor 124 km volt, volt a vármegyében 101 km állami út, 269 km törvényhatósági és 653 km községi őt.
A népoktatás tekintetében a vármegye nagyon hátramaradt. A tanköteles gyermekeknek 41,7%-a nem járt iskolába és a 6 éven felüli férfinépességnek 67,3%-a, a nő népességnek 77,6%-a nem tudott írni-olvasni. E tekintetbe na vármegye a legkedvezőtlenebb viszonyú vármegyék közé tartozott. A vármegyében a millennium idején 326 iskola volt, közte 1 algimnázium Szilágy-Somlyón, 1 főgimnázium Zilahon, 6 ipari és kereskedelmi iskola, 2 polgári és 291 elemi népiskola és 11 kisdedóvó. Wesselényi-egyesülete alakult 1884-ben. Tagjai száma 803, alapvagyona 3179 frt 8 kr. Közművelődési célokra fordított eddig 10,931 frt. 14 kr-t. Fenntartott 3 óvóiskolát és óvót; egyike az E. M. K. E. segélyével Kormos Béla dr. alapítványából.
A vármegye 6 szolgabírói járásra oszlott (Krasznai járás, székhelye Kraszna; Szilágycsehi járás, Szilágy-Cseh; Szilágysomlyói járás, Szilágy-Somlyó; Tasnádi járás, Tasnád; Zilahi járás, Zilah, Zsibói járás, Zsibó székhellyel), volt benne 2 rendezett tanácsú város (Zilah és Szilágy-Somlyó), valamint 4 nagy- és 236 kisközség. A községek általában kicsinyek voltak, 2000-nél több lakója csak 6-nak volt. A vármegye székhelye Zilah volt.
Története
Néhány régi oklevél adataiból egyes történészek azt következtetik, hogy Szilágy nevű vármegye létezett már a XIII. században, s megvolt a XIV. században, sőt a XV. század elején is. De hogy ez az eltűnt régi vármegye hol feküdt, nem tudják megállapítani. Csak gyanítják, hogy Szatmár vármegyének egy kis darabját s Szilágy vármegye ama részét foglalhatta magában, amelyen Szilágy összetételű helynevek tömegesebben fordulnak elő. Mások ellenben azt állítják, s az a valószínűbb, hogy a Szilágy vagy Szilágyság elnevezést (magyar történetírók latin nyelvű munkáiban: Sylvania a. m. erdőség; innen Erdély latin és magyar neve is: Transsylvania a. m. Erdőntúli föld, Erdőelve, Erdély) nem egy vármegye, hanem egy meghatározatlan terjedelmű országrész fogalmának jelzésére használták abban a korszakban éppúgy, mint későbben is. A Szilágyság, melyet Anonymus szerint Töhötöm foglalt a magyar hazához, a Berettyó (helyesebben Berekjó), a Kraszna, a Szamos, részben a Lápos folyók, s a Zilah és Szilágy patak vidékén terült el, és «az őslakók idejében éppúgy, mint a rómaiak alatt, a népvándorlás s a honfoglalás korában csak úgy, mint az erdélyi fejedelmek alatt élénk forgalomnak képezvén vonalát, erős csatáknak színterét: minden korban és időben két ország nagy átjárója, a kereskedelemnek és a hadaknak valóságos nemzetközi útja volt». E terület zöméből alkotta meg az 1876. XXXVIII. t. c. Szilágy vármegyét, s e területen feküdt 1876 előtt Kraszna és Közép-Szolnok vármegye, története ennélfogva a jelzett évig nem egyéb mint e két vármegye története.
Kraszna vármegye már a XIII. század elejétől kezdve külön vármegyei életet élt, Közép-Szolnok önálló vármegyei élete a XV. századdal kezdődött. Addig csak része volt az egységes Szolnok vármegyének, mely Déstől a Tiszáig terjedt s melynek már a XII. század végétől írott emléke maradt fönn. Valószínű, hogy ez az óriási terület előtt Külső és Belső, később Külső, Közép és Belső részre oszlott. Az is valószínű, hogy e nevek nagyon régen megvoltak, sőt hogy mind a három részt külön-külön tisztikar igazgatta, de egy főispán (a XIII. század közepétől a XV. század közepéig állandóan az erdélyi vajda) alatt. Közép-Szolnok nevével találkozunk már 1416-ból, de külön közép-szolnoki főispánt az 1451 előtti időkből nem ismerünk. A két vármegye területi viszonyairól való rendszeresebb ismereteink a Hunyadiak korával kezdődnek.
A mohácsi vész Kraszna és Közép-Szolnok vármegye későbbi államjogi viszonyaira nézve igen mélyreható következményekkel járt. Az 1538-iki nagyváradi békekötés több magyarországi vármegyével együtt e kettőt is a portának adózó Erdélyhez csatolta, de csak János király életére. 1551-ben az Izabella és I. Ferdinánd között kötött egyesség értelmében visszakerültek Erdéllyel együtt Magyarországhoz, azonban az 1570-iki speyeri békeszerződés ismét elszakítja attól, s Erdéllyel meg Biharra és Máramarossal együtt János Zsigmondnak adja, mint magyarországyi részeket (Partium Regni Hungariae), rövidebben Részeket (Partium). Majd a nemzeti és vallási szabadságért vívott küzdelmekben a Partium is újból meg újból visszaszálltak Magyarországra, vagy ismételten visszacsatoltattak Erdélyhez. Így kapták meg az erdélyi fejedelmek a prágai (1595), a bécsi (1606), a nagyszombati (1616), a nikolsburgi (1622) és a linzi (1645) békekötésekben.
Az, hogy Kraszna és Közép-Szolnok a jelzett korszakban az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá tartozott, két nevezetes következménnyel járt: elterjedt s megszilárdult benne a reformáció és mentes volt a törökök közvetlen zaklatásától 1660-ig. Ekkor a török porta eltörölte Erdély önálló államiságát, mely később legfőbb oka lett Magyarország felszabadulásának, de addig is az addig érintetlen Partium török pusztításokat volt kénytelen elviselni. Erdély kulcsa, Nagyvárad török kézre került, «a Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékbeli szegénség» egy része azonnal behódolt önként. Akik önként nem tették, azokat erőszakkal kényszerítették. Az 1661-iki szászrégeni országgyűlésen felolvassák a budai pasának a levelét, melyben tudatja az erdélyi rendekkel, hogy a szultán Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket alárendelte a váradi pasának. Hiába tiltakoztak a rendek és Apafi is, 1665 elején már Teleki Mihály, mint elfoglalt vármegyékről ír Krasznáról és Közép-Szolnokról, ezzel a Partiumnak ez a része nyílt terévé vált a törökök zsarolásának, pusztításának és öldöklésének. Egy egykorú okiratban kilencféle adónem van följegyezve, amellyel a «szegénség» – a föld népe – csak a töröknek tartozott. Ezenkívül «árendát» fizetett a magyar földesúrnak, dézsmát a fiskusnak, de garázdálkodtak a somlyai és csehi végvárak őrségei is. 1674-től kezdve a bihari kuruc és a szatmári és bélteki labanc csapatok is zsákmányolják a Szilágyságot. A váradi pasa részére 1687-ben szedtek adót utoljára, de Erdély Buda visszavétele után a Partiummal együtt osztrák tartománnyá lett, és még Buda visszavétele előtt Caraffa hadai elözönlötték és fosztogatták. Ekkor és a rákövetkező kuruc világ alatt a nemesség egy része is otthagyta a szilágsági birtokait, és elköltözött, a nép elbujdosott. Csak Közép-Szolnokban 40 falu maradt lakatlanul. Az elpusztult falvakat később oláhokkal telepítették be.
1687-ben Erdély és a Partium is visszakerült a magyar király hatalma alá, ezt a visszacsatolást az Alvinczyana Resolutio 1693-ban megerősítette. Mindazonáltal 1733-ig a Partium csak adózási tekintetben tartoztak Magyarországhoz, a közigazgatás egyéb ágaira nézve az erdélyi kormány alatt állottak. E kettős függést az 1733-iki Carolina Resolutio megszüntette, de a magyar országgyűlés és a Partium megkérdezése, tudta nélkül úgy, hogy a Szilágságot is egészen Erdély alá rendelte. Az eredménytelen tiltakozás következtében az érdekeltek arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Partium tényleges visszacsatolása csak Erdélynek Magyarországgal való teljes uniója esetében várható. E célból a József császár idejében egyesített Közép-Szolnok, Kraszna vármegyék és Kővár vidéke előbb együtt, majd különválásuk után külön-külön tartott gyűlése megteszi a kezdeményező lépést, de az unióból nem lett semmi. A magyar és erdélyi országgyűlések e nemű törekvései ellenzésén elbuktak, a Partium visszacsatolását az 1792. XI., valamint az 1836. XXI. t. c.-ben ismét törvénybe iktatták, és ismét csak papíroson maradt.
A törvény végrehajtásának az erdélyi udvari kancellária ellenszegült s megtörtént az, hogy mint a partiumi megyék rendei 1847. írják, «a magyar király parancsa iránti tiszteletlenség Erdély fejedelme iránti hódolatnak vétetett, a szentesített törvény iránti engedetlenség polgári erénynek».
Az 1848. VI. t. c. a Partium visszacsatolását, Magyarország és Erdély egyesítését mondja ki. A visszacsatolást 1848 májusában, Wesselényi Miklós báró, mint királyi biztos végre is hajtja, de a szabadságharc leverése után az osztrák kormány ismét elszakította Magyarországtól Erdélyt, és ezzel együtt Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket is. Az első császári nyílt parancs 1849. júli. 19-én e két megyét Zaránddal, Kővár vidékével és Zilah városával együtt Wohlgemuth erdélyi polgári és katonai kormányzó alá helyezi. Csak 13 esztendő múlva, az októberi diplomából folyó, 1862. márc. 15-én kelt császári rendelet következtében szakadtak el véglegesen Erdélytől. 1867-ben pedig Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékből, továbbá Zilah városából és Doboka vármegye egy részéből megalkotta a magyar törvényhozás Szilágy vármegyét. Az új vármegye községeit részletesen az 1877. I. t. c. 2 §-a sorolja föl.
Gazdasági élet az előző századfordulón
Ásványországból az építőkövön kívül nincsenek termékei.
Termőterülete 362,612 ha. A földművelés leginkább a vármegye lapályos részén és az alacsonyabb dombvidékén virágzott. Legjobb gabonatermő vidékei a tasnádi lapály és a tágasabb völgyek voltak. Legtöbb búza termett, jóval kevesebb zab és rozs, még kevesebb kétszeres és árpa. Ellenben igen sok volt a tengeri, termeltek még dohányt, kendet, cukorrépát. A gabona Szilágy-Csehen, Szilágy-Somlyón, Tasnádon és Zilahon került piacra, de nagyobbára csak helyi fogyasztásra szolgált. A mezőgazdaság színvonalának emelését célozta meg a vármegyei gazdasági egyesület. A legelő és rét kiterjedése tetemes volt, a havasi legelők 1700 ha volt. A szőlőművelés főképpen Tasnád körüli dombokon és a Bükk-hegység lankás hegyoldalain volt elterjedve, azonban a filoxéra pusztításai folytán csaknem teljesen tönkrement. Az előző századfordulón a szőlő-rekonstrukció örvendetes lendületet vett. A gyümölcstermelés Zilah, Szilágy-Somlyó és Kraszna vidékén virágzott, különösen sok és jó alma és szilva került piacra.
Az erdők általában nem voltak jó állapotban a szakszerű kezelés hiánya miatt, de később az állami erdőgondnokok felügyelete mellett javulás volt észlelhető.
Az állattenyésztés általában véve alacsony színvonalon állt. A lótenyésztés emelésére a hadadi Wesselényi báró-féle ménes és 4 fedeztetési állomást szolgált. Baromfitenyésztést a nagyobb városok környékén lakók űztek. Kiváló volt a pulykatenyésztés. A vármegyében több mint 261 ezer tyúk, 78 ezernél több lúd, majdnem 30 ezer kacsa, 6700 pulyka és 2700 galamb volt. Volt még majdnem 65 ezer magyar és 1700-nál valamivel több nem magyar szarvasmarha, 3100 bivaly, 9700 ló, 520 szamár és öszvér, majdnem 66 ezer sertés, 62 ezernél is több juh és birka, valamint 8200 kecske. A méhkasok száma ekkor 10 ezernél is több volt.
Az erdőségekben bőven fordult elő őz, szarvas, róka, farkas és vaddisznó is.
Jelentős települések
Zilah
Rendezett tanácsú város volta vármegyében a Zilah patak mellett, három szűk völgyben és az ezeket őrző dombokon fekszik. 1891-ben 6474 lakosa volt, ezenkívül 121 katona. A lakosok közt 5992 (92,6%) magyar, 35 német, 17 tót és 329 oláh volt. A lakosok közt sok volt az iparos, nevezetesen gubás. Vásárjai élénkek voltak.
A város volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, a királyi törvényszéknek, járásbíróságnak és ügyészségnek, pénzügyigazgatóságnak, államépítészeti hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek, közjegyzőségnek, állami állatorvosnak és csendőr-szakaszparancsnokságnak székhelye. Volt államilag segélyezett ev. ref. főgimnáziuma, állami tanítóképző intézete, községi polgári fiúiskolája és ipariskolája, állami faiskolája, magyar királyi erdőgondnoksága, vármegyei közkórháza, adóhivatala, Wesselényi-egyesülete és számos más egyesülése, vármegyei múzeuma, takarékpénztára, gőzmalma, könyvnyomdája, állami amerikai szőlőtelepe, vasúti állomása, posta és távírda-hivatala és postatakarékpénztára. Zilahon volt a Germán-féle első magyar labdagyár, mely külföldre is exportálta készítményeit. Itt jelent meg a Szilágy című hetilap.
Zilah rendkívül fontos gócpont volt az előző századfordulón, kelet-Magyarország északi részéről és az erdélyi felől vezető országutak Zilahnál egyesültek, hogy a Szilágyságon keresztül az Alföld északi része felé folytassák az útjukat. Közlekedési jelentősége fokozódott, amikor 1887-ben megépült a szilágysági helyiérdekű vasút, mely Nagykároly felé biztosított rendszeres kapcsolatot. Vasúti csatlakozás épült később Székelyhíd, majd Zsibó felé is, mely közvetlen forgalmat biztosít Zilah számára Erdély felé a Szamos völgyén át.
A Meszes lábánál elterülő Zilah már a honfoglalás idején lakott település volt. 1241-ben a tatárok feldúlták, felégették, a legenda szerint csak egy tyúkól maradt meg a városból.
Zilah nevével már a váradi registrumban találkozunk. Állítólag a név avar eredetű, mert az avar nyelvben is hasonlóképpen jelölték a fegyver viselésére szolgáló övet.
Zilah először 1370-ben Nagy Lajostól nyerte kiváltságait, de ezeket Mátyás király három alkalommal, majd Ulászló, II. Lajos, Báthory István és Zsigmond, Bethlen Gábor, valamint Apaffy Mihály többször megerősítették. Mátyás király alatt a város már pallosjogot is kap. Míg a többi kiváltság szabad áruszállítási jogot adott a város polgárainak, ezenkívül önmaguk fellett bíráskodhattak, végül Báthory István engedélyével a városi képviselőtestület alakult és az esküdtek a városi tanácsosok munkáját végezték.
Zilah hosszú időn keresztül az erdélyi püspök birtoka volt. Erről már 1246-ból vannak írott emlékek. Az erdélyi római katolikus püspökség 1542-ig bírta Zilahot, melyet ebben az évben a marosvásárhelyi országgyűlés az erdélyi kincstár birtokába teszi át. Gazdái később sűrűn változtak, az erdélyi fejedelemség harcaiban jelentős szerepe volt a városnak. Zilah gazdái voltak Rácz György, aki Bocskaitól kapta meg, Rákóczi Zsigmond fejedelem a Sennyei-családnak ajándékozta, néhány év múlva Báthory Gábor a város felét Réhdey Ferencnek adta. Öröklődés révén Zilah a Bethlen-család tulajdonába is jutott rövid időre, később a Rádayak, majd a Wesselényiek, majd újra a Réhdeyek kezén volt, végül is Zilahnak sikerült megszabadulni a birtokosoktól és megváltania önmagát.
Zilah már a középkorban fejlett város lehetett. Báthory István 1571-ben megerősítette a város privilégiumait. Zilahon a reformáció meglehetősen gyorsan terjed, és ezt segítette, hogy Bethlen Gábor lehetővé tette, hogy az Erdélyhez tartozó magyarországi részeken aló református lelkészek fiai és leányai a született nemesek családjába emelkedjenek. Ily módon rendkívül értékes polgárréteg alakult ki. A XVIII. század elején belső viszályok dúltak a nemesek és polgárok között, melynek valószínűleg a polgárság és nemesek közötti adómegosztás rendkívül aranytalan volt az oka. A város terhei rohamosan szaporodtak, úgyhogy a polgárság már nem tudott eleget tenni kötelezettségeinek.
A szatmári béke sem biztosította a város további zavartalan fejlődését.
Zilahnak 1714-ben királyi látogatója volt, XII. Károly svéd király Magyarországon keresztül utazva, Zoványi György református házában szállt meg a városban és egy napig időzött itt.
A XVIII. század második fele súlyos megpróbáltatásokat hozott: pestis pusztította a város lakosságát, több esztendőn keresztül rendkívül rossz volt a termés és az a túlzott adóztatás, amit Zilahnak viselnie kellett, rendkívül megviselte a város polgárságát, 1742-ben felfolyamodással élt, s a megye igyekezett csökkenteni a város súlyos terheit.
1576-tól a református papok dézsmaszedéssel biztosították a saját és egyházuk fenntartását. 1744-ben indított hosszadalmas per végeztével a kincstár az erre vonatkozó kiváltságleveleket elevették, a dézsmát lefoglalták és a katolikus papok javadalmazására fordították. Zilahon a katolikus papság 1751-től fejtett ki újra jelentős működést.
Zilah lakossága 1705-ben színmagyar volt, románságnak nyoma sincs az 1700-as években. Zilah tulajdonképpeni fejlődése csak a XIX. század elején ment végbe. A városfejlődését fokozta az, 1869-ben a szilágysági honvédzászlóalj székhelyévé Zilahot jelölték ki. 1867-től rendezett tanácsú város státuszát kapta.
Szilágy-Somlyó
Rendezett tanácsú város volt a vármegyében a Kraszna folyó mellett, 1891-ben 907 házzal és 4548 lakossal, melyből 3661 (80,5%) magyar, 857 oláh volt.
A város a járási szolgabírói hivatal széke, volt járásbírósága és adóhivatala, királyi közjegyzősége, községi algimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, több szeszgyára, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Szilágy-Somlyó című hetilap.
A népvándorlás korából származik a páratlan gepida – talán királyi – kincslelet, amelyet szilágysomlyói leletek néven tartanak számon a régészek. Közel 8 kg arany és ezüst edények, fibulák, érmék – gazdag díszítéssel.
A várost először 1251-ben említi írásos emlék Wathasomlyova néven. A hely a Báthoryak ősi fészke volt, ősi várukat 1531-ben Báthory István építtette. A város is Báthory István fejedelemtől nyerte első kiváltságait 1577-ben. A városban épített várkastély elkészültével 1592-ben a várat elhagyták. A várost 1600-ban Basta ostrommal foglalta el Báthory Zsigmondtól. II. Rákóczi Györgyné Gyerőfi Györgynek adta, tőle Bánfi Dénes vette meg. 1703-ban a kurucok foglalták el, Rákóczi ezredese elűzte innen Kloeksberg német tábornokot. 1848-ban Bem tábornok itt vette át az erdélyi hadsereg parancsnokságát, innen indult győztes hadjáratára.
Kraszna
Szilágy-Kraszna, nagyközség volt a vármegyében 1891-ben 3281 magyar lakossal. A községben volt a járási szolgabíró hivatal székhelye, járásbírósággal és adóhivatallal, volt posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára.
Kraszna a több irányból (Zilah, Csúcsa, Szilágy-Somlyó, Nagyfalu) érkező utak metszéspontjában, a folyó árterületét balról szegélyező teraszon települt. A Kraszna völgyének vegyes szláv-magyar helynévanyaga arra utal, hogy honfoglaló őseink itt jelentős számú szláv lakosságot találtak. Az ősi Krasznavár körül létesült a Szent István-i magyar állam egyik legkorábbi alapítású megyéje, Kraszna vármegye. A község nevével legkorábban 1090 körül találkozunk Kraszon civitas név alatt, majd 1164-ben említik krasznai ispánt. Krasznavárhoz tíz várbirtok tartozott, legfontosabbak: Badacsony, Bagos, Bán, Csízér, Horvát. A várispánsági rendszer a tatárjárásig maradt fenn, amikor 1241-ben Krasznavár elpusztult, s helyét a IV. Béla által építtetett új kővár, Valkó veszi át.
A Váradi Regestrumban 1291-ből fennmaradt peres ügy leírása szerint a krasznai várjobbágyok katonai szolgálat fejében örökös használatra kapott földet fiúágon örökítették, és az ő utódaikból alakult ki a helyi kisnemesség.
1450 – 1470 között kaphatott Kraszna mezővárosi rangot, vásárai is ettől az időtől kezdve ismeretesek. Főleg állatvásárai voltak jelentősek.
A későbbiek folyamán Kraszna a váradi püspökséghez, majd a 1445-től Báthoryak birtokához, Somlyóhoz tartozott. Ugyanezen évben Kraszna birtok egy részét a Bánffyak elfoglalják, akik határjeleket állítanak fel, ez ellen a Báthoryak tiltakoznak. 1454-ben János váradi püspök visszafoglalja a korábban a püspökséghez tartozó birtokot, de László király kötelezi a váradi püspököt, hogy Krasznát adják vissza jogos tulajdonosainak, a Bánffyaknak. 1461-ben Mátyás király Kraszna felét Semsei Jánosnak és Vilmosnak adományozza. 1523-ban Kraszna mezőváros részbirtokba Somlyói Szaniszlófi Istvánt iktatják be. A későbbiekben a Bánffyak és Báthoryak között Kraszna birtoklását illetően állandó pereskedést folyt. Kraszna 1546-ban és 1590-ben Valkó várához tartozott.
Krasznát az 1660-1690 közötti török-tatár dúlás teljesen megsemmisítette. A Rákóczi szabadságharcban számos krasznai kisnemes is részt vett, de a település lakossága erősen megcsappant.
A XIX. század folyamán Kraszna jelentős kézműiparral rendelkező települése volt a Szilágyságnak. 1849-ben említés történik, hogy Kraszna mintegy 800 lakosa „kézműipar után él”. Főleg miután a zilahi céhek felbomlottak, került sok iparos Zilahról Krasznára.
Szilágy vármegye szervezésekor Kraszna az azonos nevű járásnak lesz a székhelye főszolgabírói hivatallal, de már mint nagyközség. A polgárosodás jele kaszinó, olvasóegylet, önkéntes tűzoltó egyesület. Megélénkült kézműipara, kibővültek vásárai. Évente három alkalommal tartottak országos vásárt: Vízkeresztkor (jan. 6.), fehérvasárnapkor (Húsvét utáni első vasárnap) és Szent Miklós napján (dec. 6.).
Tasnád
Nagyközség volt a vármegyében 1891-ben 3677 lakossal, melyből 3132 (85,2%) magyar, 19 német, 19 tót, 1 oláh és 523 egyéb nemzetiségű volt. Volt járási szolgabírói hivatala, járásbírósággal és adóhivatallal, takarékpénztára. Volt vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.
Tasnád nevének eredetéről kétféle magyarázat maradt fenn. Egy monda szerint a református templom háta mögött elterülő magaslaton valamikor nádas tó állt. Ezen a magaslaton, mely a templomteret és a „Tatay-udvar”-t foglalta magába, vár épült, s ettől a nádas tótól a felépült várat Tós-nád néven nevezték. Ez az elnevezés vált az évszázadok alatt Tasnád névvé. Más vélemény szerint a honfoglaló Tas-nak a nyomai lelhetők fel itt, akiről a település a nevét vette.
1246-ban Tusnad néven említik először, mikor a tatárjárás után az ideköltözni akarókat IV. Béla kivette a vajda, a megyei főispánok és más bírák hatósága alól, és saját községi bírájuk és a püspök hatósága alá rendelte. Nevét 1447-ben Thasnad, 1753-ban Taschnád néven írták.
1454-ben V. László király parancsára Balásházi György és Balázs részére újból bejáratták és meghatároztatták Tasnád határait.
A település a XV. században már az Érmellék központja, s 1456-ban pedig már oppidum, vagyis mezőváros volt. 1474-ben Gábor, erdélyi püspök Mátyás király engedélyével fából várat építtetett Tasnádon.
1568-ban a tatárok betörtek a Szilágyságba, a lakosságot menekülésre kényszerítették. 1571. október 9-i kolozsvári országgyűlés Tasnádot harmincadszedő helynek rendelte.
1589-ben Báthory Zsigmond megújította Báthory Kristóf 1578. október 29-én kelt szabadságos levelét, mely a TAsnád városban lakók jogait és kiváltságait erősítette meg.
1616-ban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Tasnád városát elcserélte Daróczi Ferenc Josippal, annak Lápos, Domokosfalva, Debreczen nevű birtokaiért és Szamosújvár váráért. 1618-ban Bethlen Gábor adott ki itt kiváltságlevelet. 1639-ben II. Rákóczi György újította meg Báthory Zsigmond 1589. március 13-án kelt szabadságos levelét a városban lakók jogairól és kiváltságairól. 1658-ban a tatárok Várad felé vonultakkor Tasnádot is elpusztították. 1849-ben csak 1250 lakosú mezővárosnak írták.
