A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szolnok-Doboka [L.]
Szolnok-Doboka vármegye hazánk Királyhágón túli részében feküdt, területe 5149,82 km2 volt. A vármegye területe egészen hegyes volt, legmagasabb hegyei északi határán voltak, ahol a Lápos hegység és a Cibles csoportja emelkednek. Ez előbbi Priszlopban 1836, míg az utóbbi 1842 méter magasságot ér el. Az utóbbiból délnyugat felé jelentékeny hegysor ágazik ki, mely Ilosvai hegycsoport neve alatt a Lápos és Szamos völgyének terjedelmes körét hálózza be, átlag 7–800 méter magas hegysorokkal. A Szamos völgyétől délre alacsonyabb hegyvidék terül el, mely délkelet felé lassan a Mezőségbe megy át, míg délnyugat felé erősebb hegységi jelleget vesz fel. Ezen hegységeket több nagyobb folyó szeldeli: délről a Kis-Szamos, keletről a Nagy-Szamos lépett a vármegye földjére, kacsaringós folyás után Désnél egyesülvén, ahonnan kezdve az egyesült folyó északnyugati irányt követ Resztolcnak, ahol ismét délnyugat felé fordul s Szurduknál a vármegye területét elhagyta. A Nagy-Szamos a Sajó, Mejjes és Ilosva vizét, a Kis-Szamos a Lóna és Füzes patakot veszi fel, míg az egyesült Szamosba a Deberke patak, a Csobánka és Gorbó ömlik. A vármegye északi része a Lápos vízterületéhez tartozott, mely a beléje ömlő Kapnikkal együtt a Lápos hegység összes vizeit gyűjti magába. A vármegye délkeleti, már a Mezőséghez számítandó részében több nagy tü is van, minő a cegei, széki, és kisszéki.
Lakóinak száma 1891-ben 217,550 volt, melyhez 210 katona járult. A lakosok közt volt 38,961 (17,9%) magyar, 6234 (2,9 %) német, 255 tót, 166,806 (76,7%) oláh és 5294 egyéb nemzetiségű. A lakosság fő foglalkozása volt a földmívelés, állattenyésztés és erdészet, utóbbival kapcsolatban a cserhéjtermelés volt. Az ipar a millennium idején a vármegyében jelentéktelen volt, leginkább a bánya-, kohó- és faiparra szorítkozott. volt 6 gőzmalom, 1 ipari és 6 mezőgazdasági szeszgyár. Kereskedelme nem volt nagy; főbb cikkei állatok (élénk vásárok voltak Désen, Magyar-Láposon, Szamos-Újváron), ásványi termények és faárúk voltak. A hiteligények kielégítésére 10 részvénytársaság és 13 községi hitelszövetkezet szolgált.
Közművelődési viszonyai igen kedvezőtlenek voltak a vármegyének az előző századfordulón, Hunyad vármegye után itt volt a legtöbb írni-olvasni nem tudó (a 6 éven felüli férfiak 78,8, a nőknek 87,9%-a) ember, és a tanköteles gyermekeknek 41,6%-a nem járt iskolába. A vármegye területén összesen 355 iskola volt, u. m. 1 hittani intézet, 1 fő- (Szamos-Újvár) és 1 algimnázium (Dés), 2 ipari és kereskedelmi iskola, 1 tanítóképző intézet (Szamos-Újvár), 2 polgári iskola és 338 elemi iskola, 8 kisdedóvó, 1 árvaház és 1 börtöniskola volt. A népiskolák közül 68-ban magyar, 6-ban német és 266-ban oláh volt a tanítás nyelve. A szellemi élet csak Szamos-Újváron és Désen volt élénk.
Közigazgatásilag a vármegye 7 járásra oszlott: bethleni járás, székhelye Bethlen; csáki-gorbói járás, székhelye Csák-Igorbó; dési járás, székhelye Dés; kékesi járás, székhelye Kékes; magyarláposi járás, székhelye Magyarlápos; nagy-ilondai járás, székhelye Nagy-Ilonda; szamos-újvári járás, székhelye Szamos-Újvár. A vármegye területén volt összesen 2 rendezett tanácsú város, 4 nagy- és 314 kisközség, valamint 123 puszta és telep. A községek általában véve igen kicsinyek voltak, 2000-nél több lakosa csak 8 községnek volt. A vármegye székhelye Dés volt.
Közlekedésének fő erei a vasutak voltak, melyek három irányban (Déstől Beszterce, Kolozsvár és Zilah felé) hasították a vármegyét, hosszuk 157 km volt, az állomások száma 16. Volt 132 km állami és 576 km törvényhatósági útja, ebből 54 kiépítetlen, továbbá 985 km községi közlekedési útja, de ebből 154 kiépítetlen volt. Hajózható folyója nem volt a vármegyének.
Története
Szolnok-Doboka vármegyének alsó fele a Szamos völgyétől délre a római Dácia északi szélét alkotta. Neveeztesebb pontjai voltak az alsóilosvai, az alsókorályi és a szamosújvári táborhelyek, utóbbinak neve alkalmasint Congri volt, a másik kettő nevét nem tudjuk. Alsó-Ilosván és Szamos-Újváron a castrumok mellett fürdük is épültek. Más római pontok: Szék (sóbányászat), és Csáki-Gorbó, hol néhány görög nyelvű feliratban egy gyógyfürdő nyoma maradt fenn. A rómaiak távozása után gótok tanyáztak a vármegye területén és a Szamos mentén húzódtak nyugat felé, így került tek a földbe a híres szilágysomlyói gót aranyedények és ékszerek.
A vármegye, mint sótermő vidék minden korban nevezetes szerepet játszott. A magyar honfoglaláskor itt a sótermelést szlávok űzték, akik terményeiket a Szamoson és a Tiszán szállították. Már Szent István meghódítja a Szamos vidékét sóbányáiért, mely egy nagy, a Tiszáig érő földterülettel együtt a Szolnok nevet viselte, Szolnok annyi mint sótermelő. A területből később három vármegye alakult, Külső-, Közép- és Belső-Szolnok.
Szolnok-Doboka vármegye 1876-ban jött létre Belső-Szolnok és Doboka vármegye legnagyobb részéből, kiegészítve a Kővárvidék egy részével az 1876. XXXIII. t.-c. alapján.
Doboka a XI. században alakult, mint várispánság s Belső-Szolnok területével való összefolyása miatt többször egységet is képezett vele. Legrégibb emléke a kunok letelepítése Szent László korában, ki őket Kerlésnél megverte. Kővár az Árpád-korban lakatlan erdőség volt, melyet Kékös néven Róbert Károly Nagybánya városának adományozott. Zsigmond király 1392-ben Kővárt Balk és Drág oláh vajdáknak adományozta. Később az erdélyi fejedelmek korában katonai területté vált. Doboka az Árpád-korban és a vegyesházi királyok korában a nagy szolnoki főispánság hatáskörébe tartozott. Doboka vármegye első főispánja Theke Lukács volt 1540–47-ig. Heltai krónikája 1575-ben ellenben csak Doboka vármegyét ismer Dés várossal, «mely mellett egy jeles sóakna vagyon, közel a Nagy-Szamoshoz».
A XVIII. század végén Erdély új felosztása után 1790-ig Dobokát Belső-Szolnokba osztották. 1849 után Wohlgemuth báró császári altábornagy Erdély polgári és katonai kormányzója megszüntette az addigi vármegyéket és székeket, és Erdélyt hat katonai kerületre osztotta fel. E katonai parancsnokságok egyike volt a szolnok-dobokai területeket magába foglaló kerület, Retteg központtal.
Honfoglaláskor a magyarok ezen a területen szlávokat találtak, kikhez a XII. században csatlakoztak a szászok, kik hamar elmagyarosodtak. Máramaros és Bukovina felől a XIV. században kezdtek az oroszok és oláhok bevándorolni, utóbbiak tömegesen a XVI–XVII. században jelentek meg a vármegye északi hegyesebb vidékein. Az örmények Apafi Mihály uralkodása alatt telepedtek meg Erdélyben. Az 1437-iki alparéti pórlázadás következtében lép a magyar, a székely és a szász nemzet a kápolnai unióra, amiből később az önálló Erdély származott.
1881-ben alapították helyi tőkével a Szamosvölgyi-vasút Rt-t, elsőnek az Apahida-Dés vonalat építették meg. 1884-ben adták át a Dés-Beszterce vonalat, amit Zilahig bővítettek. 1882-ben elkészült a Dés-Désakna sóbányai iparvasút 166 km hosszan.
Gazdasági élet az előző századfordulón
Terményei ásványországból szép számmal voltak. Aranyat, ezüstöt és vasércet bányásztak, legjelentékenyebb volt Oláh-Láposbánya vidéke, ahol királyi bánya- és kohómű volt, mely aranyat, ezüstöt, rezet és ólmot termelt tetemes mennyiségben, míg Rojahidán királyi vasmű állt fenn.
A vármegye terműterülete 459,379 ha volt. Terménye közül legfontosabb a búza volt, kevesebb rozsot és árpát termeltek, ellenben jelentős volt a tengeri és a zab. Termeltek még burgonyát, kétszerest, lent és kendert is. A mezőségen a gyümölcs szépen termett. A szőlőművelés a filoxéra pusztítása folyamán csökkent. Az erdők túlnyomóan bükk- és tölgyesek voltak, fenyves csak igen kevés volt a millennium idején.
Az állattenyésztésben a magyar fajtájú szarvasmarha volt jelentős, majdnem 80 ezer, kevés volt a nem magyar fajtájú. volt még majdnem 8 ezer ló, 4 ezernél több bivaly, 134 szamár és öszvér, majdnem 56 ezer sertés, és 132 ezer juh és birka, valamint majdnem 13 ezer kecske. A juhtenyésztés leginkább a hegyes vidékeken dívott, ahol havasi legelők vannak. A lótenyésztésre 4 fedeztetési állomást tartottak fenn. A háziszárnyasok közül több mint 291 ezer tyúk, 4 ezernél több pulyka, 53 ezernél több lúd, majdnem 21 ezer kacsa és 3400 galamb volt. A méhkasok száma 13,422 volt az előző századfordulón.
Jelentős települések
Szamos-Újvár
Rendezett tanácsú város a vármegyében, Erdélynek legnagyobb örmény lakosú városa. Lakóinak száma 1891-ben 5793 volt ebből 2440 (42,1 %) magyar, 137 német, 1979 (34,2 %) oláh és 1193 (20,6 %) örmény. A városban volt a görögkatolikus püspök, a szentszék s káptalannak székhelye, továbbá a járási szolgabírói hivatalnak, járásbíróságnak és királyi közjegyzőségnek széke. Volt görögkatolikus hittani intézete, állami főgimnáziuma, görögkatolikus tanítóképző intézete és örmény akt. árvaháza, továbbá ipariskolája, mezőgazdasági szeszgyára, adóhivatala, vasútja, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Vásárai élénkek voltak. Itt jelent meg az Arménia című folyóirat.
A város a nevét Martinuzzi Fráter György által 1540 körül építtetett várkastélyról kapta, aki itt tartotta kincseit.
A Kis-Szamos völgye már az őskorban lakott terület volt. A rómaiak idejében a város déli bejáratánál állott a római castrum Congri néven. Maradványait a város kialakulásakor beépítették a házakba. Helyén a középkorban Gerla falu állt, első említése 1291-ben Gerlahida néven történt. A dési sóút itt kelt át a Kis-Szamoson, ekkor már hídja és megerősített várhelye volt. 1552-ben Wyiwar néven említik. A falut az évszázadok során többször elpusztították.
A jelentőssé akkor vált, amikor 1540 táján Fráter György várkastélyt építtetett ide. Ezt 1556-ban Kendi Ferenc ostrommal foglalta el Dobó István erdélyi vajdától, aki innen szökött meg 1557. november 6-án, miután Izabella királyné lecsukatta. 1594-ben Báthory Zsigmond itt végeztetett ki több ellenzéki főurat, akik nem voltak hajlandók a török ellen harcolni. A várkastélyt 1619 és 1652 között többször átalakították. 1661-ben a török kifosztotta. 1672-ben Apafi Mihály fejedelem hívására jelentek meg Erdélyben az örmények, akik itt felépítették később „Örményváros”-t a Gerla falu helyén, mely Kelet-Európa első előre megtervezett városa lett. 1687-ben az ú. n. balázsfalvi szerződésben Apafi Mihály fejedelem elfogadta, hogy Szamos-Újvárba német katonákat szállásoltak.
1703 őszén a vár közelében a kurucok Ilosvay Imre kuruc ezredes a Bethlen Sámuel vezetése alatt felvonult vármegyei nemesség hadait megverte, így a vármegyét Rákóczi uralta, de a vár német kézen maradt, mely 1705 nyarán került a kurucok kezére, de nem egészen egy év múlva a várat a németek visszafoglalták. A szabadságharc alatt elpusztult falut a szatmári béke utáni években kezdték újjáépíteni, a városépítés ekkor új lendületet kapott.
1717-ben az osztrák-török háború idején egy tatár csapat betört a határon, és a vármegye nagy részét végigpuszította. A város lakói és a környék nemesei a tatárok elől a várba menekültek. A vár erődítmény jellegét a század folyamán mindinkább elveszítette. A város jelentősége nőtt, lakói nagyrészt örmény iparosok, tobakosok, szattyán- és kordovánkészítők voltak, de különösen a kereskedők bonyolítottak le nagy forgalmat. 1717-ben III. Károly császár a szamos-újvári vár uradalmát az akkor szerezett görögkatolikus román püspökségnek adományozta. A püspök az örményeket csakhamar zaklatni, háborgatni kezdte, akik a királyi kamarához fordultak védelemért. 1736-ban III. Károly 100,000 forintért 90 évre bérbeadta az örményeknek az egész uradalmat a hozzája tartozó darabontokkal együtt, a görögkatolikus román püspökség Balázsfalván kapott birtokot.
1759-ben a nagyszebeni országgyűlésen Szamos-Újvár a szabad királyi városok közé emelkedett. 1786-ban II. József erdélyi látogatása után új oklevélben foglalta össze a város jogait, évenkénti négy országos vásár megtartását engedélyezte, s a várost pallosjoggal (ius gladii) ruházta fel. 1786-ban a várat tartományi börtönné szervezték át. 1830-as évek végén nevezték ki várnagynak Galgói Rácz Pétert, ki a bástyákat lebontatta, várárkát kiszáríttatta, és kertté alakíttatta, a vár külső részét fallal vették körül, mészárszéket és őrházat építettek elejébe.
Az abszolutizmus alatt a kormány nagy börtönépületet emelt, itt fejezte be életét az Alföld híres betyára, Rózsa Sándor.
A város 1849-ben, majd 1861–76 között Doboka vármegye székhelye volt.
Dés
Rendezett tanácsú város a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál, 1891-ben 7728 lakossal, melyből 5661 ( %) magyar, 203 német és 1791 ( %) oláh volt. Dés a megyesi törvényhatóság, a járási szolgabírói hivatal, pénzügyigazgatóság, az adó- és tanfelügyelő, királyi törvényszék és ügyészség, államépítészeti hivatal, illetékszabási sóbányahivatal, az erdélyi-szolnoki görögkeleti és szamosújvárkackói görögkeleti esperességek, ferencrendi kolostor, állami állatorvos széke volt. Volt közjegyzősége, pénzügyőrbiztosi állomása, adóhivatala, polgári iskolája, ipartanműhellyel ipariskolája, hitelbankja, takarékpénztára, az osztrák-magyar bank mellékhelyisége, könyvnyomdája, állandó színháza, kórháza, szegényháza, számos közművelődési, jótékony iparos és közhasznú egyesülete, ménteleposztálya. Volt itt vasúti állomás, posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár. Vásárai élénkek voltak, volt ipari szeszgyára. Mint a szamosvölgyi és Dés-zilahi vasút gócpontja, gyors fejlődésnek indult. Itt jelent meg a Szolnok-Doboka és a dési gazdasági egylet Értesítője.
A várost környező Cic-, Rózsa, és Bélahegy mindegyikén ősi erődítmények nyomai látszanak. A dési várak egyikéről azt tartja a monda, hogy egyike volt azon hét várnak, melyeket Álmos fővezér Erdélyben pihenése alkalmával építtetett. Álmos állítólag innen küldte követét Szvatoplukhoz, azon üzenettel, hogy a magyarok az országában óhajtanának letelepedni. Midőn a követ visszaérkezett, s bemutatta a magával hozott jó vizet, füvet és földet, állítólag háromszor kiáltották a «Deus»-t, innen származtatják a Dés elnevezést.
Dést 1214-ben, Dees néven említik először oklevélben, mint sószállítóhelyet. 1236-ban Deeswar, 1310-ben Deesvitta, 1351-ben Deés, Deéswár néven fordul elő.
II. Endre király sókamarát állított fel kamaragrófsággal együtt. Valószínűleg II. András uralma alatt építették egykori várát is a kolozsvári út melletti Rózsa-hegy tetejének északi részén. A vár 1236-ban már állt, az oklevelek Deeswar-nak írják. Deeswart II. Endre a szolnoki ispánság alá rendelte, és ezzel egyidőben szabad királyi városi rangra emelte. 1236-ban IV. Béla király kivette a szolnoki ispánok fennhatósága alól, ettől kezdve a város minden ügyében saját választott bírák ítélkeztek. 1291-ben III. Endre király vásárszabadalmat adott a désieknek.
A XIII. század végétől Dés városa László vajda hatalmába került, 1310-ben a király és a vajda kölcsönös szerződés alapján mondott le a vajda a városról, és újra szabad királyi város lett Dés. A XIII. század végétől majd’ negyed századon át tartó zavaros időket a város is megszenvedte, jóformán elnéptelenedett. 1320-ban Károly Róbert szászokat telepített ide, szabad királyi városok jogaival ruházta fel őket. 1437-ben Dés mellett győzte el a felkelő parasztsereg az erdélyi vajda seregét.
1616. november 20-án határában verte szét Bethlen Gábor serege az Erdélyre törő Gombos Artúr hajdúhadát. 1661-ben a török felégette, ezután palánkkal és sánccal erősítették meg. 1686-ban és 1689-bnen a császáriak rabolták ki. 1697-ben tűz pusztította. 1703-ban és 1706-ban a labancok égették fel. 1717-ben a krími tatárok dúlták fel, ekkortájt szűnt meg a sóbányászat is.
1848. november 22-én a császáriak itt verték meg Katona Miklós őrnagy seregét, majd december 23-án Bem tábornok egy császári hadosztályt. 1849. január 6-án itt ütközött meg Wardener osztárk tábornok Bem seregével.
Ilonda
Nagy-Ilonda kisközség a vármegye nagy-ilondai járásában 1891-ben 857 magyar és oláh lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal székhelye, járásbírósággal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, postatakarékpénztárral.
Nevét az oklevelek 1390-ben említették először Ylandmeze néven. 1467-ben említik Ilonda néven, ekkor a Csicsói vár tartozéka és a Bánffyak birtoka volt. Bánffyaktól azonban Mátyás király hűtlenség miatt elvette és Szerdahelyi Kis Jánosnak és testvérének adományozta. 1570-ben II. János Zsigmond király az addig Csicsóvárhoz tartozó birtokot Kővár urának, Hagymási Kristófnak adta, 1650-ben Kővár tartozékának mondták.
Magyar-Lápos
Nagyközség a vármegye magyar-láposi járásában 1891-ben 2014 magyar és oláh lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal széke, volt járásbírósága és adóhivatala, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Élénk vásárai voltak.
Első említése Lapus néven 1315-ben történt. Nevét a folyójáról kapta, a Magyar- előtag először 1553-ban bukkant föl és Oláh-Lápostól való megkülönböztetésre szolgált. 1325-ben vámszedőhely volt. A XIV. században határában aranyat bányásztak. 1553-tól mezővárosként említik, majd 1603-ban már a Lápos felső völgyére kiterjedő uradalom központjaként.
A reformáció idején lakossága unitárius, majd református hitre tért. A XVII. században a hadak többször pusztították, de mindig újjáépült. Oláh népessége valószínűleg a XVIII. század második felében települt be és 1798-ban tért át a görögkatolikus hitre.
1876-ig Belső-Szolnok vármegyéhez tartozott, majd a megalakított Szolnok-Doboka vármegyéhez került.
A vidék kézműves és vásáros központja volt. Csütörtöki hetivásárai mellett évente négy országos vásárt is tartottak, melyeket a XIX. század első felében Bukovinából és Galíciából is látogattak. A mesterségek és a földművelés mellett sokan sófuvarozással is foglalkoztak.
Szék
Nagyközség a vármegye szamos-újvári járásában 1891-ben 3203 magyar és oláh lakossal. Volt postahivatala és postatakarékpénztára.
Szék környékén sót már a római császárkorban bányásztak. A sóbányászat a népvándorlás idején is töretlen maradt, a későbbi idetelepülő avarok is művelték a környéken a bányákat.
A honfoglaló magyarok nemcsak letelepedtek, hanem elfoglalták a sóbányákat is, és földvárakat építettek. Anonymus szerint ezt a területet Tétény vezér szállta meg, kinek leszármazottja Gyula, Szent István anyai nagyapja volt. Az erdélyi sóbányák fokozatosan az Árpádok kezébe kerültek. A sót a középkor kezdetétől a Meszesi kapun át szállították a Tiszáig, ahol hajóra rakták és szétosztották az országban.
A településről az első említés Zeek néven 1002-ben történik, és valószínűsíthető, hogy már a XI. században központilag művelték itt a sót. Szolnok-Doboka vármegye monográfiája Szék alapítását IV. Béla uralkodásának idejére teszi. 1279-ben IV. Kun László király a területet a nógrádi főúrnak adományozta. A „kiskirályok” uralma idején ez a terület, mint minden királyi birtok az erdélyi vajda, Kán László birtokába került, aki azonban hatalma leáldozása után 1310-ben átadta Széket, Dést és Kolozst I. Károly királynak.
1366-ban Székre is ellátogatott Nagy Lajos király, melynek emlékét a Királydomb nevezetű hely őrzi.
Szék története a XIX. századig jóformán összefonódott a sóbányászattal. Kamaraispánjainak neve már a XIV. század második felétől ismertek. 1326-ban Károly király elismerte, hogy az erdélyi püspök birtokolja a széki akna sótizedét, habár a sóbányászat királyi monopólium volt. Egy 1444-es oklevél szerint Hunyadi János, mint erdélyi vajda parancsba adta, hogy az ő részére a dési és a széki kamarákból egy tumenia sót adjanak át.
1471-ben Mátyás király megerősítette Széke eddigi jogaiban.
Széket a XVI. század második felében a Kendyek birtokolják, először 1534-ben Kendy Ferenc kapta meg Szapolyai Jánostól a széki sókamara jövedelmét.
Az Erdélyi fejedelemség kialakulásával a fejedelmek monopóliuma lett a sóbányászat. 1665-ből fennmaradt a széki sókamara-ispán utasítása, mely szerint csak a kamaraispántól szabad sót vásárolni, a sóvágók kötelesek hetente bejárni az aknákat, a halastavakat rendben kell tartani, a kamaraházat és a majorságot megfelelően kell ellátni.
1717-ben Széket egy tatár támadás éri, csak mintegy 100 főt hagytak életben. Erre emlékeznek a székiek minden év augusztus 24-én, Szent Bertalan napján, ekkor fogadták meg, hogy öltözékük alapszíne ezentúl a fekete és a piros lesz.
A XIX. század elejére a sótermelés Széken gazdaságtalanná vált, jórészt a nagyobb hozamú máramarosi bányáknak köszönhetően. 1812-ben bányaomlás történt Széken, ami után végleg bedöngölték a járatokat, még a szerszámokat is elásták. 1828-től a Doboka vármegye székhelye rövid időre.
Az 1848–49-es szabadságharcban a székiek is részt vettek. A Bem tábornok elől menekülő Urban megsarcolta Széket, és a románokkal fel akarta gyújtatni sikertelenül.
Az 1876-os megyerendezés értelmében létrejött Szolnok-Doboka vármegyéhez került a község, melyet 1877-ben rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánítottak.
1890-ban a filoxéra vész Széken is súlyos pusztítást végzett a szőlőtermelésben. A területet ezután gyümölcsfákkal, túlnyomórészt szilvával telepítették be, melyből kiváló minőségű pálinkát készítettek.
1899-ben Széket súlyos tűzvész pusztította, melynek áldozata lett a falu nagy része, alig maradt épület, amely ne rongálódott volna meg, ne dőlt volna össze.
