Mikszáth Kálmán: Zboró
Nem messze a galicai határhoz a kis Zboró városka déli oldalán emelkedő erdős hegy csúcsán porladozik Zboró vára.
Nemezik különben «Makovicza várnak» is régi iratok, a hagyomány szerint Makó nevű úr építette IV. Béla királyunk alatt. Hiszen majd minden vár ekkor épült a tatárok ellen. Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen kevés várunk lenne Magyarországon.
Később a Zudar nemzetségé lett Zboró s a hozzátartozó birtok, melyet a mai napig is Makoviczai uradalomnak hívnak. A Zudarok magvaszakadtával a Tárczay Györgyöt hűtelennek bélyegzé I. Ferdinánd s odaadta a szép várat uradalmastól az élelmes Serédy Györgynek. Veszedelmes birtok volt akkorában egy-egy vár: könnyen utána gurult az embernek a feje is.
Serédy Gáspár sokat költekezett, s nagy fényre emelte Zborót, úgy hogy messze híre volt, mesés dolgokat regéltek a zborói vár pompájáról.
Ebben az időben ment oda látogatóba I. Rákóczi György a nejével, Lórántffy Zsuzsannával, ki vérrokonságot tartott a gyermektelen aggastyán Serédyvel.
Rákóczinak felette megtetszett a gyönyörű vár és a birtok, úgy hogy erőnek erejével meg akarta szerezni.
- Hogy adod nekem ezt a várat bátya?
- Nem eladó nagyságos uramöcsém.
- De ha én kérem. Bírni akarom azt. Mondj akármilyen összeget.
- Hát jól van, – mondá Serédy nevetve. – Ha mához egy évig harminc ezer aranyat kifizetsz, tied a vár s a birtok.
- Itt a kezem rá, – felelte mohón a fejedelem – eb aki megbánja.
- Ne siess nagyságos uram, mert még nem végeztem. A harmincezer darab arany mind erdélyi legyen, mind ebben az évben veressék s mind a te képedet viselje. Másképp Isten úgy segéljen, nem adom.
Egy szóval lehetetlenséget kívánt Serédy. Harmincezer aranyat akkoriban tíz esztendő alatt sem igen verettek Erdélyben. Minden bőven volt ott, csak pénz nem.
Rákóczi elkedvetlenedve mondá:
- Bolond vagy bátya, hanem azért mégis enyém lesz Zboró.
Az öreg csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a vendégeinek, hogy miképp vágta ő ki magát az ő kegyelmes uraöccse előtt, midőn egy napon, még le sem telt egészen egy esztendő, nehéz társzekerek döcögtek be a zborói híres udvarra s Naláczi uram szállt le az egyikről, kit az erdélyi udvarból ösmert Serédy.
- Hol jár itt kegyelmed, – üdvözlé Serédy nyájasan, – ahol a madár se jár.
- Pénzt hoztam kegyelmednek.
- Miféle pénzt?
- Hát a vár és uradalom vételárát, harmincezer darab idei aranyat.
- Csak tán nem? – kiáltá ijedten Serédy.
De bizony igaz volt. Egyenkint oldozták ki a zacskókat, az öreg úr egyenkint vizsgált meg egyre izgatottabban minden darab aranyat. Mind igazi volt s nem volt egy híja sem. Az izgatottság annyira erőt vett a különben is beteges emberen, hogy mikor az utolsó darab is teljesen bevált az adott szó szerint, eszméletlenül hanyatlott hátra székén ott a nagy garmada arany előtt s meghalt szívszélhűdésben, azt rebegve elhaló szavakkal: «Isten veled, kedves váram»!
Rákóczit igen meghatotta a szomorú eset, melyet ő idézett elő, s mintegy kiengesztelésül pompás emlékoszlopot állíttatott neki a vár közelében, mely még mai napig is fennáll.
Zrínyi Ilona özvegysége idejében a várat is elfoglalták a Rákócziaktól a császáriak s lerombolták, felgyújtották. Azóta aztán az enyészet vájkál benne, lassan, de biztosan őrlő fogaival.
II. Rákóczi Ferenc még bírta a makoviczai uradalmat, s sokat időzött a zborói kastélyban, hol az udvaron a híres száz hársfa állt, melyeket Rákóczi György oly nagyon szeretett, hogy a leveleit is így keltezte: «Datum Zboroviae sub centum tiliis.»
A hársfák még ma is ott állnak, két sorban, hatalmas koronáikkal s rejtélyesen susognak egymás között. Ha értenők, hogy mit beszélnek.
