Bányai Elemér: Egy vitéz szabadságharcos

A császári és királyi 10. számú huszárezrednek volt őrmestere 1848-ban Herman János később nyugalmazott huszárkapitány, kiről Eötvös Károly Százhetvenöt huszár című nagyobb terjedelmű regényes elbeszélésében immár másodízben emlékezik meg. A negyvennyolcadiki mozgalmak kezdetén Zbarazban állomásozó századát hazaszöktette, s ezzel a vakmerő tényével egyszerű őrmester létére a szabadságharc legkiválóbb hősei sorába emelkedett. Közel négy hétig tartott a szökevény század kalandos utazása, s időközben felszaporodott egy másik fél századdal még, mely a hihetetlen kalandokkal és veszélyekkel járó utat szintén a Herman János vezetése alatt tette meg. Regényes elbeszélése folyamán Eötvös Károly több ízben megemlékezik vitéz őrmestere későbbi élete körülményeiről, és miután a múlt század hetvenes éveiben végképp eltűnt szemei elől, hozzátartozóit hívja fel a szabadságharc eme kiváló katonája életére vonatkozó adatok publikálására. E bíztatás alatt még a múlt évben egy cikket tettem közzé, hol a Herman János életének ama epizódjait ismertetem, melyek Eötvös Károlyt leginkább látszottak érdekelni.

    Egy derék, kötelességtudó és nemes életű emberről lévén szó, a Herman János sorsa azután is érdekelt, s még inkább iparkodtam élete egyes viselt dolgainak felderítésére. Ha olyan kiváló ember volt, hogy Eötvös Károly és Jókai nem röstelltek róla regényeket írni, az esetben az életére vonatkozó felderítő munka nemcsak jogosult, hanem szükséges. Ez a szükség főként abból a szempontból jelentkezik, hogy Herman János, mint magyar író is el van könyvelve abban az életrajzgyűjteményben, melyet id. Szinyei József Magyar írók élete és munkái címmel az akadémia megbízásából szerkeszt, életrajza azonban nem volt összeállítható ismeretlen életkörülményei folytán. S hogy ez így történt, annak okozója elsősorban Herman volt – aki nem szerette katonai bravúrjait kamatoztatni –, másodsorban a viszonyok, melyek őt közel huszonöt éven át kisszerű szituációk közé állították, úgyhogy most harminc-negyvensoros életrajzának egybeállítása majdnem azzal a nehézséggel jár, mintha legalább száz év előtt halt volna el. Amiket Eötvös Károly róla elbeszél, a valóság és a fantázia keveréke, s ehhez Eötvösnek joga van. Az ő művének nem az a kritériuma, hogy a dátumok, adatok és az életrajz egyéb külsőségei minő hitelességgel és sokasággal vannak benne összehordva, hanem hogy van-e hatása elbeszélésének, s tudott-e a Herman vitézi tetteiből érdekes, megragadó és lelkesítő mesét alkotni. Ennélfogva még az sem jöhet számításba, hogy Eötvös a Herman élete végét és halálozását olyan elementumokkal akarja stílszerűbbé tenni, minők legfeljebb a Zrínyi Miklós idejében divatozhattak, a Herman életében azonban nem voltak, s nem is szerepeltek. Ami nincs meg Eötvös és a Jókai regényeiben Herman életéről, vagyis a közönséges adatok, azokat itt adjuk elő a maguk száraz rendjében.

    Herman János Dunántúl, 1822-ben, állítólag Székesfehérvárott született. Német származása dacára erős hazafias érzések éltek lelkében, s ezek az érzések alakították a német szabólegényt vakmerő, dühös magyar emberré. Ifjan besorozták katonának, és mindjárt a cs. és kir. 15. számú, Vilmos nevét viselő huszárezredhez osztották be, melynek Zbarazban állomásozó századánál 1848-ban Herman már, mint őrmester szolgált. A negyvennyolcas mozgalmak idején az ezrednek éppen Magyarországba kellett visszatérnie, várták is a huszárok mindennap a parancsot, de minél inkább erősködtek itthon a szabadságmozgalmak, annál inkább késleltették az ezred útba indítását. Végre már úgy volt, hogy haza sem jönnek. A Galíciában állomásozó magyar lovas ezredekhez nagy titokban megjött ekkor az otthoni események híre, egyben a hívó szózat: a haza veszélyben van, siessen mindenki a haza védelmére.

    Herman titokban összegyűjtötte ekkor a század altisztjeit, és közölte velük a magyarországi híreket. Azt is tudtukra adta, hogy az ezredet ilyen körülmények között egyhamar aligha fogják útnak indítani, azért akinek kedve és bátorsága van hozzá, tudassa vele, mert ő elhatározta, hogy a Zbarazban állomásozó századot hazaszökteti. Az altisztek bíztak az őrmester eszében és ügyességében, s egyenként ráálltak a kalandos tervre. Herman megeskette őket, s azután kötelességükké tette, hogy embereiket iparkodjanak a hazamenetelre rávenni. Nem került sok munkába az altisztek feladata, a huszárok alighogy megtudták, miről van szó, nyomban követelték, hogy az őrmester minél előtt indítsa meg a századot. Ők is esküt tettek, s másnap a század már útban volt Magyarország felé. A fáradalmakat, az óriási nélkülözéseket, Herman őrmester fortélyait, huszáros tempóit hasábokon keresztül ismerteti Eötvös Károly, addig a pontig, míg a vakmerő legények a magyar határt átlépték. Húsz-huszonöt napig tartott az Odüsszeiának beillő kalandos utazás, de Herman őrmester a századot, pár legény híján, kiket a hosszú út letörté, épségben vezette be Máramarosszigetre. Állítólag haditörvényszék elé állították, s neki is, századának is az lett volna büntetése, hogy a hadjárat legnehezebb feladataiban alkalmazták. Előbb azonban Máramarosszigeten visszatartották nemeztőri lovascsapatok kiképzésére, s csak azután osztották be a hadsereghez, hol hadnagyi rangot nyert, s ebben a rangban vett részt huszonegy hadjáratban. Kinevezési okmányai, dekrétumai elkallódtak, mert Szamosújvárott, ahol Herman az utolsó éveit töltötte és elhunyt, máig sem lehetett ezen írásokra rátalálni. A negyvennyolcas idők hivatalos lapjában, a Közlönyben nem lesz azonban nehéz dolog ezekre az adatokra rátalálni, ha való – amiben egyébként semmi rendkívüliség nem volna –, hogy a zbarazi század hazaszöktetéséért hadnagyi, esetleg főhadnagyi rendfokozattal lett leismerésképpen kitüntetve.

    Máramarosszigeti tartózkodása alatt ismerkedett meg Korbuly Karácson örmény kereskedő és neje, Kepri Rozália Róza nevű leányával, kit nemsokára eljegyzett, és aki hűségesen követte őt a hadjáratba. A világosi kapituláció után lefokozták, és saját ezredébe, ugyanama századhoz és szakaszhoz, hol azelőtt mint őrmester szolgált, közlegényi sorba helyezték. 1851-ben került vissza a katonaságtól, és ekkor nejével Veszprémben letelepedett és lisztesboltot nyitott. Később gabonával is kereskedett s kisebb vállalkatokba fogott, hogy családját fenntarthassa. Ebbe az időbe esik Eötvös Károllyal való ismeretsége, kit vitézi tettei annyira fellelkesítettek, hogy egyenesen Jókai hoz fordult azzal a kéréssel, hogy iparkodjék Hermant rávenni hadi élményei leírására. Jókaival közölt is Herman egyet s mást a zbarazi század szökéséről, és ezeket az adatokat használta fel Jókai később A kőszívű ember fiai című regényében. Baradlay Richárd személyéhez fűzve a Herman hősies haditényeit. Hogy hol lappang ez az írás, hogy jelent meg, ez ideig nem tudjuk, másik kettőről azonban már van tudomásunk, melyek egyező tartalommal az Igazmondó 1867. és a Honvédvilág 1868. évfolyamában jelentek meg. Ezen elbeszélések és a Herman előadásai nyomán írta meg aztán Eötvös a maga legújabb regényes elbeszélését Százhetvenöt huszár címmel, melynek utolsó függeléke gyanánt jelent meg a napokban Hogy hal meg a Vilmos-huszár című közleménye. A honvédség szervezése idején, 1870-ben Ghyczy ezredestől Herman felhívást kapott, hogy lépjen be hadnagyi ranggal a honvédgyalogsághoz. Belépése után a lovassághoz helyezték át, hol rövid idő alatt főhadnagyi és századosi rangot nyert. Egyik hadgyakorlaton egy szilaj lovas attak alkalmával lova felbukott, s Herman az esés folytán oly súlyos bordatörést szenvedett, hogy szolgálatot többé nem volt képes teljesíteni. Ekkor húzódott Erdélybe, Szamosújvárra nejével, s folytonos betegeskedés között töltötte napjait 1879-ig. Halálát Eötvös Károly úgy adja elő, hogy Herman a sok szenvedéstől gyötörve öngyilkosságra határozta el magát. Előbb azonban magára öltötte díszruháját, mentéjét, csákóját, lovát parádésan felszerszámozta, hátára ült, és pisztolyát szívének irányította. Mikor az istállót betörték, így találták Hermant mereven a ló hátán, kivont karddal, mintha még egyszer csatába indulna. Bizonyos, hogy ez a befejezés nagyon hatásos, színpadi elemekben sem szűkölködik, s szemnek-szívnek egyaránt tetszetős. De nem így történt. S ezt a korrekciót csupán azért tesszük, hogy az Eötvös és Jókai regénye mellett, minden regényes epizódot nélkülöző olyan közlést publikáljunk, mely semmi egyebet nem tartalmaz, csak száraz tényeket. Elég érdekesen beszélik el ezek is, hogy miként válik egy egyszerű katonaemberből az ő hazafias szíve révén regényeket inspiráló hős, majd lisztet áruló boltos az életküzdelemben, s végül a szenvedések folytán megtört, kétségbeesett ember. 1879 tavaszán azon ürügy alatt, hogy operáltatás végett Bécsbe megy, nejét ma is még élő testvéreihez, Hollósy Terézia és Hollósy Mária szamosújvári matrónákhoz kísérte Herman, s azután lakására ment, hogy öngyilkosságát végrehajtsa. Az udvaron levő fáskamrába vonult, s ott lőtte agyon magát 1879. május 20-án. Temetése óriási részvéttel ment végbe, maga József főherceg küldött özvegyének részvétiratot a kiváló katona halála alkalmából, aki ugyanazt a bravúrt, amit Lenkey századával 1848-ban végrehajtott, tízszeres nehézségek között, üldözések, bekerítések, folytonos élet-halál veszedelmek közepette bátran és a legnagyobb sikerrel egyszerű őrmester létére megcsinálta.